Forrásban levő vízzel felöntendő, felöntendő és azonnal  lefedendő, endő-andó, hogy jó erős legyen, hogy a lefedés benne tartsa, ami elillanna, ezért a lefedés nem feledés, éppen ellenkezőleg, a lefedés emlékezés, emlékezés az endő-andó használati utasításra, a lefedés feledése azonban súlyos vétség, az élvezeti értéknek mulasztásos és maradandó károsítása, amelyet általában a feledés lefedése követ, önvétkünk elkendőzése, bűnösségünk hárítása akár azon az áron is, hogy úgy isszuk a rossz teát, mintha jó lenne.

Úgy tűnik, végleg elvesztettem az érdeklődésemet a kárpátaljai közügyek iránt. Egy-két évvel ezelőtt még nyilván nem álltam volna meg, hogy kommentárt fűzzek a Dupka-ügyhöz (lásd ezt is), most meg már arra sincs kedvem emlékeztetni, hogy éppen 10 éve írtam le először: épül a kárpátaljai Potyomkin-falu, s hogy azóta hány írásomban ágáltam: a magyar támagatási rendszer látszat- eredményeket finanszíroz. Nyilván megemlítettem volna azt is, hogy bár az ügyet most kipattantó lap mögött álló szervezet sem különb a Deákné vásznánál, de a megvalósított célok, az elért eredmények minősége tekintetében mégis messze felette áll az ellenérdekű szervezet berkeiben mutatkozóknál, s hogy bár a megjelent cikk nem mentes a rosszindulattól és a csúsztatásoktól sem, azonban egészében véve sokkal több benne az igazság, mint Dupka szánalmas magyararázkodásaiban (itt és itt).

Kolozsi Orsolya

Egy leselkedő női arc, egy tágra nyílt zöld szempár – ez a kép rejtőzik (első ránézésre talán fel nem ismerhetően) Berniczky Éva új kötetének sötét tónusú árnyai között, és nem csak a borítón. A feszült figyelemről árulkodó pillantás meghatározza a szöveg alapvető strukturális alaphelyzetét, azt a megkettőzöttséget, melyben egy nő figyel egy másikat, és erről a reflexióról számol be saját életének eseményeivel együtt. Vagy ahogyan a fülszöveg összefoglalója fogalmaz: „Két nő Kárpátalján. Soha nem találkoztak, ám az Egyik Nő, mint kígyótól megbűvölt állat engedelmeskedik Szvitelszki, a színtelen szemű könyvgyűjtő akaratának, és a Másik Nő nyomába ered.” Ez a figyelem, a másik titkának, személyiségének megfejtése iránti vágy az, mely miatt voltaképpen nem is egy, hanem két szöveget olvas az, aki kezébe veszi a kárpátaljai írónő első regényét. A szöveg további elemzése előtt fontos megjegyezni, hogy ez az írás nem Berniczky első kötete, hiszen 2004-ben, ugyancsak a Magvető gondozásában napvilágot látott egy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyv, mely A tojásárus hosszúnapja címet viselte. Ez a novelláskötet már a félreismerhetetlen, a mai magyar prózában teljesen egyedülálló, aprólékos részletességgel kidolgozott, lírai telítettségű hangon szól.

Ritkán szoktam ilyen megkereséseket közhírré tenni, inkább újságokhoz vagy egyetlen hírportálunk Keresem a gyökereimet topikjához utalom a nálam jelentkezőket, most csak azért teszek kivételt, mert mind a mellékelt 2 fotó, mind a küldött levél igen bájos. Ezen persze mást-mást értek a felvételek és a megkereső szöveg esetében. Utóbbi különösen azért figyelemre méltó, mert szerzője írónak mondja magát. Íme:

Örömömre a Könyvesblogra is kitették a Literán nemrégiben megjelent, új könyvem okán velem készült interjút. Ez több olvasót és esetleg sok hozzászólást is jelenthet; kíváncsian várom. Sejtésem szerint lesznek, akik megjegyzést fűznek például ehhez a véleményemhez: "Számomra nem kétséges, hogy a Gutenberg-galaxist felváltja a Neumann-univerzum, még ha egy ideig párhuzamosan léteznek is. Az internetre helyezett digitális anyag már ma óriási szerepet játszik a tudományos kutatásokban, az netes világarchívum már most is a felhalmozott ismereteknek a legnagyobb tárháza. Az információszerzésnek és -nyújtásnak a világháló a leghatékonyabb és legdemokratikusabb eszköze, a kollektív tudás birodalma, a tartalommegosztás legfontosabb színtere. Be fog következni az idő, amikor a nyomtatott könyv ritka kuriózumnak fog számítani, a könyvtárak múzeumokká válnak és unokáink nemzedéke már maroknyi gépek monitorjáról fogja olvasni írásainkat..."