Egymás után három igen fontosnak gondolt versemrhez értem írói honlapom gyarapításában. Most a Halott madárral c. válogatott kötetem anyagában lépdelek, így időrendben kerülnek elém a több mint 30 évvel ezelőtt keletkezett írások. Ebből a távolságból nézve úgy tetszik, az 1978 első erőteljes hangutések után 1979-ben történt az igazi magamratalálás. Meglehet, a Vihar az első valódi költeményem (a történetét már megírtam korábban), a két következő pedig nem csupán önmagában, hanem mint "programadó" versek is fontosak: a Miért?-gyászban vállaltam fel az apaitól eltérő, azzal ellentétes szellemi örökséget, a Fikciók felé meg éppenséggel a realizmussal való szakításom dokumentuma is lehetne. E három vers, azt hiszem, valamelyest kijelölte további pályámat. (Aki nem szeretne a linkek nyomába eredni, azoknak ide is feltettem a három szöveget:)

Amikor kései kamasz koromban az avantgard irányzatokkal kacérkodtam, akkor feltaláltam a dadaista dadogást. Az első így leírt szövegem talán ez volt:

Dadogva vagyok kénytelen telenevetni
ínyenc enciklopédiátokat. Katalógusok sokasága ágazik ikrázva, rázdvátri.

Ez a magam-kreálta alkotásmód valamelyest a dadaista automatikus versírásra hasonlított, azzal a lényeges különbséggel, hogy egy szigorú szabály súlyosbította a spontaneitást: minden következő szó elejének meg kellett ismételnie az előző szó végét minél több (de legalább egy) betű erejéig. A  va-va, k-k, telen-telen, i-i, enc-enc, kat-kat, sok-sok, ága-ága, ik-ik, rázva-rázdvá ismétlődések, mint egyfajta dadogás, a fenti példán jól láthatók.