Balla D. Károly

A Himnusz az utcán hever

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.nov-dec.]

Nagyanyámnak elsők között lett televíziója Ungváron. A 60-as évek legelején ez még meglehetős luxusnak számított nálunk, megvásárlása és üzembe helyezése kisebbfajta népünnepélynek számított széles családi és baráti körünkben. Néhány évig mi is hozzá jártunk tévézni (pedig nem lakott túl közel), így válhatott első élményemmé az Angyal- és a Tell Vilmos-sorozat – na és persze a Ki mit tud.

A Táncdalfesztiválok idejére már nekünk is lett készülékünk, és, ahogy a családok többségében, nálunk is állandó vita tárgyát képezte, hogy este meddig tévézhet a gyerek. (A Belfegort például nem nézhettem, későn is ment, meg korhatár alatti is voltam.) Egyetlen alkalom, amikor gyerekként éjfélig bámulhattam a lilásan vibráló képernyőt: a szilveszteri kabaré. És a végignevetgélt műsor után az első „televíziós megrendülés” is ekkor ért.

Amikor Budapest káprázatos látképei után megszólalt a Himnusz – anyám elsírta magát. Akkor, tízévesen, egyáltalán nem értettem, miért. (A jelenet egyébként, immáron lassan negyven éve, változatlanul ismétlődik, igaz, most már nem Dobi István vagy Losonczi Pál mondja az újévi köszöntőt. Talán a hidak is jobban ragyognak – no meg a tűzijáték is fényűzőbb.)

Utólag azt gondolom, Erkel muzsikája és Kölcsey verse csak a gátlást szabadítja fel ilyenkor anyámban, magát a könnyezést szülővárosának látványa váltja ki belőle. Ezt talán akkor értettem meg, amikor először jártam Budapesten és láttam az esti kivilágítást. Egy színpadi játékomban hősöm így vall erről: „Szeretem ezt a város, amelyet már akkor magaménak tudtam, amikor háromszázhatvan kilo¬méternyire laktam tőle. Magaménak tudtam, mert rádióját hallgattuk otthon, mert újságjait járattuk, amikor lehetett, és mert szilveszterenként ennek a városnak a látképét sugározva hatotta meg anyámat a televízió. Amikor megcsókolt bennünket, külön apámat és külön engem, én tudtam, hogy nem a Himnusz csal szemébe könnyeket, hanem az, ahogy a gyermekkórus mögé bevetítik a történelmi monumentumokat, a várat, a folyón átívelő hidakat – és a belváros utcáit. Mintha kicsit ő is itt lenne velem, amikor a szűk utcákon sétálok, mintha vele együtt tudnám pontosan: milyen kép tárul majd a szemünk elé a sarok után, ha kifordulunk a Körútra.”

*

Kedves ismerősünkkel, barátnőjével Éva az utcán találkozott. Á. a szüleivel él családi házban, kertszomszédjuk egy felkapott vendéglő. Panaszkodott, hogy már teljesen idegbetegek az állandó tűzijátékozástól. Az étterem igazgatója állítólag többször is letiltotta a törvény által egyébként nem szankcionált újgazdag mulatságot, de születésnapokat, évfordulókat ünneplő duhaj vendégei éjféltájt mégis kiállnak az udvarra és lövik az eget. Á. egy éjszaka már nem bírta tovább, úgy ahogy volt, pizsamában és papucsban, fésületlenül, jelentős méretű testének teljes éjszakai slamposságában berontott a vendéglőbe és a díszesen öltözött ünneplő társaság előtt mintegy fél órán át torkaszakadtából üvöltözött: az utóbbi időben nincs egy nyugodt ékszakájuk, mert a fülükbe pufogtatnak és mert rettegnek, hogy a visszahulló áldás mikor gyújtja fel a tetőt. Alkalmi közönsége egyszerűen szóhoz és lélegzethez sem jutott az őket válogatott szavakkal szidalmazó, az étterem feljelentését és viszont-felgyújtását kilátásba helyező éjféli boszorka láttán és hallatán. Átkai és fenyegetései fogyatkozván Á. hősies pózban távozott – és azóta csendesek az éjszakáik. Szilveszterig legalábbis.

*

Annak, hogy a kárpátaljai magyar rendezvényekről fokozatosan elmaradoztam a 90-es évek végére, egyik fő oka az események után menetrendszerűen bekövetkező himnikus danászás volt. Ami azért furcsa, mert idegenkedésem előtörténetéhez a rácsodálkozás és a megrendültség egyaránt hozzátartozik.

A mi családunkban gyermek- és serdülőkoromban nem igazán kaptak szerepet a nemzeti jelképek. Ennek minden bizonnyal apám kommunista szerepvállalása volt az oka, a megyei pártbizottság tagjaként, a pártlap főszerkesztőjeként nem engedhette meg, hogy a házunkba betévedők valahol egy magyar címert vagy trikolórt pillanthassanak meg, netán karácsonykor feldíszített fát lássanak (mi, szovjet szokás szerint, újévkor állítottunk fenyőfát). Így a Himnusz jelentősége, a nemzeti sorsot megjelenítő és az egybetartozást kifejező szimbolikus ereje sem volt ismert számomra: anyám éjféli könnyei ehhez kevésnek bizonyultak. Enyhén ellenzéki beállítottságú barátaim körében csak a hetvenes évek végén csodálkoztam rá ezekre a magasztos tartalmakra. Eleinte furcsálltam meghatottságukat, elfogult tiszteletüket olyan fogalmak iránt, amelyek számomra nem sokat jelentettek.

A 80-as évek kezdetéről aztán magam is szerepet vállaltam bizonyos szervezkedésekben, és ha eleinte ezek nem is voltak kifejezetten nemzeti irányzatúak, ám a magyar irodalom és az anyanyelv kérdéséből indulva óhatatlanul a kárpátaljai magyarság sorsának, helyzetének megismeréséhez és elemzéséhez vezettek. Így avatódtam be, így váltak fokozatosan sajátommá a korábban ismeretlen érzések. Így értettem meg, hogy egy vers, egy dal, egy ábra túlmutathat saját közvetlen jelentésén, megjeleníthet valamit, ami csak a miénk, amiről csak mi tudunk, amire utalva összekacsinthatunk és magunk köré vonhatjuk azt a bizonyos varázskört, amely Illyés szerint minden alkalommal megteremtődik, ha eldünnyögünk egy sor Petőfit.

A kisebbségi sorsvállalás hovatovább nemcsak identitásom részévé épült, hanem lényegévé is vált. És a még javában tomboló szocializmusban megtanultam úgy énekelni, és úgy érezni – leginkább szűk baráti körben.

Aztán lábra kapott a peresztrojka és a rendszer recsegése-ropogása közepette egyre gyakrabban elhangzott nyilvánosan előbb a Kossuth-nóta, aztán a Szózat, a nyolcvanas évek végén pedig már a Himnusz és Székely himnusz is. Megjelentek a magyar zászlók, címerek, március idusán a kokárdák. Volt nagy öröm, felszabadultság, nemzeti eufória – és én is énekeltem, lobogtattam, kitűztem meghatottan.

Az „annyi évtized tiltása után most már végre szabad” katarzisa azonban a rendszerváltással megszűnt, alábbhagyott mind az elfogódottság, mind a lelkesedés. Ünnepeink uniformizálódtak, az azonos forgatókönyv szerint tartott rendezvények számomra kezdték elveszteni vonzerejüket. Eljött az idő, amikor már feszélyezett, hogy minden emléktábla-avatás, minden évfordulós megemlékezés, hovatovább minden konferencia, vetélkedő, alapszervezeti ülés és testületi bográcsozás végén elhangzik a zeneakadémiai szinttől igencsak távolálló alkalmi toroköblögetők előadásában, lehetőleg szünetmentesen a Himnusz-Szózat-Székelyhimnusz. Így vált hétköznapivá és előírásszerűvé az, aminek meg kellett volna tartania ünnepi magasztosságát.

*

Nem tudom, gondolta-e volna bárki is a 80-as-90-es évek fordulójának eufórikus hangulatában akár azt, hogy a magyarságon belül (mind Magyarországon, mind Kárpátalján) olyan éles politikai törésvonal alakul ki, amely szabályosan kettémetszi a nemzetet, akár azt, hogy a szélsőséges jobboldali gondolkodás valaha is annyi teret nyerhet, mint manapság, amikor nemcsak a Szálasit éltető Bácsfi Diannák tűnhetnek fel, hanem egy nem elhanyagolható erejű politikai szervezet meggyalázhatja Károlyi Mihály szobrát és nyíltan ellenállási mozgalmat hirdethet:

„A kormánypártok eddigi verbális hungarofóbiája tettlegességgé fajulhat a nemrég felszentelt turulszobor lebontásával, ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom a nemzeti önvédelem jegyében ellenállási mozgalmat toboroz szimpatizáló aktivistákból. Szélsőséges liberálisok és szocialisták anyagi javaink megszerzésével párhuzamosan individuális brutalitással támadják és próbálják lejáratni a magyar nemzet történelmi, szakrális és jogállami jelképeit, legyen az turulmadár, Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, kereszt, Biblia, déli harangszó, Himnusz, vagy kokárda.” (A Jobbik felhívását idézi a HVG, nov. 9.).

Számomra ennél is sokkal meglepőbb, hogy a szélsőjobbos nézetek Kárpátalján is megjelentek. Az hagyján, hogy a Fidesszel egy követ fújó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség rendszeresen Kövér Lászlót hívja meg rendezvényeire, ám úgy tűnik, lehet még ennél jobbrább is tolódni. Hol Bencsik András és a Demokrata c. lap beregszászi akcióiról olvashatunk, hol a magyar közpénzekből fenntartott II. Rákóczi Ferenc Főiskolán kerül sor határozottan revizionista tartalmú rendezvényre a Hatvannégy Vármegye nevű szervezet közreműködésével, hol pedig a KMKSZ alelnöke jelentkezik – éppen Turul-ügyben – olyan cikkel, amely a szélsőjobb retorikai hagyományait követi mind szóhasználatában, mind hangnemében. (Vessük csak össze a Jobbik fent idézett felhívásával az alelnök sorait: „A beteg nemcsak a turulmadár vagy a Szent Korona látványától kap dührohamot, de már a kálvinista pap palástjának sujtása is erős rosszullétet, esetleg hallucinációt okozhat. Ugyanúgy a hangok is kiválthatják a betegséget, nemcsak a magyar Himnusz vagy a Szózat, de az egyszerű magyar népzene is közérzetromlással járhat...”)

Úgy tűnik, a magyarság nemcsak hogy összefogni képtelen, nemcsak hogy egyetérteni nem tud a nemzet ügyeiben, hanem egyes rétegei és elemei, mit sem tanulva a történelemből, a tolerancia minimumát sem képesek gyakorolni másként gondolkodó embertársaikkal szemben.

Milován Sándor említett cikkében (Turulmadár-influenza, Kárpátalja c. lap., nov. 11.) Magyarország lakosságának döntő többségét (mindazokat, akik nem szavaztak igennel tavaly december 5-én), még ha szellemesnek szánt áttételességgel is, de fertőző betegnek tekinti. Innen már csak egyetlen lépésre van a gondolat, hogy karanténba (gettóba?) kell őket zárni, és csak kettőre, hogy el is kell gázosítani.

*

Tapasztalatom szerint azok foglalkoznak a legtöbbet mások identitásával, akiknek nincs rendben a sajátjuk.

*

Orbán Viktor hat pontban foglalta össze, mit kell tenni, hogy a magyar társadalomban az általa és hívei által óhajtott változás bekövetkezzen. A hatból a hatodik így hangzik: nem szabad belesüppedni a csodavárásba.

Vajon miért ez a tiltás? Csak nem el tetszett felejteni vízen járni?

*

A földön kívüli értelmes lények látogatásainak a kutatása abból az alaptételből indul ki, hogy mégsem értelmesek, sőt, mondhatni szellemi fogyatékosok, mert ha valóban értelmesek lennének, akkor nem titokzatos ábrákkal és gabonakörökkel üzengetnének és nem suta csészealjak röptetésével vagy emberrablással hívnák fel magukra a figyelmet, hanem már rég indítottak volna egy kereskedelmi tévécsatornát.

*

Délutánonként Arabellával a regényem szövegét cincáljuk és csócsáljuk. Szebben szólva azt mondanám, hogy a szerző és a műfordító tart szakmai konzultációt, valójában mégis az történik, hogy időnként elemeire kell szednem a mondataimat, és a szószerkezetet értelmét kell külön elmagyaráznom a magyarul nem tökéletesen értő tolmácsolóm részére ahhoz, hogy (egyik) anyanyelvére lefordíthassa.

Három éve levelezünk. Amikor felvette velem a kapcsolatot, még csak oroszul írogattunk egymásnak, lényegében akkor kezdte tanulni a magyart, nagyapja nyelvét, amelyre fokozatosan át is tértünk, eleinte csak én – már értette, amit írtam, de maga még nem vállalkozott fogalmazásra – aztán, tavaly valamikor, már ő is „megszólalt” magyarul, és én levélről levére tapasztalhattam, hogyan fejlődik. Eleinte nagyon érdekesen fogalmazott, egyfelől tele voltak a levelei archaikus, könyvízű fordulatokkal (na igen, aki Balassival kezdi és Mikes Kelemennel folytatja a nyelvtanulást!) és ezek nagyon komikusan keveredtek a mai szlenggel. „Midőn ezen levelem megérkezend, én már Prágában dekkolok” – írta például. Vagy: „Ámbátor rögvest pipa lettem”.

Ruszin, szlovák és magyar vér csörgedezik az ereiben, de kiskorától Prágában tanult, így a műveltsége inkább cseh, az angol gimnázium pedig egy újabb nyelvvel és kultúrával oltotta be.

Egyetemistaként most EU-s ösztöndíjat nyert azzal a projektjével, amelynek keretében meg kívánja vizsgálni, a magyar irodalmi és vallási (részben pogány eredetű) hagyományok milyen hatással voltak a ruszin eredetmítoszok kialakulására. Vizsgálódott már szülőföldjén (Eperjes környékén), most átjött Kárpátaljára, és készül a Vajdaságba.

És mindeközben néhány délutánon át regényem ilyen és ehhez hasonló mondataival kínlódik: „Ám hiába képezte az így felépült rendszer alapját valamely véletlenszerűen bekövetkező esemény, mert a kiinduló mozzanatra ránehezedett a megalkotottság roppant gépezete, s így az egymásra következés kontinuója sokkal inkább valamely matematikai algoritmus előírta szükségszerűségre kezdett hasonlítani, semmint az akaratlanság naiv bájával kecsegtető írásműre.” Hát igen...

Azért persze beszélgetünk is, és szinte mindig a más-más nyelvű kultúrák közti átjárhatóságnál (vagy át-nem-járhatóságnál) kötünk ki, bölcsen egyetértve abban, hogy a zene, a tánc, a díszítőművészet, a gasztronómia stb. nem ismer etnikai határokat, mindig csak a verbálisan megjelenő tartalmak akadnak fenn saját megjelenési formájuk korlátain.

És azt tudod-e, szegezem váratlanul Arabellának, hogy a szlovák himnusz voltaképp egy magyar népdal. Sejtelmesen és fölényesen elmosolyodik, mint aki erről sokkal többet tud nálam.

*

Bátyám unokája nagy huncut. Olyasmiket produkál, ami nagyjából el is várható attól a tizenéves fiúgyerektől, aki megszokta, hogy ha már szülei nem kényeztetik el, sőt, akkor vajszívű nagy- és dédszüleitől hajtsa be az elismerést, a zsebpénzt, az ajándékokat – bármit, amit érzelmi és gazdasági vonalon lehetséges. Most rendszeresen azt játssza, hogy ahányszor csak megjelenik nálunk (szombati vagy vasárnapi ebéd), mindig előad egy történetet, amivel megnyitni reméli dédszülei szívét – és bukszáját. Hol azt meséli el, újdonatúj biciklijével karambolozott, nekiment egy autónak (nem fordítva!), eltört ez meg az, meg kellene venni, ennyibe meg annyiba kerül, de persze nincsen rá pénze. Dédszülei nem emlékeznek arra, alig néhány hónapja már sikerrel előadta ugyanezt a történetet a korábbi kerékpárjával. Mennyi pénz is kellene, fiacskám, kérdezik, a kis Tamás pedig látszólag szabadkozik, dehogy, hát neki nem kell pénz, de közben nagyon vigyáz arra, nehogy megsértse a nagyszüleit az elutasítással. Ad abszurdum egyszer azt regélte el, hogy eltörött otthon a bögréje, és most nincs miből teát innia.

Legutóbb a harsonáját is elhozta. Zeneiskolába jár, így valamennyire tudja már bűvölni hangszerét, de Benkó Sándor még nem venné be a bandába. Az egyik mondandója az volt, bizony nem jó ez a tok, amelyikben hordja, mert…, és szeretne venni egy újat, de… A sztori pedig, amit dédszülőkápráztatás gyanánt előadott, már-már költői fantáziára vall. Képzeljük, ahogy jött a zeneiskolából mifelénk, hát mit talált az utcán? Egy kottát! És minek a kottáját? Nem másét, mint a magyar Himnuszét. És ezt ő bizony most minden gyakorlás nélkül le is akarja blattolni

Tudni kell még mindehhez, hogy Tamás nem beszél túl jól magyarul. A bátyám is, és a bátyám fia is ukrán nőt vett feleségül, így a kicsi voltaképp már csak negyedrészt magyar, otthon oroszul beszélnek, a másik nagyapánál ukránul. Hiába jár magyar iskolába, akcentusa leküzdhetetlen, szókincse szegényes. Annak, hogy hetente előírásszerűen jár hozzánk, dédszülői részről ideológiai háttere van: az öregek úgy gondolják, a vasárnapi ebéddel pártfogoltjuk a magyarságtudatot is, mint valami krisztusi ostyát, magához veheti apránként. Az elgondolás akár szépnek is mondható, a megvalósulás azonban katasztrofálisan eredménytelen. A kis huncut azonban alighanem rájött, mik lennének itten vele szemben az elvárások, mással legalábbis nehéz lenne megmagyarázni meglehetős élelmességre valló és minden bizonnyal előre alaposan kitervelt szereplését.

Tamás kivette a harsonáját a tokból, maga elé tette az állítólag idefelé jövet talált kottát, mély lélegzetet vett és fújni kezdte, bár irtózatosan hamisan, de nagy lelkesedéssel a Himnuszt.

A hatást nem maradt el, anyám szemében megjelentek a könnyek (emlékeiben pedig a fényes Budapest), nagyot sóhajtott, igen, ez az ő dédunokája.

Én pedig csettintettem: szó se róla, a kölköcske ügyesen kivágta a rezet.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/dec. (kisebb rövidítésekkel)

Ha a nemzeti oldal eddig csak ki nem állhatta Esterházy Pétert, mostantól kezdve bizonyára gyűlölni fogja. Jeles írónk ugyanis jól megadta a magyaroknak, ami a magyaroké. Francia lapnak nyilatkozva – az NOL-ban közölt mai MTI-cikk szöveganyag szerint, többek között a következőket állította:

   "Egy elmúlt diktatúra tükrébe nézni nem túl kellemes. Egyszerűbb azt mondani, hogy áldozatok voltunk. És azzal a ténnyel is nehéz szembenézni, hogy közvetve vagy közvetlenül, mi működtettük a diktatúrát. Egyszerűbb azt mondani, hogy utolsó leheletünkig reformkommunisták voltunk. A két állítás hazug. És jelenleg ebben a hazugságban élünk"

   Illetve arra a kérdésre válaszolva, hogy nagy íróink nemzetközi sikere okán nevezhető-e Magyarország irodalmi országnak, azt is kijelentette, hogy elsősorban egyedi teljesítményekről van szó, s ezek abból a perspektívahiányból és reménytelenségből születtek, amelyek a szellem nagy koncentrációját igénylik. Mindez pedig abból következik, hogy a kollektív utak járhatatlanok voltak.

   Nos, a kollektív nemzettudatra építő írók és híveik ezt épp ellenkezőleg gondolják. Ami idáig rendben is volna. A dologban az a pláne, hogy míg Esterházy nem gyűlöli azokat, akik tőle eltérő ősokokból vezetik le a művészet lényegét, addig őt minden korábbinál élesebben fogják támadni fenti kijelentéseiért, idegenszívűnek, nemzetárulónak fogják titulálni.

   Pedig csak egy író. Aki gondolkodik. Aki őszinte. Aki ír. És ezt a hármat egyszerre műveli, ráadásul – sokak pechére – nem tehetségtelenül.

________________________

kreatív szövegírás weboldalra

Többször hallottam már és mindannyiszor felnyerítettem, ahányszor női hölgyek szájából elhangzik, hogy „tele van a tököm”. Ám a genitáliák nevének sajátos használata terén a tegnapi Megasztár műsorában  Soma mamagésának sikerült magyar csúcsot felállítania: az egyébként igazán remekül éneklő Baktai Anikó produkciója után ezt találta mondani:
   „A női nem nevében köszönöm. Erről van szó: élet. Van vér a pucádban.” Hogy a női nem nevében egy pucát megköszönnek, az rendben, de hogy épp egy másik nőnek hálásak érte, ez azért sajátos.

   Az ellenben az emancipáció töretlen előrehaladását jelenti, hogy a tele tökhöz most már a vérbő pucát is sajátjának vallja a férfiak által nem éppen ezért szeretett szebbik nem.

A Google keresőben a "puca" kifejezésre előugró első találat:
Hús puca vagy vér puca?

Kedves szociológus barátunk, Nagy Károly levele az USÁból, New Brunswickból. Olvasta a Magyarul beszélő magyarok c. cikkemet, erre reagált azzal, hogy maga is bizarr, Kelet-Közép-Európában fertőzéssel terjedő jelenségnek tartja a politikai élet "galádságig agresszív harcászati" viselkedésés és "gyakran testvérháborút szító" magatartását, amellyel ráerőszakol az egész társadalomra, és ezzek "rettenetes károkat okoz napjainkban a totális diktatúrák antihumánus paraliziséből életre, szabadságra tápászkodó országokban, emberi közösségekben." Mint írja, ő az az alternatív társadalmi intézmények - művészetek, oktatási-nevelési fórumok, programok, szabad sajtó, tudományok, jogi fórumok, civil szervezetek - közvéleményt formáló hatásának erősítésében látja "a bénító válságból való kibontakozás lehetőségét, reményét."

   A következőket válaszoltam:

Kedves Barátom, Druszám és Bátyám!

Véleményedet osztom: a politika embernyomorító hatását rémülten szemlélem magam is. Ugyancsak egyetértünk abban, hogy az alternatív társadalmi intézményeknek lenne, lehetne döntő szerepe a közvélemény formálásában és a szellemi kibontakozásban. Azonban – sajnos – Kárpátalján éppen ezek az intézmények hiányoznak. Szinte teljességgel. Egyfelől a politikai csoportok érdekérvényesítése olyan erős, hogy mindent maguk alá kaparnak, másfelől a függetlenségre törekvő formációk egyszerűen képtelenek fennmaradni és működni anélkül, hogy ne csatlakoznának valamelyik érdekcsoporthoz. Szabad sajtó ma Kárpátalján egyszerűen nem létezik (jellemző, hogy még egy alternatív és valóban independent magánblogról is mindenki azt hiszi, hogy valaki pénzeli; fújol is rá rendesen), hajszálpontosan tudni, hogy melyik orgánum kié (lásd a Kárpáti Igaz Szó-szindrómát; erről itt írtam: link), és a civil szervezetek-intézmények közül is mindegyik vagy az egyik, vagy a másik csoport érdekszférájába tartozik. A beregszászi főiskola például a KMKSZ legfőbb intézményi bázisa, anyagi forrása, erkölcsi hivatkozási alapja és ideológiai szemináriuma (hogy még oktatás is folyik benne, az teljesen mellékes). Nyilvánvaló a Pedagógusszövetség, a cserkészek, a képzőművész-csoport, sőt, még a beregszászi színház hovatartozása is. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy az UMDSZ-oldalhoz tartozik a MÉKK (értelmiségi közösség), a magyar újságírók szövetsége, a magyar könyvtárosok egyesülete, az egészségügyi dolgozók szövetsége stb. Ezek láthatóan szakmai szervezetek, és mégis vagy egyik, vagy másik féllel állnak politikai szövetségben. Jellemző, hogy egyes szakmai szervezetek éppen ezért duplikálódnak: a KMKSZ-hez tartozó Pedagógusszövetséget ellensúlyozza az UMDSZ iskolaigazgatói fóruma és a magyar iskolába járó szülők formációja; van mindkét szervezetnek saját ifjúsági szervezete, saját kiadói érdekeltsége (lapokról nem is szólva), a gazdasági-vállalkozói és a közigazgatási szférában is saját érdekképviseletre törekszenek.

    Tehát kis magyar életünknek ma gyakorlatilag nincsen olyan területe, amelyben függetlenségről beszélhetnénk. Aki bármit tenni akar ma Kárpátalján, csak úgy léphet előre, ha becsatlakozik valamelyik csoportba, amelynek aztán teljes anyagi összeszövődés és egymás érdekeinek oly szoros képviselése lesz az eredménye, amelyben az eredeti cél másodlagossá, érdektelenné válik.

   Jellemző például, milyen ádáz harcot folytatott egymással a két szervezet, hogy az oktatási-nevelési támogatások eljuttatásának a szervezeti hátterét, illetve a magyarigazolvány-központokat a saját hatáskörébe vona. Sejtheted, hogy egyik sem a lakosság mind önzetlenebb szolgálata érdekében harcolt ezek megszerzéséért, hanem saját anyagi-infrastrukturális hátterük erősítése és befolyásolási lehetőségeik kiszélesítése érdekében.

    Kárpátalján ma gyakorlatilag nincsenek független magyar értelmiségiek. Ilyen vagy olyan módon, munkahelye, szervezete, családja, gyermekének taníttatása stb. révén mindenki betagolódik, és mert betagolódva bizonyos előnyöket élvez, hálája jeléül gyakran harcos pártkatonává válik. Ez újságíróktól kezdve tanárokon és a most már nem jelentéktelen „saját” hivatalnoki gárdán át a „családtagokig” mindenkire kiterjed.

    A klánosodásban egyébként a KMKSZ vezet, a birodalmukhoz tartozó összes intézményben gyakorlatilag néhány család és a szűk baráti kör tölti be az összes kulcspozíciót (jó páran egyszerre többet is), abban is ők járnak elől, hogy kívülállókat ne engedjenek maguk közé és lehetőleg minden külső kezdeményezést elhárítsanak (hacsak közvetlen hasznuk nem származik belőle). Az UMDSZ-oldal egyelőre ebben nyitottabb, de sokat tanultak ellenfelüktől. Mint ahogy, látod, a másik fél magyarságának a megkérdőjelezését is szépen ellesték.

    Hát így állunk.

   Egy biztos: neked, mint szociológusnak, kincsesbánya lenne az itteni magyar társadalom, a benne lezajló folyamatok kimeríthetetlen kutatási területet jelenthetnének…

   Katival és a gyerekekkel, unokákkal együtt ölellek; az enyéim nevében is.

bdk

Mást is írtam ezen a napon: lásd a teljes naplót
_____________

levél címzése külföldre

Csendej Ivan rövidített életműve, avagy tévedni emberi dolog, de újságírónak? 

 A jeles ukrán író, Ivan Csendej november 29-i ungváron bekövetkezett haláláról hírt adva ezt írja a Kárpátalja c. lap eheti száma: "Két regénye és tizenhárom elbeszélése látott napvilágot." Ilyen sovány lenne a 83 esztendős korában elhunyt alkotó életműve? Dehogy! Újságírói-szerkesztői felületességről és fordítói hibáról van szó. Az ukrán nekrológokban (ha onnan vették az adatot) ez a megfogalmazás szerepelt: "десятки оповідань, повістей та нарисів". A десятки többször tízet jelent, magyarra 'több tucatnyi'-ként szokás fordítani, a повість meg éppenséggel kisregény. (Ukránul-oroszul regénynek csak a nagyon "vastag" műveket nevezik, magyar értelmezésben a повість nyugodt szívvel tekinthető regénynek.) Hogy a tizenhárom darab elbeszélés hogyan jött ki ebből, nem tudom, a google-keresővel az író nevével elsők közt felbukkanó oldal például ezt írja: "Автор книжок оповідань, нарисів, повістей" - és felsorol 14 könyvet, 1980-nal lezárva a sort. Holott Csendej az azóta eltelt negyedszázadban is bőven alkotott és sokat publikált. Bár igaz, a teljes bibliográfiájára nem találtam rá, de a pontos adatért valószínűleg elegendő lenne felhívni egy könyvtárost. Ennél persze sokkal egyszerűbb félrefordítani az ukrán nekrológot.

______________

A cikkben linkek voltak, de 2015-ben már egyik sem élt, eltávolítottam őket.

   A Kárpátinfó hírportál ukrán internetes forrásra támaszkodva arról ír tegnapi cikkében, hogy az ukrán nacionalisták már megint Kárpátalja elszakadásával riogatják a riogathatókat. A riogatás alapja annyi, hogy a kárpátaljai ruszinok autonómiát kértek az ukrán kormánytól, valamint azt, hogy végre ismerjék el őket önálló nemzetnek. (A koalícióban részt vevő szocialisták támogatni látszanak ezt a kérést.)

   A nacionalisták azonban az autonómia harasztjának zörgésére azonnal farkast kiáltanak és sietve azt is kijelentik, hogy "a szocialisták a ruszinok mellé álltak, támogatják őket, egy olyan kisebbség jogait védelmezik, amely valójában nem is létezik".

   Ilyen állat pedig nincs, mondta a vidéki bácsika az előtte legelésző zsiráfról az állatkertben, jut eszembe az analógia. Kérdés azonban, hogy ha ruszinok nem is léteznek, hogyan akarhatják elszakítani Kárpátalját Ukrajnától.

   Annak taglalásába most nem mennék bele, hogy a ruszinok önálló nemzetnek tekinthetők-e, vajon elegendő ismérv-e ehhez a saját nyelv és hagyomány, az ukránokétól eltérő nemzeti vallás és történelmi tudat (szerintem bőven), ám annyi bizonyos, hogy ha egy több százezres népcsoport önmagát önálló nemzetként határozza meg, akkor a többségnek semmi oka és joga ebben kételkedni.

   Az autonómia kérdése - ezúttal a kárpátaljai magyaroké - felvetődik a mai Kárpáti Igaz Szóban is, 1991: igen az autonómiára című szerkesztőségi cikkükben összefoglalják a 14 évvel ezelőtti kezdeményezés állomásit, és azt is, hogyan hiúsult meg a népszavazással is megerősített törekvés. Az írás záró részében szó esik a magyar többségű Tisza melléki járás ügyéről is. Ezt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kezdeményezte, 2002-es választási programjának fontos része volt, majd a tavalyi elnökválasztás során a magyar szervezet és a későbbi győztes Juscsenko közötti paktum tárgyát képezte. A győzelem ellenére "természetesen" semmi sem valósult meg belőle. A lap végül kitér arra, hogy a másik magyar szervezet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és annak elnöke (Gajdos István parlamenti képviselő), felismerve a területi alapú autonómia megvalósíthatatlanságát, kulturális autonómiában gondolkodik, aláírásokat gyűjt és törvénytervezetet nyújtott be.

   Mint azonban a tapasztalat mutatja, a régió azon országaiban, amelyekben nyilvánvaló a legfelsőbb hatalom meghatározó erőinek nemzetállami törekvése (Románia, Szerbia és Montenegró, Szlovákia, Ukrajna), az autonómia puszta említésétől is a fejekbe tolul a vér. A nacionalisták hisztériát keltenek, a legfőbb döntéshozók pedig simán leseprik az asztalról a kérdést.

   A ruszinoknak és a magyaroknak pedig marad az álmodozás.

_____________________________

határon túli magyar, Kárpátalja, ukrán, politika, ukrajna, közpol, közblog, Ungvár

A Kelemen Hunor blogjáról írt ajánló tele volt linkekkel, mára ezek nem élnek, töröltem őket - 2015, bdk

A határon túli magyarság körében, amennyire tudom, közel sem örvend akkora népszerűségnek a blogírás, mint Magyarországon. Előbb saját házunk előtt seperve azt kell mondanom, Kárpátalján összesen két valódi blogról tudok, egyik az enyém: az UngParty Manzárdot 2003 szeptemberétől írom, de voltaképp akkor már másfél éve blogoltam, épp csak úgy jártam, mint Moliere hőse, aki nem tudta, hogy születése óta prózában beszél. (Később az internetezés előtti naplóimat is webesítettem, archívum itt.) A másik a négy hónapja indult és most éppen leálló Karpaty News nevű hírblog.

Őszintén szólva nem vizsgáltam, hány blogger működik a Fel- és Délvidéken, de nem lehetnek túl sokan, mint ahogy erdélyi webnaplót is csak néhányat ismerek (péládul a Gergely Editét). Abban pedig szinte bizonyos vagyok, hogy kisebbségi magyar politikus még soha nem indított blogot, pláne nem politikait, ígyKelemen Hunor romániai magyar parlamenti képviselőé mindenképpen különleges (LÁSD). Mai (!) indításáról a Transindex erdélyi portál számol be, cikkükből kiderül, hogy a többeknek bloggolási lehetőséget biztosító Egologo hálózatot éppen a szerkesztőség indította. Csak elismerés illeti őket érte. (A kezdeményezésről Hírbehozó is írt ITT.)

És persze Kelemen Hunort is, aki, nem mellékesen, jelentős költő és író, így nincs kétségem afelől, hogy politikai oldala egyben irodalmi is lesz. Ha nem másban, hát megfogalmazásainak kimunkáltságában.

Első, mai keltezésű bejegyzését a író-politikus így zárja:

"Funar csipőből lőtte az RMDSZ-t és a romániai magyarokat. Nem reagáltunk, nem vettük fel a felénk dobott kesztyűt, mert már teljesen világos, hogy az ő szándéka a provokálás. Az észérvek, a racionalitás, a kultúráltság az ő esetében nem vezet eredményre. Cirkuszt akar, érzelmi háborút. És mi úgy döntöttünk, hogy semmibe vesszük és leszavazzuk. Talán most ez a helyes taktika. Talán."

Bloggolni ellenben nem talán, hanem bizonyosan helyes taktika. 

Ma reggel a TV2-n rövid beszélgetés a Mokkában Trill Zsolttal és Kubik Annával abból az alkalomból, hogy Zsolt megkapta a Bubik István-díjat, amelyet most először ítéltek oda (hír). 

A beszélgetést vezető Liptay Klaudia nagyon vigyázott arra, hogy csak sztereotíp kérdéseket tegyen fel, és roppant módon szerette volna azt hallani, hogy a beregszászi színház és talán egész Kárpátalja a magyar nyelv használatáért vívott harcban vérez - de Zsolt nagyon okosan nem volt hajlandó eljátszani a határon túli üldözött magyar szerepét. A jó fülű néző megérthette, hogy itt egzisztenciális, és nem pedig nemzetiségi problémákról van szó. Ami persze nemkönnyítimeg a helyzetüket, sőt. (Szó esett az egy éve tragikusan elhunyt Bubik Istvánról és magáról a díjról is, amelynek értékéből - szeretném hinni - semmit nem von le a mögötte álló Gubcsi Lajos kétes szellemisége.)

Trill Zsoltról (akinek ezúton gratulálok) és a beregszásziakról egyébként nagyon szépen ír Koltai Tamás az Ésben, itt.

Olvas el ezt is: http://bdk.blog.hu/2005/11/30/kelemen_hunor_blogja

Trill Zsolt Bubik-díjas, határon túli magyar, kárpátalja, beregszász, ungvár, média, kultblog, kult, színház, tv, illyés gyula magyar színház

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. okt.]

Nem tudok visszaemlékezni arra, gyerekkoromban voltak-e példaképeim. Aligha, mert ha igen, akkor csak felidéződne Tell Vilmos, Dobó István vagy Nemo kapitány. De nem. Kiskamaszként is csak kedvenceim voltak, akikre valamely tulajdonságaik vagy cselekedeteik miatt felnéztem, de sem Kempelen Farkas, sem Öveges professzor nem vált eszményképemmé, mint ahogy kicsivel később Kulin György vagy Fred Hoyl sem, akik pedig egyszerre voltak nagy csillagászok és jó írók, beváltván azt a kettős ideált, amit akkoriban én is magam fölött lebegőnek gondoltam.

Kései kamasz koromban közvetlen környezetemben többen is nagy hatással voltak rám, mai fejjel visszagondolva a rajongásom egyikükhöz bizony hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy példaképéhez viszonyul az ember – de ez akkor nem tudatosult bennem.

Aztán, eszmélésem későbbi szakaszaiban a hasonulás helyett a különbözés, a hit helyett a kétely, a feltétlen tisztelet helyett a fanyalgó kritika lett a sajátom, s ez kizárta, hogy az életben valaha is idolként tekintsek bárkire-bármire, és valamely kész sémához való igazodás könnyebbségével nézhessek szembe problémáimmal. A nagy különcök, a sehová sem besorolhatók, a szent őrültek és a magányos farkasok váltak kedvenceimmé. Mivel azonban sem a devianciában eléggé következetes, sem a tehetségben eléggé megszállott nem voltam, így jó úton jártam afelé, hogy a mindent visszamenőleg is igazoló börtönt, elmegyógyintézetet vagy az öngyilkosságot elkerüljem, és idegenültségem, ahelyett, hogy megigazulnék általa, ócska szereppé váljon, pózzá sekélyesedjen. Miután a nonkonformizmusomat komfortossá laktam, félek, többé már nem sikerülhet tartalommal, igazi figyelmet érdemlő teljesítménnyel felruháznom különcségem csupasz vázát, és tinédzserkorom riasztó lármafájaként ma is jelzi örök beteljesületlenségemet.

Minderre két friss haláleset döbbentett rá.

*

Nem ismertem személyesen Eörsi Istvánt. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy – talán két éve – levelezésben álltunk. Rendszeres kapcsolattartásról persze nem számolhatok be, nagyritkán váltottunk csak rövid üzenetet, leginkább egymás írásaira reagáltunk. És nemcsak én az övéire. Figyelt rám, olvasta publicisztikáimat, pár okos szóval reflektált a neki tetszőkre, ami nagyon jólesett. A kettős állampolgárságról tartott népszavazás tanulságait megvonó egyik januári cikkében pedig – ezt joggal gondolhatom valódi megtiszteltetésnek – hivatkozott a témában írt kistanulmányomra, idézett is belőle. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy ebben a kérdésben is egyetértettünk. Ahogy az említett cikkét (Utószó, Népszabadság, 2005. jan. 7.), úgy néhány továbbit is még kéziratban, nyers formájába megismerhettem; íróember részéről ezt a bizalom legszebb és legsúlyosabb gesztusaként értékeltem.

A kíméletlen őszinteségét csodáltam leginkább. A bátorságát, amellyel azokat az igazságokat is kimondta, amelyek őrá nézve is kínosak voltak. Ahogy magával szemben is könyörtelen tudott lenni és szembenézett múltjával, jelenével (szókimondására a halálos betegségével kapcsolatos megnyilvánulásai lehetnének a szélsőségesen „jó” példák). Ahogy megalkuvást nem tűrő következetessége oda vezetett, hogy a magyar szabadgondolkodás lelkiismeretévé vált. Ahogy nyelv, nemzet, származás, vallás dolgában ugyanolyan kérlelhetetlen tudott lenni, mint az apró emberi vagy nagy filozófiai kérdésekben. Ahogy mindig azt mondta, amit gondolt. És mindig azt gondolta, amit érzett.

Ezt utánacsinálni! Igen, ha valaha mégis rászánnám magam, hogy példaképet válasszak…

Pedig, azt hiszem, sokkal többen gyűlölték, mint szerették. Az igazságnak is van kritikus tömege, amely a legtöbbek számára elviselhetetlen. Neki a nyakába volt kötve a detonátor, bármikor a levegőbe repíthette a hazugságok és üres szólamok építményeit, nem törődött azzal, ha az ő fejére is hullik a törmelék. Nem véletlenül tekintették első számú közellenségüknek a látszathazafiak, a frázismagyarok és a szlogeneuropéerek.

Igen, valahogy így, így kellene. De amennyivel kisebb és szánalmasabb az én világom annál, amiben ő élt, legalább annyival vagyok gyöngébb és esendőbb én is őnála. Szerény vigasz, hogy ellenfelekből, támadókból, haragosokból is ugyanennyivel hitványabbak juthatnak csak nekem.

*

A Szépírók Társasága többnapos fesztivált szervezett, ennek egyik programja azt a címet kapta, hogy „Segítséggel élők”. Amikor meghívást kaptam rá és megtudtam, mit is fed a cím, többek között ezt válaszoltam a későbbi színpadi beszélgetésünket is vezető Gács Annának: „…ez engem igazán soha nem foglalkoztatott; íróként legkevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy mesterségesen és szándékosan kerülném a témát, de ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni – de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan. … Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá – mégsem történt meg. … Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a „kárpátaljaiságomon” felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!”

Nagyjából ugyanezeket a gondolatokat mondtam el a Petőfi Irodalmi Múzeumban sorra került beszélgetés során is, és úgy tapasztaltam, a mellettem ülő „két béna és egy vak” is hasonlóan vegyes érzelmekkel fogadta, amiért ezúttal fizikai állapota okán kapott meghívást. Az eleinte riadt közönség láthatólag hamar feloldódott, és látva, hogy díjazzák élceimet, még azt az ízetlenséget is megengedtem magamnak, hogy kijelentsem: legközelebb örömmel elmegyek a potenciálisan prosztatarákban elhalálozó középkorú férfiírók találkozójára. Egyetlen mondatos zárszavában Vámos Miklós kicsit rám is pirított. Értsük meg, mondta, hogy erre a találkozásra nem nekünk, hanem nekik volt szükségük.

*

Könyvem bemutatója Pécsett. Kiadómmal, Szirtes Gáborral nem sok egyeztetni valónk akadt: a Pro Pannonia tíz év alatt négy könyvemet adta ki, ez a sokadik együtt-szereplésünk, összeszokott párost alkotunk. Amivel nem vagyok összeszokva, az a saját könyvem. Hiába írtam tízegynéhány évig, hiába dolgoztam át többször, hiába járt meg három kiadót és hiába csak a hatodik (!) pályázati fordulónál kapott lehetőséget a megjelenésre, és hiába jelent meg lassan fél éve – mégis úgy nézek rá, mint valami idegenségre. Azt hittem, ha végre mögém kerül ez a megírhatatlan történet, többé nem kell vele foglalkoznom, de lám, azóta is permanens módon szembesülnöm kell a Szembesülés című regénnyel, mert a benne felvetett, megélt, de meg nem haladott erkölcsi problémákat, most már úgy tűnik, életem végéig cipelnem kell.

És ezek a feldolgozhatatlan moráliák is kapcsolatosak példakép-mizériámmal. Főhősöm, Oresztész, két választható magatartásforma között őrlődik: egyfelől a Zeuszi hatalommal együttműködő, hozzá való hűségét túllihegő igen sikeres édesapa példáját látja, másfelől meg ott lebeg előtte az olimposziakkal szembeszegülő, ám ezért a közélet perifériájára szorított és tehetetlen szellemi előd mártíriuma. A „vér szava” és az igazság között kellene választania; előbbitől menekül, utóbbinál keres menedéket, míg szembesülések hosszú sora után megérti, egyik attitűd sem elfogadható számára, mert maga a választás kényszere is méltatlan ahhoz, aki a függetlenséget és a szabadságot többre becsüli bármiféle meghatározottságnál. Mivel pedig a lojalitás és az opponálás egyaránt determinál, gúzsba köt, így a kívülhelyezkedés marad számára az egyetlen követhető magatartásforma. Bűnét tetézi, hogy bár tulajdon apját ellenpéldának tekinti, példaképnek nem tudja elfogadni az ellenpólus nagy alakját sem.

Ha közönség előtt kell a regényemről beszélnem, mindig beismerem: amit más talán elintézhetett volna egyetlen dacos főfelszegéssel vagy egyetlen behódoló főhajtással, nekem abból egész könyvet kellett írnom. És meglehet, hogy a genetikai és szellemi örökségből egyként kitagadottként mindezért majd egy újabbal kell vezekelnem.

*

Egy ideje Magyarországra utazni most már azért is jó, mert találkozhatunk ott tanuló gyerekeinkkel. Nagyjából havonta egyszer ugyan hazaruccannak, de jólesik, ha közbül is láthatjuk őket. Kolos most nem tudott feljönni Veszprémből, így csak Csöngével randevúztunk Budapesten.

Hála az ezúttal zökkenőmentes határátkelésnek és az egyre hosszabb autópályának, egyenesen Ungvárról indulva két órával a tervezettnél korábban érkeztünk a Hősök terére. Szépen sütött a nap, kiültünk a Műcsarnok teraszára. Balázs István barátunk éppen ráért, odajött, vele kávézgattunk és beszélgettünk – és vártuk, hogy a korai érkezésünkről időben értesített Csönge lányunk is megérkezzen a barátjával még az irodalmi est előtt. Mi beszélgettünk, de a lányunk csak nem tűnt fel, pedig két órával korábban a telefonban már azt mondta, hogy elindultak. Alig fél óra volt hátra a kezdésig, amikor végre elénk penderül ártatlan pofácskával. Kérdésünkre, hogy mi tartott ilyen sokáig, elég furcsa választ adott. „Répát ettünk az alagúton.”

Ezt olyan mulatságosnak találtam, hogy már ott elhatároztam, ezt a mondatot egyszer nekem le kell írnom. Most megtettem. (Kiderült, a Lánchíd felé tartva útközben még elhatározták, felmásznak az alagút fölötti hegyrészre, oda, ahonnan épp belátni a ki-be gördülő kocsikba, mert „nagyon izgi” megfigyelni a vezetőket és utasokat akkor, amikor ők nem tudnak róla. És mivel volt náluk egy sárgarépa, hát azt ott kettesben elropogtatták. Hiába, ilyen a szerelem.)

*

Csodálkoznék magamon, ha egy éven át változatlan formában tudnám fenntartani a honlapomat. Már-már mániákusan „átcsinálom”, szinte félévente, mert mindig kiderül, hogy a korábban kialakított rendszer valamiért nem megfelelő. Amit most üzemeltetek, az az áttekinthetetlenségig bonyolult, agyon van terhelve keresztlinkekkel. Az egységek és alegységek, ezen belül a rovatok és alrovatok sűrű labirintusában lassan magam sem tudok eligazodni. Ráadásul minden betűzést, linkelést, besorolást, főoldali kiemelést „manuálisan” végzek (vagyis vizuális szerkesztővel), mivel programozni nem tudok, és így nem automatizálhatom az egyes munkafázisokat. A fiam, aki pedig éppen harmadéves programozó matematikus, már hosszabb ideje fírol, hogy térjek át modernebb technikára, ő megtervezi, amit kell, nekem más dolgom sem lesz, mint „felnyomni” az anyagokat. Hát most ennek is eljött az ideje: készül a nagy, globális portálunk, ő azt találta ki, hogy az Ukrajnával és Kárpátaljával kapcsolatos magyar sajtóhíreket fogja egybegyűjteni, én meg egy-két alrendszert birtokolva építhetem irodalmi virtuálémat. Levélben és cseten tartjuk a kapcsolatot Ungvár és Veszprém között, így épül az új honlap, olykor éles viták árán. Most látom csak, mennyire más egy programozó és egy felhasználó viszonya ugyanahhoz a problémához.

Pedig amúgy szinte mindenben egyetértünk. Néha kicsit meg is ijeszt, egészséges dolog-e, ha egy 20 éves fiatalember ugyanúgy tekint a világra, mint 50-hez közeledő apja. Bár az érdeklődése és az ízlése más, ám az értékítélete úgyszólván azonos az enyémmel, a miénkkel. Míg Csönge állandóan fut, pezseg, habzsol, nyüzsög, addig Kolos otthonülő, és hozzám hasonlóan életcéljának azt tekinti, hogy íróasztal mellett ülve és legkedvesebb foglalatosságát űzve tudjon megélni abból, amit létrehoz, megalkot. (A különbség annyi, hogy én szöveget írok, ő meg szoftvereket.) Ezt látta tőlem, ezt vette át.

Bevallom, épp eléggé meg is döbbentett, amikor évekkel ezelőtt megadott kérdésekre válaszolva egy iskolai dolgozatában azt írta, én vagyok a példaképe. Egyszerre voltam meghatva és megsértve. Érő kamasz szemében „jó fejnek” lenni – nem akármilyen eredmény, nyugtáztam jólesően, ámde hogy jövök én ahhoz, hogy bárkinek is… Ha egyszer én nem választottam magamnak vezércsillagot, engem se tekintsen senki követendő mintának, gondoltam. Meg hát a magam tapasztalatából és olvasmányaimból kiindulva azt sokkal természetesebbnek tartottam, ha a fiú előbb-utóbb fellázad apja ellen, szembefordul vele, semmint ha nyomdokaiba lép.

Vajon mit csináltam rosszul, hogy még mindig felnéznek rám a gyermekeim?

*

Igen, eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket.

Épp annyi idős voltam, mint most a fiam, amikor Beregszászba-járó lettem. Ez az Ungvártól 70 kilométernyire fekvő kisváros akkori életemben igen jelentős szerepet játszott és fordulatok sorát hozta életembe. Új szerelmeim vonzottak ide és új barátaim honosítottak meg, révükön egy-két év alatt itt tanultam meg a „másképpen gondolkozást”, ezek az új és roppant szenvedélyes kapcsolatok szakítottak ki családi meghatározottságomból, ezek billentettek ki bigottul tudományos és már-már vulgárisan materialista világképemből. Pedig akkor már verseltem, de fogalmam sem volt a líra mélyrétegeiről, semmilyen viszonyom nem alakult ki a transzcendenciához, a tudatalattihoz, a titkoshoz és sejtelmeshez. A költészetet valami racionális szövegtechnikának gondoltam, nem pedig lélektani mélyfúrásnak. Itt, Beregszászban kellett huszonegy-két-három évesen megértenem a művészet lényegét, az esztétikum megannyi (többek között Lukács-i) sajátosságát, itt mélyült el zeneértésem, itt ismertem meg magamat. A delphoi jósda lett nekem Beregszász, és Apollón papnőjét úgy hívták, hogy Horváth Anna.

Bár autodidakta művész volt, szobrai, kerámiái, érmei, grafikái révén a kárpátaljai kisvárosból kilépett a nagyvilág tágasságába. Ösztönös tehetsége és megszerzett elméleti tudása jelentős alkotóvá tette annak ellenére, hogy kivitelező technikája gyakran látszott bizonytalannak. Rám nem is mesterségbeli tudásával hatott, hanem sokkal inkább az alkotás folyamatáról vallott nézeteivel, művészi hitvallásával, világszemléletével, a nagy összefüggéseket kereső hajlamával, a mindenkori újra és ismeretlenre való fogékonyságával, létértelmezésével, egyszerre archaikusan mitikus és modernül szekularizálódott valóság-felfogásával. Ő tanított meg arra, hogy kételkedjem a látszatban és mindig mindennek a fonákját is megnézzem, hogy kerüljem a készen kínált sémákat, s hogy az igazságot ne valami hatalmas és változhatatlan monolit kősziklának képzeljem el, hanem szilánkok sokasából sokféleképpen összerakható viszonyrendszernek.

Mindez óriási hatással volt rám. Mai fejjel ítélve: Horváth Anna akkor néhány évig a példaképem volt, még ha ezt bevallani röstelltem is.

Ám eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket. Esetünkben ez nem járt semmiféle látványos szakítással (Anna életében voltak ilyenek!), még igazi szembefordulással sem. Annyi történt, hogy elmaradtam Beregszászból, mert a kétkedés éppen őtőle tanult nagyszerű képességét egy adott ponton túl vele szemben is alkalmaznom kellett. Évekig maradéktalanul alávetettem magam hatásának, ám a végső kisajátításnak ellenálltam. Mindent elhoztam, amit megtanultam, de önző módon magamat mégis megtagadtam tőle. Hitelt kaptam egy életre, és nem fizettem vissza semmit. Húsz éve már, hogy nálam kamatozik ez az adóság.

Hogy nem én voltam az öntörvényű tanítvány, aki szembeszegült, hanem bölcs mesterként ezt is ő akarta így, azt egészen pontosan tudom azóta, hogy Annát végső pihenésre a delphoi jósda szent kövei alá elhelyezték Beregszászban.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/nov.

Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.aug.-szept.]

A New Orleanst, a jazz szülővárosát sújtó katasztrófa áldozatai iránti szolidaritásomból hetek óta kizárólag jazzt hallgatok. (Sajnos a gesztusom értékét valamelyes csökkenti az a körülmény, hogy nálam máskor is szinte csak ez a zene szól.)

*

Én Szegeden születtem, mondja a villanyszerelőnk. Anyám szerencsére nem hallja, mert akkor vége lenne a munkának és kezdődne a nosztalgiázás. Két szegedi egymás közt! A Mars-tér! A Lófara! A Kárász utca! A Rókus! Aztán órák telvén mesterünk vagy belopná anyám szívébe magát, vagy jól kihúzná a gyufát nála és a lenézettség állapotába kerülne aszerint, hogy dómot mond-e avagy fogadalmi templomot. Merthogy dóm számtalan van a világban, de fogadalmi templom… Aki nem ismeri a történetét, aki nem tudja, hogy az 1879-es nagy várospusztító árvíz után építésére 1880. november 28-án, Szeged újjászületése alkalmából tettek fogadalmat a városatyák, az nem is igazi szegedi!

A feleségem szerencsére nem aszerint méri az embereket, hogy tudják-e azt, ami ő történetesen igen, így jó médiumként meghallgatja a mester monológját, nem kérdez közbe, nem kommentál – így hamarább megy a munka, és ahogy szétereznek a huzalok a falban, úgy ágadzik a családtörténet.

Az anyja bába volt Szegeden, még a háború előtt. Az egyik orvos elcsábította, így született ő, de a doki sem az anyját feleségül, sem őt a nevére nem vette. A leányanya szégyenében költözött-e el, vagy csupán máshová rendelték, nem tudni, de tény, hogy Budapestre került ápolónőnek, hadikórházba. Ott meg belehabarodott az egyik sebesült betegébe, történetesen egy kárpátaljai fiúba. Aki felgyógyulása után gyerekestül hazahozta feleségnek a falujába, amely akkor Kárpátalja egészével együtt pár évig, 1939-től 44-ig, éppen újra magyar kézen volt. A községükben már szolgált bába, így az asszonyka a közeli másik faluban segítette világra a háborús árvákat...

Aztán tudja-e, hogy mi lesz ma este?, fordítja a szót váratlanul a mesterünk. Évám várakozva néz rá, vajon mire gondol ez az életét kiteregető férfi. Hát csillaghullás. A Föld pályája metszi egy meteorraj pályáját, érdemes kémlelni az eget. Sajnos a kis Newton-rendszerű teleszkópjával az ilyesmi nehezen követhető, mire megtalálná az égen a helyét gyorsan változtató objektumot, már ki is alszik vagy kilép a látómezőből, az ilyesmi inkább csak szabad szemmel figyelhető. Nem úgy, mint a bolygók együttállása, nemrégiben a Mars meg Föld. Azelőtt meg, jó pár éve, a Vénusz meg a Jupiter! Mi szépen ragyogtak! De látta ő az üstökösöket is mind, és napokig készül rá, ha valamilyen fogyatkozás következik.

Nahát, csodálkozik Éva, pedig csak ezután következik a mikroszkóp és a számítógép. Előbbivel maga-készítette preparátumokat vizsgál a mi villanyszerelőnk ráérő idejében, az utóbbin meg főleg zenét hallgat, mp3-as CD-ket, megvan neki az összes Sebestyén Márta, meg az a világhíres Deep Forest is, amelyiken a mi Mártikánk is énekel magyarul, de erről a lemezről mégsem az a kedvence, hanem az öreg romacigány dala, a Huttyáné, ami úgy hangzik, hogy „Elmossa jaz eső suhanás”. Hát azt bizony bárhányszor meg tudja hallgatni, sosem unja meg, olyan hangja van annak az öregnek, de olyan! Kár, hogy olyan régen meghalt. Rostás Károly, ugye ez volt a rendes neve?

A kitérők ellenére a vezeték lassan eléri a pincét, csatlakozó kerül a falba, meg két szabad huzalvég, erre lesz kötve a szivattyú, amelyik majd rásegít a gyenge városi vízszolgáltatásra.

*

Igen közeli kapcsolatban állok a természettel. Minden reggel kinézek az ablakon.

*

Most már hetek óta az a helyzet, hogy kétféle Kárpáti Igaz Szó jelenik meg minálunk. Történt, hogy a lapalapító tulajdonosok (nem teljesen tisztázott, jogilag állítólag támadható körülmények között) felmentették Kőszeghy Elemér főszerkesztőt, és helyére Erdélyi Gábort nevezték ki (ugyanez a csere fordított irányban egyszer már lejátszódott 2003-ban). A kollektíva döntő többsége azonban nem fogadta el ezt a döntést. Előbb sztrájkoltak, majd néhány hét elteltével, anélkül, hogy munkaviszonyukat anyalapjuknál megszakították volna, új szerkesztőségbe tömörültek Kőszeghy vezetésével. Erdélyi is csapatot szervezett, kisebb kihagyás után a rendesen heti három alkalommal megjelenő újságot legalább szombatonként igyekszik kiadni és eljuttatni az előfizetőkhöz. A Kőszeghyhez hű csapat, miután eleinte csak az interneten tudtak közzétenni néhány lapszámot, a múlt héttől megtáltosodott és most már heti három alkalommal jelenteti meg „az igazi” jelzővel ellátott Kárpáti Igaz Szót és juttatja el – átmenetileg ingyenesen és saját terjesztésében – az olvasókhoz.

A dolog hátterében persze politikai érdekharcok, tulajdonlási szándékok állnak, kis kárpátaljai magyar médiaháború – ennek részletezésétől és a két szerkesztőség közti jogviták taglalásától most eltekintenék, de egy érdekességet mindenképpen érdemes megemlíteni.

Az „ős” Kárpáti Igaz Szó a rendszerváltást megelőzően a kommunista párt megyei szervezetének és a megyei tanácsnak volt a lapja, majd a 90-es években újraalapította a megyei vezetés az akkor még egyetlen magyar érdekvédelmi szervezet részvételével. A regisztrációs lapon a törvényeknek megfelelően az újság magyar nevét cirill betűs átírásban tüntették fel, és megadták a név ukrán nyelvű fordítását is. A valódi, latin betűs cím, vagyis az, ami az újság fejlécén azóta is látható, ebben a hivatalos okmányban nem szerepelt.

Amikor Kőszeghy Elemér alatt, korábbi politikai szerepvállalása okán, recsegni kezdett a főszerkesztői szék, számíthatott arra, hogy új lapban kell gondolkodnia. Így került bejegyzésre Kijevben egy immáron nem megyei, hanem országos (összukrajnai) lap azon a címen, hogy… Kárpáti Igaz Szó – de nem ám cirill, hanem ékezetes magyar betűkkel. Mivel így, ezzel a betűsorral ez a név még nem volt „levédve”, a regisztráció simán ment – és most a régiből kivált új szerkesztőség ezt a lapot adja ki, teljesen jogszerűnek tartva a névhasználatot, és azt állítva, hogy éppen a „régi” újságnak nem lehet ez a címe, ha akarják, adják ki cirill betűs fejléccel. Ami persze eléggé röhejesen festene.

Így aztán most két Kárpáti Igaz Szó jelenik meg, teljesen különböző tartalommal. Ember legyen a talpán, aki eldönti, melyik a igazi, és melyik a névbitorló. Az ügyben valószínűleg a bíróság fog majd végleges döntést hozni. Mi meg lassan megszokjuk, hogy józanon is kettőt látunk.

*

A tanév kezdetével elgyermektelenedtünk. Kolos harmadik évét kezdi Veszprémben (programozó matematikus lesz), Csöngét pedig felvették az ELTÉ-re, a szociológiai karra. Persze nagy volt a családi öröm, főként, hogy 137 ponttal jutott be, ami jóval magasabb az „állami” ponthatárnál. Határon túli magyarként azonban rá nem ugyanaz vonatkozik, mint magyarországi társaira: csak akkor élvezhet tandíjmentességet és kaphat ösztöndíjat, ha ezt számára egy külön rendszer keretében megítélik. Ennek első fázisát a kárpátaljai ösztöndíjtanács döntése, felterjesztése képezi. Nos, a derék helybéliek addig-addig számoltak, amíg leányunk 137 budapesti pontjából Beregszászban 69 nem lett, aztán meghúzták a 70 pontos határt… A döntés ellen fellebbezésnek helye nincsen, áll a hivatalos értesítésben. Hát jó.

Így aztán Csöngének nem jár sem ösztöndíj, sem kollégium, sem más kedvezmény, ellenben kötelező befizetnie az évi 250.000 ezer Ft tandíjat. Na ja, akinek az a heppje, hogy az ELTÉ-n tanul!...

Barátaink szerencsére segítettek, befogadták, így legalább a fővárosi albérlet ára nem terheli a családi költségvetést. Valamivel talán könnyebb lesz jövőre, amikorra Kolos végez („természetesen” ő is költségtérítéses hallgató), akkor már csak egyikük taníttatása miatt fognak őszülni a hajszálaim.

A minap hosszú levelet írtam nekik (hogy érdekesebb legyen a dolog, nyilvánosan levelezek velük, a szövegeimet felteszem az internetre), ebben ilyesmik voltak: „Anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogy egyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a probléma-megoldó készsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezer dolláros BMW-n, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól kereső állásba (mint néhány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét), nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok”, hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt – nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi? – De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk.”

Kolos szerencsére erre a tanévre már elintézte a tartózkodási engedélyét (nem túl könnyű dolog és nem is olcsó mulatság), Csönge esetében még hátravan az egyéves diákvízum beszerzése; a minap érdeklődtünk a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusán, ahol igényelni kell. Megtudtuk, a beadástól számítva egy hónap a várakozási idő, és 50 Euró az illeték.

*

De legalább a vízszivattyúnk remekül működik. Arra gondolok, milyen jól megoldotta a város a problémáját. Saját erőből nem tudta biztosítani sem az állandó vízellátást, sem „megeresztés” idején a megfelelő nyomást, a szükséges fejlesztésre-karbantartásra-üzemeltetésre se pénze, se kapacitása, így hát, kedves lakók, vásároljatok legalább 750 wattos szivattyúkat, hogy akkor is pumpálja a vizet, amikor mi csak csepegtetjük, szereltessetek fel 1000 literes tartályokat, hogy akkor is legyen tartalékotok, amikor mi teljesen elzárjuk a rendszert, üzemeltessétek az egészet saját áramotokkal, és akkor egész nap élvezhetitek a civilizációs komfortot.

Azt hiszem, ha minden városlakó összeadná azokat az 500 dollárokat, amibe egy ilyen beruházás (munkával együtt) kerül, akkor olyan vízművet lehetett volna belőle építeni, hogy a szelepei akár ezüstből lehettek volna.

De kitolok én a várossal. Most, hogy ilyen jól folyik a víz a csapból, építtetek egy miniatűr vízerőművet, az termeli majd a családnak az áramot. Ez az áram hajtja a szivattyút, és mi élünk vidáman. Ráadásul még a Nobel-díjat is megkapom, amiért meghaladtam az energia megmaradásának elavult korlátait.

Csak attól félek, hogy jön az ősz, és nagyszerű tervemet úgy „elmossa jaz eső”, hogy a mesterünk is hiába kémlel utána teleszkópjával.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/okt.