Valamiféle év végi mérleget? Beszámolót? Hát igen, talán illene. Annál is inkább, mert az utóbbi hónapokban erősen megfogyatkoztak magánéleti beszámolóim és személyes reagálásaim. Ennek több oka is van. Az első nyilván az, hogy alig is történik velem valami, ami pedig igen, azt vagy nem tartom érdemesnek, vagy nem gondolom alkalmasnak arra, hogy a nyilvánosság számára rögzítsem. Illetve a „történés” olyan jellegű, hogy célszerűbb az eredményét felmutatni, semmint beszélni róla (ilyenek például a publikációim). A másik ok az, hogy jórészt elvesztettem az érdeklődésemet szűkebb-tágabb környezetem iránt. Mondhatom szebben is: valamelyest megbékéltem mikro- és makrovilágommal, már nem kapom fel a fejem minden disszonáns hangra, nem zsörtölődöm sem a kárpátaljai irodalom silányságán, sem a szerkesztők és kiadók álságos magatartásán, egyre kevésbé érint és érdekel, amit kultúra címén errefelé művelnek – és ugyanígy kiesni látszik érdeklődési körömből a kárpátaljai magyar közélet és politika. Rutinszerűen továbbra is elolvasok szinte mindent, amihez hozzájutok ebben a témában, de egy-egy fintornál vagy vállrándításnál már nem érdemesítem többre a történéseket. Az ukrán nagypolitika meg korábban is csak nagyritkán volt képes lekötni a figyelmemet – ez így van most is, az ezzel kapcsolatos híreket csak félszemmel követem. Ott lenne még a magyar közélet, ez még mindig jobban foglalkoztat másegyébnél, de valahogy már nincsen kényszerem, hogy meg is szólaljak: vagy nincs véleményem, vagy van, de nem tartom fontosnak közölni másokkal.
Más okból, de mélyen hallgatok mostanában a magyar nemzetstratégiáról, a határon túli magyarság és az anyaország viszonyáról, a támogatáspolitikáról. E téren azt történt, hogy még az év elején felkérést kaptam arra, hogy részt vegyek annak a tanácsadó testületnek a munkájában, amely az érintett ügyekben döntést előkészítő és hozó grémium mellett működik. Akkor elfogadtam, de néhány hónappal később – mielőtt a tényleges munka megkezdődött volna – vissza is adtam a megbízást. Az egyszerűség kedvéért egészségi állapotom romlására hivatkoztam, valójában azonban, kell-e mondanom, más motivációk játszottak közre abban, hogy jobbnak lássam távol tartani magamat mindettől. Ha viszont így döntöttem, és belülről részt venni nem kívántam a dologban, holott erre felkérést kaptam, akkor nem tartanám etikusnak, hogy továbbra is a partvonalról kiabáljam be a kifogásaimat. Így hát ezt a témát voltaképp kilőttem magam alól, oly gyakori dohogásaim, visszásságokra reagáló bejegyzéseim jórészt ezért maradtak el.
A harmadik ok, hogy ezen az őszön valamiféle alkotói válságon is átestem, kevesebbet és nehezebben írtam korábbi teljesítményemhez képest, még állandó felkéréseimnek is csak hellyel-közzel tudtam eleget tenni. A nemírhatnék nyilvánvalóan a blogolásomra is rányomta a bélyegét.
A kedélytelenséggel és az érdeklődésem beszűkülésével együtt járó kisebb krízisnek ugyan mintha vége lenne, de írógörcsömből nem a publicisztika és a nem a próza hozott ki (ezeket műveltem az utóbbi években a legintenzívebben), hanem érdekes módon a vers. Sok-sok haikut és néhány szonettet, plusz egy-két szabadverset írtam december folyamán, de szépprózába belefogni sem tudtam. Ja, és azért két cikkecskével csak eleget tettem a felkéréseknek…
A blogolást sem előtte, sem közben, sem utána nem szüneteltettem, de személyes beszámolókkal és reagálásokkal – az elsorolt három okból – szinte egyáltalán nem jelentkeztem. Nem valószínű, hogy ez lényegesen változni fog – de havi összefoglalókkal talán kirukkolok. Illetve hát az is előfordulhat, hogy újra megjön a kedvem és ellenállhatatlan ingert fogok érezni, hogy naponta világgá kürtöljem a véleményemet.
*
És akkor az évi összegzés? Inkább csak néhány kiragadott momentum.
Csönge harmadikos lett az ELTÉ-n, Kolos pedig a barátaival céget alapított. Éva regénnyel jelentkezett, szakmai visszhangja igen kedvező. Nekem is kijött a naplókönyvem, éves publikációs listám pedig szinte hajszálra ugyanakkora, mint a tavalyi: ötvenvalahány tételt tartalmaz (lásd: Publista, 2007). Ennek nagyjából a fele tekinthető komolyabb megjelenésnek. Készült velem néhány interjú és egy portréfilm, utóbbit beválasztották a 39. Magyar Filmszemle versenydarabjai közé (lásd a nem-fikciós előzsűri döntései között: Medgyesi Gabriella: Egy Manzárd őr feljegyzései).
Mindez elég szép teljesítmény egy posztumusz írótól, nemde?
