több Arabella

Laptopot nyert kolos blogírással

"Az első helyet rendkívül szoros versenyben a web.buzz.hu oldal nyerte, Kolos buzgálkodása szinte mindenkit magával ragadott, így egy notebookot nyert."

További részletek a buzz.hu oldalán. (Frissítés: a weboldal már nem érhető el, lementett tartalma alant olvasható)

Ettől hízik egy apa. Ha nem is annyira, mint a fia :)

• weblap - laptop - web oldal - notebook hardver

Díjak:

1. helyezett:

Tetszőlegesen választott notebook a HWSW.hu hardveráruháza, a Gépbolt.hu hatalmas kínálatából bruttó 300 ezer forint értékig + NOD32 vírusvédelmi szoftver 1 éves licenccel

Talán sikerült az elmúlt hat napban körbelőni az életemet.

Mégis akadt, amit kimaradt, például a zene, amely nélkül, mint tudjuk, lehet élni, de nem érdemes. Én jó sok és sok jó zenével élek, amíg asztalomnál ülök, épp addig szól mellettem valamilyen. Nem esett szó olvasmányokról és filmekről, meg hát politikáról sem, és ezt egyáltalán nem sajnálom.

Amit viszont nem hagyhatok ki, az a játék.

Ha választani kellene, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magamat, gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az értelmes ember ugyanis nem feltétlenül játékos, ellenben a játékos feltétlenül értelmes. Sőt, az értelme kifinomult, fantáziája fejlett, rendelkezik kombinációs készséggel. Jó esetben még humorérzéke is van. Ami nagy, elvakult szenvedéllyel,  halálos elszántsággal, gyötrő küzdelemmel jár, az szerintem már nem is igazi játék, hanem mánia vagy betegség, netán foglalkozásszerűen űzött mesterség. Játszani nem lehet véresen komolyan, sakkozni nem úgy kell, ahogy a világbajnokságon teszik, hanem valahogy úgy, ahogy Karinthy leírja a Sakkozókban. Géppel szemben bármit is játszani pedig a legteljesebb érdektelenség. Olyasmi, mintha a borkóstolást felcserélnénk kedvenc italunk vegyelemzésével.

A szellemi játékok iránti vonzalmammal legalább annyiszor szórakoztattam kisebb-nagyobb társaságomat, mint ahányszor az agyukra mentem vele. Ha a beszélgetésben beállt egy pillanatnyi csend, máris azt kérdeztem, hogy akkor most barkochbázunk-e vagy szópókerezünk. Később már megspóroltam a rábeszélésükre szánt időt, rajtaütésszerűen nekiszegeztem valakinek a kérdést: „Tárgy?”, vagy bejelentettem: „Mr. X. vagyok, lehet kérdezni.”

Voltaképp az irodalom is játék, sőt, a művészet egésze. Görcsös erőfeszítésből ritkán születik nagy mű, a szellem szabad szárnyalásából annál inkább. A szenvedés, az átélés, a felemelő vagy lesújtó tapasztalat legyen meg előtte; magában az alkotási folyamatban már a teremtés öröme domináljon.

Huizinga Homo Ludens c. művében ennél is messzebbre megy, szerinte „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”. Tudjuk, szinte bármiből le lehet vezetni bármit, nagy eszmerendszerek egyformán jól ráépíthetők olyan fogalmakra, mint anyag, lét, szubjektum, isten, megismerés, lélek, szeretet, káosz, valóság – ezek sorából egyáltalán nem lóg ki a játék, miért ne tekinthetnénk tehát éppen ezt minden kezdetek kezdetének.

S ha már legutóbb a digitális univerzum nagyszerűségéről írtam, most is hírbe kell hoznom, mint a legkitűnőbb játékteret. Nem a virtuális valóságban zajló számtalan „életutánzó” lehetőségre gondolok, bár kétség kívül borzongató dolog a fejünkbe húzni egy sisakot és ezzel máris gladiátorként lépni az arénába, mint ahogy a szerep- és stratégiai játékok sokasága is izgalmas dimenziókat nyit. Engem azonban az irodalom-közeli, szövegszerű játékok érdekelnek a leginkább, ezért indítottam el honlapomon – például – a képzetes szavak lexikonját, ezért veszek részt sosem volt költők életművének a gyarapításában, ezért vagyok társszerző egy festmény vagy képeslap titkát novellával megfejtő projektekben.

Érhető lépés, ha valaki beszáll olyan erőpróbákba, amelyeknek ismeri a szabályait. Ennél valamivel őrültebb vállalkozás úgy kipróbálni magunkat valamiben, hogy a lényegét sem igazán értjük. Márpedig én ezt tettem nemrégiben, amikor beneveztem az első magyar keresőoptimalizáló versenybe. Ebben egyáltalán nem zavart a tény, hogy sejtelmem sem volt arról, eszik-e vagy isszák a keresőoptimalizálást. Beszálltam, mert bár nem tudtam, hogyan kell elérni, de maga a cél izgalomba hozott: olyan honlapot kell készíteni, amely a Google internetes keresőrendszerben a pillangószív kifejezésre adódó találati listán az első helyre kerül. Miért éppen pillangószív? Mert a játék indítója olyan szót választott, amelyből azelőtt egyetlen egy sem volt fellelhető a weben. Néhány hónap alatt a pillangószív elárasztotta a magyar internetet, most kétmillió feletti találat adódik, és nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy az én versenyoldalaim egyike-másika benne van az első tízben. Holott hályogkovácsként indultam a szemészprofesszorok futamában, ráadásul a kulcsszót is eléggé idétlennek találtam ahhoz, hogy csak úgy tollamra tűzzem. Nem tehettem vele mást: játékot csináltam belőle. Előbb megpörgettem giccses tartalmát, aztán vicces szólásokba építettem bele, majd politikusok szájába adtam. Orbán Viktor meg is hirdette azonnal a polgári pillangószív mozgalmat, Gyurcsány Ferenc pedig bejelentette, hogy elkúrták a pillangószívet. De lett hamarost liberális és ukrán pillangószív-oldalam is. S hogy ne magányosan hadonásszak a lepkehálóval, a nagy versenyen belül kis maszek játékot hirdettem netbarátaim, blogíró társaim számára, komoly pillangószívatológiai címek elnyerésért küzdve az egyik fordulóban például Petőfi Sándor pillangószíves verseit kellett megalkotniuk.

Nos, a végeredmény kihirdetésére éppen a mai napon került sor, a pillangószív-döntő résztvevői a kulcsszóra épülő egy-egy regény és a belőle készült film világbemutatójának a beharangozó szövegeit írták meg. Nem is akárhogyan!

Végül egy olyan össznépi társasjátékról, amelyből évről évre nem sikerül kimaradnom. A karácsonyi és újévi képeslapküldési mánia már sok bosszúságot okozott nekem. Persze, igyekszem én értékelni barátaim, ismerőseim kedves gesztusait, de bevallom, a tizedik-huszadik havas tájnál, feldíszített fenyőnél, betlehemi Jézuskánál, télapós szánnál, éneklő szarvasnál és repdeső angyalkánál már kicsit kezdek ideges lenni. Pláne, hogy viszonozni is illenék a sok-sok figyelmességet. Nos, az alkalmat kihasználva most elébe megyek a dolognak, alábbi képversemmel ezúton kívánok mindenkinek minden ilyenkor szokásosat.

De csak akkor, ha megígérik, hogy nem viszonozzák.

  _______
eredeti: litera, 06. dec. 18.

a fentebbi posztban hivatkozott Homo Ludens weblapom TOP10-es helyezésű a Google keresőtalálatok között - ezt honlapoptimalizálással és a keresőmarketing legális eljárásainak alkalmazásával értem el.

• játékszerver - online texas póker
• napló, magánblog - Kezdetben volt a játék

Halálom után digitális szövegállomány szeretnék lenni, fogalmaztam meg évekkel ezelőtt egyelőre sajnos teljesíthetetlen végakaratomat. Ám volt egy pillanat az életemben, amikor azt hittem, mégis sikerülhet.

Akkor történt, amikor ostoba balesetben combcsontomat törtem. Mielőtt a mentőkocsiba tettek, infúziót kötöttek a vénámba, hogy csillapítsák elviselhetetlen fájdalmamat. Amint csepegett belém a szer, először enyhe, majd erősebb szédülést éreztem, aztán hirtelen aludni lett kedvem. Ám ahogy haladtunk a kórház felé, álmosságomat fokozódó élénkség váltotta fel, kiélesedtek a kellemes színek, felerősödtek a finom hangok, kezdett élvezetessé válni az utazás. Úgy éreztem, rész veszek valami örömteliben. De mi is körülöttem ez a sok sziporka, ez a csilingelés? Hisz nem fekszem, hanem lebegek, siklom egy fényes folyosón, miközben be vagyok csatlakoztatva, rá vagyok akasztva valami hatalmas és nagyszerű összefüggésrendszerre. Igen, semmi kétség, ez itt a cybersztráda, és én egy fájl vagyok, amelyet most másolnak át végleges helyére.

Nem tartott sokáig eufórikus örömöm, véremből kiürült az elmémet elkábító szer, minden újra fájdalmasan tárgyszerű lett, testem nyűgei is visszatértek.

Ám ha ténylegesen nem is sikerült átszöknöm a virtuális világba, bizonyos mértékig ez az aktus minden áldott nap megtörténik velem, amikor számítógépem elé leülök és infúzió helyett bekötöm magamba az internetet. Nemcsak munkaeszközöm lett, hanem legfontosabb információforrásom és kommunikációs csatornám. Hogy ezzel feladtam volna az emberi kapcsolatok közvetlenségét? Hogy perverzitás verset írni közvetlenül a képernyőre? Hogy az internet 90 százaléka szemét, a maradék pedig megbízhatatlan adatok áttekinthetetlen kazla? Túlságosan is jól ismerem ezt a vélekedést: magára adó kárpátaljai magyar író például lenézi az internetet, ha néha böngészésre vetemedik is, akkor sem akar magának saját honlapot, legtöbbjük még email-címet sem. Bár néhányuk az utóbbi időben már dolgozik számítógépen (szerkesztőségi követelmények), de egyikük sem ambicionálja, hogy művei a webre kerüljenek. Hogy blogot írjon, ez pedig meg sem fordul a fejében.

Sokszor és sokat gondolkodtam ennek az idegenkedésnek az okán. Technikai korlátokra már senki sem hivatkozhat, a falvakba, kisvárosokba is elértek a teleházak és e-pontok, a legtöbb hivatalban, intézményben, iskolákban, egyetemen jónál jobb lehetőségek kínálkoznak, Ungváron minden sarkon van netklub. Akkor hát?

Arra jutottam, hogy ez is ugyanannak a különös (vagy nem is?) jelenségnek a része, amelyet rezervátumlétnek szokás nevezni. A furcsa az egészben, hogy itt nem a külső erők kényszerítő hatásáról, hanem belső ellenállásról van szó. Mert ha földrajzi, politika, gazdasági, nyelvi vagy akár vallási szempontból beszélhetünk is arról, hogy a rendszer, a hatalom, az állam, a többségi nemzet épít a kisebbségi magyarság köré falakat (így ez sem teljesen igaz, de fogjuk rá), akkor vajon miféle gátak, béklyók tartják vissza attól, hogy azokkal a szabadságokkal éljen, amelyekben senki sem korlátozza? Lassan húsz éve hallani arról, hogy a határon túli magyarságnak integrálódni kell az egyetemes magyar szellemi élet vérkeringésébe, de lám, amint erre tényleges és roppant kézenfekvő lehetőség adódik, akkor mégis mindenki a saját kisebbségi vérkörét zárja rövidre. A korszakos technikai vívmány megnyitja előttünk a Vörös-tengert és végre kivonulhatnánk Egyiptomból – erre mi visszahátrálunk a sivatagba.

Nekem nemcsak az életem, a gondolkodásom is megváltozott azóta, amióta be vagyok hálózva. Más közegbe került az, amit csinálok, más kontextusba, amit írok. A digitális szöveget ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, az internetes megjelenést gyakran fontosabbnak tartom a papíralakúnál. Nem, nem lettem hűtlen a Gutenberg-galaxishoz, de már közelebb áll hozzám a Neuman-univerzum. A hagyományos írásbeliséghez illenek a tradicionális közlésformák, ám  a modern törekvések újakat követelnek maguknak. Az irodalmi alkotás a weben internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális világegyetem részévé váljon, hogy beleolvasódjon a nagy digitális szövegmindenségbe. Mámorító érzés ehhez csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Ebben a szférában újraértelmeződik fikció és valóság viszonya, a tárgyszerű létezés a legelvontabb egzisztenciákkal egyesülhet, az irodalom saját, elsődleges művészi elvontsága belekapcsolódik a további, akár a legtávolabbi absztrakcióiba. Korlátlan számú és változatos minőségű összefüggés épül ki, a mű hivatkozások és utalások végtelen láncolatába kerül, a szövegből hipertext lesz, a magányos alkotásból interakciós céltárgy.

Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás XXI. századi író számára?

Ha szövegfájllá válnom egyelőre nem is adatik, ám azt Lutherrel szólva máris vallhatom, hogy digitálok, nem tehetek másként.

__________
eredeti: litera, 06. dec. 18

napló, szövegírás, digitálé, virtuális szöveg - üzenet küldés, laptop számítógép

első magyar internetes információ - laptop-szöveg személyi számítógép

Arabella Dolýk:

TED HUGHES PILINSZKYT FORDÍTJA

Egy híd, egy forró betonút
A bridge, and a hot concrete road –

Pilinszkyt fordítja Hughes
a kataton alkonyatban és
ahogy mindig Sylviára gondol
nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Do you still remember? First there was the wind.
And then the earth. Then the cage.

Vagy a ketrec volt legelőször
emlékszel a ketrec a rács amely
fogva tart vágyat szerelmet
a ketrec volt előbb
abból fútt a szél
abból szemerkélt a föld
abból állt össze a világ egésze

Hughes Pilinszkyt fordít
csupa üres reflex lenne
szavakat szavak mellé
ha közben nem gondolna
mert nem tud nem gondolni rá
mintha ez a vers is
ez is elsőtől az utolsó soráig
mi másról is
mi másról lehetne egyáltalán

Years are passing. And years. And hope
is like a tin-cup toppled into the straw.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény

úgy mered Hughes a Pilinszky-versben

 

Fordította: Balla D. Károly

_______
megjelent: kistangó, 2006. dec.

Ha már írtam Csontváry A szerelmesek találkozása című képéről akkor, amikor még tisztességes reprót sem lehetett találni róla a neten, akkor csak megeresztek pár újabb sort most, amikor minden magyar árverési rekordot megdöntve már el is kelt 230 millióért. A Kieselbach Galéria honlapján megtalálható az aukció teljes kínálata, így könnyen rá lehet bukkanni a vonatkozó oldalra, ahol nemcsak az alábbi képek találhatók, hanem a festményről is minden információ beszerezhető. Nem is akarok én ehhez semmit hozzátenni, tessék, lehet gyönyörködni, hozzá nem értőknek pedig sajnálkozni, hogy nincsen a mellényzsebükben negyedmilliárd magyar forint egy remekműért, mint tette ezt az Index riportere itt.

A nagy összmagyar pillangószív-verseny mellékvizén indítottam el saját pillangószíves játszódásaimat, előbb különböző ötletekkel, posztokkal, blogokkal, aztán úgy, hogy elkészítettem a polgári, a liberális, a szocialista és az ukrán pillangószív oldalát (kacagni innen indulva lehet: pillangószív-főoldalam), végül úgy, hogy magam is jétékot indítottam Mondj pillangószívet! címmel, ebben a játékostársaknak különböző frezeológiai egységeket kellett megalkotniuk a pillangószív szóval.  A kevés résztvevő ellenére 3 sikeres és igen szórakoztató fordulót bonyolítottunk le, aztán a negyedikre picit leült a lelkesedés, de addigra szerencsére megvolt a leendő döntő 3 résztvevője. Számukra hirdettem meg a pillangószív-döntőt, melynek során a Pillangószív napja alkalmából tartott könyv- és filmpremier beharangozó szövegét kellett megalkotniuk. Három igencsak élvezetes pályamű született a rendkívül nagy értékű címek elnyeréséért, és hogy a döntés felelősségébé bele ne rokkanjak, öttagú szakmai zsűrit hívtam segítségül. A tagok helyezéseinek összegzésével állt elő a végső sorrend, és így került odaítélésre az I., II. és III. díj a vele járó magas, életfogytiglan viselhető címekkel.

Minden további részlet és konkrétum megtudható itt:

pillangószív-eredményoldal.

Jó szórakozás és további kellemes játszást mindenkinek.

Már nagyon várjuk haza Csöngét. Második évét járja az ELTÉn, szociológiát hallgat, meg sok egyéb mást is, ami belefér az életébe és a tanrendjébe. Többek között azt is elhatározta, hogy ha már ukránul nem tudták megtanítani egy ukrajnai magyar iskolában, akkor most megtanul oroszul Budapesten. De felvette az angolt is, ebben mindig elég jó volt, előfordult, hogy itthoni orosz, ukrán barátaival (esetenként udvarlóival) Byron nyelvén hamarább szót értett, mint Puskinén vagy Sevcsenkóén. De jut ideje a tanulás mellett másra is, az Új Színház közönségszervezője lett, az Animus Kiadónak pedig a részükre kiajánlott angol nyelvű ifjúsági könyvekről ír lektori jelentéseket. Élvezi a fővárost, ha teheti, koncertekre, kiállításokra jár, bele-beleveti magát a szellemi forgatagba. Szűk volt már neki Ungvár, állapítja meg Éva, én meg igazat adok neki, látom, ahogy leányom személyisége kinyílik és mindent befogad, ami épülésére szolgálhat. Amennyire valószínűnek látszott, hogy Kolos veszprémi tanulmányai után hazajön és itthon lesz programozó, annyira bizonytalan, Csönge majdani szociológusként merre fordítja szekere rúdját. Budapest kulturális pezsgése ugyan erősen vonzza, de már most sem elégíti ki a csillogás: szakmai érdeklődése inkább a deviancia, a peremlét, a társadalmon kívüliség felé fordítja, nagy sajnálatára eddig nem sikerült börtönben terepmunkát folytatnia, de egy szabadulttal máris felvette a kapcsolatot. Különleges empátiával közeledik a fogyatékosok, hajléktalanok, szenvedélybetegek, etnikai kisebbségiek felé. Ha ebből a körből választ majd magának működési területet, akár haza is jöhet Kárpátaljára. Aranybánya egy frissen végzett szociológusnak.

Ezt a fogékonyságát egyébként az anyjától örökölte. Ha Évával étteremben ülünk és bejön oda egy fogyatékos gyerek, azonnal a mi asztalunkhoz akar ülni. Részegek, koldusok, őrültek mindig őt szúrják ki, segítségre szoruló emberek száz mellettük elhaladó járókelő közül őt szólítják meg. Itthon három öreg van a nyakán, ráadásnak én, két beteg szomszédot mégis ő istápol, az utca összes öregasszonyának ő méri a vérnyomását, rátelefonálnak, és ő megy. Dehogy a higanymilliméterek miatt hívják: legyen kinek jól kipanaszkodniuk magukat. Nem is értem, nőm hogyan dolgozza fel a betegekből, elesettekből áradó sok negatív energiát, miként is tudja a 46 kilójával vállára venni a világ ennyi gondját, baját. Az angyalok már fényesítik neked a felhőt, mondogatom neki néha élcelődve, ő meg nem marad adósom: de ott ugye majd én viszem neki ágyba a kávét.

Éva mindezt ösztönösen teszi, Csönge meg a tudományos alapokat is elsajátítja hozzá, hú, előre látom, a szociális háló micsoda erős szeme szövődik majd nálunk.

Bármennyire is várjuk már Csöngét haza, így az év végén, most mégis kapóra jött, hogy éppen ott van, ahol. Nem először történik, hogy kisebb-nagyobb hivatalos dolgokat elintéz helyettünk, bemegy kiadókba, szerkesztőségekbe. Néha egy-egy fontosabb aktusban is kivált bennünket, év elején a hivatalos ceremónián ő vette át Éva Márai-díját, a mai napon meg én szalajtottam el a Kossuth Klubba, hogy a Mozgó Világ szerkesztőségének évzáró buliján átvegye az egyik nekem ítélt nívó-díjat. Sajnos nem sokat időzhetett a rendezvényen, mert a budapesti angol gimnáziumba járó kárpátaljai orosz barátjának meg éppen ma van a szalagavatója, s arról sem késhetett el. Későn ért vissza a kollégiumába, de pár szóban még megírta, sok szépet mondtak rólam a díjátadáson – és mindenki üdvözöl. Ezúton köszönöm.

Díjat kapni egyébként jó dolog, Éva ugyan inkább zavarba jön tőle, de nekem, miért is tagadnám, legyezgeti a hiúságomat, persze leginkább akkor, ha kollégák döntenek, nem pedig a felterjesztések közt (mint kendermagban) válogató főhivatalnokok (pláne politikusok). Én a konkrét teljesítményre, adott műre, könyvre adott szakmai díjakat becsülöm. Az életműért meg a „folyamatosan magas nívó”-ért odaítéltek kicsit mindig gyanúsak, sokszor érzem úgy, mintha az illetőre egyszerűen rá került volna a sor, esetleg betöltött egy kerek életkort, nem is igazán érdekes, produkált-e az utóbbi évben valami kiugrót.

Bár a laudációmat nem hallottam, az indoklást sem ismerem, mégis pontosan tudom, erre a mostani nívódíjra az Egy manzárdőr feljegyzései alcímmel megjelenő naplójegyzeteimmel lettem érdemes, ezekből eddig, ha jól számolom, éppen  24 jelent meg hónapról hónapra a Mozgó Világban.

A sorozat 2004-ben indult. Az ezredforduló hét esztendejét felölelő korábbi naplóm folytatásának tekintem, amely 2000±3 cím alatt várja jó ideje (és kissé reménytelenül) könyv alakú megjelenését.

Krónika és eseménymondás helyett kezdettől inkább írójegyzetekben, kisesszékben rögzítettem a benyomásaimat, megfigyeléseimet, töprengéseimet, talán sikerült megtalálnom a megfelelő stílust, beszédmódot, amelyben a napi események, a visszaemlékezések és az eszmefuttatások úgy nyerik el a személyesség többletét, hogy nemcsak az derül ki, miként él saját környezetében a szerző, hanem az is, hogy privát mikrokozmosza miként illeszkedik – az ő révén vagy az ő ellenében – a változó világba. Ilyen megközelítésben a konkrét történéseknél fontosabbá válnak a folyamatok, a tényeknél az összefüggések, és így az ez van puszta rögzítésén túl a szövegek egymásutánja talán kirajzolja a hogyan keletkezett függvényeit is. 

Panta Rhei, minden mozog, vélte Herakleitosz, és követői azt vallják, hogy dolgok nem annyira vannak, mint inkább lesznek, keletkeznek, létezővé válnak; s elmúlnak. Nincs jogunk bármiről bármit adott mivoltában megállapítani, mert a következő pillanatban már egy másik megállapítás érvényes rá.

Az én belső állandótlanságomra, tíz-tizenöt évenként bekövetkező szemléletváltásaimra nagyon is jó alibi a hérakliteusok felfogása. Írói programnak sem akármilyen cél megragadni a keletkezést, sarjadást, egymásból következést. Ez sokkal nemesebb feladat, mint krónikásnak elszegődni. De még a folytonosság hieroglifáinak a megfejtésénél, az idő-kontinuó hangjainak a meghallásánál is adódhat magasztosabb cselekedet: ha a valóság szüntelen változásán túl felismerjük a változás állandó valóságát. Naplójegyzet ilyesmire persze nem lehet alkalmas, de ahhoz, hogy piramisok épüljenek, előbb földkunyhókat kell tapasztani.

És ha már a díjakról, elismerésekről. Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik.

Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot.

A világ mozog. De nem visszafelé.

_________
eredeti: litera, 06. dec. 16.

Budapest terasz - mobil tartalom