Amikor kései kamasz koromban az avantgard irányzatokkal kacérkodtam, akkor feltaláltam a dadaista dadogást. Az első így leírt szövegem talán ez volt:

Dadogva vagyok kénytelen telenevetni
ínyenc enciklopédiátokat. Katalógusok sokasága ágazik ikrázva, rázdvátri.

Ez a magam-kreálta alkotásmód valamelyest a dadaista automatikus versírásra hasonlított, azzal a lényeges különbséggel, hogy egy szigorú szabály súlyosbította a spontaneitást: minden következő szó elejének meg kellett ismételnie az előző szó végét minél több (de legalább egy) betű erejéig. A  va-va, k-k, telen-telen, i-i, enc-enc, kat-kat, sok-sok, ága-ága, ik-ik, rázva-rázdvá ismétlődések, mint egyfajta dadogás, a fenti példán jól láthatók.

A szabályt követve meglehetősen bizarr versszövegeket hoztam létre, publikálásukra nem is gondoltam, mint "badarságok", úgyis fennakadtak volna a lektori-szerkesztői rostán, ezt megelőzendő nem is próbálkoztam velük, helyette inkább a villanyszerelőről és  az ívhegesztőről szóló szorreál költeményeket közöltem - a munkásoyztály nem kis dicsőségére. Később azonban az egyik dadogós versem mégis megjelent valamelyik újságban (igaz, előbb kicsit igazítottam rajta), helyét és idejét már nem tudom.  Valódi, echte  dadogós vers volt, de mégis, sőt: nagyon is "értelmes". Így festett:

 

MICHELANGELO

Dávidom idomjain
ömlesztett esztétika tikkad.
Mózesem: eseménye nyegle legátusoknak.
Medici-dícséretem: temérdek érdek.
Sixstus-tusám Második Gyulával rávall alkuimra.
Piétám: támadópontja javíthatatlan antikrisztusoknak.

Szép dadogások: Idom-idom, esztett-esztét, tika-tikka, esem-esem, nye-nye stb.

A vers kissé javított (vagy rontott??) változata aztán évekkel később kötetben (Sorsomhoz szegezve, 1990) is megjelent. Egy másikat pedig, ha jól emlékszem, a Népszabadság közölte le...

Az utóbbit, amikor válogatott verseim kéziratát állítottam össze, alkalmasnak találtam arra, hogy belekerüljön. Ez nem tobzódik dadogásokban, vannak benne "normális" sorok is, de mint fő versírási technika, a dadaista dadogás mégis egyértelműen tettenérhető benne. Különösen büszke vagyok a "tükördadogás" feltalálására, amikor is a betűsorok fordított sorrendben ismétlődnek, pl:: tavasz-szavat(osságunk). Íme a vers abban a formájában, ahogy a Halott madárral c. könyvemben szerepel, s ahogy most írói oldalamon közreadtam:

 

MANIPULÁCIÓK

Horváth Annának, kissé dadogva

Bőbeszédű Dürerek rekvizitumai
ma itt nem mutogathatók:
kerekasztal-okoskodások szintézisén
indulatunk kiapad.
Adagolják kéjünket.
Nektárpótlóval etetnek,
habár bőségesen.
Lelegeljük ükapáink inkvizícióját,
játékból képünkre formáljuk reformációjukat,
lyukat beszélünk az idő hasába,
de tudatunk mégis kötözve vergődik
diktátorok torokhangjában.
Minket kimerít a tavasz,
szavatosságunk kíméletlenül lejár.
Árván vánszorgunk,
ki vagyunk tiltva
a tojásfejűek kifundált civilizációjából.
Boldog dogmák mákonyát
tányérunkba bablevesítjük.

A vers további érdekessége, hogy címzettje, a beregszászi szobrászművész (és festő, és grafikus, és érmész...) akkoriban amolyan szellemi vezéremnek számított, nagyon sokat tanultam tőle (és a tanultak jelentős részét később meg is tagadtam). Akkoriban (1979) már bizonyos kritikus szemlélettel figyeltem megnyilvánulásait, észrevettem modorosságait, például azt, hogy időről időre kedvenc szavai támadnak, és ezeket nyakrafőre használja, beleszövi minden mondatába - miközben szemléletéről is árulkodnak. E vers keletklezésekor a szép emlékű Horváth Anna (1924-2005) kedvenc kifejezései ezek voltak: manipuláció, rekvizitum, szintézis. Bele is építettem versembe valamennyit.

Illusztráció: Schunnïn nyomán                                                 Több íróság