Egy manzárdőr feljegyzéseiből,2009. jan.
Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben, mondogatom magamban a József Attila-sort hetek óta. Zavarban vagyok, különösen néhány napja, amióta kiderült, mit titkolt el előlem életében az anyám, mi az, amit jogom lett volna megtudni – ám csak halála után jutott tudomásomra.
Nem mondhatnám, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk az utóbbi időben. De azt sem – ha már időjárási képet használtam – hogy viharfelhők gyülekeztek volna egünkön. Nem számított a viszonyunk sem egyértelműen borúsnak, sem napsütésesnek, inkább valami megfáradt fény szüntelen áradásáról számolhatok be (ez felőle érkezett) és fel-felélénkülő hűvöskés szélről (ez pedig éntőlem fújt).
Kamaszkorom kezdetéig, mint a kisfiúknak anyjuk iránt általában, feltétlen volt iránta a rajongásom. Dackorszakomban azonban ellene fordultam, erélyesen visszautasítottam túlszeretését – aztán nagyjából úgy maradtam. Vajon ő hibázta-e el a dolgot azzal, hogy akkor is, mindenáron körülvett majomszeretetével, amikor önérzetes nagyfiúként ez bennem tiltakozást váltott ki? Vagy én voltam túl konok, talán kegyetlen is, amikor, mert kényszerzubbonynak éreztem, lefejtettem magamról túláradó és külsőségek sokaságában is megmutatkozó szeretetét, gondoskodását, aggódását? Jaj igen, a folytonos és hangsúlyosan kinyilvánított aggódása! Amelyet keménykedő kamaszként egyenesen gyűlöletesnek találtam, és nem mással, komiszkodással bosszultam meg. Minél jobban aggódott, én annál több okot adtam az aggodalomra, sőt, hálátlanul kigúnyoltam, viccet csináltam erősen eltúlzottnak vélt óvásából. Szépíthetném utólag azzal, hogy így akartam elütni az egész féltősdinek a komolyságát, így próbáltam feloldani értem-szorongása görcseit – de nem, inkább ösztönös visszavágás volt ez, amellyel azonban hol akarva, hol akaratlanul, de állandóan sértettem, nem egyszer kétségbe ejtettem. Végeredményben elkövettem a legnagyobb gonoszságot, amelyet gyerek követhet el anyjával szemben: nem hagytam magam szeretni. Mindez azonban mit sem változtatott az ő feltétlen odaadásán.
Aztán felnőtté válásommal lassan enyhült szembenállásunk, huszonéves koromra kialakult köztünk egy „már és még” viszony, ő csak annyi szeretetet árasztott felém, amennyit még el tudtam fogadni, én pedig csak annyira pattintottam vissza a labdákat, hogy még éppen kezelni tudja ellenállásomat, ne okozzon neki fájdalmat. Közben pedig, ha nem is úgy, mint kiskoromban, de persze, hogy szerettem, épp csak ezt az érzést vissza kellett fognom, mert ha engedem felszínre törni, akkor nála újra megindul a féktelen túláradás, és mivel bizonyos lehettem abban, ez engem újra komisszá tenne, igyekeztem hát elejét venni az egymást gerjesztő folyamatoknak. Így telt el felnőttkorom negyedszázada közös életünkből. És jött nála az öregedés, a betegedés, a gyengülés – és sajnos egyiket sem tudta természetesen kezelni. Sérelmesnek nem is annyira azt találta, hogy nem képes (vagy mert nehezére esik, inkább nem akar) elvégezni, megtenni bizonyos dolgokat, hanem azt, hogy ezeket más végzi el és más teszi meg helyette. Más vezeti a háztartást, más intézi a család dolgait, ő maga pedig ellátásra szorul. És hiába a szívesen és odaadással végzett gondoskodás: a kiszolgáltatott ember, kellett megtapasztalnom, könnyen arra adja a fejét, hogy bántsa azokat, akik kiszolgálják. Vagy azzal, hogy semmibe veszi munkájukat (mint menyéét), vagy azzal, hogy szünet nélkül és általában bántó hangnemben kritizálja törődésüket (mint apámét). Együttélésünk utolsó évei, amelyek már ennek a furcsa családi összjátéknak a jegyében teltek, bennem hol szelídebb-megbocsátóbb érzelmeket váltottak ki, hol pedig élesebb elutasítást – összességében pedig mind jobban eltávolodtam anyámtól. Igazságérzetemet bántotta magatartása, ugyanakkor érzelmi kiégésem és passzív szembehelyezkedésem állandó lelkifurdalással járt, folyamatosan hálátlannak, bűnösen közömbösnek, bántóan elhárítónak ítéltem saját viselkedésemet. És miközben kibeszélni egyszer sem sikerült a belső konfliktusokat (minden még oly szelíd szóvátétel is csak rontott a helyzeten), aközben szántam is anyámat, láttam reménytelen erőfeszítését, ahogy a semmibe kapaszkodva akarja magát magasabbra emelni.
Most, hogy meghalt, gyanakodva figyelem a szívembe visszatérő szeretetet: vajon nem csupán a kegyelet csalja-e elő.
*
Azt hinné az ember, csak romantikus regényekben és filmekben létezik olyasmi, hogy egy szereplő felnőttként tud meg valamit családi múltjából: eltitkolt testvér, édesnek gondolt mostoha, eltagadott korábbi házasság, bűnöző múltú rokon, tabuvá nyilvánított származás… Ám a napokban magamnak is szembesülnöm kellett valami hasonlóval, amit anyám egész életében nemcsak hogy eltitkolt előlem és bátyám elől, hanem apámnak is megtiltotta, hogy elmondja nekünk. Ezt esetleg indokolhatták a háború utáni félelmek, no meg gyerekfejjel talán igazán meg sem értettük volna, de vajon elfogadható-e, hogy felnőtté válásunkkor nem bízta ránk: felvállaljuk-e avagy mi is inkább titokban tartjuk.
Most, hogy anyám meghalt, apám egy hónapig bírta a hallgatás, aztán úgy döntött, hajdan tett fogadalom ide vagy oda, mégiscsak elmondja nekem az igazságot.
Bizony nem gondoltam volna, hogy ötvenkét évesen még bármi újat megtudhatok magamról. Még kevésbé azt, hogy most, a dolog fényre derülésével visszamenőleg is egészen új értelmet nyernek olyan történések és vonatkozások, amelyek mögött korábban másféle okokat sejtettem. Valahonnan bensőmből jöttek hosszabb ideje bizonyos késztetések, kicsit talán furcsálltam is őket, de józan eszem persze mindig megmagyarázta, mit és miért cselekszem és gondolok. Természetes emberi megnyilvánulásoknak tűntek, egy kívülálló őszinte gesztusainak – holott mindvégig, anélkül, hogy erről sejtésem lett volna, magam is érintett voltam.
A nagy titok pedig annyi, hogy anyai nagyapám zsidó ember volt. A század (a huszadik) elején, megházasodása előtt, alighanem székely menyasszonya kedvéért tért át református hitre, s akkor magyarosította nevét is Rosenthalról Rónára. A szülők református hitben nevelték csaknem húsz évvel később született anyámat is, aki apja zsidóságát, így a maga származását is haláláig elhallgatta, csak apámnak árulta el, némileg szégyenkezve, mielőtt férj-feleség lettek. Apám – mostani elbeszélése szerint – akkor egyáltalán nem ütődött meg a vallomás hallatán, megnyugtatta jövendőbelijét, hogy ugyancsak református családjukban mindig is nagy tisztelettel tekintettek Jézus népének a sarjaira. Ezen felül pedig egy kis friss vér egészen bizonyosan az utódok javára válik.
Apám jó titoktartónak bizonyult, és még most, anyám halála után is kicsit röstelli magát, amiért megszegi a neki tett ígéretét. Ő egyébként már rég elmondta volna, de hát „anyátok nem engedte”.
Én meg érdekes módon nem tudok megdöbbenni a nagy késéssel érkező hír hallatán. Inkább csak simán, köznapian örülök neki, mintha valamelyik rég hordott ruhám zsebében váratlanul találtam volna egy igen kellemes tapintású szép kavicsot. És miközben lassan rájövök, nem egyszerű kövecskét, hanem értékes talizmánt tartok a kezemben, aközben ezer dolog eszembe jut, és nem győzök csodálkozni. Például azon, hogy vajon miért is tartottam fontosnak éppen tíz éve részt venni a Szombat c. zsidó folyóirat novellapályázatán egy megfelelő témájú írásommal, s miért is voltam annyira büszke első helyezésemre, hogy minden részletesebb életrajzomban azóta is szerepeltetem elismeréseim sorában? Meg azon, hogy vajon miért éreztem már-már kényszeres késztetést arra, Tejmozi című elbeszélésemet egy zsidó szertartás szerinti házasságkötés képeivel zárjam? Vagy, amikor megtudtam, hogy anyám kedves barátnőjének van egy eredeti kipája, miért kértem el tőle (ide is adta; itt pihen egy ajándék-dobozon Évám íróasztala fölött)? És miért bólintottam elégedetten arról értesülve, hogy lányomnak zsidó fiú udvarol?
Vagy ami ezeknél sokkal-sokkal fontosabb: miért vállaltam elvi és érzelmi közösséget azokkal, akiket meghurcoltak zsidóságuk miatt, miért is gondoltam a holokausztot a civilizáció legnagyobb szégyenének, és miért utasítottam el mindig a leghatározottabban az antiszemitizmus minden megnyilvánulását (pl. kilépésemmel a Magyar Írószövetségből)?
Eddig azt hittem, mindez nem több (de nem is kevesebb!), mint egy európai kultúrember természetes viselkedése, egy kívülálló szimpátiája és felelősséggel vállalt szolidaritása. És most nyilvánvalóvá vált, hogy magatartásom egyszerre több is, meg kevesebb is. Több, mert egy sokkal mélyebb összefüggés befolyásolta habitusomat, ha tetszik: megszólalt bennem a vér szava. De sajnos kevesebb is, mert amit eddig a sokat üldözött néppel való tudatos közösségvállalásnak gondoltam, arról kiderült, hogy voltaképp csak ösztönös önvédelem volt. Ambivalens érzés: nyertem is, vesztettem is valamit. Amióta ezt megértettem, zavarban vagyok, nem tudom, hogyan viselkedjem magammal szemben.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009/február
