Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.aug.]

Lomtalanítunk. Ki gondolná, hogy ez az egyszavas mondat egész családtörténetet rejt magában. Mutasd meg a szemetedet, megmondom, ki vagy. A három pincénk kacatjait kihordó, teherautóra pakoló és elszállító markos férfiak most többet tudhatnak rólunk, mint legközelebbi ismerőseink. A használaton kívüli holmikon át beleláttak a múltunkba, talán a lelkünkbe is. Még szerencse, hogy nem a családszociológia és nem a gyűjtögetési pszichózis a szakterületük, hanem a köztisztaság.

Háromgenerációs családi házunk több részletben épült, és voltaképp még most sincs teljesen készen. Negyvenhét éve a kisház épült fel villámgyorsan: sürgősen el kellet jönnünk onnan, ahová születtem. Apámék szép telket vettek a Várhegyen, de rendes épület felhúzására persze nem maradt pénzük, így előbb csak a picike alagsori konyha és fölötte a szobácska épült meg, ebben húztunk ki egy szezont négyesben. (Én másfél éves voltam.) Közben elkezdődött a nagyház alapozása, emelkedtek a falak és két nyárral később tető került fölébe. A helyiségek lakhatóvá tétele fokozatosan (és elég lassan) történt, arra már én is emlékszem, hogy az emeleten évekig üzemelt a rossz-szoba, az volt a kecskelábakkal és gyalupadokkal felszerelt asztalosműhely, amelyben a mesterek a ház fakellékeit készítették, itt fűrészelték és gyalulták a többi szobába kerülő padlódeszkát, az ajtókat, ablakokat, és a szép faragott korlátú lépcsőt is.

Nekem a rossz-szobába nemigen szabadott belépnem, de a mesterektől időnként remek kis csinos gyalult deszkavégeket kaptam, és ezekből az ingyen-építőkockákból a magam palotáit is felrakhattam naponta. Mivel apám éppen egy szovjet termelési regény fordításán dolgozott és anyámnak gépbe diktálta a magyarítását, én a nagyobb deszkácskáimat elneveztem a könyv szereplőiről. A legkedvesebb darab a főhős után Tolja Kovaljov nevét kapta. Egyszer, mikor anyámnak tálalásnál éppen nem volt hová tennie a forró lábast, felkapta a földről az egyik lapkát, azt illesztette alája, úgy tette az asztalra. „Naaaa, anyúúú, miért vetted el Tolja Kovaljovot!?” - siránkoztam. Ettől kezdve családunkban mindennek ez a neve, amit a forró tál alá teszünk, legyen bár cserép vagy fém vagy plasztik. A szovjet szocreál-műveknek lassan az utolsó példányait is kiselejtezik a könyvtárakból, de nálunk már a harmadik nemzedék étkezik a szovjet ember típusát fejlődésében ábrázoló regény nagyszerű hősének hőszigetelővé tárgyiasult társaságában.

Amikorra a nagyház elkészült, a kisház konyhájából pince lett, a szobácskában bátyám rendezte be ezermester-műhelyét, amely hamarosan meg is telt a hatvanas évek elektrotechnikai iparágának az összes kellékével. A rossz-szobában lett a háló, a másik emeleti helyiségben apám dolgozószobája, a földszinten az új konyha, a vizesblokk és a nappali. Aztán éveken át zajlott a cserebere. Előbb bátyám költözött el, műhelyéből lett az én kamasz-dühöngőm, aztán magam növekedvén és baráti köröm nálam gyakran időző tagjai gyarapodván egyre nagyobb szobákba költöztem. De a legtágasabb is szűkös lett, amikor megházasodtam és fiunk megszületett. Hogy megkaphassuk a teljes emeletet, ahhoz a szüleimnek a földszinten szüksége volt egy nagyobb traktusra, így hát elhatároztuk az újház hozzáragasztását a meglévőhöz, mégpedig úgy, hogy az egész építmény együtt L alakot öltve határolja a portát. De mivel a telkünk domboldalon fekszik, így ami az utcáról földszint, ugyanaz az udvar felől emelet, és mivel a toldásnak (az „L” betű szárának) és a régi résznek nyilván közös tetőt szántunk, így az egyetlen új földszinti szoba kedvéért az újházat háromszintesre kellett építeni, alul pince, középütt szoba, fent padlás.

Ettől kezdve mi laktuk a két korábbi szobát az emeleten, és még a kislányunk születése után is jól elfértünk négyesben. Igen ám, de a gyerekek nőttek és különböző neműek lévén a külön szoba jogos igénynek látszott. Ezen kívül a család egyre több tagjának az otthonunk lett az egyetlen munkahelye: íróember apám nyugdíjba ment, én is felszámoltam tankönyvkiadói munkakörömet, feleségem a gyereknevelés mellett szintén írásra adta a fejét. Íróasztalok, saját zugolyok… Hirtelenjében újra kevés lett a szoba a jókora házban. Nosza, rendezzük be a padlásteret!

Ekkor gyűlt meg először a bajunk a felhalmozott lomokkal.

A szüleim a háborús nemzedék tagjai, akiknek vérébe ivódott, hogy semmit nem szabad kidobni, mert egyszer még szükség lehet erre is, meg arra is. Apámban ezen felül valami genetikai parancs is munkál, alighanem a szerinte szász, anyám szerint sváb vér szólal meg benne, amikor eltesz és eltétet minden kiérdemesült portékát, kezdve a kiürült tégelyektől a fa- és fémhulladékon át a lecserélt bútorokig bezárólag. Elképzelhető, hogy a magunk fölé-köré épített ház folytonos toldozgatása és a számos szobacsere, no meg a négy és fél évtizedes együttlakás hány köbméternyi használaton kívüli tárgyat termelt. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a bátyám nemcsak az elektrotechnikának volt a megszállottja és nemcsak legénykori műhelyének teljes arzenálját hagyta hátra, hanem házasemberként minden a hobbyja tárgyát képezte, ami forog és gurul, mivel azonban saját lakótelepi lakásában nem rendelkezett elegendő tárhellyel, így a motor- és autóalkatrészek zöme is nálunk landolt. Sőt, valamennyi rám is átragadt a szenvedélyéből, így az én mindenkori legényszobám is szépen megtelt különböző kütyükkel és ketyerékkel, trafókkal, kisebb-nagyobb forgattyúkkal, tápegységekkel, működő és szétszedett rádiókkal, magnókkal, lemezjátszókkal, hangerősítőkkel, kapcsolótáblákkal, még oszcilloszkópom is volt egy időben, az ajtóm és az ablakom zárását és nyitását pedig az ágyból tudtam vezérelni, csigás áttételekkel. És akkor akvarista és amatőrfotós múltamat még nem is említettem. Mindezek helyigénnyel és megfelelő mennyiségű rekvizitummal jártak, amelyek életvitelem változásával és a gyerekek érkezésével – a család összes többi lomját szaporítva – szépen leköltöztek a pincébe; vagy ami közelebb esett: fel a padlásra.

Nos, amikorra eldöntöttük, hogy ebben a tető alatti tágas térben rendezzük be a középnemzedék rezidenciáját, átadva a két gyereknek a korábban lakott két emeleti szobát, addigra a padlás már roskadásig megtelt kacatokkal. Sebaj, mindent lehordunk a pincékbe, van ott még hely. Pedig már nem volt. A dolgot csak úgy lehetett megoldani, ha a tárolmányokat egymásra halmozunk, nem törődve azzal, hogy a hátrább kerültek ezzel végképp hozzáférhetetlenné válnak.

Ja, közben még autós emberek is lettünk, a bátyám tíz éve már használatlan garázsában autó ugyan nem volt, de kanna, hordó, kompresszor, üveg, kerék, felni, festék, olaj, tömítés, alkatrész annyi, hogy előbb ki kellett üríteni, hogy a saját kocsinkkal beállhassunk. Minden garázs-cucc is a pincében kötött ki.

A teljes krach négy évvel ezelőtt következett be, amikor a földszint egy részén nagyobb fajta felújítás vált szükségessé, a konyha és a fürdőszoba négy évtizede szolgáló berendezését ki kellett cserélni. Természetesen a régi konyhabútor, a félig szétmállott ajtótáblák, a csempére váltott kopott linóleum, a széteső hokedlik nem a szemétre, hanem a pincékbe kerültek. Ettől kezdve már be sem lehetett lépni egyikbe sem.

Nos, ezeknek a jobb sorsra érdemes helyiségeknek a kiürítését tette most elkerülhetetlenné két körülmény.

Az egyik, hogy anyósom tavaly megözvegyült, egyedül maradt beregszászi házukban a nagy kerttel. Magát ugyan még jól ellátja, de a ház karbantartásával és a földecske művelésével már nem boldogul. Meg hát a magány sem olyan jó dolog, és miért kellene magában élnie annak, akinek alig hetven kilométerre lakik az édes és egyetlen leánya meg a két unokája. Hogy mi vagy a gyerekek valaha is Beregszászba költözzünk, az képtelen ötletnek látszott, így az egyetlen megoldás: anyósom költözzön hozzánk. Igen ám, de hová?

Említettem: a hegyoldal dőlésében a mi pincéink csak az utca felől nézve vannak a föld színénél mélyebben, az udvar felől szabályos földszinti szobák, pár lépcsőt kell fellépni az ajtajukig, amúgy pedig szép napfényesek, déli fekvésűek. Bármelyik megfelel lakószobának, csak le kell padlózni, nagyobb ablakot kell berakatni, ki kell festetni, meg kell oldani a fűtést. No és persze: előtte ki kell üríteni. Hát igen…

A lomtalanítás elkerülhetetlenségének másik oka az, amiről egy korábbi naplójegyzetben már írtam: három éve botrányosan rossz nálunk a vízellátás. A Weöres Sándor-féle Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő ungvári kollégája egyetlen megoldásként egy nagyobbfajta víztartály és szivattyú felszerelését javasolta – a legtöbb szomszédunknak már van ilyen. Sehol a lakásban erre nincsen hely (meg hogy is festene két ilyen otromba dolog a négy éve végre kicsempézett fürdőszobában), így csak a mélyebben fekvő pinceszerűségek valamelyike jöhetett szóba. A probléma pedig ugyanaz: előbb ki kell üríteni, mert mostanra nemhogy ezer literes tartály, de jószerével egy liter szilvabefőtt sem férne el bennük.

Családtagjaink egészségi állapotát, életkorát és fizikai erőnlétét tekintve mindössze ketten jöhettek szóba a háládatlan feladat elvégzésére. Évám és Kolos fiunk neki is láttak a dolognak, elkezdték kihordani az utcára lomjainkat. A házunk előtt már takaros halom éktelenkedett, amikor az elsőre munkába vett pincében még nem is látszott a hiány. Rá kellett jönniük, hogy kettecskén hetek alatt sem végeznek, arról nem is szólva, hogy egyes tárgyakat még megemelni sem tudtak.

Szerencsénkre azonban a városban alighanem folyamatos portyán lévő félhivatalos nagybani guberálók már első nap felfigyeltek az utcai kincsesbányára. Rövid értékfelmérő turkálás után (mutasd meg a szemetedet…), oda nyilatkoztak, hogy ha van még az effajta készletből ott, ahonnan ez kikerült, ők ingyen és bérmentve vállalják a kicipelést – ha övék lehet az egész szajré. Ez nagyon jó üzletnek tűnt, bár azt is közölték nyomban, hogy az elszállításért fizetni kell, de a teherautót megszervezik.

Nos, hamarosan öt markos férfi kezdett munkálkodni pincehelyiségeink kiürítésén, megkezdődött az érdemi lomtalanítás, likvidálása a használatból kiesett, kiöregedett, elromlott, üzemképtelen, kiselejtezett, kilukadt, megvetemedett, szétfeslett, elkopott, beszáradt, szétrozsdállt, megszuvasodott, elázott, kiégett, eldugult, megrepedt, felhasadt, levált, felhólyagzott, kifakult, elkoszlott, beszakadt, szétmálló holmiknak, amelyeket, tudjuk, a háborús nemzedék tagjai szerint nem szabad kidobni, mert egyszer még, bizony-bizony, jók lehetnek valamire. De nemhogy nem jók semmire, hanem puszta meglétük is elfelejtődött az évtizedek során, továbbá pedig amúgy is megközelíthetetlenekké váltak az elébük-fölébük tornyozott „fiatalabb” lomok miatt. Hetvennyolc éves apám időnként megjelent a tett helyszínén, erőtlen kísérletet téve, hogy az örökkévalóságnak megmentse a félig elporlott ajtófélfákat, a széteső szekrényeket, a négy (!) üzemképtelen és a műszerészek által javíthatatlannak ítélt Robotron villanyírógépet, a hasonló állapotú hatalmas ősrégi légkondicionálót, felszedett padlódeszkát és linóleumot, ágysodronyt, beszáradt nagy festékes tégelyeket, gyerekeink kiérdemesült járókáját, az alja nélküli vedreket, ládák, dobozok, kannák, hordók tucatjait, több kilónyi görbe rozsdás szeget, az összegabalyodott kötelek és falból kiszedett huzalok nagy kötegeit, a két repedt vécékagylót, csorba üveglapokat, az ülőke nélküli hintát, az ismeretlen eredetű két gyűrött Lada-ajtót és néhány ócska autógumit, az összecsapzott belsejű matracot, a törött fogasokat, a lukas locsolócsövet, lábatlan fotelok és támlátlan székek sokaságát, kopott és szétfoszlott szőnyegeket, anyám lánykori vedlett foncsorú tükrét, a kisházban egy télén át fűtésre és főzésre egyaránt használt rozsdás dobkályhát, a beleszáradt habarcstól súlyos teknőket, a tető szigeteléséből maradt szuroktömböket, bátyám harminc éve kiselejtezett, kerék nélküli motorbicikli-csónakját, kibelezett első televíziónkat, a nyele nélküli mákdarálót, a kirándulásainkra magunkkal hordott, mára betét nélküli és lukas szűrőjű turista-kávéfőzőt, a minden szobából kiszorult, burkolata-szakadt íróasztalt, törött csempék és cserepek százait, kályhacsöveket, üvegtelen akváriumot, leszakadt ereszt, elvesztett kulcsú lakatokat, nem záró zárakat, nem kapcsoló kapcsolókat, a kiszuperált hősugárzókkal, rezsókkal, csillárokkal, nyeletlen vasalókkal teli ládát…

A nagy böhöm teherautó kétszer fordult, kétszeres borsos áron, mindkétszer jó púposra megpakolták – és az apraja még így megmaradt harmadnapra, ezt már elhordták kézben és talicskán az önkéntes köztisztaságiak. Nagyjából kiürült a két nagyobb helyiség. Amit apámnak mégis sikerült megmentenie, illetve amiről Éva és Kolos úgy ítélték, hogy még valóban jó lehet valamire, netán reális értéket képvisel, az átkerült a harmadik pincehelyiségbe - hogy aztán majd azt is lomtalanítani kelljen. Hiába, minálunk az a szokás, hogy mielőtt kidobnánk valamit, évekig hurcolgatjuk a házon belül új és újabb tárhelyekre.

No, épp időben ürült ki a fürdőszobához legközelebbi pince, mert vízvezeték-szerelőnk beszerezte és elhozta, így már volt hová tenni a csöveket, szelepeket, csapokat, a szivattyút és a hatalmas, ezer literes, fekvő helyzetű és türkizkék színű műanyag tartályt. Ez utóbbi, a család egybehangzó véleménye szerint, tengeralattjáróra hasonlít leginkább, erre emlékeztet hengeres alakja, tetején csavarodó fedele, periszkópként meredező csöve. Hát valóban, mondtam erre én, de mégis nagy a különbség. A tengeralattjáró esetében kívül van a víz – ennek meg a belsejében lesz. Ha lesz. Ha jut.

Bennem ugyanis felötlött, hogy a nálunk kialakult tűrhetetlen vízhiánynak egyik oka éppen az effajta szivattyús házi víztározók üzemelése: mivel már a legtöbb szomszédunknak van, ők eddig elszívták előlünk a vizet. Most hogy már lesz nekünk is, mi kicsit visszaszívjuk tőlük és teljesen elszívjuk azok elől, akiknek még nincsen. Ha pedig már mindenkinek lesz, akkor azzal adtunk a szarnak egy pofont, mert egymástól szívhatjuk csak el, a város ugyanis ezután is csupán annyit fog a csőhálózatba ereszteni, mint eddig. Ez tehát a „mindenki tercel” esete…

Ám ha egy kicsit sok járulékos költség árán is, de végre konganak az ürességtől a pincék. Amíg anyósom beköltözik, kedvére cirkálhat bennük a türkiz tengeralattjáró. Úgy hallottam, a kapitányát Tolja Kovaljovnak hívják.

___________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/szept.

Balla D. Károly

Fogódzók

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. júl.]

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a számára oly fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban fogódzkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a jól rögzített bútort, mindig alaposan meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztonságérzettel. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit.

Anyámnak ez a családtag-megidéző szükséglete különben eléggé szelektív. Hogy ötszáz kilométerre élő és évente csak egy-két alkalommal hazalátogató bátyám fényképét kiteszi a polcra, az valószínűleg természetes. Engem azonban naponta lát… Az is megfigyelhető, hogy az unokák és dédunokák közül a lányutódok nem állnak olyan közel a szívéhez, mint a fiúk. A menyekről és unokamenyről már nem is beszélve. Az egyes fotók értékét így aztán a „kedveltségi fokozat” és a „ritkán látottság tényezője” együttesen határozza meg. A veszteség így hát összességében mindenképpen tetemes.

Az ereklyéket azóta kereste már a család mindenütt. Talán elsodorta a huzat (kémlelés a szekrények alá); talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet (lehetséges helyek végigfürkészése). De nem. Esetleg a feleségem pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Netán a gyerekeim vették magukhoz valamiért. Ám aznap ők nem jártak a nagyszülők szobájában. Akkor csak Tamás lehetett, a dédunoka – bátyám Ungváron élő fiának a fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám legközelebbi látogatásakor, amikor számon kérték rajta az eltűnt fényképeket, az amúgy hamiskás tekintetű lurkó magabiztosan tagadta a dolgot.

Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a kulcsa a rejtélyes esetnek. Talán így akart fotót szerezni imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról.

Merthogy egy kiskamasznak is szüksége lehet kapaszkodókra.

*

Capival iskolatársak voltunk és akkor haverkodtunk össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remek cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Ismertem persze korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként mindig és mindenütt rajzolt: órán, komszomolgyűlésen, egyszer láttam: még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, és felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Később egyszer az is előfordult, hogy már órák óra mértük a járdát az Ung-parti sétányon és nagyon leültünk volna, de minden pad foglalt volt. Na várj csak, kacsintott cinkosan Capi, leguggolt az egyik pad elé (tisztes távolságra), elővette a blokkját és rajzolni kezdte az ücsörgőket, akik persze feszélyezve érezték magukat, hamarost odábbálltak. Lett szabad padunk.

Nem volt kétséges, hogy a képzőművészeti szakiskolában fogja folytatni tanulmányait. Fel is vették, de már a második éven összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet követendő irányelveit illetően. El is húzták a vizsgán. Ám a vaskalapos tanárnak volt egy liberálisabb kollégája (és ellenlábasa), maga jegyzett festőművész, főállásban éppen az egyetlen ungvári nagyáruház „művészeti irányítója”; odavette Capit dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek (mládsij hudozsesztvennij szotrutnyik), valójában: plakátfestőnek. A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is buktatatta magát az iskolában, évekig mégis a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondja, mégis itt fejlődött a legtöbbet, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még sehol nem használt varázsszót: „dizájn”, és talán azt is, hogy „pop art”. A festékkel és a dekorációkhoz szükséges anyagokkal és eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben sok olyasmit megtanulhatott, amiről a szakiskolában nem is hallott volna. Amikor pedig egy tilalmas burzsoá propagandaanyagnak számító Andy Warhol-albumot kapott kölcsön a mesterétől, úgy érezte, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.
Közben a dolgozók esti iskolájában le is érettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a lembergi (lvivi) művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre”, biztatgatta, de Capi nem szánta rá magát.

Amikor aztán kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Capi lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Fogalmam sincs, hogyan csinálta (akkoriban csak családegyesítéssel lehetett áttelepülni). Évekig lakott komfort nélküli bérlakásban. Lakás? Egyetlen helyiség, az egyik sarokban mosdó, a másikban gáztűzhely, hátul az ágy, előtte a rajzasztal; közös vécé a gang végén. Alkalmi munkákból élt, de a szakmáját nem adta fel. Vagy két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat, aztán ezt is feladta, mert nem volt hajlandó jattolni („Tudod, a flasztermaffia!”). Állandó munkába nem állt, nekem azt mondta, nem azért kereste a nagyobb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Aztán szem elől vesztettük egymást.

Hosszú szünet után három évvel ezelőtt jelentkezett újra. Az interneten rábukkant a honlapomra, kedves e-mailt küldött. Arról számolt be, hogy sikerült megkapaszkodnia, előbbre jutnia. Egyszemélyes Bt-t alapított és alkalmazott grafikusként teljesít megrendeléseket kiadóknak, oktatási intézményeknek, vállalatoknak. Pár éve egy hannoveri ösztöndíjat is elnyert, kint dolgozott fél évig. Később volt pár vidéki kiállítása, és állítása szerint két budapesti galériában is megvásárolhatók kisebb munkái. Ha pedig anyagilag megszorul, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat” készít, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

Egy ideig kis kommentárokat is fűzött a webnaplómhoz. Amolyan kötözködések, cikizések voltak, de nem bántam, mindig szerettem a humorát. Hogy épp rajtam köszörüli a nyelvét, az néha kínosan érintett, de ősrégi barátságunkba belefért. Esztendő múltán aztán megint eltűnt.

Most meg újra jelentkezett és arról számolt be, hogy tanyát vett, kipofozta a közepében álló, (inkább roskadozó) házat; odaköltözött. Gazdálkodik, s ha ráér, lovakat rajzol. Álmában szőrén üli meg őket és lobogó sörényükbe kapaszkodik.

*

Csönge lányom olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebbet, Szerb Antal Utas és holdvilágát ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám!

Az Utast negyedszázada igen sajátos okból olvastam először. Egy görög tragédiákba illő, szép, de fatális szerelmi történetet éltem éppen, és az én különös Elektrám azt mondta, az ő megismeréséhez találhatok kulcsot ebben a regényben. Ulpius Évában ugyan nem sikerült ráismernem, de a regény nagyon tetszett, kedvencemmé vált, és hiába lett annak a szerelemnek hamarosan vége, én ötévente újraolvastam a szívemhez nőtt könyvet. Aztán egyszer hiába nyúltam érte. Valószínűleg elkérte valaki és nem hozta vissza. Attól kezdve mindig a könyvtárból kellett kikölcsönöznöm. Utoljára akkor, amikor Olaszországba készültünk, és én ezt szántam úti olvasmánynak.

Hogy kedvenc könyvemből nincs saját példányom, több írásomban is kikotyogtam. Arató Antal barátom pedig, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta az egyiket, és el is határozta, megajándékoz egy példánnyal. Így is lett. Amikor legközelebb nála jártunk Székesfehérváron, átadta az antikváriumban vásárolt 1980-as kiadást. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Ezt meséltem el Csöngének és persze megkérdeztem tőle, tetszett-e neki a regény. Igen, hogyne, de azért különösebben nem lelkesedett. Ajánlottam, öt év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/aug.

• Pánikroham az Utas és holdvilágban - lásd a fenti linken

Balla D. Károly

Bujaságunk története

Mojzes Ambrus: Divagációk (Perem Könyvek, Bp, 2005.)

Mojzes Ambrus igazán tudja, miként szerezzen kellemes órákat olvasóinak ebben a hőségben. Az első oldalon megragadja a figyelmünket kijelentésével, hogy a magyar történelem voltaképp színésznők vaginája körül forog, majd talán kicsit túl hosszan időz a századelő (a huszadik) fülledt történelmi levegőjében, de aztán a korrajz után a sztorik, pletykák, vaskos történetek révén mind közelebb kerül az olvasmányossághoz, elragad könnyeden anekdotázó, de mégis irodalmi stílusával.

No de menjünk sorba.

Mojzes Ambrus könyve úgy indul, mint egy színház- és filmtörténeti monográfia, amely a tömegpszichózis, a divat lélektana, leginkább pedig "a nemzeti érzületben mutatkozó történelmi szükségletek" felől elemzi az idolok kialakulását, azt várnánk, hogy meggyőző erővel fogja bemutatni, miként emelkednek egyes dívák a "nemzeti szexuális szimbólum" magasába. Ám a folytatás inkább valami apokrif anekdotagyűjtemény felé vesz fordulatot. Könnyű flörtök, súlyosabb szerelmi kalandok és kirobbant vagy eltussolt politikai botrányok váltakoznak, az ember kapkodja a fejét, hány feddhetetlen politikus fordult meg a legnagyobb színésznők ágyában (vagy fordítva). De ez még mind kevés, mert hirtelen elkanyarodunk a leszbikus kapcsolatok felé és a színésznő + politikusfeleség párosok buja történetei következnek. Az egész már-már bulvárízűvé válik, amikor újabb elmélkedések, kisesszé szerű eszmefuttatások ékelődnek a szövegbe, egyikük az irodalmi szalonok közéleti szerepét elemzi, másikuk a magyar vasúttörténethez nyújt érdekes adalékot, a harmadikból megtudjuk a Sacher-torta pontos receptjét.

Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy a Mojzes által kidolgozott elmélet igaz-e vagy sem. Voltaképp annak sincs jelentősége, hogy a részletesen előadott sztorik megtörténtek-e avagy csak megtörténhettek volna. Ennél sokkal fontosabb, hogy könyve roppant olvasmányos, szórakoztató - és szerintem teljesen hiteles képet fest arról a világról, amelyet bemutat. (Hogy a szerző ismeretei mennyire kiterjedtek és pontosak, azt például egy általam is ellenőrizhető megállapítás jelzi: Fedák Sáriról szólva ugyanis nem mulasztja el némi kajánsággal megjegyezni, hogy a díva sok bujaságot megélt beregszászi villájában ma a kárpátaljai református egyház püspöki hivatala székel.)

Végül még hadd említsem a remek címválasztást. Ha Mojzes bulvárkönyvet akart volna írni, akkor nyilván nem egy alig ismert idegen kifejezést írat a borítóra. Ám a latin szó egyfelől pontosan fedi a szerző alkotói módszerét: a divagáció elkalandozást, a témától való eltérést jelent - és hát könyvében más sincs, csak egymásból eredő kitérők, mellékágak, kísérősztorik. Ám a szó a "diva" hangsorral kezdődik, a kötetben pedig a szerző gyakran használja saját szakszavát, a "vaginációt", amelyet egyrészt folyamatként, másrészt a "náció" speciális szinonimájaként értelmez, például ilyen összefüggésben: "Amikor a kiskamaszok Karády Katalinra gondolva maszturbáltak az iskolaklozeton, amikor a tisztes férjek őt képzelték esténként csúnyácska asszonyuk helyére az ágyba, amikor katonák ezrei az ő búgó hangját hallva és feszes csípőjére gondolva rohantak az értelmetlen halálba, akkor kiderült, hogy igen, magyarságunkkal mégis megtörténhet a teljes körű vagináció, alkalmasak vagyunk arra, hogy búskomor nemzetből végre egy díváért túlfűtve rajongó vaginációvá emelkedjünk."

A Perem Könyvek sorozatban megjelent kiadványt jó szívvel ajánlom olvasmányul mindenkinek: itt a nyár, itt a szünidő, a VAGÁCIÓ.

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. jún.]

Ünnepi Könyvhét. Főleg vidéki programjaink voltak: író-olvasó találkozók Leányfalun és Solymáron, a Pest Megyei Könyvtár szervezésében. Remek házigazdák, jó közönség, kellemes estek; legfeljebb a tiszteletünkre megejtett versszavalatoktól tekintettem volna el szívesen, de ezeket is túléltük.. Érdekesség, hogy mindkét helyen olyan olvasóinkkal is szót válthattunk, akik eddig csak az interneten találkoztak írásainkkal. Agitáltam is rendesen mindkét helyen a világháló és a digitális irodalom mellett.

Az egyik napon néhány déli órát sikerült a Szt. István téren töltenünk, ahol is az egy időegység alatt ismerősökkel-barátokkal való találkozás mutatószáma igen magasnak bizonyult; el sem kezdem a felsorolást. Másnap, amire hosszú ideje nem volt példa, hosszan „sétáltunk” a Körúton. Nekem már évekkel ezelőtt is nehezemre esett akár csak egy-két háztömbnyi távolság megtétele, most azonban vidáman gurultam a tolószékemben. Engem, ezt komolyan mondom, a korábbinál nagyobb mozgásszabadsághoz juttatott a körülmény, hogy két rossz láb helyett négy jó kerék van alattam.

Esti rendezvényünk előtt még a Holmiba voltunk hivatalosak. Éppen szerkesztőségi ülés zajlott, mi pedig siettünk, így rövidre fogtuk a látogatást, kicsit sajnálva, hogy ezúttal elmaradt a Réz Pállal, a talán utolsó klasszikus értelemben vett főszerkesztővel eltölthető szokásos egy-másfél órás „irodalmi szalon”. Ezek a beszélgetések, szoktam mondogatni kis túlzással szólva, felérnek egy-egy itthoni egyetemi szemeszterrel.

*

Éva feladott több mint 10 kiló ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Az intézmény most már második alkalommal révünkön szerzi be a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt tavaly, hogy a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itt hagyni – sopánkodtak a felvételi osztály asszonyai, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a vámnyilatkozattal, értékbecsléssel, vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ennyi könyvet küld olyan messzire. Egy-két év, és talán már meg is köszönik az ügyfélnek, hogy oda vitte a pénzét. (Hol van már az a „szép” idő, amikor a szovjet posta hatóságként viselkedett, és az állampolgár remegő térddel ment a külföldről érkezett csomagját kiválni. Ha pedig még csak nem is baráti szocialista országból, hanem neadjisten nyugatról kapott pakkot, úgy néztek rá, mint potenciális hazaárulóra.)

*

Anyám nyolcvanéves. A családi tanács azt a döntést hozta, hogy az Ungvártól 12 kilométernyire fekvő Nevickén költsük el az ünnepi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik a szüleimet: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással-fürdéssel, aztán apám alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amely a turistaszálló földszintjén üzemelt, és amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársai dekorálták falnyi sgraffitókkal. Munkájukat még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig munkálkodó nagybátyámat (apám maga is képzőművésznek készült, így szoros barátságban állt az összes kollégával). Amikor elkészült a nagy mű és megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át, lehetőség szerint mindig a legnagyobb falikép alá ülve: ez ruszin népviseltbe öltözött táncospárt ábrázolt, a sgrafitto jobb sarkában pedig ott díszlet nagybátyám monogramja is. Nos, a rövid fürdőzések után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk, apám igazán elemében érezte magát és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és az étel sem mindig volt kedvemre való (eléggé kákabélű voltam akkoriban; a választék meg szűkos). Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idény; ilyenkor kis séta után egyenest a „kocmába” vitt az utunk. Így hát a „menjünk ki Nevickére!” egyenértékű volt az ott elköltendő ebédre való célzással, és a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban. Pár éven át még a gyerekeink születése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. Sajnos azon az 1986-os május elsején is, amikor fogalmunk sem volt arról, hogy mit hoznak a felhők Csernobil felől.

Aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején, mint annyi minden, Nevicke is lezüllött, a folyópartot elárasztotta a szemét, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, „Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy a szüleim is megöregedtek, nehézkesebbek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben költse el a kibővített család a születésnapi ebéd – akkor hol másutt, mint Nevickén.

Éva és apám a minap ki is ugrottak felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge lányom itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten! Mert hogy a felújított, átépített épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A hálóra is feltett fotókat nézve ugyanazt láthattam, amiről aztán a helyszíni szemléről hazaérkező családtagok beszámoltak.

A középkori hangulatot imitáló, lovagteremnek berendezett „resztorán”-ba persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgraffitók, egyszerűen leverték őket a falakról. Az új vakolatra ízléstelen giccsek kerültek (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez apámat eléggé rosszul érintette, ő már beleérte magát a régi hangulatba. Csalódását legyűrve egy asztalt csak lefoglalt vasárnapra. Ruszin néptáncosok helyett majd ószláv kardvívók társaságában ebédelünk.

_______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/júl.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. május 15.

Atyai barátom bő hónapja e-mailban gratulált ahhoz, hogy már saját jetink is van. Nem értettem a dolgot, visszakérdeztem, ugyan mire céloz. Hát nem olvastam? Bizony nem.

Utánanéztem, és meg is találtam bulvárhírt, miszerint a Kárpátokban, az Ökörmezői járásban látták a havasi embert, a bejelentés nyomán már tudóscsoport is érkezett a helyszínre. Két héttel később bennfentesként fogadtam a címlapsztorit: A titokzatos lény Kárpátalján is megjelent?

Bevallom, én kifejezetten örülnék a helyi illetőségű Nagylábú felbukkanásának, ha cserébe inkább a magyar-magyar hadakozások vesznének az erdők sűrűjébe. Csak aztán ki ne derüljön, hogy szőrös barátunk időközben megalapította a Kárpátaljai Magyar Jetik Szövetségét és már be is nyújtotta az igényét a jogos milliós támogatásokra az Illyés Közalapítványhoz.

Szó se róla, szervezeteink és intézményeink gondoskodnak arról, hogy valami mindig felborzolja a kedélyeket. Alig ült el a beregszászi főiskola számára átadott épület tulajdonjoga körüli hercehurca, máris kitört a hisztéria a Kárpáti Igaz Szó, egyetlen országos terjesztésű közéleti lapunk körül.

A kommunista párt és a néptanács megyei szervezetének hajdani napilapját, megtartva a jogfolytonosságot, a rendszerváltás után újragründolták, így lett három alapítója a Kárpátaljai Megyei Tanács, a Kárpátaljai Megyei Közigazgatás és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Utóbbi szerepeltetése, ezt mindenki tudta, inkább csak szimbolikus jelentőséggel bírt, jószerével a hatalmi szervek bizalmi gesztusának számított, senki sem gondolta, hogy az akkor még oly gyámoltalan magyar érdekvédelmi szervezet, a KMKSZ majd ténylegesen gyakorolhatja tulajdonosi jogait. Erre valójában nem is aspirált és azon természetességében vette tudomásul, hogy cserében a működtetés-fenntartás terheit sem kell vállalnia. (Mondhatnánk úgy is, jogai és kötelességei arányban álltak egymással és közelítettek a zérus határértékhez.) A 90-es évek gazdasági mélyrepülése idején ennek inkább örülhettek: a teljes pénztelenség körülményei közepette a negyvenezres példányszám nagyjából egyötödére (!) csökkent, a napilap „másnapilappá” vált (azóta is hetente háromszor, azaz nagyjából másnaponként jelenik meg), a munkatársak fizetése pedig olyan nevetségesen alacsony volt, hogy a nagyissza újságírók a szerkesztőségtől útban hazafelé úgy tudták elrundózni havi bérüket, hogy rendesen be sem rúgtak.

Az elmúlt 15 évben vegyes kvalitású és elkötelezettségű főszerkesztők váltották egymást a lap élén, akadt, akinek a lehetőségei csak a túlélést biztosíthatták, volt, aki mintha a leépítést, lezüllesztést tűzte volna ki céljául, és akadt olyan is, aki akkor sem szánta rá magát semmilyen újításra-fejlesztésre, amikor erre, a szűk esztendők múltával és a magyarországi támogatási rendszer kiépülésével, már bőven nyílt volna lehetőség.

Akik kívülről figyelték a lap sorsát, csak örülhettek annak, hogy 2003-ban fiatal, agilis, rátermett vezető került a szerkesztőség élére Kőszeghy Elemér személyében. Mivel az újság szinte számról számra színvonalasabb, sokoldalúbb, olvasmányosabb lett (példányszáma is növekedni kezdett, rövidesen elérte és meghaladta a 10 ezret), senkit sem zavart igazán az a körülmény, hogy – mint a rossz nyelvek mondták – az új főnök nem teljesen tiszta körülmények között került a szerkesztőség élére, állítólag megfúrta az elődjét és talán leginkább annak köszönheti a kinevezését, hogy a 2002-es ukrajnai parlamenti választások idején teljes erőbedobással – úgy is, mint a Kárpáti Igaz Szó akkori főszerkesztő-helyettese – kampányolt Gajdos István mellett, aki, ennek is köszönhetően, egyetlen magyarként Kovács Miklós KMKSZ-elnök ellenében elnyerte a képviselői széket és Kőszeghy kineveztetésével hálálta meg tanácsadója és sajtófőnöke buzgóságát.

Bárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy Kőszeghy fellépésével nemcsak színvonalasabb és olvasmányosabb, hanem politikailag is egyre elkötelezettebb lett az újság. Az ukrajnai szocdemek akkori pártembere, Gajdos István és az elnöklete alatt álló Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (az „ellen-KMKSZ”) teljes tevékenységi köre megjelent az újság hasábjain, beszámolók, interjúk, nyilatkozatok, híranyagok, kommentárok sokasága tudósított az elnök-képviselő és az UMDSZ minden lépéséről; ezzel együtt megszaporodtak az ellenérdekelt KMKSZ-t és annak vezetőit élesen támadó anyagok. Gyakorlatilag a Kárpáti Igaz Szó újra pártlappá vált.

Faramuci helyzet: a KMKSZ, ha névleg is, de mégiscsak alapító tag, míg az ellenlábas UMDSZ nem az, ám aki kezébe veszi az újságot, épp fordítva gondolhatná.

Az ellentmondás a 2004. decemberi ukrajnai elnökválasztás és a választási csalások elleni tiltakozásból kialakult narancssárga forradalom idején csúcsosodott ki. Azt a magam részéről szinte természetesnek tartom, hogy az Igaz Szót a két tényleges alapító (a megyei vezetés két szerve) a fennálló hatalom szolgálatába rendelhető propagandaeszköznek tekintette. Aligha képzelhető másként, aligha várható el, hogy a tulajdonában lévő médiumot a hatalom ne a saját érdekei szerint használja fel egy kiéletezett helyzetben. Hiszen a lapot soha nem vonták semleges és független társadalmi felügyelet alá, mindig is a megye hatalomgyakorlóinak a közvetlen irányítását „élvezte”, s ha ennek ellenére időnként elég sikeresen be tudott tölteni egyfajta közszolgálati szerepet és bizonyos tekintetben a kárpátaljai magyarság érdekképviseleti fórumának számított, az csak azért történt, mert a nagyfőnökség nem élt a kézi irányítás lehetőségével, önállóságot, függetlenséget és döntési szabadságot biztosított a lap vezetőinek, a hivatalos közlemények kötelező publikálása mellett nem voltak különösebb elvárásai. Nem így a választások idején, amikor az ellenzék hatalomra tört, s amikor ezt a törekvést az állami nómenklatúra minden áron meg kívánta akadályozni.

Feltehető a kérdés: ilyen helyzetben a mindenkori főszerkesztő miben és milyen mértékben tanúsíthat ellenállást a tényleges laptulajdonossal, a megyei hatalommal szemben. Lehet-e eredményes abban, hogy újságját legalább részben mentesítse az aktuális politikai harcoktól és/vagy a tárgyszerű tájékoztatás jegyében az ellenzékiek közleményei számára is teret biztosítson, akcióikról, törekvéseikről ne elítélőleg, hanem tényszerűen számoljon be?

Ám esetünkben ez fölösleges kérdés lenne, mert a semlegesség megtartásának a lehetősége valószínűleg fel sem merült a főszerkesztő részéről, lévén politikailag ő maga is maximálisan elkötelezte magát az egyik oldalon, mint Gajdos István jobbkeze és mint az UMDSZ alelnöke.

Ezért és így válhatott a Kárpáti Igaz Szó a nyugat felé kacsingató ukrajnai demokratikus ellenzék első erőteljes fellépésének a napjaiban a rendpárti és moszkvabarát Janukovics-hatalom harcos orgánumává, láthatóan kísérletet sem téve arra, hogy közszolgálatiságát és semlegességét megtartsa.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ebben a kérdésben a KMKSZ és a szócsövének tekinthető Kárpátalja c. lap (amely azonban nem közszolgálati, lévén egy „KMKSZ-közeli” Kft tulajdonában áll) sem mutatott több önmérsékletet: az elnökválasztás első fordulója után besorakoztak az ellenzéki Juscsenko legnagyobb hangú hívei közé, és mind az egyoldalú tájékoztatásban, mint az ellentábor lejáratásában hasonló „érdemeket” szereztek, mint a hatalompártiak.

Igen ám, csakhogy az ellenzék végül megnyerte a választásokat, és mint tudjuk, a győztesnek visszamenőleg is mindig igaza van.

Így gondolhatták a KMKSZ-esek is, amikor győzelmük tudatában váratlanul eszükbe jutott, ők voltaképp alapító tagjai a Kárpáti Igaz Szónak. Brenzovics László KMKSZ-alelnök beadványt fogalmazott és nyújtott be, kezdeményezte a másik két alapítónál Kőszeghy felmentését, tűrhetetlennek tartva, hogy a vesztes hatalom mellett magát exponáló UMDSZ-alelnök továbbra is megmaradjon főszerkesztői székében. (Ó, mi szép: alelnökök egymást közt!)

Nos, összeültek az alapítók, a delegáltak megtárgyalták az ügyet, egyrészt úgy találták, hogy a főszerkesztőt annak idején törvénytelenül nevezték ki, másrészt megállapították, vezetése alatt az orgánum egyoldalúan tájékoztatta a közvéleményt, harmadrészt azt is bizonyítottnak látták, hogy a szerkesztőség nem tett eleget az alapító okiratban rögzített kötelességének, miszerint a lapterjedelem egy bizonyos százalékát az alapítók tevékenységének ismertetésére kell fenntartania. Az ülés egyhangúlag (egyetlen tartózkodással) Kőszeghy menesztése mellett döntött.

Mondhatnánk: ez így rendben is lenne. Igen ám, csakhogy azóta hosszú hetek teltek el, ám a lap élén semmilyen változás nem történt. Sőt. Az alapítók döntéséről értesülve a szerkesztőség – és ez alighanem egyedülálló sajtótörténeti eset – „félsztrájkot” hirdetett: tiltakozásul a két következő lapszám csak fele terjedelemben jelent meg, és ezekben a félújságokban is jószerével magukkal foglalkoztak: micsoda méltánytalanság érte őket, mennyire alaptalanak a vádak, milyen aljas a támadás, és milyen alantas önérdekek vezérlik az KMKSZ-t akkor, amikor meg akarja szüntetni a Kárpáti Igaz Szót. Hűségnyilatkozatok is napvilágot láttak a munkatársak aláírásával: ezekben egy emberként kiálltak főnökük mellett, tiltakoztak leváltása és a lap elleni merénylet ellen, és felszólították az olvasókat, hogy mentsék meg az újságot. Ilyen hangnemű tiltakozás jelent meg az UMDSZ holdudvarához tartozó, illetve a lappal és törekvéseivel szimpatizáló társadalmi szervezetek vezetőinek aláírásával is, és természetesen megszülettek és publikálásra kerültek az első olvasói levelek is. El a kezekkel a Kárpáti Igaz Szótól; nem engedjük, hogy megszüntessék Kárpátalja legpatinásabb, legszínvonalasabb, legnagyobb példányszámú magyar sajtóorgánumát; nekünk így jó, ahogy van, így szeretjük Kőszeghystül; stb. stb. A két „félsztrájkos” számot aztán már rendesek, megszokott terjedelműek követték, és mindegyikben bőven foglalkoztak önmagukkal: főszerkesztői és szerkesztőségi nyilatkozatok, helybéli társadalmi potentátok megszólásai, előfizetői tiltakozások aláírási ívekkel alátámasztva…

Úgy fest, szinte mindenkivel sikerült elhitetniük, hogy a dolog nem Kőszeghy menesztéséről szól, hanem magát a lapot fenyegeti halálos veszély – ezt a feltételezést a másik oldalról hiába cáfolták többször és teljes határozottsággal. Mindez érthetőbb, ha tudjuk: a kárpátaljai magyar lakosság egy része kifejezetten KMKSZ-ellenes, így ha a „támadás” abból az irányból érkezik, akkor azt eleve önérdekűnek és álságosnak tartják, nem pedig jogosnak. És nem is alaptalanul.

Az egész ügynek ugyanis kétség kívül van egy szépséghibája. És ez nem az, hogy a KMKSZ mindeddig semmi tanújelét nem adta lapalapítói felelősségének, hanem az, hogy Brenzovics, aki a legnagyobb aktivitást mutatja Kőszeghy eltávolításában, a már említett ellenlapnak, a Kárpátaljának a felfutásában érdekelt: utóbbi orgánum gyakorlatilag a KMKSZ üzemi lapjaként működik és hatékony magyarországi anyagi támogatással adja ki egy Kft, amelynek igazgatója – tessék elcsodálkozni! – nem más, mint Brenzovics László felesége. (Az Igazszósok ezt a fejére is olvassák épp elégszer.) Így aztán hiába íratik le akárhányszor, hogy senki sem akarja az Igaz Szót megszüntetni, ezt a szándékot mégsem olyan nehéz feltételezni – és a közvéleménnyel elhitetni.

Kívülállóként én persze leginkább remek cikkeket közlő jó újságokat szeretnék magam körül látni, amelyek lehetőleg nem egymás lejáratásával foglalkoznak. Kőszeghy kétség kívül a lap rendszerváltás utáni történetének legtehetségesebb főszerkesztője, nagy kár, hogy ennyire elvetette a sulykot, s ahelyett, hogy tévedéséből és túlkapásaiból okulva levonná a tanulságokat, most a lap nyilvánosságát székének mindenáron való magtartására használja ki. Ennél is nagyobb baj lenne azonban, ha a KMKSZ-nek egy saját emberét sikerülne abba a székbe beleültetni: maradnának a szélsőségek, csak az előjel változna. Természetesen a legnagyobb kárt akkor szenvednénk, ha valóban leépülne vagy megszűnne a Kárpáti Igaz Szó.

Bárhogy is, bő három héttel az alapítóknak a felmentést eldöntő ülése után a tegnapi, május 14-i lapot még Kőszeghy Elemér jegyezte. Ami vagy a hivatali bürokrácia lassúságát, vagy a főszerkesztői ellentámadások sikerességét igazolja.

De az is lehet, hogy a háttérben titkos megegyezés született, és a Jetik Szövetségében egymás vállára borultak az ellenségek.

______________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/jún.

jún. 4., szombat, leányfalu

Bár nem indultunk túl korán, de a határon szerencsénk volt (40 perc alatt átjutottunk), így dél körül Nyíregyházára értünk. Amikorra elviselhetetlenné kezdett válni a hőség, már barátaink kellemesen hűvös lakában élveztük a háziak vendégszeretetét. Kedvünkért átjöttek lányukhoz az idősebb Kopkáék is, így aztán együtt volt a három generáció.

Nagyon régi ez a barátság. Jancsi bácsi apunak volt a kollégája mint a Kelet-Magyarország főszerkesztője. Lányaival, Jutkával és Évával akkor haverkodtam össze (Jutkának picit tettem is a szépet). 16-18 évesek voltunk, ez tehát egy 30 éves barátság, és igazán akkor erősödött meg, amikor mindnyájan családosak lettünk és rendszeresen összejártunk; pontosabban mi kerestük meg mindig őket (főleg Éváékat, ahová most is betértünk) ottjártunkban, bár néhányszor ők is voltak Ungváron. Ezt a mai napig gyakoroljuk. Érdekes, hogy eközben a szülőkhöz is hozzáöregedtünk, így ők is ugyanolyan közel állnak hozzánk, mint a velünk egyívásúak.

Ettünk, ittunk, kávéztunk, beszélgettünk, a nők rongyászkodtak is egy keveset - aztán továbbindultunk.

Este hét körül értünk Leányfalura. Az ottani könyvtár és közösségi ház vezetője, Bedő Szilvia várt minket és kalauzolt el férjável a szállásunkra, ahol aztán együtt vacsoráztunk és nagyon jót beszélgettünk. A Szerencsejáték Rt üdőlőjének a kényelmét és a személyzet előzékenységét, plusz az igazgató külön figyelmességét élvezhettük 3 napon át. Igazán kellemes volt, szinte sajnáltuk, hogy jószerével csak aludni járunk "haza".

jún. 5., vasárnap, budapest, leányfalu

Délelőtt alig volt forgalom, kényelmesen beautóztunk a belvárosba, és még parkolni is sikerült a közelben, így jó időtartalékkal kiértünk a Szt. István térre. Az előző napi hőséghez képest szeles, esős, elég hűvös idő járta, így dedikálni is a stand fölé eszkábált ponyva alatt kezdtem 11-kor; aztán szerencsére elállt az eső, kiülhettem a placcra. A kiadó standja a második sorban volt, vagyis a tér közepéhez képest "háttal" az első sor mögött, elég szerencsétlen hely, gyér forgalom. És mivel későn tisztázódott, hogy mikor tudunk utazni, így a hivatalos dedikálási listára sem kerültem rá, csak a standnál volt kiírva a nevem - mindezek és a nem túl jó idő is közrejátszhatott abban, hogy csak egyetlen könyvet dedikáltam délig. Voltak hosszú percek, amikor ennek inkább örültem, mert közben egy telefonos-internetes akciót kellett lebonyolítanom. A Duna TV-től hívott fel egy szerkesztő a mobilomon; elmondta: felvettek Moszkvában egy magyar műsort (itthon megtaláltam a neten, miről is van szó: Kárpátalja Napjai Moszkvában), abban nekem is szerepelt egy írásom, de rossz volt a terem akusztikája, használhatatlan a hanganyag; így most behívták a színészt, hogy a stúdióban (gondolom afféle utószinkronnal) felvegyék a tiszta hangot - de sajnos nincs meg a szöveg; segítsek. Mondtam, hogy innen a Bazilika mellől így hirtelen... Tudta, hogy ott vagyok, mert előzőleg Csöngével beszélt Ungváron, őt találta meg a vezetékes számon, tőle kapta a mobil számot. ...Előbb ajánlottam, keresse az írásomat interneten, ha nem találja, hívjon újra. Hívott. No, akkor elmondtam: telefonáljon újra Ungvárra Csöngének, és mondja meg, hogy én üzenem neki a következőket: nyissa meg a számítógépemben a User nevű winchestert, aztán így lépdeljen a könyvtárakban: old / doc / alkot / epc - és ott már megtalálja a keresett szöveget cím alapján, küldje el e-mail-mellékletben neki, a szerkesztőnek. Így is lett.

No, ezt intéztem dedikálás közben... De hát ezúttal nem is ez volt a kiruccanásunk célja, hanem inkább barátokkal, ismerősökkel találkozni, ebben pedig nem volt hiány. Balla Feri már egy órával korábban hívott telefonon, a hírre, hogy közeledünk, bevárt minket. Jött Lengyel Tomi is, vele kis ügyünk volt. L. Csaba meg egyenesen lecsapott rám, 10 percnyi folyamatos hadarással elmondta az összes betegségét és irodalmi díját (ügyelve arra, hogy minden diagnózisra jusson kitüntetés vagy új könyv), én ezalatt - komolyan mondom! - meg sem szólaltam. Géczi Robi kifejezetten hozzánk igazította programját, velünk is maradt végig, aztán együtt ültünk be "sörözni", ami ezúttal úgy értendő, hogy kivételesen nem ittam sört, ahol aztán, mint azt előre leleveleztük, Szabó Palócz Attila is csatlakozott hozzánk családjával. De előtte még tettünk egy kört a téren, ez másfél óráig tartott, mert mindenütt kedves ismerősökkel futottunk össze.

Az első persze egy kárpátaljai volt, Kovács Sanyi, éppen dedikálásról érkezett ő is, és adott egyet-egyet új útikönyveiből. Kellemes fogású, mutatós kiadványok, valahol félúton könyv és füzet között (tartalmukról még nem nyilatkozhatok, majd ha átböngésztem). Elmondta, Kárpátalja egészét le akarja fedni sorozatával, és kifejezetten a kis pénzű, de érdeklődő turistákat tekinti célközönségnek, akik a drága albumokat nem tudják megvásárolni, de valamit haza akarnak vinni emlékbe és emlékeztetőnek.

Az meg szinte törvényszerű, hogy a Magvető standja előtt találkoztunk Mika Robival (ő készítette az alábbi 2 fotót), ott volt Szabó T. Anna és Dragomán Gyuri, meg persze a kiadósok (Boldizsár Ildikó, Morcsányi Géza). Anna pedig bemutatott Mesterházi Mónikának (eddig nem találkoztunk), aki elmondta, hogy nemrégiben bukkant a honlapomra, miközben Zsille Gáborról és lengyel fordításairól keresett anyagot egy általa vezetett tegnapi felolvasóesthez készülve.

Géczi Róbert, Szabó T. Anna, Berniczky Éva, Morcsányi Géza - na és persze Balla D. Károly (alul és felül az ő jelentős számú eszközeivel)

Mesterházi Mónikával

Mika Róbert fotói; lásd még a Papiruszon is

Találkoztunk kedves délvidéki barátainkkal is a Fórum standjánál, Bordás Győzővel jót dumáltam, Éva közben Gerold Lacival beszélgetett. Ekkor már útban voltunk a kávézó felé. Persze összefutottunk még sokakkal, eszembe sem jut mindenki: Mezey Kati, Dalos Gyuri, Gergely Ágnes, Tőzsér Jóska és Kozma Mari, Balázs Imre József, Kőrössi P. József, Zentai Péter, Borkúti László, Nagy Bandó András...

Egyébként amíg én a Pro Pannonia standjánál időztem, Éva a Norannál és a Magvetőnél tett részben tisztelgő, részben üzleti látogatást, mivel mind a Novellisták könyvében, mind a Körképben szerepel egy-egy írásával. Az utóbbiba Titkos imágó c. novelláját válogatták be, ez jó alkalom arra, hogy én is újra belinkeljem: Titkos imágó

No, aztán megkávéztunk és indulnunk is kellett vissza Leányfalura, hogy kicsit még szusszanthassunk az est előtt.

*

Még mielőtt bármi történhetett volna, Évához lépett egy nem fiatal hölgy, aki elmondta, hogy nagyon szereti az írásait és mindent olvasott tőle, ami fenn van a Kettenklubon; most kifejezetten az ő kedvéért jött át Szentendréről. (Ezt alig hittük, de aztán az est során újra elmondta, és kiderült, hogy valóban nagyon jól ismeri a honlapunkat; felüdülést jelent számára, miután egész nap statisztikai kimutatásokat készít.) Tőlem meg azt kérdezte a szervezőnk, ugye nincs kifogásom az ellen, hogy egy helybéli amatőr költő köszöntsön minket saját versével. Dehogy van, mondtam, felőlem beszélhet a polgármester, a jegyző és a plébános is.

Maga a találkozó nagyon jól sikerült, bár nekem szokás szerint fájt a fejem és a magunk moderátoraként kicsit bizonytalanul indítottam, de aztán összeszedtem magam és a tőlem várható szellemességgel (ah, ah!) jó hangulatúvá kerekítettem az estet. A fele időt mi beszéltük végig, meg fel is olvastunk, aztán pedig javasoltam, kérdezzen a közönség. És kérdeztek (ami nem mindig jön be). Még ám irodalomról és nem a kárpátaljai magyar tipródásról. Egy kivételével, de azt meg okosan kivédtük. "Nekem a magyarságom gyakorlásához nincs szükségem sem politikai, sem állampolgári megerősítésre" - mondtam a (mint utóbb kiderült: világszövetséges) úrnak, aki nem replikázott. És ahogy másnap Solymáron, a vége felé itt is tartottam egy kis internet-szaktanfolyamot.

Biczák Péter felvételei

Megismerkedtünk egy roppant kedves és nekünk való filosz-kolleginával is: Pávai Patak Márta műfordítóval, aki aztán a vendéglátóinkkal közös vacsorára is elkísért minket. Eközben derült ki, hogy ő is szerepelt azon a felolvasóesten, amiről Mestreházi Mónika ejtett szót a téren. Kicsi a világ.

Igazán kellemes nap volt.

jún. 6., hétfő, budapest, solymár

Ezt a napot is azzal kezdtük, hogy beautóztunk Budapest belvárosába; bár hétfő volt, elég jól haladtunk, holott nagy dugókra számítottunk. Ehhez képest szinte folyamatosan és jó tempóban közlekedtünk Leányfalutól a Madách térig. Ott némi ügyintézés következett, aztán Éva benézett pár üzletbe. Amíg vártam rá, kedves ismerőssel, Hegedűs D. Gézával találkoztam, váltottunk pár szót. Angol tanfolyamra igyekezett. Hja, tanulni sohasem késő.

Ezután olyasmi következett, amiben évek óta nem volt részem: "sétáltunk" a Kiskörúton. Nekem már hosszú ideje nagy megerőltetés volt akár csak egy háztömbnyit haladni, de most gurulhattam, és ez így nagyon élvezetes volt. Közben meg is kávéztunk.

kávézás a körúti teraszon - budapest

Koradélutánra Réz Pálhoz voltunk hivatalosak. Nem időztünk nála túl hosszan, mi is siettünk, nála pedig éppen Holmi-értekezlet volt. Pár szót azért válthattunk vele és Várady Szabolccsal, Závada Pállal, illetve személyesen is megismerhettük Szalai Júliát, Fodor Gézát és Voszka Évát. Persze Pali bátyánk érdeklődött az ukrajnai helyzet felől, és elő is állt egy szellemes rendezési tervvel, ami megoldhatná nemcsak a mi problémáinkat, hanem Magyarországéit is. Közben elintéztük, amiért mentünk, és el is jöttünk.

Négyre a szentendrei könyvtárban vártak meghívóink (Biczák Péter igazgató, Gerber György igazgató-helyettes), és együtt indultunk Solymárra. Gátiék már ott vártak minket, István dokumentálta érkezésünket.

Gerber György, Balogh Katalin, Biczák Péter - én pedig próbálok hozzájuk gurulni.

Sikerült. (Gyuri és Péter pedig felváltva hivatkozik a feljebbvalóra...)

Éva Marikával

Balogh Katalin, a könyvtár vezetője több kellemes meglepetéssel is szolgált. A helyi lapban (Solymári Hírmondó) az alkalomra ismertetést írt a Szembesülésről (és rólam), az estet pedig egy szabályos kisesszével vezette be: láthatóan alaposan beleolvasta magát az írásaimba, így leginkább a tőlem vett idézetekkel mutatott be engem és Évát. Összefogott, jól felépített remeklés volt; le a kalappal. Ezután szavalatok következtek. Iskolás gyerekek produkcióit nem túl illő dolog a szerzőnek minősíteni... Álljon itt csak annyi, hogy egy fiúcska láthatóan betanított és roppant teátrális előadása közben most először gondoltam azt, jobb lett volna, ha soha meg nem írom a Tövisek közt c. versemet.

István a Solymári Hírmondót a Magyarország-térképpel borított asztalon fotózta le.

Maga a találkozó tűrhetően zajlott; nagy volt a közönség, mivel a nyugdíjasklub összejövetelének résztvevőit is ott marasztalták, akik aztán egy megfelelő pillanatban kivonultak, mert indult a busz. A maradék közönséggel aztán elég jól elbeszélgettünk még, és itt is akadt valaki, akit igyekeznem kellett meggyőzni az internet nagyszerűségéről (félek, kevés sikerrel; Gerber Gyuri ellenben azt mondta, neki jó felkészítés volt az államvizsgájára).

István roppant operatív volt: miután végigfotózta a találkozót, a magával hozott laptopján azonnal CD-re is írta az anyagot - így búcsúzáskor már át is adhatta. A félszáz fotóból kedvemre válogathattam az oldal készítésekor.

Gáti István felvételei

Közös vacsora következett hosszú beszélgetéssel, éjfél után kerültünk ágyba egy roppant kellemes, de fárasztó nap után.

jún. 7., kedd, leányfalu, hazaút

Hazaindulás előtt még ücsörögtünk egyet, kávézgattunk leányfalui rezidenciánk teraszán.

teraszcafe

Út közben a kocsiban elég nagy volt a hőség, újra megfájdult a fejem (szinte minden nap fájt, csak esténként múlt el.) Nyíregyházán Éva bement Csönge nyelvvizsga-bizonyítványáért, aztán vásárolt, aztán neki a határnak. Újra szerencsénk volt, egy órát sem tartott az egész procedúra. Mégis, mire hazaértünk, letepert a migrén.

jún. 8., szerda, ungvár

Tegnap eléggé megrongált állapotban érkeztem haza. Nem tudom, mi viselt meg jobban, a 3 napi intenzív élet (amitől elszoktam), a sok utazás (amitől szintén elszoktam), a szemfájdító napfény, a hőség vagy a fejemen is folyton átvonuló időjárási frontok, de elég az hozzá, hogy hulla lettem, mire hazaértünk. Azért leültem a gép elé, megalkottam egy 8 szavas levelet, beírtam a Fórumba és az üzenőhelyre - aztán lefeküdtem. Próbáltam ébren maradni a késő esti hírműsorokig, de nem sikerült. Ellenben út közben hazafelé rádión remekül figyelemmel kísérhettük az elnökválasztást, amíg bejött az Infórádió, addig percnyi késedelem nélkül értesültünk mindenről, aztán már csak a Kossuth maradt, és épp Nyíregyházán voltunk, amikor a nagy bejelentés és az eskütétel elhangzott egyenesben. Majd még biztosan írni fogok a dologról, most csak egy analógia jutott eszembe. 15 éve akkor közelinek hitt barátaim mondták nekem: Balla D. Károly egyetlen jellemhibáját úgy hívják, hogy N. István (akivel akkor intenzív szakmai kapcsolatban voltam, és egy bizonyos, számomra nagyon fontos dolog fenntartása érdekében az ő nem túlságosan szimpatikus személyiségéhez és elvárásaihoz voltam kénytelen igazodni, szó se róla, sokszor jóérzésem ellenére). Nos, én most úgy látom, Sólyom László egyetlen jellemhibáját úgy hívják, hogy Fidesz. De erősen remélem, hogy Áderék törököt fogtak Sólyommal, és ahogy már a megválasztása előtti határozottságával is, amellyel megakadályozta, hogy a Fidesz ellenőriztesse a titkos szavazást, ugyanúgy a továbbiakban is tökéletesen felül tud emelkedni minden pártalantasságon és talán még a fideszes bagázs fékevesztettségét is normális keretek közé tereli. Mint annyi másra, erre is nyilvánvalóan ezerszer alkalmasabb, mint Szili lett volna, és ha mutatkozik valami esély arra, hogy a 2006-os választások közeledtével ne mennének le a szemben álló felek kutyába (illetve feljöjjenek erről a szintről), akkor ennek az esélynek Sólyom lehet a letéteményese. Hát majd meglátjuk.

Balla D. Károly

Bankrablás Gömörben

Kordu Leontin: 1. nap: esőnap(Gömör Kiadó, Rimaszombat, 2005.)

A cím akár azt is jelezhetne, hogy valahol a színházi évad első napját Vass Tibor Esőnap c. verseskötetének felolvasásával kezdik. De nem. Itten kérem szóviccről van szó, mégpedig székelyeket alaposan megszégyenítő, gömöri furmányossággal rejtjelezett szóviccről, tessen csak fennhangon első-nek olvasni az 1. írásképet, és máris remek kis klapanciát kapunk, akár mondogathatjuk is, hahaha, de szellemes. NA NE! - ez volt az első reakcióm, amikor a fantáziátlan borítón megláttam a ficamodott fantáziájú címet. Valamilyen rejtett sugallattól indíttatva mégis, pechemre vagy szerencsémre, felütöttem a külső tulajdonságait illetően egyedül méretében kellemes könyvet. És az első (eső?) bekezdése megfogott:

"Vajon mihez kezd egy vidéki bonviván, ha színházának nyári szabadtéri előadásai sorozatosan elmaradnak a véget nem érő medárdi esőzések miatt? Természetesen bankot rabol. Természetesen sikerül neki. És a pénzt nem kevésbé természetesen a forgószínpad alatt rejti el. Ahonnan aztán majd, túltéve minden természetességen, éppen akkor mossa ki az eső, amikor legkevésbé illene ilyet tennie."

Hú! Ez már akkora hülyeség, hogy rá lehet könyökölni. Szinte fáj, de ez a fájás inkább kellemes és kíváncsivá tesz: ugyan mivel lehet még megtetézni. Nos, a tetézés nem marad el: Kordu Leontin vérbő, sziporkázó regénykomédiát kanyarít a műkedvelő színjátszó csoport tétlenségre ítélt tagjainak történetéből. A párbeszédek hol Rejtőre, hol Tamási Áronra, hol Cervantesre emlékeztetnek, a történet pedig akár egy Koltai Róbert-film alapja is lehetne - és mégsem hasonlít egyikre sem, mert sajátos, mert egyéni, mert gömöri. (És még másmilyen is, de erről később.)

Talán mondanom sem kell: azonnal felmerült bennem a gyanú, vajon nem Hizsnyai Zoltán vagy esetleg Grendel Lajos bújik-e meg az eleddig ismeretlen szerző mögött? Sőt, még az is megfordult a fejemben, vajon nem közösen írták-e ezt a könyvet. Aztán elvetettem ezt a lehetőséget. Ha ők írták volna, bizonyára megelégedtek volna a fergeteges szerepjátékkal, a lenyűgöző stílbravúrral. Ám Kordu Leontin a személyiségét is hozzáadta, mondhatni: beletette a regénybe. A személyiség pedig, 'a stílus maga az ember' igazsága ellenére, mégiscsak gazdagabb, árnyaltabb, összetettebb struktúra annál, semhogy kívülről megteremthető legyen. Íróembernek épp elég feladat az alakok karakterét átélhetővé, plasztikussá tenni, ám hogy még a szerző személyiségét is megteremtsék a maga hitelességében, az túl nagy kihívás, mindenképpen nagyobb, mint amilyen egy ilyen könnyű kis nyári stíljáték fontosságával arányban állna. Másképpen: akinek a látványos tűzijáték a fontos, az könnyű kézzel százával fellövi a színes pukkanó petárdákat, és egyáltalán nem foglalkozik sem a gyúlanyagok vegytanának összetett kérdéseivel, sem a röppentyűk befutotta pályák parabolaívének a matematikájával.

S hogy az 1. nap: esőnap írójának van saját személyisége (amely nem merül ki az adott mű alkotójának a szerepében), arra - mi paradoxon! - mégiscsak magából a regényből kellett rájönnöm. Kordu Leontin ugyanis minden élc és sziporka, minden geg és bon mot mellett és között és alatt és fölött egy teljes világképet és életbölcseletet is közreadott - még ha valamelyest rejtettebb formában is.

Lássuk csak. Szerzőnk nyilvánvalóan a shakespeare-i 'színház az egész világ' axiómáját tette műve alaptételévé azzal, hogy a színházban (legyen bár vidéki, szabadtéri és éppen előadások híján lévő) a világ modelljét látja. Ez a világmodell egyszerre szakrális és tudományos, egyszerre objektív és szubjektív.

Mitologikus modell a színház például abban a vonatkozásban, hogy az őskáoszból teremtett világ képződik meg benne: a regény elején a teljes szétesés, szétzüllés, anyagi és morális degradáció végpontjára jutott társulatot látjuk, amely fokozatosan szervezett egészként kezd működni, és a cselekmény napjai alatt szinte profi bankrabló bandává válik. Hogy mindez éppen 7 nap alatt történik, nyilván az sem véletlen. A véget nem érően szakadó esőben nem nehéz felfedezni a bibliai özönvizet, a körülmények hullámain tehetetlenül vergődő szabadtéri színpad pedig, úgy is mint faácsolmány, egyértelműen Noé bárkájának a szimbóluma. És folytathatnánk az analógiákat (a társulat kiűzetése előző szereplési helyükről; rabságuk ideje, amikor egy profi társulat statisztáiként működtek; illetve egy ennél is profánabb megfelelés: az Éden nevű kocsmában megeső csábítás és bűnbe esés)!

Semmivel sem járunk rosszabbul, ha a regényben megjelenő mikrokozmoszt a tudományos világkép modelljeként értelmezzük. Az emlékezés ideje hőseink részéről mindig addig a pillanatig vezet, amikor a régi profi társulat "felrobbant" és a kivált statiszták műkedvelő csoporttá szerveződtek. (Ősrobbanás - az önálló csillagrendszerek kialakulása.) A forgószínpadban sem nehéz felfedezni akár a Galaktika, akár a Naprendszer "működő makettjét". Főhőséről meg éppenséggel ilyen megállapítást tesz a szerző: "Valentin úgy közlekedik a változó emberi kapcsolatokban, mint az akadályok elől elhajló érzékenység, miközben mindenkivel úgy érintkezik, mint egy faragatlan tuskó." Ez, ha tetszik, pontosan megfelel a fény kettős fizikai természetéről először Planck által megállapítottaknak: úgy terjed, mint hullám, de úgy kölcsönhat, mint részecske. Nem hinném, hogy a 'közlekedik' = 'terjed'; az 'érintkezik' = 'kölcsönhat'; és az 'érzékenység' = 'hullám'; valamint 'tuskó' = 'részecske' négyszeres megfelelés puszta véletlen lenne. De a fény-metafora tovább is vihető (és itt már összekeverednek a tudományos és evangéliumi vonatkozások), hiszen Valentin az, aki megvilágosítja színésztársai elméjét arra nézvést, hogy mit kell cselekedniük. Maga a bankrablás egyszerre értelmezhető pszichológiai kísérletnek és profanizált üdvösség-keresésnek, a megszerzett pénz pedig egyaránt jelképezheti az anyagi determináltságot és a megigazulás hamis látszatát. A regény végén a léha életű bonviván, hogy megmentse (megváltsa?) magát és társait, tűzbe veti a pénzt, az anyag átalakul energiává, ő maga pedig ekkor, ezzel szerzi meg az igazi szabadságot, amelynek birtokában visszatér (megtér?) szülőfalujába. Tessék parancsolni: a záró epizódban együtt az anyag-energia ekvivalencia és az üdvtan.

Amint mitologikus és tudományos, ugyanúgy szexuális motívumok mentén is elkezdhetnénk a mű mélyrétegeinek a feltárását. Valentin többször is „nagy játéknak” nevezi a bankrablást, ebben a vonatkozásban az előkészület, a szervezés nem más, mint előjáték. A páncélterembe való bejutást következetesen behatolásként emlegetik; a pénz megszerzésének eufórikus pillanatai akár orgazmusként is értelmezhetők. Az esővízzel a rejtekéből kibuggyanó bankóköteg pedig akár egy szülés (vagy inkább elvetélés) metaforájaként értelmezhető.

Továbbgondolásra lenne érdemes a „szerep és szereplő” dialektikus viszonya is. A színészi tehetséggel amúgy csak szerény mértékben megáldott társulati tagok ugyanis valójában nem válnak bankrablókká, csupán eljátsszák a bankrablók szerepét, ezúttal azonban fel is nőnek a nagy feladathoz és alakításuk sokkal jobban sikerül, mint bármelyik eddigi produkciójuk. Szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megússzák a dolgot, még nagy színész is lehet bármelyikükből. Az alakítóra tehát visszahat alakítása. A törvényt ugyan megszegték, de hivatásukban éppen ezáltal igazultak meg. Ezzel voltaképp vissza is érkezünk a bűn és az üdvözülés összefüggéséhez és értelmezési lehetőségeihez.

Nos, talán nem tévedek: meglehetősen sajátos körülmény, hogy valaki az önfeledt nevettetés számára ily erős metafizikai alapokat teremtsen. Miként is állapítja meg a Don Quijote-t elemezve Georgio Bufatti remek esszéjében, A felszín esztétikumában: "Az ábrázolás felszíni objektumait (cselekmény, helyszín, alakok stb.) olyan opaleszcens tulajdonságokkal felruházni, hogy mögöttük ne csak látszódjanak, hanem ontologikus fényükben fel is ragyogjanak az összefüggések - csak a kivételes tehetségeknek sikerülhet." Nos, nem gondolom, hogy Kordu Leontin személyében egy Miguel de Cervantes Saavedra nagyságrendű géniuszt kellene tisztelnünk, ám annyi bizonyos, hogy Gömör bonvivánja akár La Manche lovagjának távoli leszármazottja is lehetne, és nem méltatlan arra, hogy kedvenc pikareszkhőseink közé elraktározzuk.

Végül: a regény az elmondottak mellett még az élet abszurditását is megjeleníti azzal, hogy az eső egyszerre jelenti benne a motiváló körülményt, a cinkostársat és az árulót. (Ha nem szakadna napok óta, hősünk énekelne a színpadon, eszébe sem jutna a bank; ha nem zuhogna, az állandó zárlatok miatt nem kellene kikapcsolni a riasztó berendezést; ha rövid kihagyás után nem lenne újra felhőszakadás, nem mosná ki a víz a kötegeket a színpad alól.) A paradox léthelyzetek legszebb nyelvi megjelenítése pedig a jegypénztárba kiakasztott tábla felirata: "AZ ESŐZÉSEK MIATT AZ ELŐADÁSOK ELMARADNAK. AZ ESŐ UTÁNI 1. NAP: ESŐNAP."

Innen nézvést már a cím sem üres szójáték.

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2005. március-április

Hónapról hónapra kevesebb vízdíjat fizetünk. Mielőtt bárki azt hinné, hogy Ungváron (netán Ukrajna egészében) csökkennének a közüzemi díjak, azt sürgősen ki kell ábrándítanom: épp ellenkezőleg. Nem a szolgáltatás olcsóbb tehát, hanem mi fogyasztunk egyre kevesebb vizet. További találgatás: a zöld mozgalom megszállott híveivé váltunk, és a föld ivóvízkészlete feletti fokozott aggodalmunkban olyannyira korlátoztuk a fogyóban lévő természeti kincs felhasználását, hogy az emelkedő árak ellenére a családi költségvetésben mind kisebb tételt képez a vízdíj. Nem talált. És hibás lenne az a feltevés is, hogy anyagi megfontolás vezetett bennünket a fokozott takarékoskodáshoz. Nem, nem, egészen más történik.

Városunk közművei jórészt még világháború előttiek, és bár sok mindent kicseréltek, fejlesztettek, új alrendszereket építettek az elmúlt évtizedekben, a vízrendszerünk egészét mégis egy 30 ezres kisváros igényei alapján tervezték, és érthetően nem tudja az azóta 120 ezer fölé duzzad lélekszámú lakosságot kiszolgálni. Más problémákról is hallani: a szivattyúk, derítők, szűrő és fertőtlenítő rendszerek karbantartására mindig kevesebb pénzt fordítottak, mint amennyire szükség lett volna, így állandóak a meghibásodások, üzemzavarok, leállások – különösen így van ez az elmúlt másfél évtizedben, mióta a működőképesség látszatát fenntartó szovjet szigort az ukrán szabadosság váltotta fel. Folyamatos a körbetartozás is: a lakosság elmarad a vízdíjakkal, a vízmű nem fizet időben az áramszolgáltatónak, így az utóbbi korlátozza a villamos energiát, miáltal kevesebb szivattyút lehet üzemeltetni, ezért csökken a lakosságnak juttatott vízmennyiség – amiért persze kevesebbet kell fizetni.

A helyzet talán még soha nem volt ilyen kritikus. A Vár-hegyen lakunk, a vízmű egy másik magaslaton, a Kálvária-hegyen működik, így a város alacsonyabban lévő negyedeihez képest nálunk mindig gyengébb volt a víznyomás, de ez régebben nem okozott gondot. Az első igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor a nyomáscsökkenés miatt a gázbojler automatikája biztonsági okokból folyton lekapcsolt. Bizony – teljesen szabályellenesen – ki is kellett iktatni a védőrendszert, különben soha nem lenne meleg vizünk: soha nincs akkora nyomás, hogy a bojler érzékelője engedné a gázt égetni. Így aztán nagyon oda kell figyelni használat közben, mert a buherálás óta a rendszer akkor sem blokkol, ha a szolgáltató teljesen elzárja a vizet. Márpedig örökösen elzárja!

Évtizedes ungvári gyakorlat: bizonyos napszakokban különböző helyeken szünetelt a vízszolgáltatás. Ez érvényes volt a történelmi városrészre és több új lakónegyedekre is, főleg a jobb-partiakra: az Ungnak ezen az oldalán élők tisztított folyóvizet isznak, és az ellátás a fentebbi okok miatt mindig akadozott (a bal parton elterülő városrész főként karsztvizet kap).

Érdekes adalék: ha az ember a lakáshirdetéseket olvasgatta az újságokban, felfigyelhetett egy állandó formulára: a „víz van állandóan” tényét feltétlenül közlik a hirdetők – mint értéknövelő körülményt; ha ezt nem szögezik le, gyanakodhatunk a permanens vízhiányra.

Mostanra a mi környékünkön a helyzet úgy fordult meg, hogy nem a vízszolgáltatás szünetel néhány órára, hanem a hiány tart egész nap, és csupán néhány órára „engedik meg a vizet”, ahogy az ungváriak mondják. Ez minálunk eddig napi háromszori 2-3 óra volt: reggel 5-től 7-ig (aztán az emberek elmennek dolgozni, minek nekik víz!), majd délben 11-től 13-ig, végül délután öttől kb. este 8-ig. Ehhez hozzá lehet szokni, még ha sok kellemetlenséget is okoz. Mára azonban ezekben a szűk órákban is olyan gyenge a nyomás, hogy egyszerre csak egy családtag használhatja a vizet: ha valaki mosakszik a fürdőszobában, akkor a konyhában mosogatni már nem lehet, sőt, amíg valahol nyitva van egy csap, addig még a vécétartályok sem telnek meg. A krízis pedig azzal állt be, hogy a déli két órányi vízszolgáltatást néhány hete egyetlen órára csökkentették. Hattagú és többnyire kizárólag az itthoni vizet használó családunk (két nyugdíjas, két itthon dolgozó szabadúszó) számára egyszerűen kevés az a mennyiség, ami a nap folyamán kifolyik a csapból. Így aztán sovány vigasz, hogy fizetnünk is alig kell érte.

Elárulok még valamit. A vízóránk nem csupán azért pörög havonta egyre kevesebbet, mert csökken a rajta átfolyó víz köbtartalma… Hanem mert gyakran meg is akad! Eddig csak kvantitatív dolgokról beszéltem, elhallgatva a minőségi problémákat: nos, a vízgyűjtő edények alján szépen összegyűl a rozsda és a finom homok, a csapok szűrője pedig állandóan eltömődik. Egy-egy rakoncátlan kvarckristály pedig a vízóra kerekeit is meg-megakasztja.

*

A világ minden tájáról e-mailben érkező reklámlevelek között néha érdekesebbek is akadnak. 2-3 hetente kínálnak főiskolai és egyetemi diplomákat megvételre, bármelyik volt szovjet tagköztársaságból. Száz százalékos biztonságot és titoktartást ígérnek, és még fizetni is csak utólag kell. Kíváncsi lennék az árakra!

Kijevi lakásajánlatot is kaptam, ez viszont épp az árával lepett meg. 4 szobás összkomfortos, emeletes tömbházban, metróállomással szemben, parkra néző ablakokkal – 117 ezer USD. Nem mondom! Ungváron hasonló a felébe sem kerülne. Anyósomék beregszászi házát 15 ár telekkel pedig tizedéért sem tudjuk eladni.

*

Az ebben az ügyben vallott ellenkező nézetei ellenére szerintem a pápát is megillette volna a kegyes halálhoz való emberi jog. Sokan és sokfélét írtak erről a nyilvános agóniáról és az egész pápashowról, voltak szélsőséges őszinte vélemények és képmutató ájtatos nyilatkozatok is bőven. Én csak a magam érzéseiről számolhatok be: az egyébként sok megnyilvánulása okán tiszteletre méltó II. János Pált – mint jelenséget – éppen a média túllihegése tette számomra ellenszenvessé. Hogy ebben a Vatikán remek partnernek mutatkozott – az meg éppenséggel az egyházat minősíti.

Ugyanígy szerintem érzelmileg inkább ellenszenvet és nem részvétet eredményeznek a folytonos kárpátaljai koldulómozgalmak. Össznépi magyarországi kampányok folynak a legkülönbözőbb külhoni intézmények megsegítésére, naponta ad hírt (reklámot?) a média a beregszászi színház javára adott jótékonysági koncertekről (ezek némelyikének műfajától és nívójától színházunk főrendezőjének az ízlése alighanem hanyatt vágná magát); egyik helyi lapunkban meg azt olvasom, hogy a beregszászi főiskola vezetői budapesti sajtótájékoztatón kezdeményeznek adományozó kampányt (és a magyar köztársasági elnök és felesége már meg is tette felajánlását); egy másik lap másik cikkének meg ez a címe: „Országos gyűjtés a Drugeth Gimnázium javára” (országon „természetesen” magyarhon értendő) – tehát az új ungvári tanintézmény sem akar kimaradni ebből a jóból. Tudom, nehéz okosnak lenni ebben a kérdésben, és a még oly óvatos ellenvetésekkel se lehet népszerűséget szerezni sem a támogatást kérők, sem az azt nyújtók körében. Mégis azt mondom, nincs ez így rendjén, és bár elhiszem, hogy minden segítség jól jön, ám a kampányszerű lebonyolítás viszolyogtató, az ügy érzelmi megítélését illetően pedig kifejezetten kontraproduktív. Régi vesszőparipám az is, hogy a támogatások csökkentik a támogatottak probléma-megoldó képességét, kreativitását, teljesítmény- és színvonal-orientáltságát.

Mindez most arról is eszembe jut, hogy egy a témában érdekelt alapítvány ankéttal keresett meg, munkájuk hatásfokát, ellentmondásait és eredményeit illető kérdéseket tettek fel. Bevezetőjükből kiderül, a kuratórium is úgy érzi, ideje lenne a szőnyeg alá sepert bajokat előkotorni, ezért szeretnék munkájukat, módszerereiket megújítani. Nekem kétségeim vannak, nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az állami pénzből fenntartott és közvetve politikai célokat szolgáló alapítványok működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókák, hol a farkasok csapatát favorizálja a szervezetlen nyulak és őzek ellenében.

*

Ritkán látott két barátom látogatott meg a napokban. Az iskolaigazgató, szokása szerint, az ukrán oktatási rendszer képtelenségeiről, működésének belső ellentmondásairól beszélt, arról, milyen társadalmi következményekkel járhat mindez. Például: mivel egyáltalán nem szabad buktatni, így az érettségi bizonyítványnak már semmilyen presztízse nincsen, és mivel maga a tudás sem képezi a társadalmi megbecsülés tárgyát, ezért diákjaik egyáltalán nem motiváltak a tanulásban és a sikeres előmenetelben. Többségük életcélja valami gyors meggazdagodást eredményező „biznesz” mielőbbi nyélbe ütése: épp elég hasonló példát látnak maguk előtt. Akadnak, akik még le sem érettségiztek, és máris vastagon üzletelnek, havonta többet keresve, mint mérnök apjuk, pedagógus anyjuk. Ennél is keserűbben beszélt barátom az iskola új szárnyának építése körüli immáron évtizedes huzavonáról. Arra a halkan kimondott következtetésre jutott, hogy az építkezés befejezésének nem egyszerűen bürokratikus vagy pénztechnikai akadályai vannak (mint mondják neki az alsóbb és felsőbb szintű illetékesek), sőt, még csak nem is megfelelő anyagi keretek hiánya vagy a nemzetiségi tanintézmény igényeinek diszkriminatív elbírálása képezi a legfőbb gátat – hanem az, hogy a hasonló beruházásokra a megyének évente átutalt összegek jó részét rendszeresen és központilag elsikkasztják. Tételesen bizonyítani ezt persze nem tudná, de a meztelen falaival, morzsolódó tégláival, üresen ásító ablakival tüntető, évtizede befejezetlen és semmire sem használható épülettorzó talán mégis bizonyítéka lehetne egy s másnak.

Nem tudott derűsebb történetekkel szórakoztatni a magánvállalkozóként ügyvédi irodát vezető barátom sem. Kis cége szakmai tanácsadással foglalkozik, külföldi vállalatok jogi képviseletét látják el, beruházási projektumokat menedzselnek – és a végsőkig elkeserítő, amit a törvényi szabályozás és a végrehajtási nehézségek terén tapasztalnak.

Mindez számomra azt jelentette, hogy akik az „ukrán élet” sűrűjében mozognak, akik átlátják a vállalkozói és hivatali szféra működését, akik tisztában vannak az országban uralkodó pénzügyi és jogi folyamatokkal, azok továbbra sem sok reményt fűznek a térség felvirágzásához. „Kívülről” hiába fest úgy, mintha 8-10 siralmas szűk esztendő után azért valami felívelés mégis elkezdődött volna – bizony, „odabentről” rosszabbnak látszik a helyzet. Ötven éven belül nem lesz itt rendes civilizált élet, állítják. A társadalom oly mélyen demoralizált és annyira szétziláltak a viszonyok, hogy rövid távon semmi jóra nem számíthatunk. Azt már én teszem hozzá, hogy mindezt még tetézi annak a politikai erőnek a hiánya, amelynek egyszerre állna mind hatalmában, mind érdekében, hogy más vágányra terelje az országot.

Úgy fest, nem csak a vízóránk fogaskerekei között csikorognak a homokszemek.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/máj.

<< x twinoxide - Tiszta ivóvíz, vízfertőtlenítés klór-dioxid oldattal

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2005. február-március

Elolvadt a hó, felszínre került az őszi szemét, hogy keveredjen a tavaszival.

Utcánk ékessége a sarkon álló szemetes konténer. Fedele nincsen, így a szél is kihordja belőle a tetején zizegő zacskókat; de nem ez a legnagyobb baj.

Azelőtt évtizedekig házhoz jöttek a szemetesek, megálltak a kocsival minden kukánál, felkapták, kiürítették, még az aljára is rávertek a lapáttal, hogy ami bennragadt, az is kihulljon. Aztán – ez volt a játék – az üres kukát a gyakorlott kéz jó méterről visszapenderítette a helyére, lett is éktelen csörömpölés. Jó esetben a kuka állva került a helyére, rosszabb esetben feldőlt. A háziak bosszankodtak a hajnali zaj meg a rongálódás miatt. Valaki ezt szóvá is tehette megfelelő helyen, a főnöke megrótta a hajigálós embert, aki aztán nagy öntudattal elégtételt vett a lakosságon azzal, hogy ettől kezdve még nagyobb lendülettel és sokkal hangosabban adta elő a mutatványát.

De voltak más történetek is. Egy időben egy „ismeretlen elkövető” lopkodni kezdte a jó minőségű fém kukákat. A miénket egyszer szeméttel együtt meglovasították. Sejthető volt, ki tette, mert amikor szóltunk a szemetesnek, vigyorogva mondta, hogy ő szerez nekünk olcsón másikat. Hozott is másnap egy „majdnem tiszta újat”. Feltehetőleg azoktól lopta, akiknek a miénket adta el. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

Ki gondolta, hogy egyszer még visszasírjuk ezt az állapotot.

A következő stáció az volt, amikor a kocsi már nem járt háztól házig és a mi kis utcánkba nem is jött be, hanem megállt a sarkon és éktelen tülkölésbe kezdett. A lakók meg szaladtak a vedreikkel, zsákjaikkal és maguk ürítették-dobták a kocsiba. Ha késtek pár percet, a kocsi továbbment; büdösödhetett még egy napig otthon a szemét.

Aztán megreformálták az egész rendszert. A sarkon beton platót építettek vas korláttal, elhelyeztek egy irgalmatlanul nagy konténert azzal, hogy az utca lakói ebbe ürítsék a szemetüket, aztán majd jön a kocsi, megemeli, magába üríti. Ez rendben is lenne, de… De rosszul mérték fel a kapacitást, az utca szeméttermelése nagyobb, mint a konténer űrtartalma, így ami nem fér a nagy tartályba, azt a lakók leteszik, leszórják melléje. Jó esetben zsákba kötve, rosszabb esetben „csak úgy”, kis halmokba. (Ezt aztán a szemetesek csak úgy átabotában lapátolják össze, jó része ott marad.) De nem számítottak a kóbor kutyákra, „akik” a kupacokat szétkotorják, a zsákokat szétcincálják és az utca egész hosszában széthordják a legkülönfélébb hulladékokat. Különösen kedvelik például, nyilván izgató illata miatt, a higiéniai célokat szolgáló női és gyermeki kellékeket, így a foltokban elszíneződött fehér kupacok bárhol, bármelyik ház ajtaja előtt megjelenhetnek, s az arra járók azt is gondolhatják, hogy az ott lakók ezeket a holmikat használat után egyszerűen kidobták az utcára. De valószínűleg egyáltalán nem gondoltak arra, hogy azok a kukázók, akik a szemetes kocsit megelőzve korábban némi tisztelettartással kutatták át a házak elé kitett személyes szemeteket (hogy kiszedjék a visszaváltható palackokat – nálunk így valósul meg a szelektív hulladékgyűjtés), azok a közös konténer tartalmával szemben kifejezetten ellenségesen kezdenek majd viselkedni és a következő eljárást teszik állandó gyakorlattá: egyesével kiemelik a lakók által bedobott és bekötött szemeteszsákokat, kibontják őket és tartalmukat nagy dühvel egyszerűen kiszórják a földre, szétkotorják a lábukkal, hogy lássák, van-e benne valami használható. Ami érdekli őket, félre teszik, benyúlnak a következő zsákért, kibontják, kiszórják. Az csak természetes, hogy dolguk végeztével mindent otthagynak. Jöhetnek portyázni a kóbor kutyák.

*

Ismerősök, barátok, partnerek panaszkodnak: lehetetlenné vált az ügyintézés, amióta – a narancssárga forradalmat és kormányváltást követően – mindenhová új hivatali garnitúra került. Azelőtt olajozottan mentek a dolgok: a magánember is, de még inkább a kisvállalkozó pontosan tudhatta, minek mi az ára, kinek mekkora baksist kell fizetni, hogy időben megérkezzen az engedély, pecsét kerüljön a kérvényre, szerződésre, elkészüljön valamilyen okmány, megszülessen a kívánt határozat. Most mindenki mindent elhárít, csupa egymást is gyanakvással figyelő új ember, senki nem mer csúszópénzt elfogadni; ellenben az ügyeket sem intézik. Illetve dehogy nem, épp csak annak a struktúrának és azoknak a szabályozásoknak a keretében, amelyek nem arról ismerszenek meg, hogy alkalmasak a normális ügymenetet biztosítani. Így aztán nagy a bosszankodás és elégedetlenség, nem érkeznek meg időben a várt átutalások, vesztegel az áru a vámraktárban, késnek az egészségügyi engedélyek, felborulnak a határidők, leállnak a szállítások.

Tudható, hogy Ukrajna gazdasági potenciáljának nagyobbik részét a fekete és szürke gazdaság képezi, és hogy a közélet egésze is a törvények és szabályok megkerülhetőségére épül. Nehéz rendet teremteni ott, ahol a diszfunkcionális bürokratikus rendszert eddig a korrupció tette működőképessé.

*

Évával a vinyigret nevű, számunkra az orosz konyhából ismert salátát emlegettük (nyilvánvalóan arról a francia vinaigrette-mártásról kapta a nevét, amellyel le van öntve a kockákra vágott sok cékla és kevesebb más zöldségféle; magyar forrásokban vinegrett-ként emlegetik, mi azonban a szlávos hangzást szoktuk meg). Nemigen lehet elképzelni szabványos orosz ebédet vagy vacsorát enélkül: leginkább kötelező előételként szerepel (a savanyúságot, salátaféleséget errefelé nem a főételhez fogyasztják, hanem a leves előtt).

Én nem átallottam előhozakodni azzal a megfigyelésemmel, hogy ennek a nagyszerű ételnek igen gusztustalan előfordulási formáját is ismerem. Mivel éttermeinkben az okádásig lerészegedni eléggé általános szokásnak számít, ezért egy-egy sarok mögött, kapualjban, a késve elért nyilvános illemhelyek környékén bizony gyakran látni árulkodó nyomait a túl sok vodka kíséretében elfogyasztott vigyigretnek – és ennek a másodlagos formának a színét minden esetben a domináns jellegű cékla adja meg, amely kíméletlenül megfest mindent, amivel összekerül.

Ezt a nagyon gusztustalan látványt más gyomorforgató rekvizitumokkal együtt egy régebbi versemben meg is örökítettem. Bizony az ungvári gyalogjáró hídnak a Színház térrel ellenkező oldala az én emlékezetemben olyan helyként él, ahonnan az „ékes latrinának” köszönhetően soha el nem fogyott a vécébűz, s ahol mindig tele volt köpködve-szemetelve a burkolat. Itt ücsörögtek a magárusok, így az egy négyzetméterre eső szotyolafogyasztás is itt volt a legmagasabb.

a híd tövében egyre több a bűz
pirogot mégis itt kínál az árus
nyalóka-kiskakas rád itt tekint
rózsáit rádsózza a vén virágos

a híd tövében egyre több a bűz
bokáig ér a rágott magvak héja
utas ha táskájával erre jön
már körbeállja orgazdák karéja

- - - - -
a híd tövében egyre több a bűz
szerencsét itt kínál a lottós bódé
s amíg a rendőr céklaszínt okád
az államrend a sorban haladóké

A hídfő környéke az elmúlt közel másfél évtized alatt alaposan megváltozott. A korábban a föld alá vezető lépcsővel kezdődő illemhely fölé takaros bódét építettek és valahogy a szellőztetést is megoldották (azelőtt közvetlenül a felszínre nyíltak az illatozó kürtők). A földre fektetett csomagolópapírról, ládákról, ponyvával fedett kecskelábakról a legkülönbözőbb portékáikat kínáló árusokat kitiltották, hosszú padsorokat állítottak a helyükre, és csak egy gépesített popkornos működik most itt törvényesen. A város vezetői alighanem megértették, a bűz és a kosz nem a legjobb vendégcsalogató: jobbra a város legelegánsabb szállodája, balra impozáns, drága étterem. Vinyigret persze itt is dukál az ebédhez, de a jelekből (pontosabban: a jelek hiányából) ítélve a vodkafogyasztás is kulturáltabbá vált.

*

A Kárpáti Igaz Szó újságíróinak időnként meggyűlik a bajuk a magyar irodalom nagyjaival…

…Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal várhatóan valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított „Gondolta a fene” mondást. (A forrásokig eljutva bizonyítja, Arany ezt sosem mondta, csak hasonló széljegyzetet fűzött egy őt is említő kritikához, ebből született a nevéhez kapcsolt anekdota). Nem tudom, az ötéves időintervallumot illetően helytálló-e az állítás, de az biztos, hogy a kutató ebbe nem számolta bele azokat az eseteket, amikor a szárnyas szavakat más szájába adták. A mi közéleti lapunkban jelesül Adyéba. A cikkíró még azt is tudni vélte, költőnk Az ős Kaján-ról írt kritikát olvasva fakadt a „gondolta a fenére”. (Mivel a lapszust szóvá tettem internetes blogomban, felhívtak a szerkesztőségből; kiderült, a téves Ady-verzió eredete egyetemünk magyar tanszékének egy tanárnőjéhez vezet: az eredetileg Aranyra tippelő bizonytalan újságírót is ő térítette el jobb szándékától.)

Alig két héttel később Parázs a hó alatt című cikkre leszek figyelmes, szerzője első mondatában közli, nem véletlenül kölcsönözte Jókai egyik regényének a címét. A nagy magyar mesemondó regényének persze nem ez a címe, hanem: Szabadság a hó alatt. (Puskinról és az orosz dekabristákról szól, akik a szibériai száműzetésben a hó alatt is őrizték a szabadság eszményét.) Nos, azt hiszem, én megfejtettem, hogyan került a csizma az asztalra, a parázs a hó alá. A hetvenes években apámnak, Balla Lászlónak volt egy Parázs a hóban című novelláskötete, ez csenghetett a zsurnaliszta fülében és egyszerűen kontaminálta a két címet. Egyszerűbb, mint utánanézni.

(Olyasmi ez, mintha valakinek derengene a Halál Velencében meg A velencei kalmár és így kezdené cikkét: A KALMÁR VELENCÉBEN - nem véletlenül kölcsönöztem a címet Thomas Manntól... Különben ez játéknak sem rossz: Pantaleón és a varázsló. Az öreg halász és Margarita. Mario és a hölgyvendégek. Lehet folytatni...)

És hogy másik fontos sajtóorgánumunk se sértődjön meg a hanyagolás miatt… A Kárpátalja című hetilapban olvasom, hogy Beregszászra látogat Trianon című filmje itteni bemutatójára Koltay Lajos. Szegény Sutyinak most van elég gondja a Sorstalansággal, aligha hiányzott neki az ypszilon meg a névrokon Trianonja.

*

Úgy tűnik, a kárpátaljai magyar irodalom fogalma, stílszerű szóvirággal élve, mint a lelkiismeret-furdalás fekete hollója, továbbra is itt kuporog a vállamon. Hiába hessentem el hosszabb időre azzal, semmi közöm hozzá, mert én bizony az egyetemességben gondolkodom, mit érdekel engem „Kárpátalja maga”, nekem a nagyvilág az otthonom és a globális emberi problémák foglalkoztatnak! Ám ez a jómadár folyton visszatér, károg a fülembe, csípkedi a halántékomat, sérelmezi, hogy nem rakhat fészket a fejemen. Én meg hiába sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor elrebben és azt hihetem, hogy megszabadultam tőle – voltaképp mégis örülök annak, amikor újra feltűnik, köröz a fejem fölött és gyanakodva bár, de leszáll a vállamra.

Mindez most két dologról is eszembe jutott. Az egyik a részben itt élő, részben innen elszármazott fiatalok és itt sosem élt tettestársaik által elkövetett irodalmi periodikával, az Akarpatrazzal kapcsolatos. Lám, hiába hagytam fel a kiadói tevékenységemmel, hiába számoltam fel alapítványt, szerkesztőséget, és az interneten is hiába tértem át privát írói oldalaink készítésére a sok szerzőnek megjelenést biztosító webmagazin helyett, hiába léptem ki mindenféle társaságból és szövetségből, most mégis azon kapom magamat, hogy közöm lett egy irodalmár csoporthoz, és olyan buzgalommal igyekszem világhálós jelenléthez segíteni ezeket az óvatosságból főleg álnéven, művésznéven publikáló fiatalokat, mintha nem szálltak volna el örökre szervezői és szerkesztői ambícióim. Ugyanez motiválhatott abban is, hogy nem kis munkával összegyűjtöttem, mi érhető el a cybersztrádán helybéli iróinktól és -ról, témák és szerzők szerint csoportosítottam a mintegy 200 linket, és persze feltettem a honlapomra. Nem tudom meggyőzően elmondani, miért is tettem, miért is fontos nekem, hogy Vári Fábián László vagy Nagy Zoltán Mihály munkáinak és a róluk szóló tanulmányoknak, a velük készült interjúknak az elérhetőségét megadjam. Más az ízlésünk, más az irodalomszemléletünk, alighanem még a világnézetünk is, legutóbbi munkáikat gyakorta illettem súlyos vagy kevésbé súlyos kritikával – és most mégis népszerűsítem, propagálom őket. Csak azért, mert földijeim? Vagy a régi ismeretség-barátság okán és a korábbi együttműködéseink iránti nosztalgiából? Vagy pedig azért tartom mindezt fontosnak – és azt hiszem, ezzel a verzióval meg tudom nyugtatni magam –, mert azt gondolom, mindannyiunknak meg kell kapnunk az esélyt arra, hogy az internet révén kilépjünk szellemi rezervátumunkból. Úgy igazságos, ha ez az esélyt azok is megkapják, akik nem kívánnak élni vele, mert az elszigeteltséget védelemnek, a bezártságot biztonságnak érzik.

Mire ezt így szépen megfogalmazom, egyszerre kapok megerősítést és elbizonytalanítást. József Attila-díjjal jutalmazták fent is említett prózaírónkat, Nagy Zoltán Mihályt. Örülök neki, gratuláló SMS-t küldök. Gesztusom meglepi, de megköszöni. Elégedett vagyok, de alighogy kiteszem az írótárs elismeréséről szóló hírt a honlapomra, azt olvasom az újságban, hogy megjelent az éppen őáltala főszerkesztett irodalmi periodika új száma. Az ismertető cikk íróját leginkább egy vers fogta meg a friss folyóiratban. Címe: A nemmel szavazók táborához. Ezt idézi belőle:

Ne féljetek, nem megyünk haza!
Minket régen nem hív a haza,
Mély álmaink bölcsője, sírja volt.
Ne féljetek, nem megyünk haza.

Ne féljetek, nem megyünk haza!
Irígység népe, te céda, te buta,
A mi kincsünk nem lopott kacat.
A lelkünkben hordjuk: Hit és Akarat.
Ne féljetek, nem megyünk haza.

Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy ennek közleménynek a linkjét mégsem veszem fel a listámra.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/ápr.