Egyszer volt, hol nem volt egy igencsak korareggel, amikor még Ficserke is aludt. Előző este levetett ruhái mozdulatlanul várták az öltözködés idejét. A széktámlára dobott harisnya azonban ilyentájt sem bírt nyugton maradni. Amikor a hajnal felcsíkozta a szobát, a hosszú fuszekli addig tekergett, míg pamutjának sötétkékje, a citromsárga, a rózsaszín, a narancssárga el nem nyelt minden kósza ragyogást. Nem is tudom, mi bűvölt el, a legharisnyább csíkos kígyó vagy a legkígyóbb csíkos harisnya, de valamelyikük rövidesen azt sziszegte beképzelten:

– Sz-sz-szerintem sz-sz-színeim sz-sz-szépek.

Igaz, a fénnyel telt portéka cseppet sem túlzott. Sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs, és aztán megint sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs. És így ismétlődött véges végtelenül. Az éjszakában sápadozott magánosan a Hold. A rózsaszínnel lassan pirkadt. Aztán körbe-körbe narancssárga műhelyében már a Nap korongolt, mikor a sziszegésre felébredt végre a bűvös harisnya mindenkori viselője.

Különben Ficserke is bosszantóan korán kelt, legalább olyan megátalkodott, embert próbáló hajnalhasadtakor, mint a pékek. Talán még őket is megelőzte. Harmat ellen felhúzta lábára a kígyóharisnyát, szaladt a kertbe és leguggolt a csigák közé. Azok meg ámultak a csodálkozástól, életükben nem láttak ekkora égig érő festett gilisztákat.

– Biztosan a cirkuszból jöttek, ezek lehetnek a bohócgiliszták, esetleg gilisztabohócok! – járták körbe csigalassúsággal.

– Sz-sz-szemtelen sz-sz-szarvas sz-sz-szerzetek! – sziszegett vissza a kígyóharisnya, és sértődötten csúszott le Ficserke lábán a bokájáig.

Máris egymásba és egymásra folytak a színek. A sötétkék, a citromsárga, a rózsaszín, a narancs, a sötétkék, a citromsárga… Bolyhosodtak, elmosódtak. Lett bohém tobzódás, eszement kavarodás, forgószél, tájfun, hurrikán. Mit volt mit tenni, míg el nem ült, addig az erre vetődőnek ebben a ravaszul átfestett világban illett eligazodnia.

Ficserke kitartóan nézelődött, hátha talál valakit, aki rendet teremt a nagy felfordulásban, de senki és semmi sem volt a helyén. A tetőn ásítva bújt a kéménybe a kéményseprő. A vargák is álomittasan hadonásztak műhelyeikben, surrogott, repdesett körülöttük a velúr, akár a bőregér. Még a kiszáradt hordókról is világgá gurultak az abroncsok. Szegény kádárok szemüket dörgölve futottak utánuk, és karikáztak, karikáztak körbe-körbe a pincesoron. Ezen a bolondos hajnalon az aranykezű mesterek sem lelték a vaníliás briós közepét, sem a morzsolódós reggeli kiflivéget. Legfeljebb megálmodójuk, a pék sejtette, hol kell keresni, vagy tán az sem. Hiszen, ha a kígyóharisnya mérgelődött, a szomszédos pékségben is felborult a rend.

Amikor Ficserke bekukucskált a sütöde ablakán, elképedve látta, mindhiába ugrott ki ágyából az aprócska pék. Hatalmasat nyújtózkodott, s ahelyett hogy dús kovásszal dagasztotta volna a kenyeret, elhevert újra a kemencepadkán. A naplopója, mint akinek a világon semmi dolga, úgy hortyog tovább. Hiábavalóan futkosott föl s alá az izgatott pékné, fölöslegesen tördelte hortyogó párja fölött a kezét:

– Jaj, istenem, istenem, mi lesz az emberekkel, ha nem sül időben ropogós kenyér!

Aztán először életében abbahagyta a sopánkodást és nekiveselkedett a munkának. A sűrű habarcsba jól beleragadt a nappal, az éjszaka, a Nap és a Hold. Jókorára sikeredett a pékné keze alatt a gömböc, alig boldogult vele. Dühösen ütötte, püfölte, csépelte, döngölte, nyúzta, húzta, mígnem vizes lett az egész mennyezet. Amikor már a habos tésztába le-lecseppent belőle, letörölte homlokáról a verejtéket. Hányszor látta a nagy diófateknőben elveszni az aprócska péket, de sohasem gondolta, hogy emberének a dolga ennyire nehéz.

Megropogtatta fájós derekát a pékné, és nekilátott kiszaggatni a cipókat, zsömléket, kifliket, briósokat, buktákat. Majd kizsírozott formákba, tepsikbe sorjázta a sok finomságot, és betolta a kemence gyomrába. Leült elégedetten, várta, amíg egyik szemében feljött a Nap, a másikban már éppen csak parázslott a Hold. Kipirult arcán lisztpöttyök virultak, kezén csipkekesztyűvé száradt a tészta, és egyszer csak hangosan felkacagott. Sosem látott, sosem hallott ilyet Ficserke. Legfeljebb a versekben írnak a költők kacagó feleségekről, akik körül varázsporként verődik föl a liszt.

– Kicsoda-micsoda ez a tünemény itt? – ébredezett az aprócska pék.

A pilláit csak félig nyitotta, mert káprázott a szeme a fényes péknétől, a csillogó zsemléktől, kifliktől, ragyogó briósoktól, kenyerektől. Hunyorogva pattant le a kemencesutról, sarkig tárta az ajtót és egymás után gurította ki a sok finomságot az embereknek:

– Tessék, tessék, kisasszonyok, tessék, urak! Szaporán, csak igyekezzenek, friss cipóba rejtette kedvesem a kincset, aki megtalálja, azé!

Hogy ne futottak volna, hogy ne rohantak volna, egymás lábára tapodva tódultak megtalálni a szerencséjüket valamennyien. Lélekszakadva szaladtak a kéményseprő után. Szaladtak ki a rétre, a varga, a kádárok, Ficserke, a pékné és a pék. Araszoltak utánuk ráérősen a csigák, ezüstös csíkokat húztak maguk után. Olyanokat, mint a szobán a lusta hajnal, vagy az égen mászó repülőgép. Pedig nem ártott volna a nyakukba szedni csigalábukat, mert odakinn javában állt a majális.

Amikor kiértek a tisztásra, Ficserke, a pékné és a pék, leterítettek egy rojtos pokrócot, pontosan akkorát, mint maga a rét. Természetesen ráfértek mindannyian, a kéményseprő, a varga, a fáradt kádárok és a kipihentek is. Most aztán kényelmesen leheveredtek. Törtek a briósból, kakaót kortyoltak rá. Soha máskor nem esett meg velük ilyen fényes álom, ilyen festett reggel, amikor azon kívül, hogy együtt ültek és sz-sz-színeik sz-sz-szétfolytak, sz-sz-szirmosodtak, nem történt az égvilágon semmi más. Mégis, ha akkor, abban a megismételhetetlen pillanatban ott áll palettája előtt kezében ecsettel kedvenc festőnk, Sz-sz-szinyei Merse, talán még ő sem hisz a szemének. A híres mester ebben a korareggeli órában együtt csodálkozott volna a közönséges éti csigákkal:

- Milyen ismerős, ahogyan a csíkos kígyóharisnya összekeveri mérgében a színeket, a sötétkéket, a citromsárgát, a rózsaszínt, a narancssárgát. Ügyes-s-s-s.

12 klasszikus mese modern átiratban + 12 kortárs szerző meséje = Egyszervolt... tegnap és ma. A szakemberek és az olvasók érdeklődését felkeltő könyvet méltán hirdeti kiadója az év legizgalmasabb meseválogatásának.

Szombat este Ungvár egyetlen sugárútján fejre állt egy Mazda. Szerencsére személyi sérülés senkit sem ért, az új kocsi azonban totálkáros lett. Kolos a helyszínen készített pár fotót.

A részletekre már alig emlékszem, de a munkanaplóm szerint pontosan 10 évvel ezelőtt írtam az alábbi interjú-paródiát, parafrázist, vagy mit is. Konkrét meghívás volt az alapja, A walesi bárdokból kellett kiindulni, faxon küldeni az írást. Sürgősen és szép honor fejében.

Végre megtudtam, miről is van szó! ...Bő hónapja mondta Kolos, valamelyik haverja olyan plakátot látott egy budapesti metróállomáson, amelyen tőlem szerepelt pár sor. Hm, különös, mondtam. És miféle plakát, ki helyezte el? Talán valami bank, volt a bizonytalan és hihetetlen válasz. És mi volt az idézet? A versírással kapcsolatos...

Legyintettem, de nem olyan régen Csönge ismerősei is látták az Arany János utcai metró-állomáson.

Két igazán remek - és láthatóan egyformán öltözködő :) - költő kapott Kossuth díjat március 15-én. Parti Nagy Lajos a posztmodern lehetőségeinek a kiaknázása, Tolnai Ottó az avantgárd megújítása révén járult hozzá a magyar irodalom korszerűsítéséhez, a költői, írói nyelv újraértelmezéséhez. Tették mindezt markáns egyéni hangon, több műfajban. Munkásságuk megkerülhetetlen. Szívből gratulálok nekik csakúgy, mint az ugyancsak díjazott Takács Zsuzsának.

Akkor következzék még egy feladvány! A kérdés természetesen nem az, hogy mely versre emlékeztetnek az alábbi sorok, és nem is az, hogy a mai napon legtöbbször idézett és számtalan helyszínen elhangzott költeményt ki írta, hanem azt kell kitalálnotok, hogyan, mi módon állt elő az alábbi két szövegváltozat.

Rég játszottunk! Most egy nagyon könnyű feladványt kaptok. Alább egy négysoros és aktuálpolitikai felhangot sem nélkülöző veretes költeményt olvashattok, ennek kellene az eredetét megfejtenetek.

Ezen a héten Elek Tibor ír netnaplót a litera.hu portálján. "már úton, útfélen, fű-fa, mindenki blogozik vagy mit csinál, minek kellene még nekem is. Hát ki a rosseb olvassa ezeket? Kinek van ideje, energiája rá? Nekem például nincs. De ha lenne, se biztos, hogy olvasnám, mert, megvallom őszintén, engem valahogy nem is érdekelnek mások naplói" »»»

Elegáns, szakszerű, hasznos. Lehet-e ennél több jót mondani egy könyvről? Aligha. És talán nem is szorul rá több dicsérő szóra a Kopka János szerkesztésében és kiadásában megjelent Keleti Panteon című album. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy bemutassa azokat a jeles személyeket, akiket Kelet-Magyarország (főleg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) különböző városaiban, falvaiban helyeztek örök nyugalomba.