Balla D. Károly

2005. január-február

Viktor Juscsenkót még hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra. Eszembe jutott, vajon nem szerepel-e az eskü tárgyát képező kozák hagyományok között a kötelező vérbosszú. Irodalmi emlékeimből rémlik, hogy egy fővezérük saját fiát ölte meg, amikor az áruló lett…

Gajdos István, az UMDSZ elnöke a Juscsenko-ellenes szocdemek parlamenti frakciójából átült a második választási forduló előtt már Juscsenko mellé álló szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – állítása szerint a kárpátaljai magyarság érdekében tette.
Hofi anyósa erre azt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját.”

Az MTV 1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: különböző helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház egy-egy pátriárkája. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

Ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszékötetem kiadásáról szóló szerződést. Kóros pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.
Ezzel a kötettel egyszer már pofára estem. Két évvel ezelőtt aláírt szerződésem volt, és abban milliós összeg szerepelt – sajnos nem dollárban és nem forintban, hanem lejben, a kötetet ugyanis erdélyi kiadó gondozta volna, de egy földimnek sikerült megfúrnia az igazgatónál, a velem megállapodó főszerkesztő hiába tördelte a kezét. Jóval ezek után fordultam máshová, ahonnan fél évig nem jött válasz; most viszont hirtelen sürgős lett a dolog: megjelentetik a könyvem, de persze előbb megpályáztatnák az anyagot, és a kiírás szerint ehhez a szerzővel kötött szerződést is mellékelni kell. Elkészítették, elküldték. Az szerepelt benne, hogy honorárium gyanánt 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. Ezt talán mégsem...
Napokon belül kereskedelmi forgalomba kerül viszont első e-bookom. A Cyberbooks Kiadóval digitális sorozat indításában állapodtam meg: 5-5 éves bontásban adják közre legfontosabb esszéimet, közéleti és irodalomkritikai munkáimat. Elsőként a rendszerváltást megelőző öt év termése került sorra, a válogatás címadó darabja pedig éppenséggel Peresztrojkácska című írásom, amely 1988-ban jelent meg a Mozgó Világban, s amely révén, azt hiszem, nemcsak a publicisztika műfajába avatódtam be, hanem az igazmondásra is rászoktam. Akkor idehaza kisebb vihart kavart a közlés, de engem többé már nem lehetett új szenvedélyemről leszoktatni.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség két megmondóembere kitett mostanában magáért. Brenzovics László alelnöknek egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor, a másik alelnök pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. január 28.)
Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tételét, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, és szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Lám, akad, aki illyésebb az Illyésnél. A sorsközösség-vállalás kritériumainak a megszabására pedig nyilván ugyancsak a KMKSZ vezetői formálnak igényt. Kovács Miklós elnök a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna Televíziónak, hogy „a nemzet vereséget szenvedett”. A két állítást összerakva már gyerekjáték eldönteni, szerintük ki a nemzetsorsvállaló, azaz ki magyar – és ki nem az.
Milován eközben azt fejtegeti, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti (ezzel Kőszeghy Elemérnek, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének egy korábbi cikkére reagál), és ők voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, ők ellenben kurucok.
KMKSZ-logikával ezek szerint főlabancnak számít Csáky Pál vagy Markó Béla?
Két héttel későbbi viszonválaszában Kőszeghy is említi a szlovákiai és a romániai magyar politikust, és a hatalommal való együttműködés kérdéséhez való viszony különbözőségében látja a fő eltérést a KMKSZ és a Gajdos István parlamenti képviselő vezette Ukrajna Magyar Demokrata Szövetség között. Bólogattam okos cikkét olvasva, de aztán az utolsó bekezdésénél elkerekedett a szemem. A kuruc–labanc példálózásra válaszul többek között ezeket írta: „…a Rákóczi-felkelést a felvilágosodás követte, mint ahogyan az 1848–49-es szabadságharcot és forradalmat a kiegyezés. Történelmi távlatokból nem csupán azt nehéz eldönteni, hogy minden egyes alkalomkor a kuruc vagy a labanc cselekedett-e helyesen, de még azt is, hogy bizonyos pillanatokban ki volt a kuruc, és ki a labanc. Egy biztos: míg az ugocsai kisnemesek szinte egyként esküdtek fel Rákóczi, majd Kossuth zászlajára, addig a rácok (mai szóhasználattal élve: szerbek) mindkét történelmi pillanatban a magyar szabadságtörekvések legádázabb és legkegyetlenebb ellenfelei voltak.”
Hogy kerül a csizma az asztalra, hogy jönnek ide a rácok? Jól értem? Arra céloz a KISzó főszerkesztője, egyben az UMDSZ alelnöke, amire szavai olvastán asszociáltam? Valóban megengedte magának, hogy sandán és rosszindulattal utalgasson ellenfele származására!? Netán ő is meg akarja szabni, ki a magyar?

Ha megkérdeznének vágyaim netovábbjáról, aligha szerepelne közöttük, hogy Duray Miklóssal szeretnék egy címlapon mutatkozni. A pozsonyi Szabad Újság felelősei azonban nem kérdeztek semmit, nem kértek engedélyt és nem értesítettek, csak fogták, és berakták február 2-i számukba Önveszélyes viszonyok c. írásomat. De ez még semmi, mert azt is elmulasztották feltüntetni, hogy honnan vették át a szöveget, így aztán akár az is lehet a látszat, mintha nekik írtam volna – aktuálisan. (Pedig dehogy!) És hogy még kövérebb legyen a lúd: alaposan bele is nyúltak az anyagomba, jócskán húztak belőle, de ez még mindig nem minden, mert bele is írtak három alcímet.
Amikor felfedeztem a közleményt, magyarázatot és helyreigazítás közlését kérve levelet küldtem a szerkesztőségnek. Másnap előbb kiadóigazgatói, majd főszerkesztői telefonhívás Pozsonyból. Dobos László a Madách-Posonium igazgatója nagyon udvariasan indított: lapjuk, a Szabad Újság húszezres példányszámú, és roppant fontosnak tartják, hogy „ebben a keserves helyzetben” tudósítsák olvasóikat, a Kárpát-medence régióiban hogyan vélekednek a dolgokról a magyarok; ezen kívül két hete próbálja felvenni velem a kapcsolatot, de mindenütt rossz telefonszámot adtak neki. (Itthoni számunk vagy 25 éve változatlan.) Mondtam, hogy ez rendben is lenne, akár megtisztelőnek is érezhetném, ha: 1) kérték volna a hozzájárulásomat a közléshez; ha ez nem sikerült, akkor vártak volna a közléssel; 2) feltüntették volna az eredeti megjelenés helyét, 3) nem nyúltak volna bele a szövegbe. Úgyhogy ragaszkodom a helyreigazítás közléséhez. Pár perc múlva Szabó Géza főszerkesztő jelentkezett. Nagyjából megismétlődtek az előző beszélgetés fordulatai, ő is úgy állította be, mintha nagy jót tettek volna velem azzal, hogy lehozták az írásomat. És hogy nekik milyen nagy presztízsveszteség lesz a helyreigazítás… (Ha még sokáig feszegeti a dolgot, kiböktem volna: ugyan miből gondolja, hogy nekem nem presztízsveszteség Durayval együtt publikálni, aki ugyanebben a lapszámban pl. azt állítja, hogy: „A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi, Kun és Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek.” [sic!] Továbbá azt, hogy: „A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része [...] és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb.” – No, az ilyen gondolatok szócsövéül szegődő újságban azért talán mégsem akkora dicsőség megjelenni. A főszerkesztő végül belátta, hogy hajthatatlan vagyok, és kérte, küldjem el a kívánt helyreigazítás szövegét. Pár nappal később a főszerkesztő-helyettes értesített, hogy rendben meg is jelent. Amit persze illő tisztelettel megköszöntem.

Remek blues-történeti film a Duna TV-ben, Clint Eastwood rendezésében. A műsort is ő vezette, hosszan beszélgetett az azóta már az égi klubokban zongorázó és éneklő Ray Charlesszal és más nagy öregekkel, remek bejátszások kíséretében. Nem akármilyen élmény Oscar Petersont, Dave Brubecket, Thelonious Monkot, Fats Dominót, Andre Prevint és másokat egy adásban látni, hallani. Igazán remek volt.
Ezzel szemben reggel valami rémületes produkció az RTL-en. Nehéz olyan férfi párost elképzelni, ahol az önmagát is alulmúló Győzike a jobb. „Szép emlékű” Benkő Dánielnek ez ma döbbenetesen jól sikerült. Én meg elmorzsoltam egy virtuális könnyet a Bakfark Consortért.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/márc.

Balla D. Károly

2004. december - 2005. január

A vártnál jobban sikerült minapi tévéinterjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, amit és ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem róla annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.

De másképp alakult. Bár tudtam, az ungvári stáb a Duna TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek most is volt ugyan tétova ajánlata arról, hogy mit kellene szóba hoznom (gyerekkori születésnapok - NA NE!; irodalmi díjaim - pláne NA NE!), de azt is mondta, ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem, és negyvenvalahány percen át abba sem hagytam.

A riporter azt mondta, a Duna tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió, illetve hanganyagként a rádiójukban is. Ennek persze örülök, és csak picit bosszankodom azon, sem olyan rádiónk, sem olyan tévéantennánk nincsen, amellyel a helyi adásokat fogni tudnánk.

*

Véglegesítettem Tejmozi novellámnak azt a teljes változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott idézetek. Lassan egy esztendeje, hogy idegen nyelveket jól bíró, rendszeresen vagy alkalmanként műfordítással is foglalkozó író- és szerkesztőtársaimat megkértem: egy maguk választotta idegen nyelvű kortárs prózaműből fordítsanak le számomra egyetlen, ugyancsak általuk választott mondatot, és én ezeket beépítem egy saját novellámba. Az akció célját egyfajta multikulti és poliglott szövegtér megalkotásában jelöltem meg, azzal a feltételezéssel, hogy a vendégmondatok - mint "szöveg-DNS"-ek - majdani írásomba beépülve virtuális kommunikációs csatornákat nyitnak más nyelvek, más kultúrák felé. Nos, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől öszszesen 53 idézetet interpretált számomra, és az ezeket magába építő közel kisregény terjedelmű munkám őszre el is készült, sokáig azonban úgy látszott, hogy még egy redukáltabb, rövidebb változatát is nehéz lesz publikálnom. Több eredménytelen próbálkozás után aztán két helyen is megtört a jég: egy rangos folyóirat elfogadta közlésre a tömörített verziót, a teljes anyag közlését pedig egy romániai magyar napilap szerkesztője maga ajánlotta fel kulturális mellékletükben. A sorozatban nemcsak a teljes szövegem kap majd helyet, hanem részleteket közölnének a munkanaplómból és a stockholmi Gergely Tamás ez alkalomból velem készített interjújából. Az egyik kérdést és arra adott választ hadd tűzzem ide:

- Úgy tűnik, páneurópai novellát írtál, adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?

- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, de novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus - mondjuk, Szophoklész Oidipusz királya óta - eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, lévén erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.

*

Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról csakhamar áttértek az angolra: az adatokat felvevő fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabb kliensével így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.

Kevés nagyobb képtelenséget tudok elképzelni, mint hogy egyébként jó és kitűnő eredménnyel tanuló gyerekeim 11 iskolai évük alatt egy magyar tannyelvű, de az ukrán oktatási rendszer keretében működő iskolában az államnyelvet képtelenek voltak elfogadható szinten elsajátítani. Tíz-egynéhány éve mindenki arról beszél, milyen rossz az ukrán nyelvoktatás módszertana a nemzetiségi iskolákban - közben a színvonal mit sem változik, a frissen érettségizettek a többségi anyanyelvű nemzedéktársaikhoz képest óriási hátránnyal lépnek ki az életbe. Nyelvész barátomnak erről az a véleménye, hogy mindez végzetes következményű nyelvi-nemzetiségi szegregációhoz vezet, mert az államnyelvet rosszul beszélők nem tudják elfoglalni azokat a társadalmi pozíciókat, amelyek a lakosság nemzetiségi arányából következően megilletnék őket, így vagy alsóbb szintre kerülnek, vagy a vidék elhagyására kényszerülnek. Úgy látszik, ez a folyamat az oktatást a legmagasabb állami szinten irányítók számára nem számít tűrhetetlennek.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de a felborult ünnepi nyitva tartások miatt csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a házban a semmihez nem hasonlító illatok. Illenek az amúgy kicsit nyomott hangulatú évkezdéshez.

*

Bolond világ. Harmadik napja egyfolytában folyik a tűzijátékozás, petárdázás. Szilveszter éjszakáján szinte szünetmentesen zengett és villogott az ég: már sötétedés után kezdődtek a szórványos lövöldözések, aztán megadták derekasan a tisztességet mind a három éjfélnek, az "orosznak", az "ukránnak" és a "magyarnak": egy-egy óra különbséggel, de szinte egybefüggően tartott a tűzijáték. Elsején aztán napközben is folyt a pufogás, estére felerősödött. No, gondoltam, elhasználják a fennmaradt muníciót, aztán vége, és tegnapra valóban mintha kicsit alábbhagyott volna, de ma, 3-án is legalább nyolc-tíz alkalommal hallatszott-látszott a város más-más pontjairól a több perces sziporka és durrogás.

*

Az év első igazán jó híre: a CyberBooks Kiadó nem csupán digitális könyveimet adja ki egy tervezett sorozat keretében (cikkeimet, esszéimet rendezem kronologikus gyűjteményekbe, az elsőt már elküldtem, az 1985-90-es éveket öleli fel), hanem ősszel egy hagyományosat, nyomtatottat is sajtó alá rendeznének. A kiadót vezető Pálnagy László, akivel az elmúlt hónapokban elég sok egyeztető levelet váltottunk, azt írta, vehetem úgy, kiadójuk elkötelezte magát ebben az ügyben. Hogy pontosan milyen könyv lesz, azt magam dönthetem el, gyakorlatilag szabad kezet kaptam: "Végül is mit szeretnél kiadni? Induljunk ki ebből. Tavaszig ráérsz kitalálni..." Fel van hát adva a lecke.

*

Csak most került kezembe a Korunk utolsó tavalyi száma, benne Rigán Lóránd A liberalizmus mint szoftver c. kisesszéje. Problémafelvetése nagyjából a következő. Vajon a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Azaz a maguk "kemény" megalkotottságában rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő voltuk alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy pedig inkább olyan szoftverekként működnek, amelyek rajtunk, emberi mivoltunk, természetünk, képességeink egészén futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, akár arra is - és ezt már én mondom -, hogy valamiféle javítócsomagok révén módosítható legyen az eredeti program. A szerző nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik a hardver-hívőkkel szemben. Ugyanakkor ezt írja: "...a liberalizmus és az iszlám szoftver-elmélete a maga pragmatikus rugalmasságát homályosságaival, sőt nagyfokú meghatározatlanságával fizeti meg. Hogy mi is az iszlám vagy a Nyugat mint olyan lényege, sohasem jelentheti ki egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Folytonosan lehetségesek kell hogy maradjanak az eltérések az eredeti kódtól. Az elkülönböződés, a deviancia és a mutáció tehát elkerülhetetlen." Mindez engem nem is annyira a Nyugat és az iszlám relációjában gondolkodtatott el, hanem egyrészt általánosan "az összes többi, radikálisnak tételezett fogalmi oppozíció" kérdésében, másrészt pedig, hát igen: a jelen ukrajnai helyzet vonatkozásában. Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. a nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt továbbra is így gondolom ugyan, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj - gondolom tovább -, hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem mégis inkább teljesen újraírni kellene.

*

Jut eszembe, ukrajnai választások: megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A "karusszel" (szó szerint: körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebre vágja, és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk, egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök, érthetően, csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. Akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Beregszászban egy Magyarországról kárpátaljai fiatal pedagógusok és diákok részére szervezett oktatási program keretében tartott rendezvénynek voltam a vendége. Több mint két óra hosszat beszéltem művelődési életünk kialakulásáról, irodalmunk problémáiról, megosztottságáról, saját mániáimról (az internet mint az irodalmi szemlélet kitágítását segítő tényező). A végén - és számomra ez volt a legélvezetesebb - a honlapomat mutathattam be: a projektor mozivászonnyi méretben vetítette ki azt, amit én eddig csak képernyőn láttam. Magyarázgattam interakcióim lényegét, szerettem volna érzékeltetni, hogyan igyekszem az utóbbi években a virtuális világot beemelni a munkáimba - és a munkámat kivetíteni a cybertérbe. Azzal fejeztem be, amit többször megfogalmaztam a magam számára: miután fizikai létemben számos földrajzi, politikai, etnikai, nyelvi, sőt egészségbéli kötöttség határolja be mozgásteremet, számomra az irodalom képezi a szabadság dimenzióját, és ezt azóta tudom igazán jól kihasználni, amióta a világháló ebben pótolhatatlan eszközömmé vált. Akinek annyi a hendikepje, mint nekem - fejeztem be a mondókámat -, annak addig kell ügyeskednie, amíg megengedheti magának, hogy hanyatt dőljön, és páholyból szemlélje a külvilágot.

________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/febr.

Pénteken késő este nagyon szép filmet láttam. Pedro Almodóvar: Beszélj hozzá! - DunaTV. Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem - de ez a film most nagyon mélyen megérintett. Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, mint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet abszraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm - és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. Beszélj hozzá!) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetelen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene közben a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni - ömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság, ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök - és éppen ezért csontig lerágott - témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben. De ez után a film után Évának még másnap reggel sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

Sajnos nem állíthatom magamról, hogy módszeres és tudatos filmnéző, pláne mozibubus lennék. Úgy kezdek filmet nézni, hogy semmit sem tudok a rendezőről, nincs a fejemben a filmográfiája, nem ismerem munkáinak a szakmai fogadtatását, közönségsikerét, díjait, nem olvastam a nyilatkozatait, gőzöm sincs ars poeticájáról. Valaha régen kicsit másképp volt, rendszeresen olvastam a Filmvilágot, és ha Pestre utaztam, programszerűen ültem be a mozikba, hogy heti 15-20 filmmel a fejemben térjek haza (Tarkovszkij-sorozat a Tabánban! Bunuelek, Greenewayek a Művészben! Antonionik a Metróban, Kossuthban!). Eleinte magamban, később már Évával is. De csak addig, amíg szórakozni, és nem dolgainkat intézni jártunk Mo-ra. Aztán az alapítványi, kiadói, könyvterjesztői (no meg írói) ügyeink miatt megritkultak a mozizásaink. De közrejátszott az is, hogy először éppen akkor törték fel és rabolták ki a kocsinkat, amikor egy új magyar filmet néztünk meg. Mire az ügyeinket leépítettem, az én nehézkességem lett a legfőbb akadály.

A sok évvel ezelőtt céltudatosság helyett azóta (ebben is) sokkal inkább „esetleges és élménycentrikus” lettem, azt nézem, ami éppen adódik - és a még oly fontos háttérinformációk se nagyon érdekelnek. Ha mégis, akkor inkább utólag nézek utána (így tudtam meg pl., hogy a nagyon csúnya balettoktató szerepét Geraldine Chaplin játszotta - naná, hogy nem ismertem fel). A rövidke ismertetéseken kívül elolvastam vagy 5 komolyabb kritikát is a filmről, s megtudtam, hogy a szakma krémje voltaképp inkább fanyalgott a filmen s nem fukarkodott a negatív jelzőkben. Orsós László Jakab szerint pl. a film nem szól semmiről, Báron György szerint pedig enyhén giccsbe hajlik. Előbbinek az ellenkezőjét gondolom: ez a komlex művészetet megcélzó totális film, és szememben igenis alkalmasnak mutatkozott az életegész megragadására. Utóbbi megjegyzésről meg azt gondolom, a Beszélj hozzá! épp abban zseniális, hogy a magukat kínáló szép banalitásokat - ha tetszik: giccses helyzeteket - a rendező át tudta hatni igazi művészi erővel, vizuális poézissel. Ha ez a film giccs, akkor giccs ez is:

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

(S mint ahogy ezeket a sorokat sem önmagukban, hanem az Óda egészében kell nézni, ugyanígy a film egy-egy érzelmesebb jelenetét is - szó se róla, vannak ilyenek! - a műegész poétikus teljességében kell szemlélni.)

A filmkritikákat és műélvezetet illetően tehát, azt hiszem, inkább megmaradok élményközpontú tudatlanságomban.

Repríz. Eredetileg a régi UngParty Manzárdon jelent meg. Később itt is: Beszélj hozzá! - Almodovar

Balla D. Károly

2004. október-november

A magyar nemzetstratégia olyan, mintha valaki Ariadné fonalából pulóvert kötött volna, és most erősen kínálná egy puccos butikban a vevőnek: remekül melengeti a lelket, jól nyúlik, és ha kicsit megdörzsölik, sercegve szikrázik, hajunk is felállhat tőle. Ja, hogy a labirintusból kivezető utat? Hát ennyi pénzért az túlzás lenne.

*

– Én izs vagyog mellette gettőzs állambolgárság! – Elképzelem, amint meggyőződéssel ezt mondja egy fürkésző kamerába az ungvári magyar tanszék ukrán vezetője.

*

Gajdos István, az ukrán parlament egyetlen magyar képviselője beperelte magyarországi rágalmazóit. Az október 16-i Kárpáti Igaz Szó híre szerint „nagy nyilvánosság előtt érdeksérelmet okozó rágalmazás vétsége miatt szeptember 30-án beperelte a Fidesz vezető politikusait, Kövér Lászlót és Németh Zsoltot. Az ügyet a Pesti Központi Kerületi Bíróság tárgyalja.” Ha pör, akkor legyen pör, gondolhatta Gajdos, de aligha hiheti, hogy a fideszes vezetőknek komolyabb szankcióktól kellene tartaniuk. Ám jelzésértéke mindenképpen van a dolognak: az UMDSZ-elnök annyit máris bizonyított, hogy a vádaktól nem az arcába, hanem más szervébe szökött a vér, ahol ezek szerint van neki.

Mulatságos, hogy az alperesek egy héttel korábban még nem tudtak semmit. A Kárpátalja c. lap friss száma szerint: »Németh Zsolt október 11-én megkeresésünkre elmondta, nem tud semmilyen perről. A politikus egyébként úgy vélte, „valaki akkor indít pert, ha vele szemben megalapozatlan állítások hangzottak el, és úgy gondolja, hogy egy ilyen pert meg tudna nyerni”«. A lap különben (eléggé ostobán) már-már élvezettel idézi fel a fideszesek vádjait, alighanem maga a cikk is csak azért született, hogy újra leírhassák a politikai zaftosságokat. Ugyanez a lapszám közli a hírt, miszerint a KMKSZ közelgő október 23-i rendezvényére Kövér Lászlót hívta meg vezérszónoknak. Biztosan tudják, hogy miért.

*

A jogi részletekhez remélhetően Gajdos képviselő úrnak több érzéke van, mint a nyelvi finomságokhoz. Honlapjának magyar verziójú címlapján másfél éve virít ez a mondat: „A biztos jövő megteremtéséhez szükségünk van az összefogásra függetlenül nemzetiségi és vallási hovatartozás nélkül.” Tetszik érteni: függetlenül nélkül. A tagadás tagadásának ez a sajátos módja eléggé furcsa asszociációkat kelt, nem kevésbé az, hogy az Önéletrajz link alatt lévő szöveg pedig egyáltalán nem ön-, mert harmadik személyben beszél róla. Igaz, voltaképp az önözés harmadik személyű – lehet, így értette, aki fogalmazta?

*

A frissében megválasztott Hiller István minden bizonnyal a valaha létezett legintellektuálisabb magyar szocialista pártelnök. Ám ez láthatóan nem akadályozza meg abban, hogy populista szövegeket szajkózzon. Első szlogenjét például minden lehetséges fórumon megismételte, eszerint nyitott, érthető és szerethető pártot akar. Az első két jelzővel nincs is bajom, de vele szemben én azt gondolom, hogy bármilyen párt szeretése nagymérvű érzelmi aberrációra utal. Nőt, gyereket, Mozart-zenét, sertéspörköltet galuskával és uborkasalátával lehet szeretni – no de pártot?

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is folyamatosan hozza a formáját. Bárhogy is: megnyilvánulásai minden alkalommal produkciószámba mennek, és gyanítható, hogy a leendő választók milliói vevők az ilyesmire. (Az sem volt semmi, ahogy Nagy Imrét letegezte és leimrézte a temetői megemlékezésen.)

*

A keresztény jógáról beszél ájtatos hangon a rádióban egy keresztény nőguru, aki a testi- és lelkigyakorlatok vezetése mellett gyógyít is. A Jézus tanítására alapuló jóga igéjét hirdeti. Hm.

Nem vagyok semmilyen hittétel elhivatottja (sőt), és kétlem, hogy a bármiféle dogmákhoz ragaszkodó merev gondolkodás hasznos lenne (még egy sőt), de azért szerintem a jóga annyira elválaszthatatlan a keleti világnézettől, a meditáció mint gondolat nélküli lélekürülés gyakorlatától, a nirvána abszolútumára és a lélekvándorláson alapuló vallástól, a Parabrahmától és az Atmától, hogy otromba dolog egy lényegétől teljesen idegen megváltásmítosz hitvilágába beleerőszakolni. Felfogható ugyan a jóga pusztán fizikai tréningnek, légzéstechnikák, mozdulatok és testtartások begyakorlásának, felfogható továbbá életmódként és lelki beállítódásként, akár vallásfüggetlen spirituális rendszernek is, azaz a mögöttes hitbéli és világnézeti lényeg ismerete és elfogadása nélkül is jól alkalmazható (nyugati kultúrában nevelkedettek számára alighanem ez a célszerű út), de ha már vallási, filozófiai környezetbe helyezzük, akkor nem szakíthatjuk el gyökereitől (gondolom én) és nem húzhatjuk rá a kereszténység kényszerzubbonyát. Engem az taszít a leginkább az ezotériában is, hogy gátlástalanul összevegyít egymásnak ellentmondó eszméket és tanokat, egybemaszatol vallást és tudományt, babonát és hittételt, történelmet és mítoszt, jövőkutatást és utópiát, csillagászatot és asztrológiát, gyógyítást és sarlatánságot, katolicizmust és okkultizmust, transzcendenciát és mágiát, Édent és Atlantiszt, istent és ufót stb. Valami ilyesmit, egyfajta „összehomályosítást” érzek ebben a keresztény jógában is. Persze nem vagyok sem jógaszakértő, sem teológus (harmadik sőt), de ahogy nagyjából képtelenségnek tartom ezt a torzszüleményt, ugyanúgy idegenkednék egy hinduista betlehemjárástól avagy egy buddhista passiójátáktól.

*

Nemes vetélkedés: a KMKSZ-nek most már eggyel több Viktorja van, mint az UMDSZ-nek!

Mindkét magyar szervezet pártot alapít (dehogy együtt: külön-külön), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség már a választási kampány kezdetén elkötelezte magát Viktor Janukovics mellett, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség pedig most, a két választási forduló között lépett szövetségre Viktor Juscsenkóval. Vajon meddig lehet még elmenni a magyarság megosztásában?

Kovács Miklós KMKSZ-elnök nyíltan kimondja: azzal a céllal szállnak ringbe, hogy megváltoztassák az első forduló után kialakult helyzetet, miszerint Kárpátalján egyedül a magyar többségű választókerületben nyert Viktor Janukovics (bár jórészt az UMDSZ agitálására, de szerintem nagyon is érthető és ésszerű okokból). A viktorgyűjtő azonban nem így gondolja: „az elnökválasztás második fordulójában a KMKSZ-nek a hatalmi törekvések ellensúlyozásával és igen aktív kampányolással meg kell fordítani az eredményt a magyarlakta településeken. Meg kell szüntetni a kárpátaljai magyarság szempontjából igencsak visszás helyzetet, hogy miközben egész Közép- és Nyugat-Ukrajna az ország európai integrációját szorgalmazó Juscsenkóra szavazott, addig a kárpátaljai magyarok az Ukrajnát Oroszország felé húzó donyecki orosz elnökjelöltet támogatták voksaikkal – emelte ki” Kovács Miklós (MTI-hír). Azt természetesen elfelejtette kiemelni, hogy Juscsenkót nem az európai integráció iránti (szerintem eleve kétes) elkötelezettség, hanem a nagyukrán (na jó, mondjuk így:) „túlfűtött nemzeti érzés” tette nyerővé Nyugat-Ukrajnában, és azon belül is főként a legnacionalistább gócokként számon tartott körzetekben. Aligha kétséges, hogy éppen az itt lakók látják benne, és nem alaptalanul, nemzeti álmaik majdani beteljesítőjét. No de hogy mi is velük álmodjunk??

A szakadás így a magyarságon belül minden eddiginél mélyebbé válik: a két nagy szervezet a két szembenálló elnökjelöltet támogatja, még ám teljes mellszélességgel, pártot és ellenpártot alapít, és a szerencsétlen magyar lakosságot így már nemcsak a nagypolitika, hanem saját vezetői is két különböző maszlaggal etetik betegre.

Nem mintha nekem tetszene, hogy az UMDSZ a mostani hatalmi struktúra oroszbarát jelöltje mellett ugyancsak teljes erőbedobással kampányol; sőt. Ez a hatalom – készséggel el kell hinnem az ilyen kijelentéseket: romlott, korrupt, antidemokratikus... Kevéske erényei között azonban én nyilvántartom, hogy a nacionalista erőket féken tartotta. Egy ezzel ellenkező orientáció támogatása semmiképpen nem lehet egy nemzeti kisebbség érdekében álló.

Ebből a nagy büdös pártoskodásból csak rosszul lehet kijönni: a győző majd jól átveri a saját híveit, kiszúrja a szemüket valami alamizsnával, a győzelmét elősegítő kis alkirályocskákat pedig pitiző vazallusává teszi. A vesztő hívei meg majd jól meglakolnak bűneikért.

Ilyesmibe belelovalni a magyarságot: több mint vétség.

*

Az ukrán elnökválasztás első fordulójának közzétett eredményéből én egyetlen kedvező következtetést tudtam levonni: abból, hogy ha minimális előnnyel is, de az ellenzék jelöltje győzött, számomra az következik, hogy a hatalom mégsem hamisította meg a választásokat, ha „megengedte” jelöltjének ezt a presztizsveszteséget.

Miután a szocialisták, akiknek a jelöltje a harmadik helyen végzett, bejelentették, hogy a második fordulóban az ellenzék jelöltjét támogatják, úgy tűnik, Juscsenko könnyen nyerhet Janukoviccsal szemben. Lehet, hogy a KMKSZ mégis jó lóra tett. Csak ne látnám a veszélyét, hogy azonnal át is esik a másik oldalára.

*

Mégsem tud a kormányon lévő magyar baloldal lemondani arról, hogy válaszpolitizálást folytasson. A jobboldal által támogatott kettős állampolgárságot célzó népszavazástól sarokba szorítva most belenyúltak az új nemzetstratégia bűvös cilinderébe és kihúzták a külhoni útlevelet, meg a Szülőföld Alapot, meg a befektetési támogatást. Pontosabban ezek kilátásba helyezését.

Ami a vázolt elképzelést illeti, talán nem teljesen rossz. Legalábbis jobb, világosabb, mint az a szerencsétlen státustörvény magyarigazolványostul vagy a szimbolikus politizálás ködébe vesző kettős állampolgárság. Ami nagyon nem tetszik, hogy ezzel a farbával most, egyfajta kényszerhelyzetben jöttek elő, így meg lehet kérdőjelezni mind az átgondoltságát, mind azt, mennyire komoly és őszinte ez az elhatározás, és mennyire elkeseredett kísérlet arra, hogy a határon túliakat érintő kérdések tematizálásában átvegyék a kezdeményező szerepet.

Bárhogy is: a dolog annyit ér, amennyi majd úgy valósul meg belőle, hogy több problémát old meg, mint amennyit felvet. A külhoni magyar útlevél mindenesetre eléggé „ilyen állat nincs is” dolognak fest. Megpróbáltam elképzelni, vajon hogyan kerül ez majd összhangba a vízumtörvénnyel. Az értelme nyilván az, hogy ez magyar útlevél lesz (nem ukrán, román, szerb stb.), tehát magyar vízum nem kell bele. Ellenben – esetünkben – ukrán állampolgárok kezébe kerül, akikre viszont vonatkozik a vízumkényszer. Ha ez megmarad, akkor mi értelme az egésznek? Na jó, mondjuk lesz egy törvény, hogy a külhoni magyar útlevéllel rendelkezők mentesülnek a vízumkötelezettség alól, annak ellenére, hogy ukrán állampolgárok. Mit szól ehhez az EU? És az ukrán fél?

Végiggondoltam a határátkelést is. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy az ukrán oldalon is jó lesz a magyar útlevél. Oda, úgy sejtem, továbbra is az ukrán kell. Az ember bemutatja, belebélyegzik, hogy kilépett. A Tisza-hídon egyik útlevél el, másik elő, a magyar oldalon már azt mutatom. Visszafelé meg fordítva. Mint egy kémfilmben. De mivégre is? Ha van ukrán útlevelem, azzal amúgy is átmehetnék! Vagy az lenne az elképzelés, hogy csak magyar külhoni útlevelem van, és azzal grasszálok át a határon? Hohó! Akkor az ukrán hatóság szemében magyar állampolgárnak festek, és dehogy jöhetek be az ukrán rendszámú kocsimmal…

Ezek persze csak találgatások. Mint ahogy azt is csak tippelgetni lehet, mire jogosít majd az a külhoni útlevél belhonban? Munkavállalás, továbbtanulás, egészségügyi ellátás, tartózkodási engedély, letelepedés? Vagy ez is csak leginkább arra lesz jó, amire a magyarigazolvány: ki lehet tenni a vitrinbe és marha büszkék lehetünk rá, ha másra éppen nincs is mire.

Az igénylés és megszerzés módját nem is merem végiggondolni: ha itt, helyben hozzájuthatunk, akkor újabb irodák újabb munkatársakkal, újabb nyilvántartások, újabb ügyeskedők, újabb etnobiznisz, újabb nemmagyar magyarok (Lásd „gettőzs állambolgárság”). Ha viszont csak odaát lehet megkapni, akkor ahhoz, hogy érte menjen az ember, előbb ukrán útlevelet kell szerezni, és persze – vízummal...

A Szülőföld Alapról és befektetési támogatásról még az útlevélnél is kevesebb tudható; de azért rémlik nekem, mintha lenne már egy Illyés meg egy Új Kézfogás Alapítvány.

Amikor e sorokat írom, már véget ért a MÁÉRT-értekezlet, és története során most először nem tudtak a felek közös nyilatkozatot kiadni. Úgy tűnik, a kormánypártok ezúttal eltökélték, hogy a saját elképzeléseik szerint üdvözítik a határon túliakat. Ez elsülhet jól, elsülhet rosszul, de az is lehet, hogy durranás helyett csak egy sercenés lesz belőle, olyasféle, mint amikor a székely kovács addig hevítette és kalapálta a kardvasat, míg előbb tőrnek, később bicskának való nem lett belőle, hogy végül, amikor a felizzított kis darabkát vízbe vetette, már csak a „psikk” maradt.

Bárhogy is, december 5-én annyi legalább kiderül, mit tesz a nemzet alulinformált Mikulása a határon túliak csodaváró csizmájába.

*

Miután már minden lehetséges és agyonhirdetett hajkorpa elleni sampont és szert kipróbáltunk, a feleségem most egy nyírfa-kátrány tartalmú szappannal kísérletezik a fejemen. Kicsit ugyan „büdös, ále jó”, és úgy tűnik, hatásos.

Így hát hendikep-gyűjtő szenvedélyem újabb trófeával bővült: most kátrányos helyzetű lettem.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/dec.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

Szeptember-október

Többrészes beszélgetés-sorozat Kalász Mártonnal a rádióban, 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg vagy harmadfél évtizede, s attól kezdve ekként tiszteltem.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről. Tudni kell, hogy K.M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezetes volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mikor mire céloz. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt tudnia kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. [Időközben megtartotta közgyűlését a szövetség; őszintén csodálkozom, hogy Kalász Márton nem mondott le. Ellenben kedvező jel, hogy Döbrenteit kibuktatták a választmányból. De azért az eseményről szóló beszámolót olvasva az fel sem merült bennem, hogy esetleg vissza kellene lépnem…]

*

A magyar Parlament nemrégiben megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást. A dolgon régóta rágódom magam is, és több közbülső tétova majdnem-vélemény után arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (így a kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása még súlyosabb lehet, mint az Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Magyarországnak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Magyarország „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

*

A két Miklóselnök, Kovács és Patrubány kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. A sajtó nyilvánossága előtt vádolják egymást szélhámossággal, nagy közadakozási pénzek elsinkófálásával. Nőm azt mondja (és mint mindig, igaza van), ez az egész ügy annyira mocskos, hogy arra is sár tapad, aki véleményt mond róla. Így el is szégyelltem magam amiatt, hogy kárörvendően majdnem összehegyeztem két mutatóujjamat és azt gondoltam, hátha most majd minden kiderül! Ugyan! Sem hivatalos, hatósági, törvényi elszámoltatástól, sem az adományozók vagy a kárvallottak számonkérésétől nem kell tartaniuk. Így hát a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Magyarok Világszövetsége elnöke továbbra is egymás zsebében kotorászva keresheti az árvízkárosultaknak és a vereckei emlékmű építésére szánt dollárezreseket.

*

Rablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb festményét őrizte, és szerény anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban több tucatnyi üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legálisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók és valamely elszánt magángyűjtők titkos kollekciót gyarapítják. Egyes helyi ruszin lapok tovább mennek, ködös célozgatásokkal azt sejtetik, a képek már Párizsban vannak, a rablást pedig alighanem egy kanadai emigráns rendelte meg, akinek helybéli segítőtársai is akadtak. A feltételezés ugyan hajmeresztő, ám még mindig hihetőbb, mint hogy az ungvári bolhapiacon akarnának zsákmányukon túladni a saját szakállukra dolgozó piti tolvajok. (Erdélyi Béla nevét Magyarországon még szakmai körökben is kevesen ismerik; mi itthon az egyenes és átvitt értelemben is értendő kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük benne, aki annak idején, a háború előtt, a legnagyobbakkal állított ki Párizsban. Aztán hazajött művészéletet szervezni, főiskolát alapítani, nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy a szovjet kultúrpolitika a kozmopolitizmus szitokszavával próbálja meg vagy félreállítani vagy a szocreálra rávenni… Nem is lett Kárpátalján sem Nagybánya, sem Barbizon.)

*

„A dobás végrehajtása előtt a labdának a dobó játékos kezében kell lenni” – olvassa Csönge lányom a kézilabda bölcs, ám hivtalos játékszabályát. Most szerveződik a csapatuk, másfél hét múlva pedig már Tatán vendégszerepelnek. Habár így nem pontos a mondat. Azért szerveződnek, hogy szerepelhessenek. A meghívás szerint ugyanis az iskolának négy csapattal kell részt vennie a versenyen: foci, kosárlabda, atlétika, kézilabda. Annak ellenére, hogy még tornatermük sincsen, az előbbi három létezik az ungvári magyar iskola keretében, utóbbi (eddig) nem. Nehogy már e miatt az apróság miatt essenek el az utazástól! (Hát igen, valakinek kell utolsónak is lennie.)

*

Napok óta megint a Szembesüléssel nyüglődöm. Újra kiadás előtt álló regényemet mindig is felváltva éreztem hol nagyon jónak, hol csapnivalónak. Életem főműve, soha nem leszek képes hasonló remeket alkotni! – gondoltam gyakran. Máskor meg, mint éppen most is, reménytelenül rossznak, torznak, elhibázottnak látom.

Teljesen beteges dolog, hogy a 96-ban egyszer már készre írt szöveget azóta többször is teljesen átdolgoztam – ugyanis eddig három kiadót járt meg és legalább öt sikertelen pályázati forduló van mögötte. Én meg minden soron következő benyújtás előtt átdolgoztam, tavaly szinte újraírtam. Mígnem az idén a pécsi Pro Pannonia (eddigi két legszebb és legvastagabb könyveim kiadója) végre kapott rá támogatást, és én, kell-e mondanom, mielőtt tördelni kezdenék, visszakértem „utolsó simításra”. Amiből persze ismét alapos belenyúlás, újraszerkesztés lett. És ilyenkor szokás szerint elővesz írói hipochondriám, sorra fedezem fel szövegem betegségeit. Igyekszem gyógyítgatni, beleírok, húzok belőle, újrafogalmazok részeket, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy egyre rosszabbnak látom a regény, én is belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Gyurcsány Ferenc bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: „De hát ez vak!” Mire a kupec: „Dehogy vak! Bátor!”

Reggel megnéztem a tévében parlamenti expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

*

Ukrajna egymást váltó miniszterelnökeinek a nevét egy ideje már nehezen tanulom meg, valahol Lazarenko letartóztatása után kezdtem a szálat elveszíteni. Amúgy is elnöki irányítás van, Kucsmát pedig jól megjegyeztem magamnak, s hogy alatta ki a kormányfő, az majdnem mindegy.

A most hivatalban lévő nevére is csak azóta jár rá a szám, amióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel megindult. Fel is kaptam a fejem a hírre: „Az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentés szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha a legesélyesebb jelölt pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor tudhat valamit. Alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (plusz a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, ráadásul a legtöbbjüknek van anyaországuk, tehát érdekeltek a kettős állampolgárság intézményének a törvényesítésében) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tízegynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti igény, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán 'demokrata', aki feltehetően a nemzetállami diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

*

Hogy mennyire pontatlan az emberi emlékezet! Illetve dehogy! Az én memóriám kopik! Miközben részletes életrajzomat állítottam össze, sorra értek a meglepetések. Úgy emlékeztem például, hogy laboránskodásom 1974-ben kezdődött és talán öt évig tartott. Mikor utána néztem, kiderült, 75-től csupán három évig dolgoztam az ungvári egyetem fizika karának különböző technológiai laborjaiban. Szinte biztos voltam abban, hogy 80-ban lettem a Tankönyvkiadó munkatársa – közben pedig 79-ben! Rosszul tippeltem meg a belső arányokat is: úgy rémlett, a hosszú korrektorkodás után csupán a két utolsó évben lettem szerkesztő – ehhez képest négy esztendőn keresztül voltam ebben a beosztásban, alig rövidebb ideig, mint a korrektoriban. A Kárpáti Igaz Szónál 1988 őszétől pedig csupán 7 hónapon át szerkesztettem az Új Hajtás c. melléklet szépirodalmi anyagait, holott legalább másfél évnyire tippeltem az ott töltött időt.

Abban viszont nem tévedtem, hogy 89-től vagyok szabadúszó.

Igaz, később vállalkozó lettem. Ha ez el is mosódott volna memóriámban, most három aktuális levél is emlékeztetett rá. Juscsenko, a másik esélyes ukrán elnökjelölt, háromszor is, három külön felbélyegzett borítékban küldte el nevemre ugyanazt az egy levelet. Ebben mint magánvállalat-tulajdonoshoz intéz hozzám igen megható szavakat, hangsúlyozva, mennyire tisztel, amiért ezekben a nehéz időkben vállalkozói tevékenységet folytatok. Röhögött is a vakbelem rendesen! Ugyanis a felemlített magáncégem egyetlen napig sem létezett, csak azért indítottam el az alapítását, mert a kisvállalat, amelynek keretein belül háromszemélyes kiadót vezettem, átnyergelt a vendéglátó-iparra, és én valahogy ki akartam belőle menekíteni a könyves részleget. Ezért elindítottam egy saját cég bejegyzési procedúráját, de odáig sem jutottam el, hogy számlát nyissak és bélyegzőt készíttessek, mert időközben rádöbbentem, hogy semmi gusztusom az ukrán hivatali bürokráciától ledaráltatni magam. Így hivatalosan a magánvállalatom egyetlen napig sem működött. Néhány nyilvántartásba mégis bekerültem, és elnökválasztás előtt, úgy látszik, valahol valakik előbányásszák a régi listákat, cím- és névjegyzékeket. Pedig mindez 1995-ben, azaz 9 esztendővel ezelőtt történt! Ezt most véletlenül egészen pontosan tudom – a saját életrajzomból.

___________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/nov.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzései

2004. augusztus-szeptember

Apámat meglátogatta 60 esztendeje nem látott gimnáziumi osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke (a papa anno diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra). Ma Varsóban él családjával. Hozzánk lengyel feleségével és néhány szót magyarul is értő Janusz fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apám és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám pedig a maga szláv keveréknyelvén. Mi Janusz-sal oroszul értettük meg egymást (mindketten jól megtanultuk az iskolában).

Minden egyében túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Apámék tornatanára annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legérdekesebb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.

A beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Másnap aztán megtudtam a sajtóból, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő alighanem épp akkor halt meg Krakkói otthonában.

*

Nehéz eldöntenem, e percben ki szeretnék kevésbé lenni, aranyérmétől megfosztott és diszkvalifikált olimpikon vagy a konstruktív bizalmatlansági indítvány elébe néző bukott miniszterelnök. Hogy én mit tennék a helyükben, azzal nem, de hogy egymás szerepében hogyan viselkednének ők, azzal a gondolattal eljátszadoztam.

*

Ma betoppant bátyám 14 éves kori szimpátiája, valószínűleg első szerelme. 44 éve nem járt Ungváron.

Amikor ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba (1958 nyarán), akkor a második szomszédunkban lévő Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel bensőséges kapcsolat alakult ki. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És most Olga 44 esztendő után csak azért jött Ungvárra, mert visszatérő álma, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a házukat és a házunkat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tíz-egynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót.

*

16 éves lányomnak, Csöngének új ismerőse (barátja?) van. A 27 éves ukrán fiatalember az itteni jogi kar elvégzése után most Németországban tanul. Ukránul Csönge alig gagyog (hogy az államnyelvet milyen módszertan szerint tanítják a nemzetiségi iskolákban, arra ebből következtetni lehet), így leginkább angolul folyik a társalgás...

Én ellenben a lengyel Janusz-sal oroszul e-mailezgetek, de szoftver-problémák miatt latin betűkkel írunk, nagyjából angol helyesírás szerint adva vissza az orosz hangokat.

*

Azt hiszem, kicsit későn jön ez a kormányátalakítás. Holott nyilvánvaló, Medgyessy Péter attól a pillanattól kezdve, amikor ügynöki múltja kiderült, tehertétel a koalíciós pártok számára. De a szocialisták ugyan le nem váltották volna, most is csak azért, mert az SZDSZ jól kiugratta a nyulat a bokorból. Ám félő, hogy – mint azt apám egyik fűzfapoéta diáktársa írta volt hajdanán: –„Késő bánat, hamarb kellett!”

Egyébként én az MSZP helyében külső embert kérnék fel kormányfőnek. Mondjuk egy Glatz Ferencet.

De hát – Királyhegyi Pált parafrazeálva – kérdeznek ezek engem?

És ha már említettem a hajdani fűzfapoétát... A családunkban gyakran idézett sor egy hosszabb versben szerepelt, amelyet, apámat meglátogatva, frissében el is szavalt a nagyanyámnak. Így végződött:

„Késő bánat, késő bánat, hamarb kellett!
Sírva járok édesanyám sírja mellett.”

– Szegény fiú, hát magának meghalt az édesanyja? – csapta össze a kezét inkább sopánkodva-csodálkozva, semmint résztvéttel nagyanyám

– Dehogy halt! – sértődött meg kicsit a költő. – Azt csak úgy írtam, a szépség kedvéért.

Hát legalább szép lenne ez a Gyurcsány.

*

Weöres okán Jánost időnként Tóth Gyulaként emlegetjük egymás közt, lévén, hogy ha nem is bádogos, de vízveze tékszere lő. Egészen kis javítani való miatt hívtuk, meg is csinálta volna pár perc alatt, de nem volt víz (naponta csak háromszor van 1-2 óra hosszat). Így nem tudta ellenőrizni a tömítést. Hát kávézgattunk és beszélgettünk cirka 3 óra hosszat, amíg ötkor szortyogni nem kezdett a csap.

Mindez olyan városban, amelynek folyója van, s amelynek a környékén ha leszúrnak egy pöcköt a földbe, azonnal feltör a víz. Hát igen, de a szivattyúk és a szűrők kapacitása, no meg a sok helyütt 80 éves vezetékek... A gépek elavultak, a fele nem is működik, fejlesztésre semmi kilátás. Ellenben mesés pénzekért plázst építtetett a város az Ung partján, mert ebből sokat tudtak lopni a fazékhoz közel ülők, a közműfejlesztés ellenben nem elég jó buli számukra – mondja Tóth Gyula ungvári kollégája.

*

Túl a megrendülésen nehéz bármit is mondani a túszdrámáról. Meg sem kísérlem, hogy külön ítéljem el egyik vagy másik felet, nem látok alternatívát jó mészárlás és rossz mészárlás között. Úgy tűnik, emberi fajunk időről időre tanúbizonyságát adja annak, hogy a földkerekség legocsmányabb teremtménye, kész csoda, hogy még nem irtotta ki magát. Ahogy a lengyel gondolkodó, Ryszard Kapuściński írja: az emberiség sorsa rossz kezekben van – a saját kezében.

Egy biztos, kevés tragikusabb szituációt tudok elképzelni, mint amikor ártatlan gyerekek százainak feje fölött élesre töltött fegyverrel farkasszemet néznek egymással az agresszív nagyhatalmi (gyarmati?) politikának alárendelt, keményen, de ostobán irányított, rendezetlen és vélhetően demoralizált kommandósok egyfelől, és másfelől a mindenre elszánt, bosszúra fanatizált vérszomjas gonosztevők. És az egészbe még belekavarnak a fegyverüket a szekrény tetejéről és ágy alól előkapó felbőszült apák, fivérek… Lehet-e más eredményre számítani, mint sok száz értelmetlen áldozatra? Putyin vajon miben bízott? Hogy majd az oroszok birodalmi istene beavatkozik és megmenti a gyerekeket?

*

Épp a napokban az aradi Irodalmi Jelen szeptemberi számában megjelent cikkemben búsongtam amiatt, hogy, miután a 90-es években jelentkezett fiatal és modern felfogású költőink mindegyike Budapestre költözött, azóta idehaza nem mutatkozik semmilyen új generáció. Kárpátalja említésre érdemes legfiatalabb költője ma idősebb, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor. Pedig égető szükség lenne generáció- és szemléletváltásra, mert irodalmunk beleesett a közszolgálatiság csapdájába, tartalmilag elsekélyesedett, üres klisékre épül, a sorsverés felpanaszolásán és a végvárvédők csakazértis-reményének napi adagolásán nem tud túllépni, formailag nem képes megújulni.

Mintegy erre cáfolatul az avantgárd felé tájékozódó, formabontó és a hagyományoknak fityiszt mutató diákok kerestek fel a minap, floppyn elhozták ALKARPATRAZ című kísérleti folyóiratuk első számát. Fiatalok, lelkesek, hevesek és őszinték. Ha bebizonyosodik, ami ennél is fontosabb, hogy tehetségesek is, akkor talán megcáfolhatják keserű szlogenemet, miszerint a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.

*

Ha még volna nekem, most megrendülne kárpátaljai magyar kisebbségi identitásom. Németh Zsolt ugyanis, mint nyilvánosan kijelentette, nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekinti Gajdos Istvánt. No, nem mintha a jeles kisebbségügyi főember (korábbi államtitkár és mai parlamenti bizottsági elnök) igazodási pontot jelenthetett volna számomra az elmúlt évtizedben (utoljára az Antall-kormánnyal szemben álló régi liberális Fidesz színeiben voltak szimpatikus megnyilvánulásai). És nem mintha annyira zokon esne nekem, ha az ukrán szocdem pártemberéről valaki rosszat mond, ám az utóbbi politikus, bárhogy is nézzük, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökeként az ukrán parlamentben mégiscsak a kárpátaljai magyarság egyetlen képviselője. Ha ebben a minőségében az állítható róla, hogy Magyarország számára nemzetbiztonsági kockázatot képez, akkor az a legkevesebb, hogy én itt Ungváron zavarba jöjjek.

Ugyanis az sem eshet jól nekem, ha az állítás igaz – de az sem, ha hamis.

Amennyiben ugyanis igaz, amit Németh Zsolt mond, akkor – logikusan – a kárpátaljai magyarságnak az a jelentős része, amely az UMDSZ-ben vagy körülötte tömörül és ekként Gajdos hívének tekinthető, szintén kockázati tényezőt jelent, vagy legalábbis nem kívánatos, veszélyes elemnek számít. Ha pedig mindezt még megtoldjuk Kovács Miklós KMKSZ-elnök vádjaival, miszerint az UMDSZ védelmi zsarolással foglalkozik, és Kövér László Fidesz-alelnök „kérdéseivel”, hogy tudniillik vajon részesül-e Gajdos az ukrán maffia által beszedett védelmi pénzekből és van-e köze az ungvári egyetem rektorának a meggyilkolásához, abból meg éppenséggel az a feltételezés következik, hogy a kárpátaljai magyarság Gajdos mögött álló része nem más, mint bűnpártoló.

Na most, ha nekem UMDSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy nincsen), akkor, feltételezve, hogy igazak a fenti vádak, máris kialakulhatna a marcangoló bűntudatom, amellyel együtt élni nem túl kényelmes állapot. De nem alhatnék nyugodtan az ellencsapat, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség híveként sem, mert akkor meg állandóan attól kellene rettegnem, hogy a bűnös oldalhoz tartozó ismerőseim, szomszédaim, kollégáim Gajdos atamán parancsára majd javaimra és életemre törnek, lám, a Főiskolát is el akarják venni „tőlünk”.

Nem jobb a másik lehetőség sem, mármint ha Németh Zsolt nem mondott igazat. Ilyesmit ugyanis nem állít valaki, pláne felelős politikus, véletlenül vagy indulatból, netán hallott pletykák alapján. Ilyen súlyos vádnak vagy igaznak kell lenni: vagy tudatosan hamisnak. Azaz ha Gajdos mégsem kockázati tényező, akkor a státustörvény főpapja e tény birtokában szándékosan állított valótlanságot.

Ha nekem KMKSZ-es kárpátaljai magyar identitásom lenne (mint ahogy a másiknál is nyilvánvalóbban nincsen), akkor kétségbe lennék esve és roppant kínosan érezném magamat, ha más nem, hát amiatt, hogy Kovács Miklós fővezérem ilyen alakokkal fúj egy követ.

De ugyanakkor nem érezhetném magam jól UMDSZ-mundérban sem, mert tudomásul kellene vennem, hogy mindenben a lehető legrosszabbra számíthatok a most ugyan ellenzékben lévő, de a magyar nemzeti stratégia formálásában mindenképpen jelentős szerepet játszó politikus részéről. És ó jaj, mi lesz „velünk” akkor, ha a újra – minimo calculo államtitkárként – a kisebbségi ügyek hivatalos felügyeletét fogja ellátni tényleges hatalommal a kezében?

Igen, a Főiskola. Az egész „botrány” ugyanis a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola új épületének tulajdonjoga körüli huzavona körül alakult ki. A történet hosszú és szövevényes, számomra egyben átláthatatlan is, holott, azt hiszem, az ügyben napvilágot látott összes hírt, nyilatkozatot, értékelést, állásfoglalást, tiltakozást és ellentiltakozást elolvastam. Ennek ellenére nem tudom, politikai nyomásra valóban felfeslett-e a törvény szövedéke, de azt igen, hogy ismét is újra: egyaránt rossz nekem az, ha „a hatalom”, vagy a szocdemek, vagy az UMDSZ, vagy személyesen Gajdos valóban nyomást gyakorolt képviselőtestületre, ügyészségre, bíróságra (mert akkor roppant messze állunk a jogállamiságtól, és ez nagy baj), mint az, ha ilyesmiről ugyan szó sem volt, ám ennek ellenére a KMKSZ vezetői és az őket mindenben támogató „Némethzsolték” ezt a leghatározottabban állítják (mert akkor viszont önös érdekek vezérlik őket, és ez sem kisebb baj). Mindez persze fordítva is igaz. Gajdosék nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy a Fidesz leányvállalataként működő KMKSZ a Főiskolát saját zárt részvénytársaságaként kezeli, egy szűk családi és baráti érdekcsoport húz belőle anyagi hasznot, ráadásul milliós nagyságrendű összegekkel nem tudnak elszámolni. Borzasztó, ha ez igaz, de az is rettenetes, ha nem, mert akkor azok, akik mondják, aljas rágalmazók.

Mindez most annak kapcsán is eszembe juthatott volna, hogy a minap a beregszászi református templomban megtartották a Főiskola évnyitó ünnepségét, és az alkalomról szóló beszámolóban a Kárpáti Igaz Szó szeptember 11-e száma többek között ezt írta: „Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke felszólalásával rövid időn belül politikai hadszíntérré változtatta az Isten házát.” Pártos főutcát, kétes személyeket, maffiát emlegetett, és sajnos nem magára célzott, amikor azt állította, hogy felelőtlen és kalandor személyek kockáztatják a magyar–ukrán kapcsolatok jövőjét.

De tovább is vihetem az igazság-hamisság gondolatát. Aki figyelemmel kíséri, miket mondanak egymásról a KMKSZ és az UMDSZ vezetői, mit írnak lapjaikban, hogyan nyilatkoznak az ellenszervezetről, milyen súlyos vádakkal illetik egymást – joggal elkeseredhet. Ez esetben is áll a fenti tétel: irtózatos baj van nálunk, ha mindez igaz, de iszonyatos az is, ha nem igaz, mert akkor meg csupa önérdekből hazudozó hamis próféta áll a szervezeteink élén.

Hát talán ezért állok én így a kárpátaljai magyar identitással. Volt nekem, már hogy ne lett volna! De ezek az urak eredményesen kikezelték.

*

Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e más a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit.

Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Meglehet, ilyenkor kell előhozatni Félixszel a husángot.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2004/okt.

Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. (...) Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam:

a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Szemben a honi trenddel

- beszélgetés Balla D. Károllyal

Balla D. Károly – sok egyéb elismerése mellett – József Attila-díjas (2000) író és költő Ungváron született 1957-ben. Szülővárosában él a mai napig feleségével és két gyermekével. Lapokat, kiadót, alapítványt, díjakat alapított. Kárpátalján először rendezett könyvvásárt és irodalmi szalont. A Magyar Írószövetség tagja (1993), majd tisztségviselője (1995, 2002). 2004 márciusában, lemondva minden tisztségéről, kilépett az írószövetségből.

– Sokak nem kis meglepetésére elsők között – és Kárpátaljáról egyedüliként – ez év márciusában kiléptél a Magyar Írószövetségből. Miért érezted szükségét, hogy határon túli, kárpátaljai magyar íróként állást foglalj a Döbrentei-ügyben?

– Nem történt más, mint hogy komolyan vettem az oly gyakran hangoztatott közhelyet, mely szerint magyar irodalom csak egy van. Osztoztam ennek az egyetemes literatúrának egy aktuálisan felmerülő éles problémájában, és úgy döntöttem, a történtek után nem kívánok olyan szakmai testületnek tagja lenni, amely az ismert módon és körülmények közepette elmulasztotta a lehetőséget, hogy elhatárolódjon egy szélsőséges és elfogadhatatlan nézettől. Természetesen visszalépdelhetnénk az események sorában, és roppant hosszan lehetne vitatkozni az egyes momentumokon, kezdve azon, indokolt volt-e tüntetést rendezni egy mindenki által azonnal elítélt és megfelelően szankcionált rádiós ügyben, folytatva azzal, hogy miben és mennyire voltak szélsőségesek a tüntetésen elhangzottak, illetve azzal bezárólag, dolga-e az írószövetségnek, hogy egy vezetőségi tagja kijelentéseitől elhatárolódjon. Tucatjával hangzottak el érvek és ellenérvek, ki ilyen, ki olyan momentumnak tulajdonított nagyobb jelentőséget, talált vagy nem talált mentséget bizonyos magatartásokra, nyilatkozatokra, elmaradt vagy megtörtént elhatárolódásokra. Azt gondolom, az ügy túllépett önmaga jelentőségén, felhívta a figyelmet egy sokáig a szőnyeg alá sepert problémára, és sok egyéb tanulság mellett rámutatott arra is: az írószövetség nem az, aminek hirdetni szereti magát, s aminek, fejünket kicsit félrefordítva, magunk is hittük. Illetve hát hadd beszéljek inkább csak a magam nevében: aminek én hittem.

– Erről szívesen hallanék részletesebben…

– Kilépésemkor is hangsúlyoztam: a 90-es évek elején számomra jelentősége volt annak, hogy a tekintélyes szervezet kapuit tárta a határon túliak előtt, joggal hittem, a több évtizedes kényszerű elhallgatás és tudomásul-alig-vétel után ez egyfajta erkölcsi elégtételt jelent, jólesett kiszabadulni az elszigeteltségből, élni a felkínált lehetőséggel, és azt érezni, a már említett egyetemesség nem csupán eszményeinkben létezik, van intézményes kerete, és ezt Magyar Írószövetségnek hívják. Alig hihető, de így volt: szinte az évtized végéig én egyáltalán nem vettem tudomást arról, hogy léteznek „oldalak”, meg sem hallottam, amikor egy-egy kolléga hol innen, hol onnan figyelmeztetett, „azokkal” ne álljak szóba. Ez a ti problémátok, gondoltam, és számos hátránnyal járó határontúliságomból erényt kovácsolva azt hangoztattam: nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csatlakozzam valamelyik csoporthoz, mert én mindenkihez tartozni akarok, és anélkül, hogy ez a legkisebb erőfeszítésembe került volna, kellemes baráti és kollegiális viszonyt építettem ki a legkülönbözőbb nézetű és elkötelezettségű írótársakkal, szerkesztőkkel, kiadókkal, egyaránt publikáltam a Beszélőben, Mozgó Világban – és a Kortársban, Magyar Naplóban. Eleinte az írószövetség igazi gyűjtőszervezetnek tűnt, elnökségét és választmányát (utóbbiba, talán 95-ben, engem is beválasztott a közgyűlés) egyrészt integráló személyiségek alkották, másrészt minden „oldal”, minden irányzat képviselői részt vettek munkájában. Aztán – lehetetlen volt ezt észre nem venni – az eleve kisebb számban mutatkozó liberális-urbánus-posztmodern (jaj, bajban vagyok a címkézéssel!) irányultságú írók fokozatosan eltávolodtak a szövetségből, nem jelöltették magukat vagy kiléptek a vezető testületekből, mígnem ezek összetételében a legutóbbi közgyűlés óta már igen erős túlsúlya lett a népi-nemzeti irányzathoz sorolható, konzervatívabb szemléletű íróknak. Ami nem lett volna baj, ha a különbségek továbbra is csupán a más-más irodalmi értékrendben és alkotói felfogásban mutatkoztak volna meg. Ám a 2002-es választás és kormányváltás környékén a végsőkig kiéleződő politikai feszültség következtében az írótársadalmat is áthatotta az ország politikai megosztottsága, szinte mindenki besorolt vagy besoroltatott valahová, egyre nehezebbé vált a párbeszéd, egyre kevesebb lett az „átjárás” a táborok között. Az egyéni „pártosodásnál” is nagyobb problémát okozott, hogy az irodalom intézményrendszerét is elérte ez a tendencia: az írószövetség mindkét folyóirata például érzékelhetően a jobboldalnak kötelezte el magát. De talán még ez sem vezetett volna kenyértöréshez, ha hol csendesebben, hol hangosabban nem kezdték volna a „nemzeti oldal” képviselői megkérdőjelezni, kétségbe vonni a másik oldal alkotóinak a magyarságát, jogosultságukat arra, hogy a magyar írótársadalomban az őket megillető helyet elfoglalják. Jól emlékezhetünk például a Frankfurti Könyvvásár idején kitört botrányra, amikor többen a kiutazó írókkal szemben származásuk miatt emeltek kifogásokat, de említhetném a Kertész Imre Nobel-díja körül felcsapó méltatlan indulatokat is. Azt hiszem, mindez elég hű leképeződése volt a nagypolitikának, ugyanis a politikai jobboldal is nemzetellenességgel, idegenszívűséggel, hazaárulással vádolta ellenfeleit, így akár azt is mondhatnám, hogy ez bátorította fel azokat, akik származási-vallási-világnézeti alapon kezdtek különbséget tenni író és író között. Ilyen előzmények ismeretében – utólag így tűnik – az ominózus eset csupán az utolsó csepp volt a pohárban. Azzal pedig, ahogyan az írószövetség vezető testületei reagáltak a történtekre, számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezet mai vezetőségének nincs szándékában még az egység látszatának a fenntartása sem, inkább vállal szolidaritást egy veszélyes nézeteket valló és kinyilatkoztató költővel, semmint az ellene tiltakozók sokaságával, vállalva, hogy az utóbbiakat elveszti. Be kellett látnom, hogy egy ilyen írószövetség már nem lehet ama egyetemesség letéteményese, így nekem sem lehet otthonom, nem fogadhatom el, hogy a magyar irodalom részesévé ilyen szervezet közvetítésével váljak.

– Határon túli kollégáid többsége ezt másként ítélte meg, alig néhányan léptek ki az Erdélyben, a Fel- és Délvidéken, illetve a Nyugaton élők közül; Kárpátaljáról pedig kívüled senki. Ellenkezőleg, otthoni kollégáid közül Vári Fábián László a történtek után verset ajánlott Döbrentei Kornélnak, Nagy Zoltán Mihály éles cikkben támadta a te magatartásodat, Penckófer János pedig éppen most lépett be az írószövetségbe. Nem találod ezt elgondolkodtatónak?

– Nincs ebben semmi meglepő. Először is úgy vélem, mindenkinek szíve joga, hogy a saját lelkiismerete (no és persze: érdekei!) szerint foglaljon vagy ne foglaljon állást ebben az ügyben. Másrészt az esetnek Magyarországon is homlokegyenest ellenkező értékelései láttak napvilágot, a kilépőket a legváltozatosabb támadások érték, és egyes körökben általános az a vélemény, hogy a tömeges kilépések nyomán most legalább megtisztult a szövetség a nemkívánatos elemektől. Ez a nézet is csak addig tűnik felháborítónak, amíg el nem fogadjuk, hogy az írószövetség ezek szerint egy kifejezett csoportérdeket megjelenítő és másokat kirekesztő formációvá vált. Ha ezt belátjuk, akkor sokkal érthetőbb, miért léptek ki százhatvanan, és hogy mások meg miért tartják szükségesnek éppen most demonstrálni odatartozásukat. Ami az egész históriában a legszomorúbb, az az, hogy ebben az elmérgesedett helyzetben már senki sem mérlegel írói tehetséget, alkotói teljesítményt – csupán hovatartozást: és ez vonatkozik a határon túliak megítélésére is. Ez pedig azért különösen veszélyes, mert így sokan továbbra sem az általuk létrehozott művészi érték, hanem közéleti magatartásuk alapján számítanak jó vagy rossz írónak. Ha eddig az elszigeteltség és a gyakran vállveregető magatartás tette lehetetlenné a kárpátaljai magyar alkotó érdemi megmérettetését, akkor mostantól kezdve ezt a csoportérdekek érvényesülése akadályozza meg.

– Ez azt jelenti, hogy a határon túli magyar irodalmak integrációja tovább késik? Súlyos múlt után vészterhes jelen? És a jövő?

– Nem szeretnék általában a határon túli irodalmakról beszélni. Például Erdély roppant gazdag hagyományú és igen erős kortárs irodalmát a legjobb indulattal sem lehet a kárpátaljaival azonos szempontok alapján vizsgálni. Mondhatnám akár azt is, hogy egy kisebb anyaországi irodalmi botrány vagy időleges átpolitizálódás „meg sem kottyan” olyan kulturális közegben, amely önálló műhelyek, folyóiratok és lapok sokaságával rendelkezik, s ahol évszázadokra visszamenően sokszínű, irányzatok, stílusok, iskolák, generációk és régiók szerint tagolt verbális magyar művészet létezett és létezik. Kárpátalján azonban mindenből csak egy van (vagy egy sincs), így roppant egészségtelen helyzetet eredményez, ha az az egy végletesen elkötelezi magát valamely irányzat, világnézet, politikai csoport mellett.

– Konkrétan mire gondolsz?

– Például arra, hogy pillanatnyilag egyetlen irodalmi folyóirat létezik Kárpátalján, ennek főszerkesztőjét harcosan magyarkodó és a keresztényi értékrendre bőszen hivatkozó mostani megnyilvánulásaiban egyáltalán nem zavarja, hogy 1989-ig, több mint tíz éven át, a szovjet kommunista párt tagja volt, ugyanakkor mintha a zsdanovi örökségből is megőrzött volna valamit, mert eltökélten ostorozza a kozmopolitizmust. A liberalizmust vírusos fertőzésnek mondja, és egyenesen kártékonynak tartja az individuális írói magatartást, irodalmi kísérletezést. Mindeközben tökéletesen elnéző a provincializmussal, szakmai felkészületlenséggel, dilettantizmussal szemben.

– Nagy Zoltán Mihályról és az Együtt című negyedévi periodikáról van szó… De nem túl kemények, nem túl személyeskedők a szavaid?

– Ezek nagyrészt az ő vállalt és hangoztatott nézetei, szavai, én csak összefüggésbe hozom bizonyos múltbéli dolgokkal és folyóiratának nívójával… Az említett orgánum szerkesztőbizottságának az elnöke egyébként Vári Fábián László, ő egyben az egyetlen irodalmi szervezetnek is elnöke. Aligha kell bizonygatni, milyen lehet egy ilyen folyóirat eszmei irányultsága. De említhetem azt is, hogy csak egyetlen – némi engedménnyel szólva – irodalomtörténészünk és kritikusunk van, aki érdemben igyekszik foglalkozni a kortárs alkotók életművével, és az ő írásaiból is kilóg ugyanennek az elkötelezettségnek a lólába. (Ő az, aki most lépett be az írószövetségbe…) Nem sokkal jobb a helyzet a néhány kiadói műhely tekintetében sem, bár itt az irányzatosság mellett inkább szakmai problémák mutatkoznak, erre most nem térnék ki.

Az említett egyoldalúság pedig nem önmagában baj, hiszen mondhatnók, hogy „erre van igény”, hanem azért, mert mind a pártatlan olvasókban, mind az írni esetleg épp most kezdőkben hamis képet alakít ki, elhiteti velük, hogy ilyen és csak ilyen az irodalom, egyedül ennek van Kárpátalján létjogosultsága. Egyetlen tanulságos példát hadd említsek. A 90-es években akkor egészen fiatal négy költő robbant be kis irodalmunkba (Cséka György, Bagu László, Lengyel Tamás, Pócs István), alaposan felkavarva annak állóvízét.

Az avantgárd és a posztmodern felé tájékozódtak, szakítottak mindennel, amit a kárpátaljai irodalom hagyományának lehet nevezni, tagadták az elkötelezettséget, a szolgálatosságot, nem akartak sem nyelvet művelni, sem identitást pallérozni – csak verset írni. Az idősebb kollégák részéről teljes elutasításra találtak. Akkor még létező folyóiratomban (Pánsíp) én bőséges teret adtam kibontakozásukhoz (nota bene: a lapnak Nagy Zoltán Mihály volt a főszerkesztő-helyettese…), és rövid ideig működő könyves műhelyem (Galéria Kiadó) kettejük első kötetét meg is jelentette (a kiadónak Nagy Zoltán Mihály volt az egyetlen fizetett szerkesztője…). Nagyon örültem jelentkezésüknek és markáns jelenlétüknek, igyekeztem segíteni őket, kis alapítványunk pénzjutalommal járó nívódíjban is részesítette őket (az alapítvány három kurátorának egyikét Nagy Zoltán Mihálynak hívták…). Volt is nagy szakmai és olvasói felhördülés: sem a pályatársak többsége, sem a másra szoktatott befogadói közeg nem tudta elfogadni újszerű hangütésüket. Nem állítom, hogy ez volt a fő oka, de tény, hogy az ezredforduló már mind a négyüket budapesti lakosként érte. Újabb generáció pedig azóta sem jelentkezett. (És hogy én felhagytam kiadói és folyóirat-szerkesztői munkámmal, az sem teljesen független ettől.)

       Visszatérve az alapproblémára. Nem gondolom, hogy a kollektív nemzettudatra elkötelezetten, felelősséggel építő és a hagyományos témafelvetéseket és stílusjegyeket követő irányzaton belül ne lehetne remekműveket alkotni! Azt viszont nagyon is gondolom, baj van akkor, ha ez a tradicionális alkotói felfogás egyedül érvényesnek hirdeti magát, és ezt a pozícióját akkor is meg akarja tartani, amikor saját tartalékai kimerültek, amikor gondolati és formai klisék variálására korlátozódik, és amikor a megszülető írások nem esztétikai értékük révén, hanem alkotóik múltbéli érdemeitől vagy pillanatnyi társadalmi szerepétől megemelve kapnak teret és nyernek jelentőséget. Ennél is veszélyesebb, ha a művészet dolgait vulgárisan, leegyszerűsítve értelmező „közszolgálati” felfogás nemcsak kerülendőnek, hanem egyenesen károsnak ítél minden másfajta magatartást, ellenségképet kreál magának, és az irodalmat permanens harcnak hirdetve jobb esetben hősi pózba merevíti, rosszabbikban sértett agresszivitásba lovallja az irodalmi élet résztvevőit. Én ma ennek a helyzetnek az állandósulását látom a legnagyobb problémának, úgy vélem, hogy a földrajzi és politikai elzártságunkra ez még egyfajta szemléletbéli beszűkülést is ráterhel. Az effajta magatartást követők ugyan méltán számíthatnak arra, hogy a hasonló elvek szerint rendeződő anyaországi csoportokban elismertségre tegyenek szert és támogatást élvezzenek, ezzel azonban egyrészt abba a hamis illúzióba ringatják magukat,

hogy irodalmi teljesítményükkel érték el sikereiket, nem pedig kiállásukkal, elvhűségükkel érdemelték ki, másrészt idehaza megfosztják irodalmunkat attól a lehetőségtől, hogy valaha is sokoldalú, színes, árnyaltan tagolt szerves literatúrává váljon, harmadrészt elvonják maguktól a nagy egészbe való integrálódás lehetőségét, ugyanis az effajta merev és görcsös magatartás joggal számít szalonképtelennek a modern – ha tetszik: európai – irodalmi felfogást vallók körében. Szeretném újra hangsúlyozni: nem a népi és nemzeti, hagyományos és realista alkotói felfogást kárhoztatom, hanem azt az írói attitűdöt, amely a másfajta művészetértelmezést károsnak, veszélyesnek, követőit pedig nemzetietlennek vagy egyenesen „nem magyar”-nak kiáltja ki. Az amúgy is nehézségek sokaságával terhes határon túli régiókban az effajta szellem eluralkodása, úgy tapasztalom, konzerválja a provincializmust és leginkább a dilettánsok törekvéseinek kedvez. Én hosszabb ideje ezzel a honi trenddel szemben a szemlélet mind teljesebb kitágítása, az érték- és teljesítményelvűség mellett érvelek.

– Nem akartam nagy ívű okfejtésedet megakasztani, engedd meg azonban, hogy visszatérjek arra a momentumra, amikor az egyetlen folyóiratról és a csak egyfajta szempontrendszer szerint felépülő struktúráról szóltál. Ugyanis egyedülinek mondható a te internetes irodalmi honlapod is, és erre bizony nem fogható rá, hogy azt a szellemiséget követné, amelyet az imént elmarasztaltál. Ha egyéb módon talán nehezen is, de az UngParty révén igen könnyen kiteljesedhetnének a másfajta kárpátaljai törekvések is.

– Ha lennének ilyenek és megtalálnának engem… De hadd kezdjem néhány megjegyzéssel. Először is az UngParty abszolút mértékben magánhonlap (akkorra futotta ki magát, amikorra már lapot, kiadót, alapítványt megszüntettem és visszaminősítettem magam magánemberré), így tehát az összes nyomtatott orgánummal ellentétben nem áll mögötte semmilyen szervezet, intézmény, önkormányzati szerv, párt vagy alapítvány, még szerkesztőség sem, mert gyakorlatilag mindent egymagam csinálok, és három éve teljesen önerőből, családi költségvetésünkből tartom fenn. Nem pályázom sem idehaza, sem Magyarországon, és így nem is részesülök semmilyen támogatásban. Másodszor: a honlapomnak magamon és feleségemen (olykor lányomon) kívül egyáltalán nincsenek Kárpátalján élő szerzői, az utóbbi időben még el-elvétve sem. (Hogy ez miért alakult így, az talán a fentebb kifejtettek alapján érthető.) Harmadszor: olvasóim se nagyon akadnak szűkebb pátriámban. Ennek egyik oka nyilvánvalóan technikai jellegű: az internet minálunk még nincsen elterjedve, otthonában igen keveseknek van hozzáférése (s ha igen, az eléggé költséges), és az oktatási és más közintézmények közül is csak néhány tud szabad elérést biztosítani. Ennél azonban alighanem döntőbb tényező az érdektelenség, illetve a másfajta érdeklődés. Mondjuk a beregszászi magyar főiskola és néhány kiemeltebb gimnázium és líceum korszerű infrastruktúrája vagy az ungvári könyvtár világhálóra csatlakoztatott gépei (a számos munkahelyi lehetőségről és netcafékról nem is beszélve) bőven megengednék, hogy akár százával olvassák szűkebb pátriámban az UngPartyt. De nem olvassák. Az oldalaimra esett találatokat mérő statisztikák szerint összes olvasóimnak kb. 7-8%-a érkezik ukrajnai szerverről. Kárpátalján mindössze 3-4 rendszeres és 8-10 alkalomszerű, esetleges olvasóm van! Így tehát sem szerzőim, sem olvasóim, sem a közölt híranyag vagy a felvetett témák alapján az UngPartyt semmiképpen nem lehet kárpátaljai honlapnak tekinteni (a rendszerem fizikailag egyébként is a Hungarian Human Right Foundation New York-i szerverén fut), ami nem erény és nem is panaszkodásra alapot adó körülmény, hanem olyan tény, amely talán rávilágít azokra a problémákra, amelyeket fentebb említettem. Ennek a helyzetnek a furcsaságát szoktam azzal a megjegyzéssel érzékeltetni, hogy irodalmunknak az a része, amelyik kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, az a része pedig, ami irodalomnak mondható, egyre kevésbé számít kárpátaljainak.

       Így hát az én internetes tevékenységemnek (amelynek csak egy része zajlik saját honlapomon) a legkisebb hatása sincsen a kárpátaljai irodalmi folyamat alakulására vagy az olvasói ízlés befolyásolására. Ezért mertem állítani, hogy a Kárpátalján létező és működő orgánumok és szervezetek nagyjából-egészében ugyanazt az egy bizonyos irodalomfelfogást érvényesítik – amiből az is következik, hogy szépirodalmat én hosszabb ideje nem publikálok idehaza (hacsak valamelyik régebbi írásomat megkérdezésem és beleegyezésem nélkül meg nem jelentetik valahol).

– Magányos farkas lettél, te, aki évtizedekig régiótok irodalmának legnagyobb szervezője, irodalmi stúdió elnöke voltál, folyóiratokat indítottál, kiadót alapítottál és vezettél, rendezvényeket, szalont működtettél, díjakat alapítottál… Általános az a vélekedés, hogy irodalmatoknak a 60–70-es években megbomlott egysége (amikor is a Balla Lászlót követő lojális és a Kovács Vilmossal fémjelzett ellenzéki táborra szakadtak írástudóitok) a 80-as években nagyrészt a te erőfeszítéseidnek köszönhetően állt helyre. Hogyan lehetséges ezek után mindaz, amit elmondtál?

– Amikor a 70-es évek derekán publikálni kezdtem, valóban eléggé elmérgesedett viszonyok uralkodtak, de erről én úgyszólván semmit sem tudtam, apám (Balla László) szándékosan távol tartott ezektől a dolgoktól. Csak amikor barátaim lettek azok a fiatalok, akik intenzív kapcsolatban álltak az elhallgattatott ellenzékiekkel, akkor szereztem tudomást az előzményekről. Később megismerkedtem a „fekete bárányokkal” is, azokkal, akiket többek között apám közreműködésével szorított ki a hivatalos kultúrpolitika az irodalomból. Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, ami velük történt, és amikor a 80-as évek elején erre már lehetőségem nyílott, akkor azzal a feltett szándékkal vállaltam szerepet irodalmunk szervezésében, napilapunk irodalmi oldalának szerkesztésében, hogy tőlem telhetően kiköszörüljem az apám ejtette csorbát, publikációs lehetőséghez és tehetségüket megillető részvételhez juttassam az elhallgatottakat. Bár eleinte bizalmatlanul fogadtak, idővel felismerték őszinte szándékomat. Ma is büszkén vállalom: szerepem volt abban, hogy Vári Fábián László a 80-as években legjobb verseit mégis publikálhatta a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Fodor Gézának kis versesfüzete jelenhetett meg a szerkesztőség gondozásában, s hogy a felszámolt egykori Forrás Stúdió tagjai az új, részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdióban megbecsült és rangos tagtársaink lehettek. Amikor 89-ben a háború utáni Kárpátalja első folyóiratát, a Hatodik Sípot elindíthattam, abban az említettek szerepeltetésén kívül az akkor már 12 esztendeje halott Kovács Vilmos méltó erkölcsi rehabilitációjához is igyekeztem hozzájárulni. Ekkor valóban úgy festett: végre valamennyien együtt vagyunk, megvalósult az egység.

       Ilyen előzmények után számomra különösen fájdalmas volt tapasztalni a 90-es évek legelején, hogy a modern törekvésekkel előálló fiatalokkal szemben éppen azok mutatnak ellenállást, akik azelőtt saját bőrükön tapasztalhatták meg a kirekesztettséget és elutasítottságot. Ahogy a szovjet kultúrpolitika őket tette lehetetlenné azzal váddal, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól és a nyugati dekadencia követői lettek, szinte ugyanezt a sémát követve ők is a kárpátaljai magyarságtól való elidegenedéssel vádolták a fiatalokat, felróva bűnös individualizmusukat és azt, hogy a mi körülményeink között káros modernista törekvéseket követve megszentségtelenítették a hagyományainkat. Ahogy azelőtt a szocreál volt az egyedül üdvös alkotásmód, ők ugyanúgy a rosszul felfogott, görcsös szolgálatosságot kiáltották ki a létjogosultságra egyedül érdemes szemléletnek. Ezzel pontosan azt tették, amit azelőtt velük tettek a szovjet elvtársak; mondhatnám: jól megtanulták a leckét. Mindez engem fokozatosan eltávolított attól a csoporttól, amelynek tagja és részben mozgatója voltam: inkább a hagyománytörő fiatalok mellé álltam és a modern irodalomszemlélet híve lettem. Ezzel egy időben a korábbi években folytatott gyakorlatot felülbírálva arra a következtetésre jutottam, hogy a döntően megváltozott körülmények között nem alkalmazhatók azok a szerkesztői és irodalomszervezői módszerek, amelyek a 80-as években hasznosnak mutatkoztak. Akkor, a keményebb-lágyabb diktatúra elnyomása alatt, a szovjet kultúrpolitika és a nagyhatalmi sovinizmus szorításában, minden szempontból veszélyeztetett nemzeti identitásunkban joggal örülhettünk annak, ha valaki össze tudott rímeltetni két sorvéget és a végveszélybe került anyanyelvünkön tisztességgel le tudott írni egy történetet. Egy többszörös öncenzúrával készülő pártlap oldalain kellett/lehetett írókká avatnunk magunkat és mindazokat, akiknek a magyar szó megtartása szent hivatásként lebegett szeme előtt. Kit érdekelt akkor a mívesség, a művészi hitelesség, a korszerűség?! Kit érdekelt, hogy csak egy-egy Lenin-vers árán jelenhetnek meg a tájleíró, szerelmes, gondolati költemények?! Annak a játéknak egészen más volt a tétje. Ám 89–91-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, ezt felismernem nekem is csak fokozatosan sikerült. Az ideológiai nyomás és a cenzurális viszonyok megszűntek (itthon és az anyaországban egyaránt), megkezdődhetett a szellemi termékek szabad áramlása, megismerkedhettünk a magyar irodalom legújabb eredményeivel, legmodernebb irányzataival, ezzel esély mutatkozott arra, hogy szembetűnő lemaradásunkat megpróbáljuk ledolgozni, átessünk a kihagyott fejlődési fázisokon, differenciálódjunk stílusok, iskolák, szemléletek szerint, színessé váljon kulturális palettánk – és megpróbáljunk szabadon, görcsök nélkül írni.

       Nem ez történt. Akik a 60–70-es években (és részben később is) többé-kevésbé ellenzéki szerepben voltak és – való igaz – sok méltánytalanság érte őket, azok nem felszabadultak, hanem görcsös sérelmi pozícióban sorakoztak fel és riadtan tapasztalták, hogy nincs mi ellen és ki ellen írniuk (aztán kreáltak maguknak ellenséget, lásd fent). Akik pedig azelőtt a hatalommal kisebb-nagyobb mértékben együttműködve üzengettek a sorok között olvasóiknak, zavarba jöttek, hiszen hirtelen mindent meg lehetett írni, de semmi új nem jutott az eszükbe, és az olvasók inkább vezércikkeket olvastak és rádiót hallgattak, onnan várták az igazságok kimondását, nem a költőktől. A más hangot megütő fiatalok, akiknek a szocreálról fogalmuk sem volt, a magyar közösség irodalmi közszolgálata pedig eszükbe sem jutott, idegen közegben találták magukat – majd elköltöztek.

       Igen, a többiekétől eddigre látványosan eltérő szemléletemmel a 90-es évek végére nagyjából egyedül maradtam… Ám, ahogy önironikusan fogalmazni szoktam, integráló személyiségem megőrződött, mert néhány év alatt minden korábbinál szorosabb egységbe sikerült kovácsolnom íróinkat – bár igaz, hogy magam ellenében.

– És nem nyomaszt ez a helyzet, hogyan érzed magad ebben a szerepben?

– Nagyon remélem, hogy ez nem szerep. Talán éppen az a baj velem, hogy én most már senkihez és semmihez nem tudok és nem akarok igazodni, nem kívánok semmilyen feladatot, pláne missziót teljesíteni, senkit nem akarok formálni és befolyásolni – de azt se nagyon tűröm, ha engem akarnak. Tíz-egynéhány év alatt kiküzdöttem szellemi szabadságomat és függetlenségemet, és ezt mindennél drágább kincsnek tartom. Bár eleinte zavart, ma már jól viselem egykori társaim értetlenségét és támadásait, és a korábbi óvatoskodások után most már hosszú évek óta kíméletlenül azt írom, amit gondolok. Ez a magatartásom nyilvánvalóan hozzájárult elszigetelődésemhez, akár azt is mondhatnám, hogy mindez „az én hibámból” történt, hiszen ha megállom, hogy kritikával illessek műveket, szerkesztési elveket, ha nem kezdek hiányolni minőséget és teljesítményt, ha nem teszem szóvá a csúsztatásokat, szakmai mulasztásokat, az újként kiadott régi írásokat, a beszűkült formavilágot, az elsekélyesedett gondolati hátteret, a kirekesztő szemléletet – és ít. –, akkor gond nélkül hihetnék, hogy továbbra is maguk között tudhatnak az összeszorított fogú nagy harcban; persze nem tudom, akkor ki ellen folyna az ádáz küzdelem.

       Ezzel együtt, kérdésedre visszatérve, jól érzem magam – nem a szerepemben, hanem: – a bőrömben. Ennek a megszerzett írói szabadságom mellett legfőbb oka, hogy mégsem vagyok egyedül. Igaz, hogy a földrajzi értelemben vett közelségben alig maradtak barátaim, de az internetes kommunikáció és „virtuális tevékenységem” révén „cserében” elnyertem a bécsi operaénekes, a berlini üzletasszony, a zombori irodalomtörténész, a stockholmi könyvtáros, a szentendrei műbútorasztalos, a pécsi tanársegéd, a chicagói professzor, a torontói teológus, a marosvásárhelyi szerkesztő, a kolozsvári újságíró, a zentai webmester, a gödöllői tanár, a szolnoki levéltáros, a krakkói műfordító barátságát (hogy a sok-sok budapestit írót, szerkesztőt, más szakmabélit már ne is említsem) – az ő felbecsülhetetlenül értékes szakmai és emberi „közelségük” közepette aligha lehetek magányos: 20-30 partneremmel szinte napi rendszerességű, és nagyjából 200-zal alkalomszerű kapcsolatban állok. Ami azonban ennél is sokkal fontosabb, hogy családon belül is „közösségi életet” élhetek, a gyerekeink (fiú, lány) mindenben markáns egyéniségű partnereink, a feleségemmel pedig házasságunk huszonegy éve alatt egymás intellektuális érdeklődését még mindig (vagy egyre inkább) felkeltő és lekötő szellemi társak lettünk. Különbözőségeink és hasonlóságaink, egymást is alakító konokságunk és belátásunk a magunk számára is izgalmas helyzeteket és folyamatokat eredményez. Én mostani énemben nagyon sokat felfedezek abból, ami az ő hatásának köszönhető, például ő békített ki apámmal, akivel megismerkedésünkkor igen feszült volt a viszonyom, és mindaz, amit ma az irodalomról gondolok, az ő termékeny jelenlétében kristályosodott ki bennem. Ő ugyanis már 15-20 évvel ezelőtt is a mostanihoz hasonló elveket vallott, mindig is csak maguk a művek érdekelték, és amióta maga is erre a pályára lépett, csak írni szeret – még saját munkáinak utóélete se nagyon érdekli, nemhogy az irodalmi közélet vagy pláne a szolgálatok, szerepek. Mindig is kívül állt a kárpátaljai magyar irodalmon, velem ellentétben soha nem lépett be semmilyen szervezetbe vagy csoportba, így nem is kellett sorban kilépegetnie belőlük, mint nekem. Hogy az alkotóművészet magányos és individuális műfaj, azt voltaképp tőle tanultam meg, ha sokáig nem is hittem el neki…

– Berniczky Éváról van szó, most jelent meg kötete a Magvetőnél, az Élet és Irodalomnak is állandó szerzője… Nem vagy féltékeny a sikerére?

– Ellenkezőleg, sokkal jobban örülök neki, mint ő maga. Évát még az is zavarja, ha részt kell vennie egy bemutatón, vagy ha elé tartanak egy mikrofont. Én meg sütkérezem az ő és könyve sikerében.

– És te mi újjal készülsz, mivel foglalkozol mostanában, mik a terveid?

– A honlapkészítés sok időmet elveszi – de fel is szabadít bennem energiákat. Az UngParty ugyanis olyan webhely, saját szókreációmmal szólva: olyan irodalmi virtuálé, amelynek működtetése nem csupán rutinfeladatokat ró rám. Én írói mivoltom kiterjesztésének is gondolom, így nemcsak webmesteri és szerkesztői ambícióimat, hanem olykor túlpörgő alkotóvágyamat, kreativitásomat is kiélem benne és általa. És itt nem is arra gondolok elsősorban, hogy szinte napi rendszerességgel írok is a honlapomba, hanem hogy az internet és a gyors kommunikáció adta lehetőségekkel élve próbálom az irodalmi kifejezés lehetőségeit kitágítani. Ennek érdekében most már harmadik éve a legkülönfélébb interakciókkal lepem meg írótársaimat – és remélhetően olvasóimat is. Eleinte ártatlanabb dolgokkal próbálkoztam, például kollektív interjúfolyamokat szerveztem: egy-egy íróbarátom vállalta, hogy egy hónapon át válaszol a kollégák kérdéseire – ezek e-mailben érkeztek hozzám, én kitettem az oldalra, az alany e-mailben válaszolt, szövegei folyamatosan megjelentek a kérdések alatt…

– Kik voltak az alanyok?

– Hat ilyen interjú készült, Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán, Papp Tibor, Vass Tibor, Bagu László, Turczi István válaszolt tizenöt-húsz alkalmi riporter kérdéseire: szakmabéliek és barátok Torontótól Stockholmig, Chicagótól Pozsonyig, Bécstől Kolozsvárig, Budapesttől Ungvárig. (A Zalánnal és Hizsnyaival készült anyag később nyomtatásban is megjelent a Forrásban és a Bárkában). Következő interakcióm egy internetes konferencia volt, a meghirdetett témára – vízumköteles-e az irodalom? – tizenkét „előadás” érkezett, ezekre hatan reagáltak hozzászólásban, a fórum topikjaiban pedig kiterjedt vita zajlott. Bodor Béla külön esszébe foglalta össze a kb. 400 kéziratoldalnyi anyagot; ez a Kritikában meg is jelent. A sikeren felbátorodva „vérszemet kaptam”, és tavaly már virtuális könyvbemutatókat rendeztem. Ezek mikéntjét nem mondom el töviről hegyire, messzire vezetne, lényege, hogy a premiereken minden virtuális volt, maga a könyv is, továbbá a színhely, a fogadás, a dedikáció. No és természetesen a kiadó is…

       Ezután indult (és tart a mai napig) az az interakció, amelynek keretében a játékostársaknak fiktív fogalmak meghatározásait kell lexikonszócikk-szerűen megadniuk. Az identifikciónak elkeresztelt sorozat nyomán egy fiktív internetes lexikon oldalai szaporodnak a honlapomon. A két utolsó projektummal pedig leginkább magamat állítottam nehéz írói feladat elé. Előbb azt kértem a kollégáktól, megadott verslábak és rímek alapján szonettsorokat alkossanak és küldjenek nekem. Én ezekből kész, teljes szonetteket írtam, még ám úgy, hogy egyikben sem lehetett több saját sorom, mint a hozott anyag. 75 vendégsor felhasználásával 10 szonettet sikerült írnom. Végül a most is folyó irodalmi játékomban az eddigi legnagyobb kihívásnak kell eleget tennem. Arra kértem az írótársakat, magyarul még meg nem jelent művekből 1-1 maguk választotta mondatot fordítsanak le számomra – és én ezeket változatlan formában felhasználom egy saját novellámban. Nem várt mennyiségben kaptam a jobbnál jobb és nehezebbnél nehezebb mondatokat, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől összesen 53 szövegrészt küldött. Ezekből eddig tízet sikerült elkezdett novellámba beépítenem úgy, hogy a gyanútlan olvasó észre sem veszi őket. Ezt az elkészült részt már közszemlére is bocsátottam a honlapon, ahol megelőzőleg olvasható volt a projektum részletes leírása, majd a beérkező mondatok, illetve a munkanapló is, amelyben problémáimat megosztom a játékostársakkal.

– Ezek után alig merem megkérdezni, hogy nyomtatott megjelenésre gondolsz-e.

– Nem lettem hűtlen a Gutenberg-galaxishoz! Jövőre végre megjelenik tizenhárom éve íródó és kétszer már lezárt, aztán újrakezdett hiányregényem a pécsi Pro Pannoniánál (ez már a negyedik könyvem lesz ennél a kiadónál, válogatott verseimet 1999-ben, novelláimat 2002-ben segítették sajtó alá). Egy éve készen van új esszégyűjteményem anyaga, megjárt egy kiadót, de bizonyos aprócska „malőr” miatt a korábban már megkötött előszerződés és az elnyert támogatási összeg ellenére nem jelent meg; most kiegészíteném az azóta írt újabb tanulmányaimmal, de komolyan még nem kerestem új kiadót; kötetbe még nem sorolt friss verseim is kitesznek már egy kötetnyit, és persze újabb regényeken is töröm a fejem. Tizenkét évnyi kihagyás után tavaly (miután a lapnál főszerkesztő-váltás történt) újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban, itt publicisztikákkal és esszékkel jelentkezem, próbálom elmondani, mi érdekel a világból, és ami érdekel, arról mit gondolok – vállalva, hogy véleményemet az általános olvasói és honi szakmai nézetekkel szemben fogalmazzam meg. Írtam már a liberalizmusról, az internet szemlélettágító hatásáról, az irodalmi játékokról (talán nem véletlenül), az e havihoz most gyűjtöm az adalékokat; témája valami ilyesmi lesz: a megjelenített Semmi az irodalomban.

– Számodra ellenben, úgy látom, a Minden az, ha írhatsz, szerkeszthetsz, játszhatsz… Hadd kívánják hát további ötleteket és jó munkát. Köszönöm a beszélgetést.

– Én is köszönöm, hogy mindezt elmondhattam, és virtuálom magamat.

(A képek az Ungparty Newság honlapjáról származnak, többségük Ballabás Dániel munkája)

Kérdezett: Mika Róbert

Eredetileg megjelent: Papirusz.hu 2004. 05. 09. Később felkerült a Papiruszportál.hu adatbázisába is: lásd

A képre kattintva olvasható méretben + Vári Fábián László nyilatkozata

„Nem politikai, hanem morális ügy”

Mi ösztönözte Balla D. Károlyt arra, hogy kilépjen a ezernél is több tagot számláló szakmai szervezetből?

     – Roppant sajnálatosnak tartom, hogy idáig fajultak a dolgok, sokkal jobb lenne a közérzetem, ha egy mindenki számára elfogadható, magas erkölcsiségét bizonyító szakmai szervezet tagja lehetnék. A Szövetség választmánya azonban – csaknem egyhangú szavazattöbbséggel – nem határolódott el gyűlöletkeltő beszédet tartó egyik tagjától, ezzel gyakorlatilag szolidaritást vállalt vele. A testület még az antiszemitizmust elítélő határozatot sem volt hajlandó meghozni. Az indoklást, hogy az Írószövetség nem kívánja a gondolatrendőrség szerepét vállalni, ez esetben a magam részéről elfogadhatatlannak tartottam: olyan szervezetnek, amely a gyűlöletkeltést és az antiszemitizmust az egyik tolerálható demokratikus véleménynek tekinti, nem kívánok a tagja lenni.

Mi a véleménye arról, hogy míg Ön kilépésével demonstrált a beszéd ellen, addig Vári Fábián László az említett ülés után verset ajánlott Döbrentei Kornélnak?

     – Ennél történt feltűnőbb véleménynyilvánítás is: pár napja Döbrentei alternatív Kossuth-díjat kapott. A döntés akkora felháborodást keltett, hogy meghiúsult a nyolc írószervezet közös érdekképviseletét ellátó Irodalmi Kerekasztal és a kulturális minisztérium közötti párbeszéd, amelyen pedig most először kerültek volna napirendre magas tárgyalási szinten az írótársadalom legégetőbb kérdései. Mivel a díj odaítélésében szerepet játszó egyik kurátor a Kerekasztalnak is tagja, a többiek részéről érthető aggályok fogalmazódtak meg; a Döbrentei melletti demonstratív kiállást többen a konszenzusra való törekvés otromba felrúgásának ítélték.
     Az írói szakma megosztottsága sajnos egyre nyilvánvalóbb, és úgy tűnik, ez az ügy egyfajta vízválasztóként „működik”: a gyűlölködést és antiszemitizmust egy író részéről elfogadhatónak tartók az egyik, az ilyen magatartástól elhatárolódni kívánok a másik oldalra állnak. Ezzel együtt azt gondolom, mindenkinek saját értékítélete alapján kell döntenie akkor, amikor kilép vagy benn marad. Más kérdés, hogy szerintem nemcsak a szakmán, hanem a szakma erkölcsi hitelén is csorba esik akkor, amikor a gyűlöletkeltőt nem kiközösítik, hanem többségi véleménnyel védőszárnyat borítanak fölé, sőt felmagasztalják, ami miatt aztán az ellene fellépők, de véleményükkel kisebbségben maradók kényszerülnek magukat kivonni az adott közösségből.
     Mindez számomra felveti azok felelősségét is, akik korábban és határozottabban nem léptek fel a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus ellen. Képtelenség, hogy ma Magyarországon újfasiszta szervezetek működhetnek, nagy példányszámú lapokban és a közszolgálati rádióban folyhat a gyűlöletszítás.

Miért gondolta úgy, hogy határon túli magyar íróként ezen a módon be kell avatkoznia egy - végső soron - magyar politikai belügybe?

     – Szerintem ez nem politikai, hanem morális ügy, még ám az írótársadalom erkölcsi ügye. Bár a kérdésnek van politikai és ideológiai színezete, ám azt hiszem, ha magyar író, ráadásul a legnagyobb írószervezet vezetőségi tagja kelt gyűlöletet (minden utólagos megbánás nélkül, sőt, tettére büszkén!), és ettől az adott szervezet nemhogy nem határolódik el, hanem szolidaritást vállal vele, akkor a legkevesebb, hogy e szervezetnek azon tagjai, akik elítélik a vallási és etnikai diszkriminációt, legalábbis megvizsgálják tagságuk fenntarthatóságát.
     Én ezt akkor tettem meg, amikor a Döbrentei-beszéd után Parti Nagy Lajos tiltakozásul azonnal kilépett az Írószövetségből, és erre az Elnökség szerintem elfogadhatatlan nyilatkozattal reagált (ezt olvasva Nádas Péter is kilépett), majd megfogalmazódott egy levél, amely azt kérte a vezetőségtől, határolja el magát a Dönrentei-beszédtől. Ekkor tartottam először szükségesnek, hogy elolvassam a beszédet. „Normális esetben” nagy ívben kerülöm az effajta szövegeket, messze áll az ilyesmi az érdeklődésemtől, most azonban azt kellett eldöntenem, igaz-e, hogy egy írótársunk „gyűlöletre uszító, alig kódoltan antiszemita beszédével minden határt túllépett”. Elolvastam a szöveget, mi több, az eredeti hangfelvételt is meghallgattam. És ha a puszta mondatok hagyhattak is kétséget, az élőbeszéd és a tömeg reagálása mindenképpen meggyőzött arról, az elmondottak nem csupán alkalmasak rá, hanem meg is valósították a gyűlöletkeltést. Ráadásul az indulatok nem valamely politikai ellenfél, hanem egy vallási és etnikai kisebbség ellen irányultak. Ezek után aláírtam a levelet.
     Határon túli státusomat illetően fontosnak tartom megjegyezni, a rendszerváltás éveiben az Írószövetség volt az első olyan szervezet, amely bennünket elismert és felkarolt, ezzel számunkra bizonyos otthonosság-érzést teremtett (amiért a magam részéről roppant hálás vagyok). Mivel azonban nemzeti irodalmunkat egyetemes képződménynek tekintjük, így érthető, hogy alapvető kérdésekben lakhelyünktől függetlenül véleményt nyilváníthatunk. (Megjegyzem, a mostani kollektív kilépéshez csatlakozott Grendel Lajos pozsonyi, Tolnai Ottó és Végel László délvidéki, Fejtő Ferenc franciaországi, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Visky András erdélyi író.)
     A magam részéről sajnálattal térek napirendre afölött, hogy ez a szervezet többé nem lehet a magyar írók egységének a megtestesítője. Nem a száz kilépő tépázta meg tekintélyét, hanem a vezetőség magatartása, amely ezeket a kilépéseket kiváltotta. Megütközve tapasztalom azt is, hogy a történtekből milyen torz tanulságokat vonnak le egyesek: szerintük végre megtisztul a szervezet. Jó néhány Kossuth-díjastól és világszerte vagy országosan elismert nagyságtól most valóban sikerült „megszabadulni”; Esterházy, Nádas, Oravecz, Grendel, Fejtő, Görgey, Konrád, Kukorelly, Váncsa, Vámos Miklós, Kertész Ákos… Talán mégsem olyan nagy nyereség mostantól nem tudni őket a tagok sorában… A szövetség elleni támadásnak, „aljas kampánynak” pedig – kell-e mondanom – éppen azok minősítik mindezt, akik maguk teremtették a kilépéseket kikényszerítő helyzetet.

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. márc. 13.