Bár vagy 30 éve jószerével nem is találkoztunk, tegnap minden előzetes figyelmeztetés nélkül meglátogatott BÉ, hajdan egyetemi, munka- és stúdiótársam. Fizikusként néhány évvel felettem járt, egy rövid ideig együtt laboránskodtunk, és BÉ kezdő tollforgató leányként rendszeresen látogatta a hasonszőrűeket előszeretettel pátyolgató József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleit.

Most azzal állított be, hogy ktitikát írt a regényemről, azt hozta el. Ittléte negyedórája alatt sűrű hadarással előadta komplett élettörténetét, amiből én nagyjából annyit tudtam, hogy rövid házasság után elvált és áttelepült Mo-ra. Most viszont félig-meddig hazaköltözött Ungvárhoz közel első falujába, mert édesanyja ápolásra szorul. Termékmenedzserként dolgozott egy vállalatnál, most munkanélküli segélyből él, de ezt is el fogja veszteni, mondta, mert új kocsit vett.

Kiprintelve teátrálisan át is adta a kritikáját, megjegyezve, hogy ő "azóta" is folyamatosan ír, verset, novellát, kritikát; csak épp egyetlen egy megjelenésről sem tudott beszámolni. Már megijedtem, hogy összes műveiből is hozott egy merítésnyit szíves véleményezésre, de ettől megkímélt és szerencsémre még csak arra sem célzott, hogy segíthetnék neki a műveit publikálni.

Nagyjából emlékszem írói kvalitásaira: a hosszú stúdiós évek alatt alig néhány aprósága jelent meg a minőség tekintetében nem túl finnyás akkori Kárpáti Igaz Szóban, így cseppet sem csodálkozhattam azon, hogy Mo-i lapoknak hiába küldözgeti a munkáit.

No de lássuk a "kritikát". Úgy kezdődik, hogy "Szervusz Károly!", s ez meg is adja alaphangját: az írásmű végig magánlevél-jellegű, és sokkal inkább szól BÉ-ről, mint az én regényemről. Az szerepel benne, hogy az ő írásait nem közölte az Alföld és hogy az Alexandra még csak nem is regált pályázatra beküldött novellájára - pedig a lányának tetszett -, de hogy miről szól a Szembesülés, arról árva szó sem esik a két és fél sűrűn írt oldalon. Viszont hosszas (és zavaros) fejtegetés olvasható a dolgok ok-okozati összefüggéseiről úgy általában - ebben a fontos kérdésben arra a következtetésre jut, hogy mindennek a "mindenható (Szentháromság) egy Isten" (sic!) az alapoka. No, aztán csak szó esik a regényemről (és rólam is), így a félkövér szedéssel kiemelt sorokból megtudtam a következőket:

"A regénynek nincs vége!... Továbbra is élni fog benned, körülötted, ez a virtuális valóság, ez a Te karmád! Csak úgy magától nem születik kontextus mező, magyarul, valóságmező, ezt a Te léted hozta létre!... Ezért is neked kellett megírnod, a sajátod, a lényed. A megírás, a Teremtő által Neked szánt feladatod, a Te Sorsod egy alkotó része."

Majd:

"Fortyogó üst ez a regény. Menny és pokol egyszerre, lelki katarzis, melynek felkavart pora forog még körülötted, szúr, kínoz, míg le nem ülepszik. Lehet, hogy ez az írásom enyhítő esőként segít lemosni ezt a finom port? ... Ami a port illeti, az én írásaim is ebből a szürke, utcai porból vannak, mint magunk. A por elemi részecskékből, nem tudom Mengyelejeven kívül hány felfedezett alkotóelemből áll. De az OK és a MIÉRT itt is ugyanaz. ... Filozófia nélkül nincsen élet. A filozófia (maga az IGE megnyilvánulása). ... Minden az OK-ból születik, ez a lényeg."

Zárásul:

"A regény legnagyobb értéke abban van, hogy megírtad. Ezzel, szembesülve magaddal, le tudtad kezelni azt a lelki konfliktust, amelyet a saját léted értelmének megmagyarázása okozott. Erőd, a saját léted alkotta világ, legyen Veled! - mint a mesében. ... Had épüljön tovább, ez a mi virtuális világunk! Ez a negyedik dimenzió!"

És hogyha lelkiismeretfurdalásom lenne, arra az esetre alkalmi recenzensem megnyugtat: "én, magam szerint feloldozlak".

Jobban is alszom azóta, rábízva magamat az isten, a karma és a negyedik dimenzió szentháromságára.