Balla D. Károly

MENNYI ÉRDEM

Előre megy a félhomályban,
mindig csak előre.
Mintha ez lenne a dolga,
mintha nem volna jobb.
Pedig mennyi érdem várná
egyetlen visszafordulásban,
hány elhagyott szirmot szedhetne fel,
de nem,
arra lépdel elszántan, amerre a célt tudja,
amerre a lámpafüzér vezeti.
Fejét felszegi, tartása peckes
– ez látszik a gyér világításban is.
Előre megy. Csak a hajnali fényben,
közvetlenül érkezése előtt fogja észrevenni,
hogy egy virág csupasz szárát
szorongatja görcsös kezében.
 

MINTHA CSAK TUDNÁ

Miközben tájképet akaszt szobája falára
nem veszi észre
amint  a vászon mögött
hangtalanul megnyílik a fal
csak egy hideg fuvallatot érez arcán
csak egy oda nem illő erdőhang
üti meg pillanatra a fülét
csak egy kósza mezei illat rebben tova
de amikorra bármire odafigyelne
a kép már pontosan elfedi a keletkezett rést
és ő érintetlen marad a hermetikus szobában

milyen szép
mondja elégedetten
amikor végez a munkával
leül a kandalló elé
nézi a képet
és bár természetesen szeretne viselkedni
mégis színpadias pózt vesz fel
mintha csak tudná
hogy a falak mögül őt figyeli a tar mező
és az erdő fáira holtakat aggató ősz