A budapesti 56-os Intézet digitális fényképadatbázisában érdekes fotót találtam. Engem ábrázol, amint éppen mikrofon előtt állok a VI. Anyanyelvi Konferencián, Kecskeméten, 1989 augusztusának elején – azaz pontosan húsz esztendeje.Hangfelvétel nem tartozik a dokumentumhoz, pedig érdekes lenne tudni, vajon miről beszéltem. Szinte bizonyos, a kárpátaljai magyarság anyanyelvhasználatát illetően a legnagyobb bizakodásomnak adtam hangot. Magasra emelt tekintetemből sugárzik az optimizmus. Volt rá okom:...
...akkor velünk nagyon meglódult az idő, egy súlyos holtpontján átlendülve jó felé fordult a történelem kereke. Látszott, hogy az a rendszer, amelyben felnőttünk, s amellyel kisebb vagy nagyobb mértékben megalkudtunk, menthetetlenül összeomlik, s nem volt kétségünk afelől, hogy egy jobb, szabadabb világ következik. Bár a Szovjetunió végleges széthullására még két esztendőt várni kellett, és bár abban sem lehettünk egészen biztosak, hogy az átmenet békésen zajlik majd, mégis vártuk, siettettük a változást, hittünk a demokrácia megszületésében és gyors megerősödésében. Olyan világ eljövetelében hittünk, amelyben maradéktalanul gyakorolhatjuk kollektív és egyéni nemzetiségi jogainkat, amelyben felvirágozhat kultúránk, kibontakozhatnak elfojtott értékeink. Hittünk abban, hogy lakóhelyünk egy jogállamhoz fog tartozni, s hogy az elkerülhetetlen magyarországi változások is nekünk kedveznek majd, anyaországunk felvállalhat bennünket (konkrét materiális támogatásokra akkor még nem is számítottunk, csupán erkölcsire: arra, hogy a magyar nemzet elidegeníthetetlen részének elismerjenek). És maradéktalanul hittünk magunkban is, értékeinkben, amelyek kibontakoztatásának eddig csupán külső, politikai akadályai voltak – amint megnyílnak a lehetőségek, lesz majd itt olyan magyar élet, hogy ihaj! Szinte megelőlegezve a még ki sem alakult feltételeket, magam is nagy lépésre szántam magam, folyóiratot alapítottam, címe nem véletlenül lett az, hogy Hatodik Síp: a magyar irodalom ötágúságából kifelejtődve elérkezettnek látszott a pillanat, hogy a saját szólamunkat a többihez hozzáadjuk.
Nézem a húsz évvel ezelőtti képet. Ez még az eufória előtti pillanat.
90-ben Magyarországon megtörténik a rendszerváltás, az első demokratikus választások nyomán Antall József kormánya a nemzetpolitika szintjére emeli a határon túli magyarság kérdését. 91-ben megalakul a független Ukrajna, amely első törvényeivel messzemenő jogokat biztosít a területén élő nemzeti kisebbségeknek. Új erőre kap a kárpátaljai magyarság önszerveződése. Látszólag minden együtt lenne a nagy meneteléshez! Ám a nagy lelkesedés után következtek a csalódások. Nemcsak az derül ki, hogy Ukrajna a diktatúra romjain nem képes azonnal jóléti államot építeni, hanem az is, hogy a demokrácia hagyományainak idült hiánya miatt a jogállamiság létrejötte is évtizedekig várat majd magára.
Nemcsak arról kellett megbizonyosodnunk, hogy a mindenkori hivatalos Magyarország belpolitikai csatározásokban kívánja kijátszani a határon túli magyarság kártyáját, hanem arról is, hogy a támogatások rendszere a célközösségben klientúrát hoz létre, s a megélhetési magyarok csoportjai a közösség érdekei fölé helyezik önérdekeiket. És nem csupán azt kellett megtapasztalnunk, hogy saját köreinkben is felveti sunyi fejét a széthúzás, az akarnokság, a nyerészkedés, hanem azt is, hogy baj van a belső értékekkel is: a kevés kincset megelőzve tört felszínre a sok silányság.
Mindez a húsz évvel ezelőtti fénykép égre emelt tekintetéből még nem olvasható ki.
Megjelent: Új Szó, 2009. aug. 8.
Előzmény:
ez a kis poszt, és ez a fotó:
