Rövid ideig örülhetett annak, hogy az évfolyamtársai részéről szinte naponta elhangzó kérdésre – sikerült-e már valahol elhelyezkednie? – végre büszkén rávághatta, persze, a Szeizmológiai és Műholdkövető Állomáson kapott laboránsi állást. Ezzel ugyan eloszlatta a gyanút, hogy jogosulatlanul veszi igénybe a dolgozókat megillető esti egyetemi képzést, és csak azért felvételizett ide, mert a nappali tagozaton esélytelen lett volna, ám válaszával újabb kérdéseknek engedett utat, hiszen az állomás jól hangzó, ám kissé titokzatos nevének említése újabb kételyeket keltett a többiekben, még az is felmerült, vajon egyáltalán létezik-e ilyen intézmény.

Pedig létezett, még ha léte nem is volt teljesen tisztázott. A Tudományos Akadémiának ugyanis két teljesen különálló intézete foglalkozott szeizmológiával és műholdkövetéssel, e két ágazat alig is egyeztethető össze, egyik a föld mélyébe hallgatózik, másik az eget kémleli, ám praktikus okokból (valójában takarékosságból) a vidéki városok kirendeltségein ezt a két tevékenységet egy kalap alá vették, egy épület, egy költségvetés, egy igazgató, és a két tudományos főmunkatárstól eltekintve csupa olyan beosztott, akik egyformán értettek (vagy inkább egyformán nem értettek) a két kutatási területhez. És bár a filiálét az akadémiai intézetek felügyelték, adminisztrációs szempontból mégis a helyi egyetem alá vonták, ennek megfelelő osztályai kezelték a pénz- és káderügyeket.

Amikor azt kérdezték, akkor végül is az egyetemhez tartozik-e az állomás, a fura helyzetet elég nehéz volt elmagyaráznia az évfolyamtársaknak, akik egyre csak csóválták fejüket, sosem hallottak erről a szeizmikus izéről, mi szükség is lenne itt földrengésmérésre, pláne műholdkövetésre, ott vannak az országos létesítmények, nehogy már egy vidéki kisváros sosem látott épületében elhelyezett műszereken és efféle laboránsok éberségén múljanak Ég és Föld dolgai.

Tovább rontotta szavahihetőségét, amikor a másodjára érkező kérdésre, "És te voltaképp mit csinálsz ott?”, csupa képtelenséget sorolt fel.

A hét páratlan napjain például kiautóbuszozott a szomszédos faluba, majd gyalogosan elhagyta a települést, átvágott a mezőn és addig haladt egy takaros kis erdőben, amíg el nem érte az állomás által felállított mérőpontot. Speciális kulccsal kinyitotta a földbe ereszkedő vastag acélrúdra erősített fémkasztni légmentesen záró ajtaját, a műszerből kitépte és szolgálati táskájába jól eltette a két nap alatt kiforgott papírtekercset, ellenőrizte, van-e elegendő tinta a készülékben, ha nincs, feltöltötte a magával hozott üvegcséből, megnézte, megfelelő-e a szárazelemek biztosította feszültség, nem szorul-e cserére a telep.

Páros napokon pedig éjszakai ügyeletet teljesített az obszervatóriumban. Ebben a csillagvizsgálóban azonban még véletlenül sem vizsgáltak csillagot, csupán meghatározott műholdak pozícióját figyelték meg. Hiá­ba ágaskodott a nyitható kupola alatt egy jókora teleszkóp, abba nem volt hol belenézni, és irányítani is csak az előre betáplált pontokra lehetett. Ezt a munkát az ügyeletet vezető tudományos főmunkatárs végezte, figyelte az órát és adott időben megnyomta a megfelelő gombokat, erre előbb kinyílt a kupola, majd halk berregéssel beállt a teleszkóp a szükséges pozícióba. Újabb gombnyomás, megtörtént az exponálás, azaz fényképfelvétel készült az ég adott pontjáról. Neki az a dolga, hogy óránként, azaz minden exponálás előtt új lemezt töltsön a készülékbe, a felvétel után kivegye, papírtasakba csúsztassa, arra ráírja a megfelelő sorszámot, majd azzal az adattáblázattal együtt, amelyet a főmunkatárs készített a műszak végén, gondosan belehelyezze az előre dátumozott és az akadémiai intézetnek címzett aznapi fémkapszulába. Másnap reggel aztán egy másik laboráns ezt vitte ki a vasútállomásra és adta át a fővárosba induló vonat kalauzának, aki évek óta végezte a futárszolgálatot, hozta az üres és vitte a megtelt kazettákat.

Ilyen nincs, hitetlenkedtek diáktársai, csak kitalálja az egészet, ugratja őket. Ám úgy tűnt, belemennek a mókába, mert egyikük komoly képpel megkérdezte: "Ezek szerint csillagot egyszer sem láttál abban a híres obszervatóriumban?”

Neki meg az az este jutott az eszébe, amikor kisfőnöke megtanította gózni. Sakkozni tudott és szeretett, de erről a keleti játékról soha nem hallott, nézett is nagyot, amikor a tudományos főmunkatárs kiterítette a 19×19-es táblát és elővette a több száz fehér és fekete "követ”, valójában lapos, gombszerű kerámiakorongot. Ezeket egyesével kellett ráhelyezni a vonalhálózat kereszteződési pontjaira bizonyos szabályok szerint, lehetett területet foglalni és foglyokat ejteni, az egész roppant bonyolult stratégiai játék benyomását keltette. Ésszerű ajánlatnak látszott, hogy a semmittevés hosszú időközeit ezzel töltsék. Amint szaporodni kezdtek a táblán, látszólag nagy összevisszaságban, de mégis valami rejtett rendezettséget mutatva, a fekete és fehér korongok, ő egyszer csak azt találta mondani, hogy ez az egész most úgy fest, mint a csillagos ég, amikor a felfoghatatlan és nyomasztó nagy káoszban felismerjük a csillagképek alakzatait és azt gondoljuk, hogy azokban ölt testet a kozmosz titkos rendje.

Kisfőnöke csak vállat rándított, de évfolyamtársainak nagyon tetszett az elmesélt kis történet és a szemléletes analógia, meg is jegyezték, vajon a nagyokat lódító állítólagos laboránsnak a fizikai kar esti tagozatán végzett tanulmányai helyett nem inkább novellák írásával kellene-e foglalkoznia.

Mulatságos önellentmondásba keveredett az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Miután a hozzá oly közel álló zöld Kárpáti Igaz Szóban előbb egy terjedelmes interjúban benyaltak Patrubány Miklósnaknak, a Magyarok Világszövetsége elnökének, lehetőséget adva neki, hogy eszement nézeteit terjessze, és miután az UMDSZ legaktívabb vezetői lettek az MVSZ Országos Tanácsának a tagjai (Abmrus Pál, Pirigyi Béla, Zubánics László, Dupka György, Kincs Gábor), azután most nyilatkozatban határolódnak el a Világszövetségtől. Teszik mindezt egy olyan beszámoló végén, amelyben a fentebb említett urak közül hárman is említve vannak, mint az UMDSZ elnökségi ülésen referálók.

Mérget éppen nem vennék rá, de nagyon valószínűnek tartom, hogy a Budapestről hazaérkező UMDSZ elnök, Gajdos István épp azért kezdeményezhette ezt az elhatárolódást, mert a magyar kormánykörökből alighanem a szemére hányták összeszövődésüket Patrubánnyal. A szocialista-liberális kormány iránti lojalitásuk és az MVSZ-szel való bratyizásuk ellentmondásáról már legutóbb is írtam, akkor még nem sejtve, hogy a friss kefélés után szinte azonnal szűznek vallják magukat.

Frissítés: a fenti szövegben eredetileg minden cikkre link mutatott (aláhúzott szavak), de a Kárpáti igaz Szó archívuma megszűnt. A benyalós interjút azért előbányásztam. Alább.

_________________________________

KISzó, 2006. december 2., szombat

Az MVSZ újabb népszavazásra készül

Interjú Patrubány Miklóssal, a Magyarok Világszövetségének elnökével

2000 decemberében a magyar Országgyűlés egy előre be nem jelentett és szabálytalanul lefolytatott parlamenti vita során puccsszerűen megvonta a Magyarok Világszövetségének állandó költségvetési támogatását. Ezzel valóságos mélypontot teremtett a 68 éves szervezet életében. Ennek következményeként óriási adóssághullám képződött, a magyar állam és magánszemélyek csoportja a szervezet ellen több mint 2 tucat pert indítottak. Valamennyit megnyerték, nyilatkozta lapunknak Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnöke.

– Miből él ma a világszövetség? – kérdeztük a fentiekből kifolyólag.

– Adományokból, tagdíjakból, a tulajdon hasznosításából, szellemi termékeink értékesítéséből. 2000 decemberében 30 munkatársunk volt, akiket 2001 januárjában kényszerűségből elbocsátottunk, azóta javarészt önkéntesekkel dolgozunk. A tisztségviselők közül senki nem kap tiszteletdíjat.

– Így nehéz rendezvényeket szervezni.

– Amit fontosnak tartottunk, ahhoz szereztünk pénzt. 2004-ben megrendeztük a Magyarok VI. Világkongresszusát. A magyarság és a Kelet címmel nyitottunk az elhazudott, ellopott őstörténetünk, Ázsia felé. Azt követően, hogy ma már tudjuk: Itáliában 3000 évvel ezelőtt az etruszkok magyarul beszéltek, s felfedeztük a madjar törzset Kazahsztánban.

– És a sumérok?

– Odáig még nem jutottak el az őstörténeti kutatásaink.

– Magyarországon elutasítanak mindent, ami nem illeszthető be a finnugor elméletbe. Történhet e téren változás?

– Egy valódi rendszerváltás keretében igen. A probléma régebbi keletű. Széchenyi István már 1856-ban kétségbeesetten mondta: bárcsak soha ne hozta volna létre a Magyar Tudományos Akadémiát, mert ő az ősi magyar nyelv pallérozását remélte, ehelyett az akadémia a magyar nyelv ellenségévé lett. Ez a folyamat azóta még jobban intézményesült. Az akadémia nem lehet az útja a magyar történelem feltárásának. Úgy érzem, nem járt messze az igazságtól Badiny Jós Ferenc professzor, amikor a 2004-es világkongresszuson azt mondta: a finnugorizmus nem nyelvelmélet, nem történelem, nem tudomány; a finnugorizmus egy ideológia, amelyet a magyarság elpusztítására találtak ki. A 2004-es kongresszuson elhatároztuk, hogy egy nemzetközi őstörténeti kutatóintézetet hozunk létre. Ennek a csírái megvannak: Miskolcon a Nagy Lajos Tudományegyetem bölcsészkara már 15 éve magyar őstörténelemmel foglalkozik, az Egyesült Államokban pedig a 2004-es világkongresszust követően magyar őstörténeti kutatóintézet jött létre. Jövőre tervezzük az első angol nyelvű magyarságlexikon kiadását.

– A 2004-es "felejthetetlen" év eseménye volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, melyet a világszövetség kezdeményezett.

– Egy iszonyatosan kemény harcot kellett vívnunk Magyarország kormányával, amely hazugságaival megtévesztette az embereket, milliárdokat költve ellenkampányra, miközben nekünk egy fillérünk sem volt. Mégis győztünk, csak csekély különbséggel, mely nem volt elég ahhoz, hogy az eredmény ügydöntő legyen. Megjegyezném: 2000-ben törvénytervezetet készítettünk a külhoni magyar állampolgárságról. Emiatt döntöttek a költségvetési megvonásról. Az Orbán-kormány egyszerűen nem nyelte le, hogy elő mertünk állni egy állampolgársági törvénytervezettel, miközben ők hallani sem akartak róla.

– Orbán Viktor 2000-ben elutasította, Gyurcsány Ferenc 2004-ben szintén ellene kampányolt. Hogyan tovább?

– 2006. október 23-án, amikor békés tüntetőkre lőttek Budapesten, a székházunkban – előtte zajlott a csata egy része – lévő délvidékiek azt mondták: a szerb rendőrség Milosevics idején sem mert így fellépni a magyarokkal szemben... A folyamat, amely ide vezetett, 2000-ben kezdődött, amikor a magát nemzetinek mondó Fidesz-kormány megpróbálta ellehetetleníteni a világszövetséget. Magyarországon valódi rendszerváltásra van szükség, fel kell oszlatni ezt az illegitimmé vált parlamentet, alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni, mert 1949 óta a Szovjetunióból importált, azóta toldozott-foldozott alkotmány szerint működik az ország. Előzőleg új választási törvényt kellene kidolgozni, mert a jelenlegi olyan, hogy akár 1 millió szavazatot is el lehet csalni... Igaz, ezek csak szavak. A magyar társadalom forrong, s december 5-én az ellenszenve ismét Gyurcsány Ferenc ellen fog fordulni, hiszen 2004-ben úgy lépett színre a magyar politikában, hogy elutasította a nemzet egységét. Tudomásul vesszük, hogy a Fidesz most népszavazást kezdeményezett, de olyan kérdésekben, amelyek nem érintik a nemzet sorsát. Mi olyan kérdésekben kezdünk aláírásgyűjtésbe, mint a művi meddővé tétel törvényi tiltása, s hogy az 1956-os magyarországi pusztításért kárpótlást kell kérni a Szovjetunió utódállamaitól. Még érleljük a gondolatot, de december 5-én kimondjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége elérkezettnek látja a pillanatot egy újabb, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kezdeményezésére.

– Milyen a világszövetség viszonya az ukrajnai, kárpátaljai magyar szervezetekkel?

– Szinte minden mérvadó kárpátaljai magyar szervezet tagunk. Tény, hogy az elmúlt 6 évben a KMKSZ-szel gyakorlatilag nincs kapcsolatunk, mivel 2000-ben beálltak abba a csoportba, amelyik azt remélte, hogy a világszövetséget falhoz lehet állítani. 25 ezer dollárt adtunk a KMKSZ-nek a Vereckei-hágón létesítendő honfoglalási emlékmű felépítésére. Emlékmű azóta sincs, a pénzzel sem számoltak el. Másrészt, az általunk létrehozott Magyar Segélyszolgálat Alapítványon keresztül 25 millió forintot folyósítottunk Kárpátaljának az 1999-es árvíz idején. Elsősorban a KMKSZ útmutatása alapján, a szervezetnek meghatározó szerepe volt abban, hogy kik jussanak hozzá a segítséghez. Eredetileg 30 millió forintot szántunk az árvízkárosultak támogatására, de mivel az elszámolás a 25 millió esetében sem történt meg, s a határidő rég lejárt, az 5 millió megmaradt. Ezt is szeretnénk rendezni, de nyilván már nem a KMKSZ közreműködésével.

Még valami: Kovács Miklós elnök oly sokszor gyalázkodott velem szemben – például 2004 novemberének végén a Hír Televízióban, néhány nappal a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt letolvajozta a kettős állampolgárságról szóló népszavazást kezdeményező világszövetség elnökét –, hogy nagy valószínűséggel a személyijogi pert már nem ússza meg!

A többi kárpátaljai tagszervezet ugyanakkor részt vesz az MVSZ munkájában. Kárpátaljai vonatkozású terveinkkel kapcsolatos, hogy, mivel 1944-ben itt magyarok elleni népirtás történt, s ez olyan emberiség ellenes bűncselekmény, ami soha nem évül el, mindent elkövetünk a bűnösök felkutatása érdekében. Dupka Györggyel, az UMDSZ alelnökével, a MÉKK elnökével arról tárgyaltam, hogy miután a világszövetség is alapítója a Szolyvai Emlékparknak, szorosabbra fűzzük a viszonyunkat és egy megállapodásban rögzítjük azt, miként tudná a világszövetség állandó jelleggel támogatni az emlékhely ápolását.

Tóth Viktor

________________________________________

határon túli magyarok | magyar őstörténet - arvisura seo laptop

________________
illusztráció: Erdély Miklós: Eskü (részlet)

Nem igazán szoktam évzáró naplójegyzeteket írni, nem tudom, várható-e még tőlem az idén valami ilyesmi, ha igen, az fel fog tűnni (mármint itt), ha meg nem, akkor különösebb összegzés nélkül ér véget 2006. Egyelőre annyit tettem, hogy az új megjelenésekkel kiegészítettem idei publikációs listámat, nem is rossz az eredmény (ebben természetesen nincsenek benne a csak saját bloghelyeken közöltek).

A karácsony nagyobb baj nélkül eltelt. Averziómat az ünnepekkel és az ünneplések módjával szemben számtalanszor leírtam, tavaly aztán már ezt az ágálást is abbahagytam, mert azt vettem észre, hogy amennyire tartja magát a buzgó ájtatosság és amennyire egyre inkább teret nyer az ajándékozós túllihegés, legalább annyira kezd trendi lenni a fanyalgós ünnepellenesség is - és én ebben sem kívánok semmiféle vonulathoz csatlakozni. Maradt tehát a csendes kimaradás az egészből. No meg a tétova igyekezet, hogy eközben ne sértsek meg senkit, vagy legalábbis nem jobban, mint feltétlenül szükséges. Ebben az (akár ostobának is nevezhető) ellenállásomban egyetlen őszinte ellágyulásom azért mégis volt, amikor Csönge átadta a maga ajándékát.

Ez egy magakészítette sakkészlet. A tábla eredetileg gyúródeszka, a figurákat "sókerámiából" készítette (só + liszt, összegyúrva majd kisütve) és gouache-sal színezte.

A kenyérbélből hasonlókat készítő életfogytiglanosok is megirigyelhetnék.

Pontosan 10 évvel ezelőtt, 1996. karácsonya táján kezdtem el  (újra) rendszeresen naplót írni. Ha nem lenne jelölve az időpont, akkor is jól rekonstruálható lenne a szövegből: az 1912-ben született Antonioni 84 éves volt, a híradás szerint Velencében töltötte a karácsonyt, én pedig "az otromba 40-es" dörömbölését hallottam. Az olasz mester most 94, karácsony van, és a fülemben a még otrombább 50-es dörömböl...

Vajon mit tudhat Kárpátaljáról az, aki kizárólag magyarországi médiumokból szerzi információt, aki soha nem járt a vidéken, nem beszélt itteniekkel, nem olvasott tanulmányokat, felméréseket, hanem csupán a napi hírközlés szintjén tájékozódik? Már csak ott vannak igazi magyarok, már csak ott él a hagyomány, ott őrzik a nagy szegénységben is a lángot. Mennyi sorscsapás, mennyi sérelem – és mekkora hit, milyen nemes élni akarás! Ezt sugallja a híradások egyik része. A másik  folyton felfedezi a spanyolviaszt, naiv rácsodálkozással ámul el köztudott dolgokon. Ezt a magatartást a többször idézett, mint valóban elhangzott frázissal lehetne érzékeltetni: „És hol tetszett ilyen szépen megtanulni magyarul?”, de ide társítható az időkomplexus is, amikor az idegen meghökken azon, hogy  hivatalosan ugyan egy órával előrébb jár errefelé az idő, ám a helyi magyarok nem Kijev, hanem Budapest szerint orientálódnak.

A harmadik típust a szenzációs hírek, bombasztikus riportok képezik. Szó se róla, a valóságanyag adott ehhez, az egészségügyi ellátás tényleg botrányos, valóban vannak kéregető gyerekek, jelentős a munkanélküliség és a bűnözés, alacsonyak a fizetések, sokan élnek csempészésből és piacolásból, sok a rozzant kocsi és bizony látni dülöngélő részegeket is. Ha azonban mindezt túllihegik és feltupírozzák, ha a tudósítás hemzseg a tárgyi hibáktól és ha a riporter csak krumplin és kukoricán tengődő falvakat látva nem veszi észre a gazdaság dinamikus fejlődését, a vállalkozói szféra folyamatos erősödését, azt, hogy az utak mentén kilométerenként épülnek új benzinkutak, hogy a lepukkant Ladák mellett már több a nyugati kocsi és a terepjáró, hogy egyre-másra nyílnak az árutól roskadozó szupermarketek, akkor az ilyen riport bizony semmivel sem nyújt hitelesebb képet, mint a népi idillt megidézők.

A kárpátaljai embert sértik ezek a torzítások. Erről most aktuálisan értesülhetünk egyetlen internetes hírportálunk fórumából. Előbb a TV2-n sugárzott egyik riportműsor váltott ki heves indulatokat, majd a minap a budapesti Népszabadságban megjelent cikk keltett felháborodást. Előbbit nem láttam, utóbbit viszont olvastam, és magam is elcsodálkoztam azon, a leghitelesebbnek tartott országos napilap miért ad teret ilyen félrevezető írásnak. Az egyoldalú megközelítést szerencsére hiteltelenné teszi a sok pontatlanság és tévedés, de hát az itt élőkön kívül vajon ki veszi észre, hogy az újságíró még két sajtóorgánumunk címét sem tudta pontosan lejegyezni. Többek között azét sem, amelynek a fórumában az olvasók most róla szedik le a keresztvizet.

A szenzációkeltésről egy másik újság, a Magyar Hírlap cikke is eszembe jut. A Magyar Írószövetség szorult anyagi helyzetéről tudósító interjúból azt is megtudjuk, a tagság harmadát határon túliak teszik ki, az utolsó mondatában pedig arról olvashatni, hogy valaki kevéske fűtenivalót ajánlott fel a bajba jutott szervezetnek. Az inkább csak mellékes érdekességként említett jelentéktelen tény a lapnál annyira felértékelődött, hogy címbe emelték, hadd harapjon rá a gyanútlan olvasó: „Két mázsa tűzifa az írószövetségnek”.

Gondoltam, megtoldom az adományt fél zsák jófajta nagydobronyi krumplival. Sőt, címnek is ezt adom.

roma büszkeség napja

Az elmúló esztendő számomra a blogtapasztalatok éve is volt. A sok-sok levont tanulság mellett felvetődtek olyan problémák is, amelyekre nem sikerült nemhogy megnyugtató megoldást, még tétova választ sem találnom. Ezek egyik legfontosabbika a következő dilemma:

Közösségben blogoljak-e avagy magánosan?

Én kipróbáltam ennek is, annak is minden szélsőséges és közbülső változatát. Blogíró társaim, nyilván jól ismeritek ti is a kétféle módozatot, és tapasztalhattátok, hogy az utóbbi időben egy-egy közösség életében jelentős szerepet betöltő blogerek közül többen is odahagyták saját kisebb-nagyobb blogtársadalmukat, átmentek egy másik kollektívába, vagy saját szigetet kerestek-csináltak maguknak. Ennek, tapasztalatom szerint, legtöbbször a szolgáltatóval való elégedetlenség az oka, a túltengő reklám, az egyes bloggerekkel való kivételezés, a vezetők ilyen-olyan magatartása, a technikai lehetőségek kedvezőtlen alakulása, netán a kellemetlenkedő kommentelők vagy a rendszeresen piszkálódó bloggertársak nyomulása. Az ilyen döntés mindig súlyos, nyomós okok kellenek ahhoz, hogy valaki jól bejáratot helyét odahagyja, olvasóinak jelentős részét elveszítse.

A közösségi portálokon a „címlapra kerülés” ezrével hozhat olvasókat, százával hozzászólókat már csupán azzal is, hogy a nagyon sokak által figyelt frissítési listán megjelenik írásunk címe. A különböző módszerekkel kiemelt, a címlapokon hangsúlyos helyen szerepeltetett „kiajánlás” megsokszorozza a látogatottságot. Ezzel szemben a magánosan blogolót csak törzsközönsége látogatja, ezek egyéni olvasók, akik nem vesznek részt a kollektív pezsgésben. Hiszem, hogy az igazán jó írások idővel így is eljutnak célközönségükhöz, és jól tudom, hogy vannak a sziget-blognak határozott előnyei, például ritkábbak a durva beszólások és a semmitmondó kommentek. A közösségben ugyanis sokan csak azért szólnak hozzá, hogy jelezzék jelenlétüket, hogy biztosítsák a bloggert vagy egyetértésükről és rajongásukról, vagy egyet nem értésükről és megvetésükről. A komment gyakorta egyetlen piktogram, indulatszó vagy tőmondat, nem jelent többet, mint hogy valaki láttamozza a posztot. Ez ugyan jóleshet a szerzőnek, az ilyen interaktivitás mégis üres, alig van értelme. Előfordul az is – és ez már súlyosabb eset -, hogy maga a blogger is csak pusztán azért nyom fel új posztot, hogy mutassa magát a frissítési listákban, hogy jelezze olvasóinak: ő itt van, ír nekik, nehogy elhagyják. Olyanra is emlékszem, hogy valaki minden reggel egyszerűen beköszönt („Szép hétfőt mindenkinek”), egyetlen árva gondolatot sem adott közre, mégis százas nagyságrendben olvasták és 20-30-an viszonozták gesztusát. Nos, közösségben akár ilyesminek is helye lehet, de kétlem, hogy vérbeli blogger ilyesmire vágyik. Ha elkülönülten ír, nem is tesz ilyen gesztusokat, mert tudja, nem számíthat alkalmi „betérő”, „beköszönő” látogatókra, saját szigetén csak azok olvassák, akiknek megéri őt időről időre külön megkeresni. Ezért – szerintem – a közösségi blogszerzőség előnye, hogy aktivitásra inspirál, hátránya, hogy hajlamossá tesz a kiüresedésre, előnye, hogy rengeteg alkalmi és sok-sok idővel odaszokó olvasót hozhat, hátránya, hogy az érdemi író-olvasó kapcsolat gyakran felhígul a magamutogató fontoskodásban.

További hátránya a közösségi blognak a bulvárosodás. A mind nagyobb látogatottság biztosítása érdekében a szolgáltató hajlamos a szenzációkra hajtó blogereket favorizálni, hajlamos sztárokat futtatni (vagy akár sztárcsinálással foglalkozni) - és maga a blogger is könnyen elcsábul, keresi a menő témákat, adja az egyre blikfangosabb címeket. Mindez részemről azt jelenti, hogy nemigen akarnék ebbe a mókuskerékbe visszakerülni, semmi gusztusom újra „vezérblogger” lenni - pláne egy olyan címlapon, ahol a gagyi a menő.

Ám a nagyobb látogatottság elérésének a lehetősége mégis izgat. Végül is milyen potenciális energiából táplálkozva növeli többszörösére egy-egy szerző látogatottságát a közösségi bloggerkedés?

• Az egy helyre összegyűjtött sok-sok blogger egyénenként behozza privát közönségét, ennek egy része a rendszer közös olvasótáborává válik. (Példa: ha minden bloggernek csupán napi 10-10 olvasója van, és ebből mindössze egyetlenegy megy át más blogokat is elolvasni, ám a rendszerben ezer blog található, az potenciálisan máris ezer „közös” olvasót jelent).
  

• Hatalmas potenciált képez a sokrétű tartalom. A közös címlapot jó esetben önálló médiumként értelmezi az internetező közönség, és ha innen indulva rendszeresen jó írásokat talál a legkülönbözőbb témákban, akkor odaszokik, nem X-et vagy Y-t jön olvasni, aki tudhatóan leginkább q vagy z témában ír, hanem az adott portált, ugyanúgy, ahogy egy online hírlapot, ahol a szerzők és témák teljes ábécéjét fellelheti. Ez, a címlap jellegétől és a rátermett szerzők számától és érdeklődési körétől függően, jelentős olvasóbázis kialakulását eredményezi, s az aktív szerzőkre új és új olvasók találnak rá. Megfelelően nagy közösségben mindig akad, aki jókat ír az éppen húzós témákban, egy jó címlapon mindig van szenzáció, ezen felül pedig folyamatosan megtalálható minden téma, politikától a sportig, színháztól a programozásig, főzéstől, fotózástól, utazástól az intimitásokig. Így az olvasótábor bizonyos része nemcsak egy adott témában válik közössé, hanem azon a réven is, hogy aki egyik téma miatt jött ide, de a másik iránt is érdeklődik, talál magának való olvasmányt.
  

• A bloggerek általában maguk is igen aktív olvasók, rendszeresen vizslatják és kommentelik a szomszádok posztjait. Nagy közösségben a bloggertársak olvasói csoportja is jelentős lehet.
  

• A közönség számára vonzó a rendszeren belüli átjárhatóság. Nemcsak a keresztlinkek (blogroll), hanem a kommentek is: ha érdekes hozzászólást olvasok, kíváncsi leszek a szerzőjére, s ha egy kattintással eljutok a blogjára, beleolvasok. Igen gyakori, hogy a posztokban egy másik szerző posztjára történik utalás, s ha ott a link, az olvasó követi, megnézi a hivatkozott írást akkor is, ha egyébként külön nem keresné.
  

(Vannak még más egyéb tényezők is, de talán ezek a legfontosabbak). Ami az egésznek a veleje: jó blogközösségben az egyes blogerek ereje összegződik.

Ezektől az előnyöktől a magános szerző elesik, az fentebb felsorolt első két lehetőséggel egyáltalán nem élhet, és a következő kettővel is csak nagyon korlátozott mértékben.

Nos, vajon nem lehetne-e olyan rendszerben működni, amely egyesítené a két változat előnyeit, még ám úgy, hogy a hátrányait kizárja? Megoldható-e, hogy a szerzők megmaradjanak egyéni bloggereknek - ennek összes könnyebbségével együtt, ugyanakkor a rendszer egészére mégis jellemzőek legyenek közösségi előnyök?

Ez lenne-lehetne, mondjuk, egy okosan felépített társasblog?

Alig tudom eldönteni, melyik kötődésemmel vezessem be a jellegzetes, de mégsem tipikus kárpátaljai magyar község, Nagydobrony lerombolásának a legendáját, pontosabban az ezt feldolgozó írást. Kezdhetném azzal, milyen alkalmakból és milyen gyakran fordultam meg ebben a jellegzetes faluban, de akár azzal is, hogy amikor a palóc nyelvjárást tanultuk az egyetemen (a nagydobronyiak így beszélnek), akkor én addig kerekítgettem és húzogattam szét az ajkamat, amíg tisztán megtanultam ejteni az illabiális a-t, nem különben a labiális á-t. (Ebben a dialektusban a normál 'a' hang helyén ejtik a rövid á-nak hangzó illabiális fonémát, a köznyelvi 'á' helyén pedig a labiálisabb, a-nak hangzót; durva egyszerűsítésel nagyjából így: "ápaam á hátaarbán kápaal").

De kezdhettem volna azzal is, hogy Móricz Kálmán barátom kitűnő Nagydobrony-monográfiájának az első kiadását szerencsém volt szerkeszteni, s hogy kevés élvezetesebb munkám akadt akkoriban. Szóba hozhatnám, hogy a történelemhamisítás bizonyító erejű cáfolásában jeleskedő két férfiút is barátaim sorában tarhattam számon, a fiatalon eltávozott szép emlékű Balla Gyulát - tőle hallottam először magáról a legendáról -, és Skultéty Csabát, a Szabad Európa hajdani munkatársát.

A Nagydobrony, a 20. századi Karthágó c. kitűnő összegzés bevezetőjének talán mégis inkább az kínálkozik, hogy ennek az irásnak a megszületésében volt némi szerepem.

Ha jól emlékszem, már elszánt olvasója voltam az akkoriban még blogszerű, mára azonban inkább szakportálnak számító UrbanLegends oldalon sorjázó posztoknak, amikor a legendavadász Marinov Iván egy kollektív projektbe invitált: ez az igen rövid életű Kultúrház-blog volt, talán az első magyar blogajánló blog. Váltuttunk néhány levelet, s egy ponton rákérdeztem, ismerik-e az újkori legendák kutatói Nagydobrony lebombázásának kitalált történetét. Kiderült, hogy nem. Összefoglaltam a lényeget, de bizony pontos forrásokat nem tudtam megadni, csak néhány nevet, amelyen el lehetett indulni. Ivánt érdekelte a dolog, elkezdte a nyomozást, megtalált mindent és mindenkit, felgöngyölítette a szálakat. Mivel már készült a Legendavadászat c. könyv, ebbe tartogatta, a honlapon nem is publikálta. (Így hát a mostani alighanem az első webes közlés.)

 Aztán megjelent a kötet (kaptam tiszteletpéldányt, jólesett, hogy említve vagyok benne), és én azonnal kértem, publikálhassam a nagydobronyi fejezetet. A kiadó akkor üzleti  megfontolásból nem járult hozzá; majd fél év múlva. Nos, eljött az ideje.

Levelemben Ivánt kértem, vezetné be a közleményt, ám ezt áthárította rám: "írd meg, légy szíves, olvasóidnak, hogy te hívtad fel figyelmemet a történetre, amit rendkívül izgalmasnak találtunk."

Hát megírtam...


Lássuk azonban magát a történetet:

 

 >> Nagydobrony, a 20. századi Karthágó

 

(a nagydobronyi református templom, előtte a helyreállított I. világháborús emlékmű)

Éjszaka megjött Csönge, kicsit nyúzottan, de nagyon boldogan. Nehéz félévet zárt, le a kalappal a teljesítménye előtt. Viszont már unja hallgatni mindenkitől, hogy ha magyarországi lakos lenne, milyen szép ösztöndíjat kapna ilyen tanulmányi átlag mellett. Ehhez képest jó magas tandíjat fizet. Ez bántja az igazságérzetét, nem szereti, ha piszkálják vele. Én meg nem tudok ilyenkor más következtetésre jutni, csak arra, hogy talán nem is feltétlenül kellene támogatni a határon túli magyarokat, elég lenne, ha nem részesülnének negatív megkülönböztetésben.

Dióhéjban elmesélte, hogyan zajlott a Mozgó Világ nívódíjainak az átadása (az enyémet ő vette át), meghozta a decemberi lapszámot is (most már értem, miért lestem hiába a postát), benne van, ha nem tévesztettem el a számozást, a 24. Hónaplóm. A teljes sorozat most már itt, új blogomban is elérhető: Mozgó Világ.

*

Azt reméltem, december közepe táján sikerül régóta dédelgetett blogos tervem előkészületeinek legfontosabb lépéseit megtennem. Ám közbejött a Litera-napló írásának kellemes elfoglaltsága, meg aztán a blog.hu is épp most látta jónak egy új fejlesztés beüzemelését, napokig akadozott (néha még most is) a bejelentkezés és más funkciókkal is adódtak problémák. Mivel társas blogról lenne szó, nem láttam volna célszerűnek épp akkor meghívni másokat, amikor már a belépésnél bosszuságok érhették volna őket. Mivel lassan elhárultak a technikai akadályok, tegnap épp rászántam magam a körlevél megírására, ám váratlanul jelentkezett az Új Szó: bár csak jövő héten kerültem volna sorra, kérték, nem írnám-e meg mégis mára soros publicsekemet. Dehogynem. Mindent félre. Ma délutánra készen is lettem, holnap megjelenik. Aztán ránéztem a naptárra: édemes-e még az iden bármibe is belevágni? Várhatom-e a potenciális blogger-társaktól, hogy az ünnepek alatt kezdjék tesztelni azt, amit itt összeeszkábáltam nekik? És akarok-e magamnak pár újabb sűrű napot? Nem, döntöttem el, és megkönnyebülve hátradőltem.

Babits szerint minden lemondás egy kis halál. Ha igaz, akkor én most picit átosontam az árnyékvilágba. Néha jobb itt megpihenni, mint odafent túlbuzogni.