Dérczy Péter:

Kljucsarki – nincs út tovább

Számomra nem kétséges, hogy a kihalófélben lévő magyar novella egyik jeles képviselője Berniczky Éva, aki ráadásul új színeket hozott ebbe a kisformába jó egy évtizede. Volt ugyan pár éve egy regénykísérlete is (Méhe nélkül a bába, 2007), nem is rossz, az előző novelláskötete (A tojásárus hosszúnapja, 2004) azonban sokkal izgalmasabb, bizonyos esztétikai és világképi megfontolások alapján sokkal eredetibb volt. S tulajdonképpen új novelláiról, amelyeket az utóbbi években írt, ugyanez mondható el, hozzáteszem, szerencsére nem egyszerű „ismétlésekről" van szó, azazhogy Berniczky Éva haladna az egyszer már jól bevált úton. Az új kötet, miközben ismétli az előző minőségét, magas színvonalát, erős elmozdulásokat is mutat A tojásárus... narratívájához képest, ez azért üdvözlendő, mert Berniczky kísérletező kedvét, újra való törekvését jelzi, ami általában is mindig csak jó lehet.

A könyv alcíme - mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők - első pillantásra talán meglepő, de ha elolvastuk a húsz novellát, akkor nagyon is pontosnak, kifejezőnek fogjuk tartani: a Várkulcsában valóban így, szinte vásári vagy cirkuszi, némi képzavarral azt is megkockáztatom, panoptikumi forgatagban bukkannak föl, s aztán tűnnek el a legkülönfélébb különc, elesett, megnyomorodott s általában és mindenkire érvényesen: boldogtalan figurák. Ezen a szinten Berniczky folytatja annak a részben szociografikusan is valós, ám mégis szürreális, abszurd világnak az ábrázolását és megteremtését, amelyet már korábban elkezdett. Nyilvánvalóan olyan világról tudósít, amely a magyarországi olvasó számára topográfiailag is érdekes, hiszen a kárpátaljai magyar irodalomból ilyen erővel és ilyen erős, helyi ízekkel, színekkel megrajzolt világgal aligha találkozhatunk, s ez a speciális regionalitás nemhogy hátrányára, sőt inkább előnyére válik Berniczky novelláinak. Például a nyelvi gazdagságban, abban, ahogy érezhetően, tapinthatóan keveredik többféle nyelv ezekben a kisprózákban, mégis úgy, hogy az elbeszélésben e nyelvi kavargás teljesen egységes tónust ad ki. Korábbi kötetéhez képest ebben annyi változást látok csupán, hogy a nyelvi narratíva letisztultabb, talán kevésbé zsúfolt, s így bizonyos fokig a történetek is klasszicizáltabb formában állnak elénk, követhetőbbek, de a nélkül, hogy az „elbeszélés nehézségeiből" bármit is feladnának. Érdekesség, hogy a szövegek mintha nagy átlagban egy kicsit rövidebbek lennének, és koncentrál­tabbak, jobban előtűnik az, ahogy egy-egy furcsa vagy szerencsétlen figura és sorsa köré fonódnak, mint például A tizennégy karátos hős anya, aki tizennégy gyereket hozott a világra, és most már a világ változásával párhuzamosan csak játszik a játékautomatákon; a részeges kéményseprő, aki csak iszik, kéményt soha nem pucol, aki azzal biztatja az általa részegen meszelt törzsű fákat, hogy „idén már biztosan nyerünk", s akkor mint a kéményeket, őket is „kigolyózza" (Orosz biliárd). És sorolhatnám az „egzotikus" világ peremére sodródott, ott tengődő, boldogtalan, megvál­tás­ra soha nem találó alakok sorát. De mint Berniczky írásaiban mindig, ez a kuriozitás csak különleges szín, mert hiszen az említett vagy itt nem érintett figurák és sorsuk feltétlenül és nyilvánvalóan többet láttatnak az általános léthelyzetekből, nem pusztán egy régió lepusztult, szürreális egzisztenciális terét mutatják be. E tekintetben a kötet címe egyszerre valóságos és szimbolikus térre utal: Várkulcsa (Kljucsarki) egy valóságos zsákfalu, de mint ilyen képzeletileg e tér azt is jelenti: innét sehova se vezetnek utak, a novellák ilyen-olyan, többnyire magányos hősei nemcsak képtelenek kitörni sorsuk kereteiből, de lehetőségeik sincsenek rá, hiszen be vannak szorítva egy rájuk záruló térbe. S ahogy a címben (és alcímben), úgy a novellákban is valóság és képzelet határán imbolyognak a szereplők, és tulajdonképpen maga az olva­só is: nehéz sokszor eldönteni, hogy va­la­mi megtörtént-e, vagy a főhős képze­le­tében játszódott le. Pedig gyakran egé­szen pontos tér- és időmeghatározá­so­kat is kapunk, méghozzá például ilyen groteszk-humoros formában: „es­tén­ként aranyozott Lenin-szobrocskákat hordott haza a boltból. Óriási készletet szállítottak ezekből a helyre kis fi­gu­rákból nekik, de a főnöke félt azon a szokatlan filléres áron kínálni, amire az átállás idején egyik napról a másikra leértékelték a rakományt. Hogyan áru­síthatta volna kenyéráron a hajdan igen­csak becses szobrokat?" (Vakvászon)

Képzelet és valóság különleges viszonya, sokszor megkülönböztethetetlensége gyakran konkrétan is vissza-visszatérő motívum a novellákban: „Azért nem esett jól ez a rendőrmaskara, bosszantott, hogy nem hihetek a szememnek, az állatorvos rendőr, a rendőr állatorvos, és időnként egyik sem igazi"(Secondhand eső). Vagy egy általánosabb világképi szinten megfogalmazódott elbeszélői helyzetben: „Mielőtt kitalálhattam volna a főmosómestert, összeakadtam eleven másával. Sajnos hajlamos vagyok a találkozások elkapkodására, valami kóros türelmetlenséggel keltem életre fikcióimat. Ahelyett, hogy kihordanám annak rendje és módja szerint figuráimat, rátalálok eredetijükre" (Jégármány). S bár tudom, hogy az elbeszélőt nem illik a szerzővel azonosítani, utóbbi esetben én mégis azt gondolom, Berniczky Éva vallomása ez narratív „technikájáról". Ami egyúttal átvezet bennünket a könyv egy másik jellegzetességének bemutatására, ugyanis nemcsak a fentebb elemzett kisforma-típusok letisztultabb és líraibb példáival találkozhatunk, hanem - Berniczky köteteiben eddig nem megszokott módon - több hagyományosabb szervezettségű (néhol az anekdotikus csattanót, előadásmódot sem nélkülöző), egyszerűbb és személyesebb hangvételű, kifejezetten önéletrajzi indíttatású novellákkal (sőt, helyenként tárcanovellai vonásokkal) is szembesülhetünk a Várkulcsa zárásában (Egy test szövegmintái, Fordul a páternoszter, Már csak a versenyegerek). Ezek a szövegek inkább „húznak" a valóság valószerű elbeszélése felé, miközben természetesen ugyanazt a szürreális világot írják körül, mint más típusú novellái, így mintegy a köteten belül is megoszlik a szürreális és a reális előadásmód, nem csak egy-egy művön belül. Oldottabb, felszabadultabb szövegek, „nyelvi valóságuk" is áttetszőbb, jól és frappánsan zárják a könyvet, s egyúttal azt is megmutatják, hogy szerzőjük ugyanazt többféle hangon is képes „tolmácsolni" (bár Berniczky esetében a kifejezést nem feltétlen kell idézőjelbe tenni).

A kétféle szövegtípus jelenléte és némi egyenetlenség ellenére is egységes benyomást kelt a Várkulcsa, emlékezetes novellák sorát bemutatva, mindjárt például az egyik legkiválóbbat, a címadót. Számomra azt is bizonyítja, hogy a szerző kétségtelenül jó úton halad, hogy igazi novellaírói képességeit egyre magasabb szinten tökéletesítse.

Berniczky Éva: Várkulcsa. Novellárium sorozat
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2010. 192 oldal, 2490 Ft

Megjelent: Élet és Irodalom, 2010., május 14.