A Jupiter szemének is nevezett Nagy Vörös Folt évszázadok óta ismert mozgó objektuma a legnagyobb bolygó légterének, mindenki olvasott vagy hallott róla, aki csak egy picit is érdeklődik égi szomszédaink iránt. Régebben titokzatos, rejtélyes képződménynek gondolták, ma jól tudjuk, hogy voltaképp "csupán" egy gigantikus forgószélről van szó.

Sokkal kevesbé ismert az újabb keletkezésű kis Jupiter-folt, amely most azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy színváltozáson esett át és maga is vörössé vált.

Minderről laikusok számára is érthető összefoglalót közöl a Magyar Csillagászati Egyesület hirek.csillagaszat.hu honlapja. Közreadnak egy remek felvételt is a nevezett objektumokról:

Aki további és nagyobb méretű képekre is kíváncsi, az keresse az eredeti forrást: Scy & Telescope:

dekonstrukció

Balla D. Károly

Avantgárd szülőföld

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. április.]

Kamasz koromban sokat kacérkodtam az izmusokkal. Talán József Attila korai szürrealizmusától indulva találtam rá Kassákra, s onnan visszafelé jutottam el Bretonig, Tristan Tzaráig. Roppant izgalmasnak találtam a dadaisták művészi forradalmát, alkatilag alkalmasnak éreztem magam a konvenciók elvetésére, az irodalmi kísérletezésre. Aztán eltávolodtam az avantgárd törekvésektől, magam is elfogadtam azt a hamis képzetet, hogy kisebbségi helyzetben a költőnek mindenáron közérthetőnek kell lennie, csak így szólíthatja meg azt a közösséget, amellyel szemben kötelességei vannak. Közösségi költő lettem, ám továbbra is érdekelt minden, ami neo- és poszt-, ami felrúgja a tradíciókat és új utakat keres. Járattam a régi Mozgó Világot, és az Új Symposoin, a Jelenlét vagy a Magyar Műhely egy-egy kalandos úton hozzám eljutó száma mindig élményt jelentett. Az így ért hatások sajátosan keveredtek hagyománytiszteletemmel.

Aztán (talán 1988-ban) megismerkedtem Nagy Pállal, a Magyar Műhely alapító szerkesztőjével, barátságba keveredtünk, váltottunk néhány levelet. Okos érveit, amelyekkel felfogásom hibáira mutatott rá, akkor elvetettem, ám az avantgárd iránti vonzalmam erősödött. Később szerzőjük lettem, a kilencvenes évek elején néhány találkozójukon is részt vettem.

Egyik konferenciájukra ungvári barátom fuvarozott el, aki szobafestőből éppen akkor avanzsált műkereskedővé, galériaigazgatóvá. Elragadtatással szemlélte a kamaratárlat darabjait, élvezte az installációkat, performanszokat. Ám az elméleti előadások megfeküdték a gyomrát. Amikor a jeles esztéta hosszasan, sok szakszó kíséretében a vizuális kultúra transzformációjának az aspektusait taglalta, a barátom felállt a hátsó sorban és a következő bejelentést tette: „Én mint ungvári szobafestő, ezzel nem értek egyet!” Majd leült és nem szólt többet. Mindez senkiben nem keltett megütközést, avantgárd találkozóba belefér az ilyesmi, sokan hihették, ez is része az előadásnak.

Itthon elmeséltem az esetet, Évával azóta is emlegetjük, s ha valami nagyon csípi a szemünket, szívesen idézzük barátom magvas kinyilatkoztatását.

*

Régen túl vagyok rajta, hogy megítéljem azokat, akik elköltöznek Kárpátaljáról. Valaha kicsit rosszallóan fogadtam az ilyesmit, csóváltam a fejem amiatt, hogy „nekünk itt majd nehezebb lesz nélkülük”, de beláttam, mindenkinek joga van a személyes boldogulásra, és ha ezt nem látja kis pátriánkban megvalósíthatónak, akkor…

Most mégis rossz érzésem keletkezik egy költőnk távozása miatt. Emberileg persze megértem. Ám tudom, költészetének egészét a szülőföldhöz való ragaszkodásra alapozta, másról sem írt világéletében, minthogy összenőtt a tájjal és a táj emberével. Nemcsak hozzájuk szólt, hanem a nevükben is, mint arra kiválasztott, aki bajaikat az éghez felpanaszolja. A beregi rónából nőtt ki életműve, köze volt minden itt lakóhoz, élete részesévé tett minden követ, bokrot, madarat, folyót és templomot. Jellegzetes fánkhoz, az akáchoz hasonlította magát: „ölelem gyökereimmel ezt a hazát” – írta; megszólította a gesztenyéket: „Közös sorsért, közös hazáért / sikoltoznak a gesztenyék” – írta; átélte a lenvirágok szerepét: „a mezőt öleljük egyre lassabban növő gyökereinkkel” – írta;

E föld bölcsőm és eredőm,
itt markolt kapát minden ősöm.
Új sarjak simítják lábam,
itt van jussom borban, búzában.
Itt eszméltem a szó ízére,
anyám haja itt ért fehérre,
s lábam apró lába nyomát
itt növik be az ibolyák – írta;

Árokparton kaszások jönnek,
megállnak és visszaköszönnek.
Rám néznek fáradt asszonyok.
Most érzem csak: itthon vagyok – írta;

Hazám e táj. Erdeje, rétje
megfáradt emberek menedéke.
Itt esti csillagokban égnek
elporladt, titkos nemzedékek.
E kicsiny föld népének sorsát
ma munkáskezek kovácsolják,
s osztozik benne minden társam,
ki hittel hisz a tisztulásban – írta;

Az embernek ha búja van,
s kitárt szíve páncéltalan,
szülőföldjének könyörög,
hogy óvják éltető rögök

– írta. Most pedig Budapest egyik külső kerületében egy sorház sokadik emeletének a magasában gondol a hazai akácra, lenre, a kaszásokra és a fáradt asszonyokra, akiknek szószólójául szegődött egykoron, s akik – ebben biztos vagyok – most sem vetik rá a szülőföld rögét.

*

Éppen tíz éve írtam első olyan esszémet, amelyben őszintén szembenéztem a kárpátaljai irodalom olyan problémáival, amelyeket korábban, nyilván önvédelemből, megkerültem. Nem volt könnyű belátnom, hogy húsz évet életemből alighanem egy tévhit szolgálatába állítottam.

Az 50-es években induló kárpátaljai magyar irodalomra érthető módon a személyi kultusz, a proletkult és a szocreál nyomta rá a bélyegét. Ettől a 60-as évek derekán egy szűk körű, fiatalokból álló írócsoport megpróbált eltávolodni, ám a kultúrpolitika „elidegenedésüket” a szovjet valóságtól megtorolta, a csoport működését és tagjainak szereplését lehetetlenné tette. Mentő intézkedésként a 70-es évek legelején új csoport került megszervezésre a magyar pártlap égisze alatt, amelyet irányítói újra a legpártosabb irányba terelgettek.

Ám ebben az új formációban mi, előbb tízen-, majd huszonéves fiatalok – inkább ösztönösen, mint tudatosan, inkább kényszerből, mint jókedvünkben – kialakítottunk egy sajátos írói magatartásformát: megírtuk a kötelező pártos penzumot, ám aztán a Lenin, béke-, munkás-, forradalmi és más verseinkkel elnyert bizalommal élve (visszaélve) igyekeztünk őszintébb hangot megütni: már nemcsak táj- és szerelmes verseket kockáztattunk meg, hanem művelni kezdtük a gondolati lírát, egyikünk a népdalhoz, másikunk a történelmi hagyományokhoz, harmadikunk az izmusokhoz nyúlt vissza óvatosan, és ha nagyon burkoltan és szőr mentén is, de néha csipetnyi burkolt társadalomkritikát is megengedtünk magunknak. Ha a mimikri nem sikerült elég jól, versünk fölé odaírtuk, hogy József Attilát olvasva vagy hogy A kikötött Rocinante monológja – ezzel levédtük magunkat és fedezve érezhette magát szerkesztő és kiadó is: kérem, itt nem a szovjet valóságot éri bírálat, ez irodalmi reminiszcencia. A kaméleonkodás nem volt valami dicső dolog, de eredményesnek látszott: anélkül, hogy teljesen feladtuk volna esztétikai elveinket és az igazmondás igényét, mégis megszereztük a magasan ülők bizalmát. Idővel ránk, fiatalokra bízták a csoport vezetését (80-as évek eleje), és azt is elértük, hogy a korábban szilenciumra ítélt társaink is újra publikálhassanak. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, írtunk és publikáltunk, jártuk a vidéket, hetente író-olvasó találkozót tartottunk iskolákban, művházakban, községi klubokban, vetélkedőket és irodalmi esteket szerveztünk. Pezsegtünk, mint Plusssz-tabletta a reklámfilmben. 

A ránk telepedő ideológia-politikai elvárások alóli ki-kibújás mellett még egy állandó problémával kellett megküzdenünk. Ahhoz, hogy eredményesek tudjunk lenni, hogy havonta új irodalmi összeállítással jelentkezhessünk a pártlap hasábjain, hogy önálló köteteket mutathassunk fel és hogy elhitessük (magunkkal és a hatóságoknak), itt nem 4-5 önjelölt költő szereplési vágyáról, hanem jelentős szellemi kirajzásáról van szó, olyan szellemi potenciálról, amely méltán követelhet magának teret, újságoldalt, szereplési lehetőséget, folyóiratot – nos, ehhez „tömegességet” kellett mutatnunk, ezzel demonstrálhattuk, hogy van kárpátaljai magyar irodalom. Így aztán a roppant szerény felhozatal mellett igencsak megbecsültük, aki két sorvéget össze tudott rímeltetni és egy történetet kerek mondatokban képes volt elmondani. Sorra avattuk a költőket és írókat. Kit érdekelnek az esztétikai finomságok, amikor a magyar szó megmaradásáról van szó!

Igen: nagy lelkesedésünkben rögvest legyártottuk a magunk ideológiáját: feladatunk, hogy ápoljuk anyanyelvünket, nemzeti hagyományainkat, és amennyire lehetséges, jelenítsük meg a szovjet körülmények közepette sikeres magyarságot. Ebben a nagy vállalásban a vers és a novella csupán munkaeszköznek számított, alárendeltük a közérthetőség kívánalmának.

Ám a nagy misszió túlnőtt rajtunk. Nem csoda, hogy 90-ben így maradtunk.

Többségünk nem vette észre, hogy megszűnt a cenzúra, bármit írhatunk és publikálhatunk – ám az olvasó nem várja az igazságok burkolt kimondását a költőtől akkor, ha az újságok sokkal vaskosabban megírják a valóságot.

Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.

Mivel magam a legelkötelezettebb irodalomcsinálók közé tartoztam, kollégáim eléggé zokon vették tőlem, amikor először fejtettem ki fenti véleményemet. Ugyancsak megorroltak rám, amikor csak a saját köreik újrataposására képes tekintélyes alkotókat mellőzve tizenéves fiatalokat kezdtem támogatni, akiknek nem kellett levetkezniük helybéli irodalmunk kényszerű hagyományait, lévén soha nem is öltötték magukra őket: a 90-es években indult pályájuk, csak hallomásból ismerték a szocreált, mit sem tudtak a minket megnyomorító „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” skatulyáról, amelybe a szovjet kultúrpolitika helyezte műveinket. A fiatalok jöttek, avantgárd és posztmodern verseket írtak és nem értették, miért éri őket az idősebb kollégák részéről nem csupán elutasítás, hanem súlyos bírálat is. A régi misszióba csontosodottak részéről elhangzó vádak pedig kísértetiesen hasonlítottak az őellenük 25 évvel korábban felhozottakra. Elidegenedés a valóságtól, a közösség érdekek mellőzése, nyelvrontás…

Én pedig az ifjak mellé álltam. Folyóiratom velük lett tele, kettejüket később az első kötethez is hozzásegíthettem. Közben vizsgálódtam: miként is állunk értékek terén, mit tudunk felmutatni, régi írásaink közül mi állja meg a helyét mai szemmel is – és mi az, ami csupán a szükségben-szűkösségben látszott irodalomnak, mi az, amit a cenzúra felhajtó ereje emelt értékké, és annak hiányában sután hullott vissza a porba.

Társaim, akikkel végigbrüsztöltünk két évtizedet, azzal vádoltak, hűtlen lettem elveimhez, hozzájuk, a közösséghez. Én pedig egyre nagyobbnak láttam a szakadékot a saját úton indulók, hagyománytörők „nem-kárpátaljai” jellege és a helyi tradíciókba belecsontosodó, azokat klisének használó kollégák írói magatartása között, így vetemedtem arra a kijelentésre, hogy kis literatúránk megszűnőben van, hiszen az a része, amelyik irodalom, egyre kevésbé kárpátaljai, amelyik viszont kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom.

Ezzel véglegessé vált szakításom azzal a felfogással, amelyet majd egy emberöltőn át sajátomnak éreztem. Meglehet, lélekben messzebbre emigráltam, mint a beregi tájtól a budapesti lakótelepig jutott költőtárs.

*

Évának nem tetszik, hogy politizálok. Hogy elkötelezem magam. Hogy kikérem magamnak, ha egy pártelnök kéretlen levelet ír nekem. Hogy rámutatok arra, melyik párt viszonyul álszenten a határon túli magyarság kérdéséhez. Hogy felszisszenek, ha ötmillió külhoni szavazóról hallok. Évának ez nem tetszik, szerinte az egyik oldal folyamatos bírálatával a másik oldal mellett látszom elköteleződni. Íróember ne tegyen ilyet, mondja ő. Legyenek elvei és legyen értékrendje, de ne érezze kötelességének, hogy napi rendszerességgel kikeljen azok ellen, akik ebbe az értékrendbe nem illenek bele. Ha mégis megteszi, beágyazódik, elköteleződik. Ezzel pedig saját szabadságát korlátozza, elüti magától azt a lehetőséget, hogy külső szemlélőként felülemelkedjen mindenfajta belharcon, napi csatározásokon, választási lázon (mikor e sorokat írom, épp a két forduló közt vagyunk).

Évának, mint mindig, igaza van.

Mégis: szükségét érzem tudatni azokkal, akik magukat nemzeti oldalnak nevezik, hogy politikájukkal én mint ungvári szobafestő, nem értek egyet.

_________
Megjelent kisebb rövidítésekkel: Mozgó Világ, 2006/május.

A filmet megelőző, a forgatást kísérő és a körülötte kialakult szakmai és ideológiai viták (pl. hogy a Pilis nem más, mint Magyarország szívcsakrája, ezért ott nem szabad egy koncentrációs tábor díszleteit felépíteni), pénzügyi és PR-körülmények szerencsére elfelejtődtek vagy legalábbis elvesztették jelentőségüket, így viszonylag tisztán, zavaró előzmények nélkül meredhettem tegnap a képernyőre. Illetve hát - derült ki nagyon hamar - egyetlen, ám igen komoly zavaró körülmény mégis fennforgott: elég jól emlékeztem a Kertész-regény lényegére. Három éve olvastam és akkor ezt írtam élményemről:

»„...nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.” (Kertész Imre)

Tőlem szokatlan gyorsasággal, két hét alatt elolvastam a Sorstalanságot. Nem akármilyen regény. Főként, ha az ember, mint én, a témát illetően bizonyos sztereotípiákkal a fejében készül elébe. (Szándékosan nem olvastam el egyet se a Nobel óta megszaporodott kritikákból, elemzésekből. Terveztem, hogy majd magát a regényt, és akkor ne legyenek „előismereteim”. Vagy a művet, vagy az elemzést - a kettőt együtt ritkán szoktam, pedig hát nyilván így illene. Ó, de mennyi mindent illene, amit a jóltájékozottság, a fennhéjázva hangoztatott értelmiségi lét, az íróság megkívánna! Töredékét sem teljesítem...) Szóval magáról a regényről nem sokat, a témájáról meg azt, amit talán nagyon sokan… És ehhez képest a Sorstalanság valóban meglepő, felkavaró. De nem úgy kavar fel, mint… Mint várható lenne. A lélek, a lelki- és önismeret egészen más régióit rezegteti meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló – amelyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Elképesztő, ahogy Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszál, és felborítja beidegződéseinket.

„Természetesen” (ez egyik leggyakoribb szava a történteket elmesélő „én”-nek) a mű utolsó oldalaira tartogatta az egésznek a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni (pláne elfogadni) – talán éppen az említett, magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Kínos. A legérdekesebb: hogy szerintem mindenkinek az, bármilyen is legyen, bármilyen is volt a viszonya a holocausthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya.

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, még nem is tudok számot adni róla, hogy micsoda… «

Mondhatnám, hogy azóta sem. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. Pontosabban... Az olvasók jelentős része valószínűleg nem azt és nem úgy olvasta ki belőle, ami szerintem a lényege. Vagy már elsőre is elhárította magától ezeket a kínos és felkavaró vonatkozásokat (amelyek, ismétlem újra, egyáltalán sem azonosak a holocaust miatti lelkiismeret-furdalással), vagy ha akkor fel is kavarta őket, mára zárójelbe tették a regénynek ezt a szembenézésre késztető kényelmetlen jellegét, és most szörnyüldözve jól elmerengtek a filmen. Szüleim legalábbis így tettek: anyám szerint "ugye milyen szép volt", apám szerint pedig "nagyon pontosan visszaadta a regényt". Vagy más filmet néztek, vagy más regényt olvastak...

Az én sommás véleményem mindenesetre az, hogy Koltai Lajos Sortalansága sajnos elég gyönge film. Nálam közepes alatt. A szenvedéstörténetek szokásos sztereotípiái, ügyes rájátszás a néző igazságérzetére, jók és rosszak, bűnösök és kiszolgáltatott ártatlanok... Most nagyrészt eltekintek a regénytől, amely éppen hogy nem erről szól, mindezt csak a filmről mondom, amely semmivel nem emelkedik ki a kipróbált receptek alapján készült alkotások sorából; sőt: feszültség, látvány, színészi játék tekintetében el is marad mögöttük. Nem jó film az, amelynek nézése közben egyfolytában rajtakapni vélem az alkotókat, amint éppen megtervezik a díszletet, a világítást, a jelenetet. "Kerengjenek ám azok a hópelyhek!", "Még nem elég cuppogós a sár, öntsetek oda több vizet!", "Emberek, maguk halálosan fáradtak, hajnal óta állnak a hidegben, imbolyogjanak már egy kicsit jobban!" Bizony, én nem a kápók, hanem a rendező utasításait hallom... Kissé mesterkéltek az otthoni jelenetek is, különösen "a szomszéd kislány" szerepel igen sután. Molnár Piroska és Rajhona Ádám vaskossága azonban meggyőző és mulatságos; a kitűnő Bán János és a "két mama" (Tóth Ildikó és Schell Judit) a redukált klisé-szerepben nem alakíthatott nagyot. Nem igazán sikerültek a hazatérés utáni epizódok, előkészítetlen és indokolatlan mindaz, amit itt mond és gondol a főszereplő. Zavarba ejtő igazságait szinte semmi nem igazolja a korábban látottakból [A regényt végigkíséri a "természetesen", itt viszont, a Lukáts Andorral pergő jelenetben a villamoson - mintha lábánál fogva lenne előráncigálva]. A főszereplő Nagy Marcell egyébként kétség kívül a film kulcsa, csak a legnagyobb elismerés illeti meglepően érett játékát, de a szájába adott mondatok néha mégis hiteltelenek egy 14 éves fiútól [ugyanakkor messze elmaradnak a regény jellegét meghatározó szövegrészektől]. Szenvtelensége meggyőző, jelenléte végig erőteljes. Épp csak a benne játszódó belső folyamatok árnyalt bemutatása marad el, vagyis hát amit ebből érzékelni lehet, azok megint sablonok, a szenvedés kliséi.

Rosszabb a helyzet, ha a filmet összevetjük a regénnyel (a közbülső munkaanyagot, a forgatókönyvet nem olvastam). Ez az összehasonlítás már nemcsak azt mondatja velem, hogy a film gyenge, hanem azt, hogy alapjában elhibázott. Elhibázott, mert a Sorstalanság c. Kertész-regény bizony nem szenvedéstörténet, nem a rossz és a jó ellentétére, nem a bűnös és az ártatlan közti erkölcsi különbségtételre és legkevésbé sem az áldozat iránti szánalom felkeltésére épül, hanem inkább ellenkezőleg. A regény nem holocaust-mű, nem a zsidóság ellen elkövetett bűn méltánytalanságát mutatja be. Illetve ha ilyesmi meg is ragadható benne, mindez csak eszköz ahhoz, hogy a mélyebb tartalomhoz eljussunk. A mélyrétegekben meghúzódó, de onnan értő olvasással feltétlenül kifejlő lényeg pedig az a bizonyos roppant kínos szembenézés önmagunkkal, emberi voltunkkal, együttműködő - és nem pedig ellenálló - hitványságunkkal, mindazzal, amiben egyformán osztozunk, de közel sem egyforma mértékben dolgozunk fel. A regény ebben a "feldolgozottsági mértékben" egyedülálló, abban, hogy nem a sorsot és nem a körülményeket, nem az igazságot és még csak nem is erkölcsöt kéri számon, hanem megépíti és fokról fokra bemutatja, megtapasztaltatja "a megtörténés" apoteózisát. Nem a beteljesülését. És nem az üdvözülését. Nincs feloldozás, mert nincs kárhozat sem. Kertész ellenébe megy a bevett humanista és morális és vallási értékrendben érvényesíthető ítéleteknek. Azzal ítél, hogy nem ítélkezik, nem vádol és nem véd, így sem kárhoztatni, sem felmenteni nem tud és nem is akar. Ebben példátlanul következetes, ezt szolgálja kifejezésmódja, az ábrázolás szenvtelensége, a nyelvi kifejezésmód minden sajátossága, göcsörtösnek is nevezhető mondatépítkezése. Ezzel az írói magatartással helyezi új összefüggésbe mindazt, amit mi magunkban már elrendezve tudtunk. Határozott gesztussal mindent leseper a polcainkról, értésünkre adja, hogy amit eddig tudtunk (magunkról és a világról), azt rosszul tudtuk.

Koltai pedig szépen visszarakta a dolgokat a helyükre, hadd tessen a nézőnek, szörnyülködjön és hatódjon meg, ahogy egy tisztességes embernek illik ennyi borzalom, szenvedés és igazságtalanság láttán.

Nem tudom, hogyan lehetett volna hazug helyett igaz filmet csinálni a Sorstalanságból. Lehet, hogy Tarr Béla vagy Gothár Péter tudta volna. Koltai a könnyebb utat választotta, koktélt kevert több elemből: szakmai tudásból, művészi igényből, elégikus zenéből és Oscar-díjra kacsingató dicsvágyból. Langyos lötty sikeredett belőle. És mint tudjuk, a langyosat az isten is kiköpi.

Balla D. Károly

HÉTFŐ

adódhat úgy
ahogy eddig nem adódott még
a sarkon a félkezű élet kéreget
markában napnyi hasztalan haladék

elmúlt a tél és lassan a vasárnap
alig is érzed hogy Júdás-ajkad egyre fáj
jönnek már jönnek a réten a virágok
bús barkaág lepkéket koordinál

nyiss teret nyiss és
mondd csak mondd hogy kit szeretsz
kövekre száll a nap
míg az est magának megszerez

és már kondul is az éj
sírvájók csinos vermet ásnak
a holnapi halottnak
– vagy itt van már ideje a feltámadásnak?

húsvét hétfőjén konokul
hallgatnak a végső harsonák
fejünkbe vér tolul
mert hogy Ő feltámadott
        most már mind aszongyák

Ezzel a versemmel köszönöm meg mindazok kedvességét, akik a napokban képeslapok küldésével és egyéb üzenetekkel kívántak nekem kellemes ünnepeket.

Balla D. Károly

Gyújts egy jelt

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. március.]

Napok óta azon gondolkodom, hogy mit csinál a mobil telefon, amikor csöng. Amikor megcsörren. Merthogy nem csöng és nem megcsörren, hanem szirénázik, pittyeg, tülköl, dobol, sípol, kongat, harangoz. Leginkább azonban zenél, belecsap a Nagy G-moll szimfóniába vagy Fül Elise-be, a Jailhouse rockba vagy más örökbecsűbe, azaz nem megcsörren, hanem felmuzsikál.

*

Éppen itthon időző lányom fekszik a díványunkon, elmélyülten olvas, amikor is a mellette heverő mobilja egyszer csak, hm, hát igen, mondjuk inkább így: megzördül. Kapja is gyorsan, nézi a kis kijelzőt, elmosolyodik, mit elmosolyodik, majd elolvad a boldogságtól. De nem veszi fel. Ami megint nem jó kifejezés, mert egy gombot kellene megnyomnia, fizikai értelemben már felvette a díványról, csak magát a hívást nem vette – sem fel, sem máshová; de ezt most nem bonyolítom, nem találok ki új szót a színes kagylócskát mutató kis gomb megnyomására, maradjunk annál a szakmailag korrekt ám stilárisan igen színtelen-szagtalan megállapításnál, hogy nem fogadta a hívást. Ellenben nézi a pici képernyőt és igencsak vigyorog. Abbamarad az aktuálisan beállított popzörej, a lányom leteszi a mobilt (mondhatnám: a kagylót – ami újabb nyelvi problémákhoz vezetne), színtelen-szagtalan kifejezéssel: odahelyezi maga mellé a díványra és olvas tovább.

Nem telik bele negyedóra, a kis ketyere megint rázendít, lányom kapja, nézi a monitort, szája a füléig, nagyon elégedett. Hm. Különös, állapítom meg, de nem szólok. Újabb percek telnek el, most a lányom kezdeményez hívást, bepöttyögi a számot, majd hosszan tartja a fülén a készüléket, de nem szól bele. Kisvártatva újra megismétlődik az egész elölről, hol őt hívják, hol ő hív, de nem beszél senkivel.

Végül nem tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat, rákérdezek.

Megtudom, hogy a most éppen Budapesten maradt barátjával már majdnem az összes pénzt lebeszélték (ó jaj, megint egy fura kifejezés) a telefonkártyájukról, és most már takarékoskodniuk kell a hónap végéig, ezért csak annyi pénzt hagytak rajta, hogy tudjanak nemzetközi hívást kezdeményezni. Amikor gondolnak egymásra, amikor éppen nagyon hiányzik a másik, akkor megcsörgetik egymást (nyelvészkedés mellőzve), a kijelzőn látják a hívó nevét, és ebből tudják, hogy a szerelem a másik részéről változatlan intenzitással dúl, s ennek közlését a feltöltetlen telefonkártya sem képes megakadályozni. Tetszik nekem a dolog, mivel azonban túl magasnak találtam a fiú részéről az egy órán belüli hívások számát, aggódni kezdtem, hogy nincs-e mégis valami fontos közlendője, nem érte-e valami baj, hiszen ott van egyedül abban a nagy városban, apátlanul, anyátlanul, és most még a szerelmét is csak megcsörgetni tudja. Előjön belőlem az apáskodó jótét lélek, felajánlom, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonon, hátha valóban akar valamit. Ezt persze örömmel elfogadja a leányzó, felhívja, persze a srácnak semmi baja, csak hát nagyon hiányzik neki szíve szerelme. A most már szóban is közölt vallomás szerencsére belefér két percbe, ennyit kibír a családi költségvetés.

Mint aki jól végezte dolgát, újra belemerülök a munkámba, a lányom is visszadől olvasni.

Igen, ki tetszett találni: tíz percen belül újra felmuzsikált a mobil és még órákon keresztül tartott a különös, szótlan üzenetváltás az egymásnak hiányzó két kamasz között.

*

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmár (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.

Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz vagy Budapest célú alkalmi fuvarokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Egy nem túl korai vonattal átjöttünk, másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.

Egy alkalommal – akkor egyedül voltam – jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.

Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a Nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoztak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.

Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.

A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.

Ennek idestova húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr nyugalomba vonult, s bízhatóan a jelet gyújtók is mind szabadultak azóta.

*

Kéretlen, de nevemre címzett levelet kaptam Orbán Viktortól – mint kiderült, igen sok határon túli magyarral egyetemben. A Fideszre való külhoni szavazást kérő eredeti tartalom és az én erre adott nem éppen kedvező válaszom azóta megjelent interneten és sajtóban, ezekből semmit nem akarok megismételni, de továbbra sem értem: kik és hogyan tévedhettek akkorát, hogy szavazásra nem jogosult külföldi állampolgárokat kértek fel a választáson való résztvételre. Amiért most mégis szóba hozom a dolgot, az csak kis utózönge. Szóvivői révén a magát legerkölcsösebbnek tartó párt az eset után többször is a szemembe hazudott a tévé képernyőjéről. Nem igaz ugyanis, hogy én bármikor és bármilyen formában információt kértem volna tőlük a külföldi szavazásról (miért is tettem volna?), nem igaz továbbá az sem, hogy valamely Fidesz-rendezvényen bármilyen listára feliratkoztam volna. Ugyanígy az sem igaz, hogy levélküldő kampányukra nem kaptak negatív visszajelzést, mert ha senki másét nem is, de az enyémet meg kellett kapniuk.

Továbbá nehezményezem, hogy elsőként a feladó címére (és csak aztán a sajtónak) eljuttatott válaszlevelemre azóta sem reagáltak és tévedésükért, valamint a kéretlen levéllel való zaklatásért nem kértek elnézést. Várhatják, hogy legközelebb válaszoljak nekik! (Haha!)

*

Engedtem a kísértésnek és fiam invitálására beléptem az iWiW nevű rendszerbe, amely arra hivatott, hogy felhasználói kiépíthessék a maguk kapcsolati hálóját. Másként szólva: hogy az ismerősök és az ismerősök ismerősei, továbbá az ismerősök ismerőseinek ismerősei, és így tovább, megtalálják egymást és így rendszerbe álljanak. Minden felhasználó a hálózat egy-egy gócpontjának tekinthető, és attól függően, hogy hány regisztrált ismerőse van a rendszerben, számít kisebb vagy nagyobb csomópontnak. Akadnak, akiktől csak néhány vagy néhány tucatnyi szál vezet a többiekhez, de nem ritkák a sok száz ismerőssel büszkélkedők sem.

A dolog azzal kezdődik, hogy az új ember végigkattintgatja az őt meghívó személynek kapcsolatait, s ha ismerősre talál köztük, azt megjelöli, és várja, hogy a másik ezt visszaigazolja (a kapcsolat csak mindkét fél jóváhagyásával lehetséges). Aztán esetleg végignézi az ismerőseinek az ismerőseit, vagy használja a névre keresést: bekopogja barátai, rokonai, volt osztálytársai, kollégái, katonatársai nevét, s ha rájuk talált, ellenőrzi adatlapjukon, vajon valóban ők azok (ebben az illető életkora, munka- és lakhelye igazíthatja el, de sokan a fényképüket is feltöltik oldalukra), így kiszűrhető, hogy a névazonosság tévedést eredményezzen.

Miközben az ember ezzel foglalatoskodik – eleinte alig hiszi – többen szinte azonnal megtalálják őt, bejelölik ismerősüknek, és várják a visszaigazolást. Az új kapcsolatok mentén aztán újra tovább lehet indulni, illetve a rendszer maga is felkínál alkalmanként néhány nevet (ismerőseim ismerőseit), akik között már nem egy régen látott, messzire keveredett társamra bukkantam rá, így például Keisz Gellért képzőművész-barátomra, akivel most élénk levelezésbe kezdtünk, s aki bizonyosan hiányozhatott nekem, hiszem irodalmi alteregóját is megalkottam.

Tudtommal a felhasználók száma meghaladta a félmilliót. Közülük én mára százötvennel építettem ki a magam kapcsolati hálózatát.

Persze sokakat hiába kerestem: vagy nincsenek fenn, vagy rosszul kutakodtam utánuk. Ennél is több olyan ismerősöm lehet, akiket keresni még nem jutott eszembe vagy nem volt időm, így nem marad más hátra, meg kell várom, ők bukkanjanak rám.

Meg is kérek mindenkit, akik emlékszenek rám, gyújtsanak egy jelt.

Nyugalmazott könyvtárosok előnyben.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/ápr.

Online könyvtár - legjobb magyar hangoskönyvek hallgatása

Laptop kijelző felbontás - hiba javítás Budapesten

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. február.]

Gyerekkori jó barátom évi 2-3 alkalommal megejtett látogatásai során mindig előadja az Egy iskolaigazgató sirámai című folytatásos dokumentum-monológját. Minden egyes alkalommal elborzadok, megállapítva, aligha létezhet kínosabb helyzet, mint egyfelől olyan állami intézmény vezetőjének lenni, amelyet a mindenkori hatalom úgy kezel, mint saját propagandaeszközét, másfelől pedig jócskán beágyazódni a most éppen végletesen megosztott kisebbségi magyar érdekszférába, amely szintén kisajátító jelleggel igyekszik a helyi oktatási intézményeket és azok személyi kontingensét saját céljaira felhasználni. Hol az egyik fél kecsegteti ezzel, hol a másik amazzal, innen ígérnek, onnan fenyegetnek, aztán épp ellenkezőleg. Ám az iskola új épületszárnya hiába épül 14 esztendeje, még messze áll a befejezéstől. A barátom pedig egy olyan világban igyekszik az iskola érdekeit szolgálni, ahol az oktatás presztízse minden korábbinál mélyebbre zuhant. Eközben annyi ellentmondásba keveredik és olyan nehézségekkel találja szembe magát, amelyek fel- és megoldhatatlanok, így aztán az igazgató, ha még nem fásult el és lelkiismeretesen akarja a rá bízott feladatokat ellátni, akkor folyamatosan meg kell alkudnia, ami előbb-utóbb felőrli egészségét, elhasználja idegrendszerét. Sajnos ezt látom a barátomon is, nincs valami jó bőrben, lassan felmorzsolódik a permanens frusztráltságban. Tökéletesen elégedetlen a körülötte levő világgal, ám odáig láthatóan nem jut el, hogy magában is keresse a hibát. Kicsit ahhoz a férjhez hasonlít, aki reggeltől estig a feleségét szapulja, de addig a gondolatig nem jut el, hogy elváljon tőle.

*

Vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam az igen izgalmas és változatos munkásságát értékelő írásokba. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával való szembesülést. Vezető hír lett a lapokban, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.

A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (sajtóban, tévében) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, show-t csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is csak ugyanaz lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész performansz ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege.

Az is elég furcsa, hogy az elbúcsúztatott művész másnap elment a Filmszemlére átvenni egy díjat. Ezek után én már elvárnám tőle – és kívánom neki – azt a nagy heccet, hogy még hosszú ideig életben maradjon.

*

A közismert mondás szerint akinek van humorérzéke, az mindent tud, akinek nincsen, az mindenre képes. Hogy mire képesek a humort nem ismerő és saját vezetőiktől megfelelően felhergelt moszlimok, arról most számos oktatófilmet láthatunk a híradókban.

Egy régebben olvasott esszében (Rigán Lóránd: A liberalizmus mint szoftver) a következő problémafelvetéssel találkoztam: a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő mibenlétük alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy olyan szoftverekként működnek, amelyek mirajtunk, emberi mivoltunk futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, javításra, felülírásra? A szerző nem kötelezte el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik.

Ha elfogadjuk felvetését, akkor, gondolom én, az iszlám-szoftverbe – vagy legyünk megengedőbbek: annak fundamentalista 1.0-ás verziójába – mégis bele volt, bele van írva az a kódsor, amely hol pilótákat vesz rá arra, hogy repülőgépeket vezessen épületeknek, hol jámbor hívek derekára csatoltat robbanószer-kötegeket, hol százezres tömegeket bujt fel arra, hogy zászlókat égessen, követségeket gyújtson fel.

A kódsor most néhány karikatúra miatt aktivizálódott, és meglehet, a folyamat egy újkori vallásháborúvá eszkalálódik. És ahogy a viccben a farkaskölykök a nyuszi sapkájában, úgy az iszlám-szoftver most pár gúnyrajzban találta meg a casus bellit, az okot arra, hogy ne keresztes, hanem félholdas háborút indítson. Így tűnik, a nyugati liberalizmus eléggé tehetetlen mindezzel szemben.

Az iszlám-szoftvert alighanem csak Allah egy újabb prófétája tudná hatékonyan updatálni a 2.0-ás javítócsomaggal.

*

Gyerekeink nagyon szépen teljesítették téli vizsgaidőszakukat (Kolos Veszprémben programozó matematikát, Csönge Budapesten szociológiát tanul), egy-egy hétre haza is ruccantak. Nálunk is jobban ennek a nagyszüleik örülnek, egyfelől teljesen őszintén és önzetlenül, másfelől meg azért, mert elzárt életükbe színt hoz a nagyvilágból hazalátogató családtag. Anyám külön élvezi, hogy nemcsak friss hírekről, eseményekről értesülhet, hanem egy újabb hallgatóval gyarapodik a közönsége, ráadásul olyan valakivel, aki talán még nem ismeri minden történetét, vagy ha mégis, illedelmes gyerekként szívesebben meghallgatja újra, mint mi, a türelmetlen középnemzedék.

Anyám számára bármely téma alkalmas arra, hogy néhány lépéssel valamelyik kedvenc történeténél kössön ki. Spontán asszociációi bámulatos gyorsasággal elvezetik budapesti gyerek- és szegedi iskoláséveibe, háború utáni ungvári kézimunka-üzletébe, csapi szeszgyári kalandjaihoz, újságkorrektori élményeihez az ősi Kárpáti Igaz Szónál. Elég egy fiatal zsurnalisztának megjelennie házunkban, anyám azonnal elmeséli neki, hogy Sztálin halálakor 3 napig éjjel-nappal dolgozniuk kellett a nyomdában a hatalmas mennyiségű és felsőbb utasításra állandóan újraigazított hivatalos anyagok olvasásával, javításával. Elég egyetlen említést tenni bármilyen szőrös állatról, máris újra hallhatjuk, hogyan tartott angóra nyulakat, hogyan hipnotizálta őket, hogy ne ficánkoljanak, amíg nyírja őket, és 1945-ben egyetlen Szilveszter-éjszaka alatt miként kötötte meg azt a pulóvert, amelynek nyersanyaga reggel még a nyuszin volt, s amelyért a megrendelő orosz tiszt egy zsák lisztet kínált cserébe, ha újév hajnalán ajándékként már feleségére adhatja. Tudjátok, mit ért akkor egy zsák liszt?!

Anyám voltaképp az én gyerekkoromat is kisajátította azzal, hogy állandóan újrameséli. Már nem arra emlékszem, ami megesett velem, hanem arra, ő hogyan adta elő a történteket. Az ő hangján hallom, az ő szemével látom a múltamat, amelyet ezen a réven el is idegenített tőlem.

Én jobban szerettem volna, ha a szegedi egyetemre vesznek fel, mondja anyám ELTÉ-s lányomnak. Ez első asszociációs lépése, amellyel Csönge budapesti beszámolójára reagál. Lányom jól vizsgázik, felötlik benne a kép néhány évvel ezelőtti közös utazásunk élményeiből: ott van az egyetem, ott, azon a szökőkutas téren? Ó igen, a Dugonics tér, istenem! És innen már nem lehet megállítani a filmvetítést. Emlékszel, fiacskám, fordul most hozzám anyám, amikor együtt voltunk Szegeden? Nem, nem emlékszem, mert elbeszélte előlem az emlékeimet, de azt pontosan tudom, mely kockák következnek most.

Amikor anyám huszonvalahány év után először utazhatott kedves városába a hatvanas években, mindent újra át akart velem élni. Nem lehettem túl jó médium, kisfiúkén hamar eluntam a kötelezően hosszú nosztalgikus ücsörgést a platánok alatt a Szécsenyi téren, ezért a parkot övező kis oszlopok között alálógó mázsás kovácsoltvas-láncokat kezdtem hintáztatni, és annál boldogabb voltam, minél több szekciót tudtam egyszerre mozgásban tartani, szaladgáltam fel és alá, lóbáltam, lendítettem a láncokat (mint az artista, aki egyre több tányért tart forgásban a pálcái tetején, és amelyik már éppen leesne, ahhoz odaugrik és újraforgatja). Addig-addig szórakoztam, amíg egy rendőr szúrósan rám nem nézett. Nem is szólt, csak állt és figyelte, mit művelek, mire én megszeppentem és visszaszaladtam anyámhoz, hogy folytassuk a révedezést.

A lányomnak tetszik a történet, idézgeti saját emlékeit. Ahol fagyiztunk?, kérdezi, én bólintok, ő pedig odaképzel engem hétévesen és évszázados platánok alá. Anyám elemébe jön, és most már a saját története következik. A Stefánián, a parkban egymással szemben állt Erzsébet királynő és Deák Ferenc szobra (30-as években; tudtommal most is; bár Erzsébetet hosszabb időre a vármúzeum kertjének a sarkába rejtettek, ám most régi helyén díszeleg). Mivel a királynő emlékműve carrarai márványból készült (Ligeti Miklós munkája, 1907), így télen, a hótól és a fagytól védendő, a város illetékesei kalitkát építettek köréje. Hogy meg ne fázzon, mondogatták a helybéliek. Ám egyik évben igen korán kezdődött a tél, hajnalra jókora hó fogadta a szegedieket. Akik arra sétáltak, szellemes deákcsínyre lehettek figyelmesek. Szemfüles nebulók furnérból akkora talpakat fűresztek, mint Deák Ferenc kőalakjáé, ezzel hatalmas lábnyomokat léptek a friss hóba a haza bölcsétől a királynőig, utóbbi nyakába pedig jókora sálat kötöttek. Az esti újságok már meg is írták: Szegeden a Stefánián a gáláns Deák Ferenc a hajnali hóesésben átgyalogolt Erzsébet királynőhöz és jól bebugyolálta, hogy meg ne fázzon.

*

A lányom 17 éves, és az idén épp tizenhét esztendeje lesz annak, hogy a rendszerváltást maguknak már részben megelőlegező ungvári magyarok 1989. március 15-én először ünnepelhettek tömegesen és nyilvánosan a város főterén. Ezt a teret akkor még Újraegyesülés térnek hívták, és a névadás az ősi szláv földeknek a Szovjetunió keretében történt nagy fúziójára utalt, az akkor hivatalos történelmi kurzusnak számító szláv kontinuitás kidolgozói szerint ugyanis Kárpátalja területe hajdanán a Kijevi Rusz kötelékébe tartozott. A korábbi és későbbi névadóknak erről természetesen más volt a véleménye. Nem véletlen, hogy hajdanán a város emblematikus helyét Szent István, majd a kiegyezés után Kossuth Lajos térnek nevezték, a csehszlovák érában pedig ki más nevét viselhette volna, mint Masarykét. A bécsi döntések után Horthy Miklós tér lett a neve, a háború után pedig, kell-e mondanom, Sztalin dicsőségét öregbítette. Az ungvári magyarok még jóval a nagy vezér halála után és a tér átkeresztelése után is így emlegették, mert ez legalább egy név volt, de miféle dolog úgy hívni egy teret, hogy Újraegyesülés. Az ember a gyerekét is inkább kereszteli Józsefnek, mint Házasságkötésnek.

Pedig voltak ennél cifrább megoldások is. Ilyennek számíthatott az Október 40. évfordulója sugárút és az SzKP 20. kongresszusa tér. A legkacifántosabb nevet azonban a város határában létesített szabadidő-park kapta a szocialista keresztségben. Ha a szerelmes párok azt beszélték meg, hogy oda mennek majd andalogni, akkor így kellett volna egyeztetniük a randevút: „Akkor délután négykor találkozunk a körhintánál az Oroszország és Ukrajna újraegyesülésének 300. évfordulója parkban, rendben?” Ehelyett azonban a városlakók nemes egyszerűséggel Komszomol-parknak hívták azon egyszerű oknál fogva, hogy a létesítményt a kommunista ifjak lelkes munkaszombatok során hozták létre és ápolták éveken keresztül.

Az újraegyesülés fogalma, látjuk, központi helyet foglalt el a névadási szokásokban; más kérdés, hogy meggyökerezni nem igazán tudtak ezek a kreációk. A 90-es évek elején újak váltották fel valamennyit, az emlékezetes március 15-i első szabad ünneplés színhelye például rövidesen Petőfi-tér lett, leginkább azért, mert az új ukrán hatalom demonstrálni kívánta a nemzeti kisebbségek iránti toleranciáját. Hogy ezen a téren áll a hajdani Fekete Sas vendéglő, amelynek falai között a költő második felvidéki útja során 1947-ben megszállt, az inkább mellékes körülménynek számított, hiszen amikor 1990-ben a téren felavatásra került a Petőfi-szobor, akkor a politikum és nem a hagyomány dominált, egy jeles ukrán költő hangot is adott abbéli reményének, hogy viszonzásul Nyíregyházán majd nyilván emlékművet állítanak „a magyarok” Tarasz Sevcsenkónak, az ukránok nemzeti kobzosának.

Utóbbi felállításáról nem tudok, de tény hogy Ungvárnak hamarább lett Petőfi-, mint Sevcsenko-szobra, és Ferenczy Béni alacsony és cingár, de kardját hetykén viselő Petőfije azóta is ott áll a parkban alig arasznyi talapzatán. Évente egyszer megadással tűri, hogy március idusán szónoklataikban rá hivatkozzanak a politikusok. Az idén várhatóan a szokásosnál is többet kell elviselnie, hiszen a megemlékezés minden bizonnyal a tíz nappal később esedékes ukrajnai választások jegyében zajlik majd, ami után majd kiderülhet, melyik jelölt tett hihetőbb ígéretet arra, hogy az ungvári magyar iskola új épületszárnyát végre tető alá hozzák és átadják rendeltetésének.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/márc.

A jelen weblap levél és boríték címzés kulcsszóval a Google első oldalán szerepel. Honlap optimalizálás, szemantikus linképítés - Google helyezés javítás

[Utánközlés. Az alábbi szöveg először akkori blogomban jelent meg, majd egészében vagy részben több orgánum is átvette: ÉS, Transindex, NépszabadságOnline. Lásd még: Manzárd a Blogteren, Manzárd a Nolon,  Index-fórum (mindenütt rengeteg hozzászólás).]

Balla D. Károly

Válaszlevél Orbán Viktornak

avagy
SZEMÉLYES ÜZENET BALLA D. KÁROLYTÓL

Orbán Viktor
1088 Budapest, Szentkirályi u. 18.
valasztas2006@fidesz.hu

TISZTELT FELADÓ!

Ön a nekem küldött, iktatószám nélküli, január 30-án kelt kéretlen levelében a közelgő választás tétjéről szólva többek közt ezt írja:

A tét mindannyiunk számára, határon innen és túl az, hogy sikerül-e ismét összetartó közösséggé kapcsolnunk össze a világ minden részén elő magyarságot?

Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele, hiszen Ön számos esetben - kijelentéseivel és tetteivel egyaránt - nagyban hozzájárult a magyarság megosztásához, szétszakításához. Hogy egy engem is érintő konkrétumot is említsek: Ön és az Ön pártja nem hárította el a Magyarok Világszövetségének a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazási kezdeményezését, mi több, mellé állt az ügynek, résztvételre buzdított és - mint oly sokszor - megpróbálta belpolitikai célokra felhasználni a határon túli magyarság szorongatott helyzetét. Ön nevét és tekintélyét adta egy politikai ámokfutáshoz, egyértelműen pozitív állásfoglalásra késztette a magyar állampolgárokat egy olyan kérdésben, amelyre nem lehetett jó választ adni. Ezen felül még azt is sugallta, hogy aki nem az Ön és a pártja megkívánta módon szavaz, az nem becsületes magyar ember. Szerintem ez tisztességtelen, magyarellenes és antidemokratikus magatartás volt az Ön részéről, amelyet magyarként, demokrataként és határon túliként egyaránt elutasítok, kivált azért, mert Ön énrám, határon túli magyarra hivatkozva ragadtatta magát érzelmi zsarolásra.

De léphetnénk hátrább az időben, említhetném, hogy az Önök kormányzása idején alakult ki és épített maga köré védfalat az a határon túli klientúra - legalábbis Kárpátalján így történt -, amely nem az adott nemzeti kisebbség, hanem a saját érdekeinek a védelmében működve kisajátítani igyekezett minden "magyar ügyet", lehetetlenné téve a külső kezdeményezést, pártérdekeknek rendelve alá a civil érdekeket, saját alattvalóivá téve azokat, akik csak közvetítésével juthattak hozzá különböző támogatásokhoz, magyarországi tanulási, képzési lehetőségekhez. A kárpátaljai magyarok vagy arra kezdtek törekedni, hogy a kedvezményezettek kedvezményezettjei legyenek, vagy elfordultak a nemzeti értékek mentén szerveződő formációktól. Csoda-e, hogy amikor egy másféle elveket valló és más gyakorlatot folytató (de azonos súlyú, bár más jellegű hibákkal terhes) ellenszervezet fellépett és a 2002-ben hatalomra került magyarországi koalícióban támogatóra talált, akkor végletessé vált a magyarság kettészakadása, amely mára oda vezetett, hogy a kárpátaljai magyarság képtelen kollektív jogait hatékonyan érvényesíteni, hosszú évek óta először nem lesz képviselője az ukrán törvényhozásban, és a helyi hatalomért folytatott harcban is egymás ellen indulnak jelöltjei. Mindebben Önnek, tisztelt Feladó, tevőleges szerepe volt, kérem tehát, ne jöjjön nekem a magyarság egységbe kovácsolásával, ne jöjjön azzal, hogy

fogjunk össze, dolgozzunk együtt a választási győzelem érdekében! Arra kérem, hogy amennyiben lehetősége nyílik rá, segítse munkánkat, éljen a választás jogval áprilisban, adja le szavazatát a Fidesz – Magyar Polgári Szövetségre, és bíztassa erre a környezetében élő honfitársainkat is!

- mert Ön és az Ön pártja ennek az egységnek a legfőbb bomlasztója, nem pedig kovácsa.

Végül engedje meg, hogy tudomására hozzam, nem vagyok az Ön honfitársa, lévén ukrán állampolgárként és születésemtől a mai napig állandó itteni lakosként élek Kárpátalján, így ha akarnék, sem tudnék a Fideszre szavazni. Hogy akarnék-e, az a fentiekből, gondolom, kiderül. Egyben kérem, szóljon kollégájának, az MSZP elnökének, hogy ha meg akarja kímélni magát a válaszomtól, ő már ne küldjön levelet; kár a 170 Ft-ért.

Tisztelettel köszönti:

Balla D. Károly
Ungvár, 2006. február. 23.

Egyszerű volt és természetes
Hogy megtanuljon szebben énekelni
Városokat tett a nyelve alá,
Okosabb volt a dologkerülőnél,
Karom helyett jóság nőtt a lábán
S ha csak egyet lendült is a szárnya,
Megrengette a levegő-vizeket,
Ismeretlen dolgok bukkantak elé
És harmatos-zöld fejére tapadtak.
Nappal fényporban fürdött,
Boldog volt és jó bizalommal,
Komolyan összeszedte a gondolatokat,
Hogy fészket rakjon saját hóna alatt.