A napokban iwiwes ismerőseim száma elérte, majd meghaladta a 500-at. Pedig most már sorra elutasítom a városok, könyvtárak, iskolák, egyesületek, kiadók, szerkesztőségek, halott személyiségek, autómárkák, szórakozóhelyek, galériák, utazási irodák és ki tudja még mifélék jelölését - és ha korábban el is fogadtam ilyeneket, most sorra töröltem mindet. Ez az 506 iWiWes ismeretség tehát valódi személyes kapcsolatot fed. Nem tudom, hogy ez sok-e vagy kevés.

Azt hittem, végleg meghalt Ötödik kattintás című játékom, de Zebra barátblogger a Blogámia honlapján feltámasztotta egy (ha nem is teljesen szabályos, de) kellemes találattal. Úgy tartottam illőnek, hogy viszonozzam a gesztust, én is kattintsak, ám (magam szabálya lévén) szigorúan csak 5-öt! - és valami érdekesre bukkanva beszámoljak az eredményről. Találatként Elsőre ez jött össze, Íme:

Fél éve két cikkemben is foglalkoztam egy budapesti Sevcsenko-szobor különös történetével: Sevcsenko revival, illetve  Sevcsenko 2.0. A történet lényege az volt, hogy a Magyarországon élő ukránok alig tudták megakadályozni egy olyan szobor felavatását, amely (nem csak szerintük) egyáltalán nem hasonlított nemzeti költőjükre. Amikor én bekapcsolódtam az eseményekbe, már készült az új szobor.

Az internetes regény létrehozására vonatkozó ötlete okán már idéztem Majoros Sándor blogját, de ha már ott jártam remek honlapján, fel kellett figyelnem egy másik projektumára.
   Nos, a Regénytár különös kiadványokhoz jutott hozzá. A Pagány és Tsa vállalkozás a harmincas évek második felében Szabadkán kolportázs könyvek kiadásával próbálkozott. Megszerezték azoknak a detektívtörténeteknek és kaland- regényeknek a kiadási jogát, amelyeket Európa szerte nagy élvezettel olvasott a középosztály, lefordíttatták a műveket és megjelentetésüktől tisztes anyagi hasznot reméltek. Ám a balsors és a háború közbeszólt.

Most a Szórakoztató Füzetek c. sorozat első darabjának internetes megjelentetésére vállalkozott a Regénytár. A jó tollú cseh író, Eduard Kalina bűnügyi története, a Halál a Paradicsomban első látásra nem több élvezetes nyári olvasmánynál. Bár a klasszikus krimi szabályait (sztereotípiáit?) követő történet szálain haladva nem rágtam le izgalmamban a tíz körmömet,  mégis jól szórakoztam, a nyomozás fordulatai helyett inkább a Regénytár gazdájához méltó, igen kimunkált, ugyanakkor teljesen természetesnek ható nyelvezetet élveztem. El kellett ismernem a szerző alakformáló és hangulatteremtő tehetségét is.

Ám kicsit elmélyedve a szövegben és a megjelenés körülményeiben nem kerülhette el a figyelmemet az sem, hogy van ennek az egésznek valami önmagán túlmutató, talán ironikus felhangja. A Füzetek létrejöttének és előkerülésének a története, a cseh szerző életrajza, no meg - és pláne! - a könyv borítója annyira hiteles, a történet annyira tökéletesen követi a klasszikus krimi nyomvonalát, a szituáció annyira ismerős (gyilkosság és vesztegzár egy hotelban), a cím annyira tipikus, hogy mindez már félig-meddig önmaga paródiájába is átcsap - de anélkül, hogy a túlzások és karikirozó momentumok könnyen tettenérhetők lennének. Ezt az olvasatot tovább erősíti az a körülmény, hogy a szöveg alaposan meg van tűzdelve linkekkel, amelyek segítségével egy-egy szó jelentését, értelmét magyarázó, értelmezését tágító honlapokra jutunk. Egyes hivatkozásokra kattintva kifejezetten homoros kontextus adódik. Mindez - a korábbiakban elmondottakkal együtt - megerősíti a feltevést, hogy ennek az agész projektumnak a felépítettsége nem csupán egy 1930-as évekbeli szabadkai könyvkiadó munkáját reprodukálja, nem csupán könnyű olvasmányul szolgál a látogatók számára, hanem egy olyan átgondolt internetes koncepció keretében teremti meg az irodalmi fikciót, amely többszörös áttételessége és áthallásossága révén valódi intellektuális élményt nyújthat a huszonegyedik századi olvasónak.

Kategóriagyőzelemre (továbbjutásra a döntőbe) nem számítottam, legfeljebb arra, hogy a kult kategóriában esetleg dobogós lehetek - de ez sem jött össze, nem marad hát más hátra, mint hogy gratuláljak a továbbjutóknak és szavazásra biztassam olvasóimat.

Egy remek ötletre szeretném olvasóim figyelmét felhívni. Majoros Sándor blogjában különböző kollektív regényírási kísérleteiről számol be, illetve arról, miként vett részt egy internetes regény- pályázaton. Ezek után saját honlapja, a Regénytár lehetőségeit kínálva, így ír:

---

 Zalán Tibor (Budapest), az előző interjú alanya, kérdezi Balogh Robertet (Pécs).

1. új könyved még nem jutott el hozzám, de reménykedem benne, hogy előbb-utóbb elér. előzőek közül többet szer- kesztettem, így leginkább, egyelőre vakon, most azt ta- pogatnám, mennyiben folyta- tása és mennyiben meghaladása ez a munka az előzőeknek?

Budapestre csak akkor járok, ha muszáj, de ígérem, hamarost kézbe fogod kapni a könyvem, Tibor! A Schvab diariom a Schvab-trilógiám utolsó eleme, így - reményeim szerint - szervesül a Schvab evangiliom után írott a Schvab legendariommal is, sőt tulajdonképpen egy s ugyanaz a könyv. Amikor úgy kilenc, lassan tíz éve kitaláltam, és nekiálltam a munkának, még nem igazán tudtam, mit lehet, még inkább mit tudok kezdeni ezzel a témával. Az is csak írás közben mutatkozott meg, mire vállalkoztam. A kezdetektől arra törekedtem, hogy líra-dráma-próza ne egymás fölé vagy alárendelt viszonyban szerepeljen a könyvben, ez a harmadik kötettel vált egyértelművé. A trilógiában tudatosan tizenegynéhány réteget mozgattam tudatosan, több narrátori pozíciót állítottam be, de szerencsére maradt helye az ösztönösségemnek is. Az első kötet egyfajta családregény, a második a falu bolondjainak állít emléket, a harmadik pedig a napló műfaj eszközeivel értékeli át, teljesíti ki az első kettő világát. Azt érzem, eleddig ez a legkiérleltebb könyvem, léteznek dolgok, amelyek kimondásához nem csak az általam leírt karakterszám növekedése segít hozzá. A kérdésed utal arra a régi törekvésemre, hogy a magam szintjét szeretném meghaladni. Nem gondolom azt, hogy már beérett prózaíró lennék, harmincöt éves leszek nemsokára, s ahogy hallottam, a legjobb prózát ötven éves koruk környékén írják az írók. Remélem, az elkövetkező tizenöt évben is feltehető lesz ez a kérdés nekem. De nem ez a lényeg, ez a könyv egy folyamat vége (ha nem is a legvége), s velem együtt jutott el valahonnan valahová. Még hiányzik néhány elem, hogy egy könyvvé gyúrhassam a trilógiát, terveim szerint kiegészítem néhány elemmel, s két-három éven belül a boltokba kerül egy vaskos, több olvasatú, sok irányból, kreatív módon olvasható, saját magával, s az olvasóval vitatkozó könyv. Akkor lesz készen, s akkor fejezem be a sváb témával való foglalkozást – terveim szerint - egy életre.

2. egy társaságban fölemlegettelek, mint ifiú barátomat, és a sváb-tematika jeles írójaként aposztrofáltalak. valaki, nem irodalmár, jelzem, azonnal rálegyintett, mondván, balogh robert nem is igazi sváb. Hogy állunk ezzel?

Ha vérségi, vagy inkább rasszista alapon vizsgáljuk, akkor csak félig lehetek „igazi” sváb, hiszen csak édesanyám származott magyarországi német családból (három évesen, az utcán tanult meg magyarul). Szépen fejlett, kétoldali, közép-európai identitással rendelkezem, ennek vérségi alapon is megfelelek: feltehetően magyar, horvát, szerb, román és cigány vér egyaránt kering az ereimben. Tudom, hogy nem erre kérdeztél rá, de eleddig már tituláltak büdös cigánynak, büdös zsidónak, stb… Ez volt hát a lelki kompenzáció. A válasz előtt még egy tiszteletkör szükséges. Anyukám a generációjának megfelelően identitásproblémákkal terhelten élte le az életét, időnként maga sem tudva, minek vallja magát? Mert mit tett őérte a német állam? Semmit. A magyar? Itt nőtt fel, ide tartozónak érezte magát, de mégiscsak ez az állam, s polgárai fosztották ki a szüleit, amit pár évtized múltán kárpótoltak szinte semmit nem érő papírokkal. Ha rákérdeztek, nem tudta megmondani, hogy ő magyar, vagy német. A Schvab diariom alcíme az, hogy Utolsó sváb. A többértelműségen túl ki az utolsó sváb? A nagymamám? Mert ő abban a késő-középkori elemekkel fűszerezett kultúrában nőtt fel, s végül is abból alig valamelyest kilépve halt meg? Vagy anyukám volt az utolsó sváb? Ő, aki még abba született bele, de ahogy felnőtt, szinte meg is szűnt, feloldódott az, amit én sváb kultúrának gondolok. Vagy én, aki nem ebben a kultúrában nőttem fel, de mégis majd egy évtizede foglalkozom intenzíven ezzel a témával? Ha valakinek nem is vagyok igazi sváb, vagy magyarországi német, mégis az én regényeimet tanítják egyetemen, sőt az egyik volt már érettségi tétel is… Érdekes volt megélnem, ahogy ezek a könyvek üggyé váltak, üvöltöztek már velem, azzal is fenyegettek, hogy megölnek, egy újságírólány szervezte a megveretésem, de ennél sokkal megrázóbb élmény az, amikor ötven-hatvan éves emberek hüledeznek, milyen fiatal vagyok, hogy ő ebből a könyvből értette meg az életét, vagy egy-egy problémáját magával, a férjével, anyósával. Azzal a szeretettel és hálával, amit kaptam, kezdetben nem nagyon tudtam mit kezdeni. A mai magyarországi német irodalom jobbára kalendáriumi történetek szintjén mozog, nem nagy létszámú kisebbségről van szó, és ha egy ilyen szövegekhez szokott olvasó veszi a kezébe a könyveimet, nem biztos, hogy meg tudok felelni az elvárásainak. Mert az én svábjaim igenis érző emberek, nem viselek rózsaszín szemüveget írás közben, és regényalakjaim nem csak hűvösek és buták tudnak lenni, hanem szerelmesek, sőt testi szerelemre is képesek, megcsalnak, s megcsalatnak... Én Friedrich Hölderlint, Mészöly Miklóst, Peter Handkét, Tolnai Ottót, Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert és Heinrich Böllt olvasva lettem íróvá, s az ő szintjük felé törekszem. Amögött, hogy nem tekintenek igazi svábnak az áll, hogy a mai „hagyományápolást” – röviden svábbál kultúrát – és a mai „mély” sváb regisztert nem sokra értékelem ahhoz a gazdagan rétegzett világhoz képest – archaikus népi imádságok, profán vallásosság, babonaságok, sajátságos életmód –, amely elveszett már a nagymamámék generációjával. Ha csak eszményített figuráim lennének, bizonyára az elmúlt tíz év alatt nem csak két alkalommal hívtak volna meg kisebbségi rendezvényre.

3. egy nagyon jelentős, nézett és számon tartott online kulturális magazinnak, a terasz.hu-nak vagy a főszerkesztője. kiért, miért, kinek és minek csinálod? ez már a jövő-típusú kulturális folyóirat?

Nem vagyok futurulógus, túl gyorsan változnak a technikai lehetőségek, de talán a terasz.hu magán hordozza már a jövő folyóiratainak néhány lehetséges vonását. Bő másfél éve vettem át a kulturális főszerkesztői posztot, s neki is láttam az oldal átstrukturálásának, kreativitásomat is kiélhettem egy bizonyos szintig. Az oldal működését a tavalyi év vége óta jelentkező anyagi ellehetetlenülés gátolja, de nem akadályozza meg. A kezdeti szisztematikus működés sikerét jelezte az is, hogy jelentős médiumok (országosan vezető napilap, rádió és tévé is) „loptak” tőlünk rendszeresen ötletet, ami az önbecsülésemnek jót tett, de örültem volna a forrás megjelölésének. Az elmúlt félévben a privát szférámban fontosabb események zajlottak, mint bármilyen kulturális magazinban, ezért kevésbé tudtam foglalkozni a terasszal, mint azt megérdemelné az ügy, a magyar kultúra. Mert kulturálisan elképesztően gazdag országban élünk, csak úgy herdáljuk a tehetséget… Ezért és ez ellen szívesen megteszem, amit tudok. Ugyanakkor érzékelem hatóköröm végességét: írásból élek, s ilyen léptékű karitatív munkát nem nagyon engedhetek meg magamnak, pedig szükséges lap ez a mai kulturális palettán. Például én Pécsett élek, így szinte teljes egészében kimaradok a budapesti belterjességből (nem sírok ezért, de például nem hívtak még meg egyszer sem internetes kulturális lapok fórumaira sem), ám mivel a 2010-ben ez a város lesz Európa Kulturális Fővárosa, új értelmet nyerhet a centrum-periféria vita, így az a konkrét kérdés, hogy vidéki város-e Pécs, új értelmet nyer. Mondjuk Németországban vidéki városnak számít-e München, vagy Franciaországban Marseille? A terasz.hu a kulturális-információs és kritikai napilap működésről a heti és havilapok frissülési üteme közé állt be. Pár önkéntes munkatársammal arra törekszünk, hogy olyan – pénzhiány miatt eleve – hátrányban lévő kulturális jelenségekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek szembe mennek a divatos, önmagukat fősodorként definiáló trendekkel, s ez az egész kultúra áttekintésére törekvő arculat, amelyet felvállalunk, mégsem csupán önkielégítő jellegű, azt megmutatja olvasóink száma. Szerintem ahhoz, hogy a kulturális lapok között valódi nézettséget érjünk el – ahogy a terasz.hu-nak ez sikerült –, arra kell törekedni, hogy átjárhatóvá tegyük a művészeti ágak között tátongó szakadékot. És a fogyaszthatóság miatt a bőséges képanyagot is érdemes megemlíteni. Idegen számomra a szakbarbárság. A továbblépéshez viszont szükséges a stabil költségvetés, keressük a lehetőségeket.

Szombaton kirándultunk Ildikóékkal, ezúttal Saján volt az úticél. Ebben a huszti járási kis faluban már a szovjet időben is jelentős idegenforgalmi léte- sítmény működött a gyógyszanatórium formájá- ban, mostanra azonban gombamód elszaporodtak a magánüdülők, panziók, vendégváró víkendházak. Nem is akármilyenek.