Tudtam, persze hogy tudtam: ez a két vers összetartozik. De mivel 12 év különbséggel írtam őket, valahogy soha nem tudtak egymás mellé keveredni. Most, hogy egy teljesen új verseskönyv összállítása aktuálissá vált, minden korábbinál más szempontok alapján válogatok az elmúlt két évtized terméséből. Így végre egymás mellé és közös főcím alá kerülhet ez a két opusz.
TAVASZ, ŐSZ: Diptichon a szőlőhegyen
|
Nyugtalan éj-csend
Hegedűk szakadó idegét panaszolja a csend. Ideges Janus-éj hunyorog, tetovált kezein kusza csillagok éke; sötét, haragos szeme bús mezeinkre leejti az éltet adó vizet és az aszályt. Hegedűk szakadó idegén, feszülő fonalon menetel ma a hold kicsi potroha: pók araszolgat a csapda felé, ahová a sötét, tavasz-éji szeszély repülő, buta álmokat ejt. Ideges Janus-éj hunyorít: ide is lekacsint, oda is le-leint – hitegetve a búzakalászt, s hitegetve a szomjú halált. Hegyeken koravén venyigék hadonásznak a szélben. A tétova táj hazavárja a gólyamadárt… …Telehold araszol ragyogó fonalon: hegedűk szakadó idegén. Szüret előtt, dombtetőn
Haladék szava szól, hidegek belelengik a szélbe: — Még szüretelni ne hívjad e tájra a vérvörös őszt! — Itt a halom tetején adakozva ma még elidőz a tétova esteli nyár kusza-szép terebélye. Ide járnak az égből a mennybeli bús seregélyek; angyali árnyuk oson, hol a hajdani ház falain megreped unt szavak éke. A nyár kegyeit ma a kín s a bánat előszele így kaparintja kezébe. Remeték hona ez? Kinek itt ma felizzik erénye, holnap a földre teríti a kénköves szomju halál? Fekszem a fűben, elalszom. A pír szele fagyva talál. Jöhet szüret: Újboron ott pezseg éltem egésze. |
sötét sugárzó