Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. január]

Amióta trendi dolog lett cikizni a téli ünnepkör alkalmait, már nem találom örömömet a Karácsony vagy az Újév leszólásában. Azelőtt nagy élvezettel nyilatkoztam olyanokat, hogy nekem ugyan ne írja senki elő, mikor gyakoroljak szeretetet, nálam minden hétköznapba belefér öt perc Karácsony, nincs szükségem a tömény, előre gyártott elérzékenyülésre, amikor is kinyitogatjuk az erre az alkalomra tartogatott érzelmi konzerveket, leszedjük a celofánt a szeretet-befőttekről és nagy bőszen habzsolni kezdjük akkor is, ha már ujjnyi penész nőtt a tetejükre. Ugyanígy szívesen hangoztattam, hogy a Föld rendes évi pályáján semmiféle különleges pontot nem érint Szilveszter éjszakáján, az egész naptári rendszer komikus és tökéletlen emberi tákolmány a természet nagyszerű rendjéhez képest; ugyan miféle ostoba ötlet egy teljesen esetleges és állandóan korrekcióra szoruló naptári rendszer önkényesen kiválasztott napjain megünnepelni a saját időszámításunkat ahelyett, hogy szégyellnénk alkalmatlanságát. Egyáltalán: hogy jövünk mi ahhoz, hogy különleges pontokat jelöljünk ki a rólunk tudomást sem vevő idő kontinuitásán?

Szerettem Adyt is idézni, „Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot”, ezzel hárítva el bármiféle lehetőségét a megrendülésnek és az áhítatnak.

Most azonban… Igaz, hogy a téli ünnepek közeledtével újra ragacsossá tett mindent a mikulási gügyeség és a karácsonyi kegyelet dömpingmennyiségű cukormáza, igaz, hogy újra elömlött a világon az újévező jajdeheppi bulifíling, ám azt is észre kellett vennem, hogy bizonyos, talán főleg urbánus értelmiségi körökben egyre inkább divattá vált a fanyalgás. Micsoda macera az ajándékvásárlás, Szenteste mindig összevesznek a családtagok, a Szilveszter csupa ésszerűtlen pazarlás, az új esztendő pedig másnapos kiábrándultsággal, a betarthatatlan fogadalmak miatti frusztrációval, rosszabb esetben depresszióval kezdődik; stb. Lelkem mélyén valahol igazat adtam a dohogóknak, mégsem volt kedvem csatlakozni hozzájuk. Ha már divat lett szidni, fikázni, lesajnálni ezt az egészet, akkor én inkább csendben maradok.

De nem álltam be az átszellemülten mosolygó és az illumináltan papírtrombitáló ünneplők közé sem. Csak annyit értem el magamnál, hogy az egész felhajtás ne idegesítsen, és megbékélve tűrjem, amint az ilyenkor tucatszám érkező emailekhez csatolt táncoló mikulások, muzsikáló rénszarvasok, repdeső angyalkák és villódzó fenyőfák eltömik a postaládámat. Sőt, „írtam” egy alkalmi képverset, feltettem a honlapomra, és aki kellemeset, meghittet, szépet, szeretetteljest, áldottat, boldogot, békéset, szerencséset, sikerekben gazdagot kívánt nekem, azt egy linkkel elküldtem az internetbe azzal, hogy ott megtalálja a szerény viszonzást.

Szilveszter estéjén azért mégis hatalmába kerített egyfajta különös hangulat. Kellemesnek és felemelőnek semmiképpen nem mondanám, ám annyi bizonyos, hogy nem volt hétköznapi.

Aznap a hírekben óráról órára bemondták, hogy Oroszország január elsején elzárja a gázcsapot, mert Ukrajna nem fogadta el a világpiaci árakat. Nem is fogadhatta, mert akkor összeomlik a költségvetése. Ha viszont nem fogadja el és az oroszok hajthatatlanok maradnak, akkor Ukrajna energiarendszere omlik össze, ami nyilvánvalóan súlyos belpolitikai válsághoz, rosszabb esetben katasztrófahelyzethez vezethetett volna.

Kicsit belegondolva a laikus is megérhette, hiába húzódnak meg a háttérben bonyolult gazdasági és politikai összefüggések, a végső képlet mégis eléggé egyszerű. Oroszország demonstrálni kívánta, bármikor krízisbe táncoltathatja a régi szövetségből kiszakadt nyugati szomszédját, bármikor rákényszerítheti, hogy szembesüljön a problémával: vajon valóban hasznos-e számára a nyugati orientáció, vajon mit veszíthet és mit nyerhet azzal, ha Oroszországon „átlépve” csatlakozik Európához. Ahhoz az Európához, amely maga is megrémült az orosz gázfenyegetéstől, s amely közösség részeként Magyarország is buzgón bizonygatta lakosságának, hogy teljes biztonságban tudhatják magukat. Ami vélhetőleg igaz is. Számomra ezeknek a miniszteri szinten folyó népnyugtatásoknak egyetlen érdekessége az volt, hogy miközben a nagy év végi elérzékenyültségben minden rendű és rangú nyilatkozók szájából annyiszor elhangzott a nemzet vonatkozásában a „határon innen és túl” szlogenje, hogy a külhoni magyarok lilára csuklották magukat, aközben a gázkrízis összefüggésében egy árva szót nem hallottam arról, vajon Ukrajna lakosságát, s azon belül a kárpátaljai magyarokat nem fenyegeti-e a közvetlen fagyhalál akkor, ha a gáztüzelésű kazánok országos szinten leállnak.

Mi is gázzal fűtünk, és december közepétől olyan radikális nyomáscsökkenést tapasztaltunk, hogy a máskor 15-20 fokos fagyban is kifűthető lakásunkban a kinti olvadáspont közeli hőmérséklet ellenére is hűvöske klíma uralkodott, hiába húztuk maximumra a kart a kazánon a pincében. Nem volt hát nehéz a veszélyérzetünket felkorbácsolnia a médiának.

De ez még nem minden. A jókora havazásra következő nagy olvadás további problémákat is okozott. Először is beázott az internet. Évek óta mikrohullámos netkapcsolatunk van. Ez keskenysávú, de 24 órás csatlakozást jelent: a tetőn antenna a szolgáltató adótornyára irányítva, a szobában modem. Olyan ez, mint a „betelefonálós” összeköttetés, épp csak nem kell tárcsázni. Drága és rossz hatásfokú, de jobbat a még mindig analóg (azaz nem digitális) telefonközpontunk nem tesz lehetővé. Sem kábeltévés internetre, sem ADSL-re, sem ISDN-re nincs fizikai lehetőség, még ha esetleg anyagi lenne is. (Tudni kell, hogy az internet Ukrajnában még luxusnak számít, nincs megfelelően kiépített infrastruktúra, nincs árverseny a gyéren működő szolgáltatók között, és a lakossági igény sem eléggé erős ahhoz, hogy felhozza az ágazatot. Míg a mobiltelefonozás esetében két-három éve áttörést tapasztalhattunk, megszaporodtak a szolgáltatók, a robbanásszerűen megnőtt vevőkör és a kialakult konkurencia elindította lefelé az árakat, addig ugyanez a bumm az internetnél még nem ütött be. Pedig alig várom!) Szóval a tetőantenna eléggé sérülékeny jószág, a kábel csatlakozói pedig éppenséggel egyáltalán nem vízhatlanok, és az első beázás után hiába lettek körbebugyolálva szigetelőszalaggal, az időjárás viszontagságaival mégsem képesek dacolni. A fagyban bizonyára megrepedezett a szigetelés, hogy aztán az olvadó hó valahol beszivárogjon az illesztékekbe, először csak kisebb fennakadásokat okozva, aztán teljesen megszakítva a kapcsolatot az adótoronnyal. Mindez egy nappal Szilveszter előtt, amikor már mestert nem lehet szerezni! A fiam ugyan felmászott a tetőre, leszedte az antennát, átnéztük, megtisztítottuk és újraforrasztattuk a csatlakozókat – de a kommunikáció csak nem akart helyreállni. Ide komolyabb szakmai segítség kell. Ám január 9-e előtt erre nem volt kilátás.

Addig ugyanis nálunk nagyjából megállt az élet.

Magyarországon sem ismeretlen a helyzet, amikor a munka- és szünnapokat állami szinten csereberélgetik, állítólag azért, hogy a dolgozók jól járjanak, így ha a piros betűs ünnep és a hétvége közé esik egy árva munkanap, akkor rendeletileg azt is munkaszüneti nappá nyilvánítják azzal, hogy a következő szombaton majd le kell dolgozni. Az ilyesminek Ukrajnában is nagy a divatja, ám abban, hogy hány napot lehet ilyen módon átvariálni, valószínűleg világelsők lettünk. Most az újév és a pravoszláv Karácsony közötti teljes munkahét vált szabaddá. Azaz december 30-a (péntek) után az első hivatalos munkanap január 9-e (hétfő) lett. Egyik hétvégén Újév, a következőn ortodox Karácsony, ami közbül van, azt szombatonként majd le kell dolgozni, februárra áthúzódóan.

Persze az élelmiszerüzletek azért kinyitnak, az alapellátás működik, de ügyet intézni – azt nem lehet. (Itt halkan megjegyzem, hogy errefelé ez többé-kevésbé akkor is így alakul, ha hivatalosan nem nyilvánítják szabaddá az évkezdő hetet. A Vodka sérthetetlen fennhatósága alá tartozó tájakon a nagyobb alkalmak utáni józanodás amúgy is eltart a következő ünnepig, így az ember mindig is tudhatja, hogy január közepéig – amikor is az ortodox Újévvel lezárul a sorozat – nem érdemes semmit sem elindítani, semmibe belefogni. Ez mindig is így volt a Nagy Szicsász birodalmában.)

A Szilveszter este következő meglepetése az volt, hogy elfogyott a víz a tartályunkból. (Korábbi jegyzeteimben hosszan ecseteltem, a városi vízszolgáltatás korlátazásait hogyan hidaltuk át szivattyúval és ezer literes rezervoárral.) Ha felittuk a tartalékot, az azt jelenti, hogy hosszabb ideje kevesebb vizet kapunk a hálózatból, mint amennyit fogyasztunk. Telefon a vízművekhez: hinni sem akarjuk, de az ünnep ellenére felveszik a kagylót és tájékoztatnak: a nagy hóolvadás miatt zavarossá váltak a források, nem győzik az ülepítést, de lesz víz, legyünk türelemmel. Lettünk.

Csak a naivabb olvasókban bízhatom, a józanabb gondolkodásúak aligha hiszik el, pedig igaz: ha csak egy rövid időre is, de az áramszolgáltatás is megszűnt az év utolsó délutánján.

Már alkonyodott, így a lakásunk csaknem teljes sötétségbe borult. Ültem a fekete képernyő előtt a kicsit hűvös padlásszobánkban, fülemben még a gázstopról szóló hírekkel, második napja internet és első nap víz nélkül. Csoda-e, ha lett egy kis világvége-hangulatom?

És hiába gyulladt fel a villany egy bő félóra múlva, hiába kezdett estére csöpögni a csap, nekem megfájdult a fejem, így a rémisztően rossz tévéműsortól is menekülve, fejemet párnámba fúrva szomorkodtam át magamat 2006-ba.

*

Váratlan látogató Bécsből. Apám egyik legkedvesebb legénykori barátjának, Rosenberg Miklósnak a kis-kisöccse (nővérének az unokája). A süketnéma festőművész jellegzetes ungvári figura volt a háború előtti-utáni években, művészkörökben és a mi családunkban még fél évszázad múltán is keringenek a róla szóló, vele kapcsolatos történetek. (Mellesleg ő tanúskodott a szüleim egybekelésénél. Egy süketnéma tanú. Ennek azért van kis pikantériája.) Apámmal hosszú kilométereket róttak esténként az ung-parti sétányon; közben beszélgettek. Lámpától lámpáig Miklós mondta a magáét, aztán a lámpához érve megálltak alatta, szembefordultak egymással, hogy Miklós jól lássa apámat és szájáról leolvassa válaszát. Majd tovább indultak és következő fényesebb foltig újra ő beszélt bele a sötétségbe. Egyszer moziba is elmentek. Miklós a tizedik percben felállt a nézőtéren és a maga fejhangján, a süketnémákra jellemző artikulációval jó hangosan kijelentette, hogy „Maarhaaság, nincs seemmi összeefüggés”. (Ezt családunkban azóta ismételgetjük, ha valami zavaros dologgal találkozunk.) A moziból kijövet a következő párbeszéd zajlott le a két barát között.

– Miklós, veled sem megyek többet moziba.
– Neem érteeem.
– Mondom, veled sem megyek többet moziba.
– Neem mégy mooziba?
– Nem megyek.
– Dee hát most vooltál.
– Veled nem megyek.
– De veelem voltál.
– De többet nem megyek veled.
– Miért neem?
¬– Mert botrányt csináltál, felálltál és kiabáltál.
– De hát maarhaaság volt, seemmi összeefüggés.

(Ebben maradtak.) 1956 október vége éppen Magyarországon érte a látogatóba oda érkezett Miklóst, kapóra jött neki a dolog, átment a nyitott határon Bécsben élő nővéréhez, és egy csapásra megszabadult a proletkult és a szocreál nyomasztó elvárásaitól. Rövidesen jó nevű, jegyzett művész lett. Kapcsolata az ungváriakkal, kell-e mondani, megszakadt. Sokáig úgy tűnt, örökre. Aztán amikor 95-ben Évámmal az osztrák fővárosban jártunk, Miklós felfigyelt valahol, vélhetőleg valamelyik magyar kiadványban, talán a Bécsi Naplóban, a nevemmel beharangozott irodalmi estre, el akart jönni a találkozóra, de valamiért nem tehette. Ám később érdeklődött vendéglátóinknál, a Bornemisza Péter Társaságnál, megtudta ungvári levélcímünket, és attól kezdve levelezett Apámmal, 90 éves korában bekövetkezett haláláig. Most, hogy kis-kisöccse Ungvárra látogatott, megkeresett minket. Dr. Eric Frey a Der Standard „Managing Editor”-ja, a Financial Times és az Economist ausztriai tudósítója, a magyar nyelvterületen, azt hiszem, eléggé ismeretlen Hitler-szindróma c. könyv szerzője. Vele volt amerikai felesége és egy ungvári ukrán tolmács, aki szerencsére magyarul is egészen jól beszélt. Apámnak nem is nagyon kellett nyelvi közvetítő, egészen jól elboldogult a némettel. Én szinte mindent értettem, de megszólalni nehezemre esett. Eric „természetesen” angolul is perfekt, így Évával ezen a nyelven váltottak szót. Mondanom sem kell, hogy meghívott minket: ha éppen Bécsben járnánk, el ne kerüljük házuk tájékát.

*

Többször is elolvastam az elvben január 2-ától igényelhető ún. nemzeti vízummal kapcsolatos tudnivalókat, majd hosszan tűnődtem: voltaképp mi is akar ez lenni. A környező országok állampolgárai közül az veheti igénybe ezt az öt évre szóló és korlátlan magyarországi tartózkodásra jogosító vízumot, aki nemcsak a vízumigénylésnél szokásos idegenrendészeti elvárásoknak felel meg, hanem ezen felül hiteles okmányokkal igazolni tudja magyarországi lakhatását, megélhetését és egészségügyi biztosítottságát. Azaz gyakorlatilag ugyanazt, ami a tartózkodási engedélyhez vagy a letelepedéshez szükséges. Ellenben nem vehető igénybe sem a felsőfokú oktatási intézetekben való tanuláshoz, sem munkavállaláshoz. Ám akkor mire is jó? Ki az, aki, ha már valamiért hosszabban kíván Magyarországon tartózkodni, ezt az ideiglenes és korlátozott jogokkal járó megoldást választja a végleges és teljesebb jogokkal járó helyett? Miért váltaná ki a nemzeti vízumot a gyermekénél hosszabban időzni kívánó idős szülő, ha nagyjából ugyanilyen igazolásokkal állandó lakhatást is szerezhet, amelyhez már nyugdíj is jár? Nem jó azoknak sem, akik tanulni vagy dolgozni szeretnének odaát, ők továbbra is fizethetnek a diák- és munkavállalási vízumért. Akkor kik is itt a célszemélyek?

*

Üzenetváltások New Brunswickban élő druszámmal, távoli jó barátommal, Nagy Károly szociólugus profeszorral. Kissé pesszimista hangulatú legutóbbi levelemre és Mint a balsors a Himnuszban című HVG-s cikkemre reagálva írta többek között, hogy összefogásra kellene mozgósítani az összmagyar erőket, s hogy „E mozgósítás módszereit nektek, nekünk – neked is! – kell elkezdeni kitalálni, artikulálni, felvetni, javasolni!”. Sajnos ez olyan felütés, amire csak keserűen, szkepszisemet kiöntve válaszolhattam, egyebek mellett ezeket írva:

„Kedves Jó Druszám,
elvben természetesen igazad van, és én roppant módon becsülöm is azokat, akik jó szándékkal és hozzáértéssel próbálnak valamit tenni a jó ügyek érdekében. Ám sajnos azt látom és tapasztalom, hogy „a magyar ügy” oly mértékben elótvarosodott, oly mértékben eluralta az önérdekű politika és a megélhetési magyarkodás, hogy én soha többé semmiféle mozgósításban, felvetésben és javaslattételben nem kívánok részt venni. Mert hát benne voltam, részt vettem, nem kevés energiával, tőlem telhető tudással, hiszen te is tudod, lapokat és kiadókat alapítottam, működtettem alapítványt, voltam választmányi […és…] elnökségi tag […], szerveztem gőzerővel az irodalmat, csináltam könyvfesztivált és irodalmi szalont, alapítottam és évente osztottam ki nívódíjakat, szerveztem rendezvényeket és buzgón, aktív szereplőként jártam a másokéira – és sorba mindent fel kellett adnom, fel kellett számolnom, le kellett róla mondanom, mert az a politikai, anyagi és morális háttér, az a támogatási rendszer, ami mindezeket uralni kezdte, az elfogadhatatlanná vált számomra. Egy ideig hadakoztam a visszaélések, az etikátlanságok, a nívótlanságok, a szakmai alulteljesítés ellen, de ezzel semmi mást nem értem el, csupán azt, hogy ellenségeket szereztem. Soha senki nem a saját hibáira haragudott, hanem arra, aki szóvá tette.
Azt is meg kellett rövid idő alatt értenem, hogy a hibák gyökere sokkal mélyebben ered és lombja magasabbra ágazik, semmint gondoltam volna. Az egész rendszerben kölcsönös függőségben van egymással a legkisebb és a legnagyobb, a magyar fantomszervezet fantomtagjától kezdve a számtalan közbülső szinten át egészen a minisztériumokig és főhivatalokig, alapítványi elnökökig és főkurátorokig. Az egész rendszer működése nem teljesítményorientált, nem színvonalcentrikus. Mindent a látszateredmények uralnak. A zengzetes szólamokkal és a feltupírozott beszámolókkal, a szemethunyással jóváhagyott elszámolásokkal a kölcsönös érdekeltség alapján minden mocskot elfednek támogatók és támogatottak. Az egész rendszer velejéig romlott, korrupt, önérdekű.
Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán émelyeg tőle.
A legfájdalmasabb, amikor legjobb barátairól tudja meg az ember, hogy ők sem különbek a többieknél, elveiket feladva prostituálódnak, csalnak, hazudnak, korrumpálnak és korrumpálódnak, és ami a leggyomorforgatóbb, eközben még meg is játsszák az önfeláldozó hős magyart.
Mondom: először magam is benne voltam a dolgok sűrűjében, de ahogy láttam, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, kihátráltam, mert belülről nem tudtam javítani rajta. Megpróbáltam hát kívülről, de úgy sem sikerült. Más nem maradt hátra számomra, mint hogy próbáljam elemezni, kritizálni, értékelni, krónikásként rögzíteni, hogy mi történik velünk, körülöttünk.
Persze lehet koncentrálni a szerény eredményekre, felmutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel, de én azt látom, hogy a kicsi jó mögött mennyi a rossz; miközben a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia, folyamat, lényeg, meghatározó jelleg. Én azt látom, hogy a felmutatható valós vagy látszateredmények mögött a kárpátaljai magyarság visszafordíthatatlannak tűnő és minden képzeletet felülmúló demoralizáltsága van. Az okok pedig, „saját” gyarlóságunkon túl, mint mondtam, messzire vezetnek: a legmagasabb politikai és adminisztratív körökig.
Arról már nem is szólva, hogy mindez egy ugyancsak velejéig romlott ukrán közéletbe is beleágyazódik, ami ugyanúgy nem a munka becsületéről és nem a szellemi nívóról szól. […]
Bizonyos, hogy van ebben személyes keserűség és indulat is, de elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd rólam: alapjában derűs, optimista, bizakodó ember vagyok. Ahogy a saját szaporodó bajaimon túl tudom magam tenni humorral, öniróniával, életerővel és munkakedvvel, ugyanúgy túltehetném magam a társadalmi szkepszisemen is. Gyakran meg is teszem, eljutva addig a pontig, amikor az ember már kínjában csak nevetni tud a helyzet tragikumán.
Nincsenek illúzióm, Druszám. Nem bízom a kárpátaljai magyarság felemelkedésében. Az elmúlt 15 év fokról fokra, milligrammonként vette ki belőlem a bizakodást.”

Na tessék, ilyen az, ha belelovalom magam a világvége-hangulatba. Pedig azt írják a lapok, hogy gáz van. Ezt magam is naponta tapasztalom.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/febr.

Levélváltások Bodor Bélával igazi filosz-ügyben. Rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére a regényemben (ezek szerint olvasta a Szembesülést). Én Szentkuthynál, a Pae-ben találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek  is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről (lásd a közepetájt ezen az oldalon <itt egy link volt, már nem működik, így kitettem az írást alulra a jelen lapon). Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt említés.

Béla  most a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (...) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a "bomon"  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az "agnoszto  theo" kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

[a görög betűket nem minden böngésző értelmezi helyesen]

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ.  ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ 

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

A dolog több mint érdekes, mert mindez egyfelől azt jelenti, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy  ez egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtat a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem akképpen értelmezendő, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az 'ismert' istenek - mint jól szerkesztett fikciók - között egy többszörösen absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

"A ... Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást  adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa."

 

Görgey Gábor

Agnosztosz theosz

Az ókori athéniak a testet öltött - vagyis általuk testformába képzelt - istenek szobrai között emeltek egy külön szobortalapzatot, és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle istent. Azt mondták, ez az "ismeretlen isten" helye. Agnosztosz theosz.

Milyen hatalmas bölcsesség rejlik emögött! Mekkora tapasztalat. Mennyi fölfejthető rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora önismeretről - és istenismeretről! - árulkodik ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat.

Először is ama belátásról, hogy mindent tudni és mindent megismerni lehetetlen. De azért megostromlandó! Még ha lehetetlen is. Tulajdonképpen ez a folyamatos ostrom - a gondolkodás története. A lehetetlenből elhódítani valamit. Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból roppant piramis épül az évezredekben, de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem a legtöbbet, legjobbat, legtökéletesebbet. A tudásdarabkák ugyanis - a lehetetlenből elhódítva és kihasítva - egyenértékűek. Már csak ezért sem mondható, hogy Heisenberg fejlettebb és okosabb volt Arkhimédesznél.

Tehát az újra meg újra földerített lehetetlen számára állt üresen az a szobortalapzat.

Azután ott rejlik ebben az antik nyitottságban egy megfontolt filozófiai óvatosság. Azt mondja: rendben van, szép sorjában kiosztottuk a világot, mindenkinek a magáét, a különböző isteneknek, de ki tudja, hátha kihagytunk valamit? Hátha maradt egy reszort az átmitologizált égi és földi valóságból, tehát sosem árt, ha van tartalékban egy üres, betöltetlen hely egy esetleg elfelejtett vagy netán újabb istennek. Ezt a helyet persze betölteni nem ajánlatos soha, mert akkor vége a nyitottságnak a mindenkori új előtt. Lezárul, holott legfőbb lényege a lezáratlanság. Mindig kell egy üres szobortalapzat, hogy bárki odaképzelhessen bármit. Tulajdonképpen az álmok meg nem nevezett istenének helye ez, mindenki megtalálhatja ott a maga saját istenét, mindig éppen azt, amelyik hiányzik neki. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az üres szobortalapzat az istenekkel és félistenekkel gondosan benépesített görög mitológia tökélyének a záloga, éppen azért, mert bevallja tökéletlenségének lehetőségét: hátha akad egy fölfedezetlen isten még, aki helyét követeli? A világ magyarázatára teremtett mitológia ezzel a gesztussal megengedi a föltételezést, hogy az általa kinyilvánított világegészen esetleg megbújik valahol egy rés, egy repedés.

Tehát az eszme nagyvonalú toleranciáját hirdeti az üresen hagyott szobortalapzat.

Azután a polgár szabadsága is ez az Agnosztosz theosz. A polgáré, aki netán nincs teljesen megelégedve azzal a világrenddel, amit az istenek galériája kínál neki. Hiányérzete van. És akkor megteremtheti a maga istenét, ott és oda, ahol és ahonnét neki hiányzik. A hiányba a hiányt. Ennél lebegőbb és levegősebb szabadság nem létezik, mint ez a légből formált szobor. Mely nem egyéb, mint a mindig újabb választás üresen hagyott helye. Hiszen a polgár szabadságához és főként szabadságérzetéhez hozzátartozik, hogy a létező világhierarchiában mindig maradjon esély a saját, külön bejáratú ideái számára. Nem érzi szabadságnak azt, ahol minden talpalatnyi hely be van töltve.

Tehát ezt is hirdeti az ismeretlen isten szobortalapzata. Ámde lejjebb szállva e fennkölt magaslatokról, mást is hirdet: hétköznapi pragmatizmust. Az agora polgárának érzékét a praktikum iránt. Ma úgy is mondhatnók: a kávéházi polgárét, ha MÉG volnának igazi kávéházak és MÁR volnának igazi polgárok. A polgár egyik aduja ez a szabad hely, és ezt ő pontosan tudja. Ettől ő egy kicsit nyeregben érzi magát. Nem lehet vele akármit csinálni, nem lehet őt bármire felhasználni. Mert ott van ez az aduja a talonban. Bármikor kijátszhatja. És ezzel idegesíti - nem nagyon, csak amennyire éppen szükséges - a többi istent, akik elfoglalták helyüket a talapzatokon. Akiket enyhén nyugtalanít a tátongó üres hely. Hogy mikor álmodik oda valakit a polgár? Kiféle-miféle isten lesz az? Beilleszkedik majd a galériájukba? Hozzájuk való egyáltalán? Homogén isten? Ettől a nyugtalanító ürességtől kicsit lejjebb szállnak a piedesztálon. A helyzet fokozottabb józanságra inti őket. És azon igyekeznek, hogy a polgár annyira meg legyen velük elégedve, hogy ne is áhítson és ne is álmodjon oda senkit az üres talapzatra. Majd ők megadják neki, ami hiányzik.

A pragmatikus polgár pedig hagyja magát körüludvarolni. Nem korrumpálni, nem megvásárolni, csak éppen kicsit körülgazsulálni, hogy érezze a maga fontosságát, érzékelje polgár mivoltát. És így szépen elvannak. Ő, meg a talapzatos istenek, meg az ismeretlen isten mindig üres talapzata. Ez így együtt: maga a polgári biztonság.

Nagy baj a mi újkori honunkban, hogy mindig minden szobortalapzat tele van. Több mint tele: zsúfolt. Agyonzsúfolt. Nálunk fordítva van, mint az antik görögöknél: néha nincs is talapzat, csak szobor van. Amikor már minden talapzat foglalt, akkor egy-egy lemaradt szobor csak azért is odaáll, úgy, ahogy van, minden alépítmény nélkül. Pedig az volna jó: az Agnosztosz theosz ürességének a varázsa. A betöltetlenség költészete. A szárnyaló képzelet szabadsága.

De nálunk mindig minden, néha még duplán is, tele van. Még a gyakori szoborcserék között sincs lélegzetvételnyi idő, éppen csak kezdesz felsóhajtani. "Nahát, szóval akkor én ezentúl úgy képzelném, hogy ide leginkább..." És már el is akad elfáradt polgári sóhajod, mert mire végiggondolhattad volna, már ott feszít az összes új szobor. Már nem is képzelsz semmit. Mert megint hiányzik a hiányzó isten örök üres helye. Ahová a polgár a vágyait és elképzeléseit elhelyezheti.

Néha egy emlékmű emléke is lehet tökéletes emlékmű. Egy Sztálin- és Lenin-szobor emléke például. Vagy a gellérthegyi Szabadság-szobor két oldaláról leemelt szovjet katonafigurák. Most már üres a talapzatuk, és remélem, üres is marad. Hűlt helyüknél szebb és monumentálisabb emlékművet nem is tudok elképzelni.

De ez még mindig nem a magyar agnosztosz theosz helye!

________________________

Laptopomon találtam

Agnosztosz Theosz (görögül: Αγνωστος Θεος) egy olyan kifejezés, amelyet a görögök használtak az ismeretlen istenre vagy istenekre utalva. A kifejezés előfordul az Apostolok cselekedeteiben (17:23), ahol Pál apostol Athénban beszél a városban talált oltárról, amelyre ez volt írva: „Az ismeretlen istennek”. Pál azt mondja, hogy ő hirdeti nekik azt az istent, akit ők tisztelnek anélkül, hogy ismernék.

Agnosztosz Theosz néha összekapcsolódik a gnoszticizmus nevű vallási irányzattal, amely szerint a valódi Isten megismerhetetlen és távoli az ember számára, és a teremtett világ csak egy alsóbbrendű istenség, a Demiurgosz műve. A gnosztikusok úgy vélték, hogy az embernek titkos tudást (gnózist) kell szereznie ahhoz, hogy megszabaduljon az anyagi világ börtönéből és visszatérjen az igaz Istenhez.

Agnosztosz Theosz nevet viselte II. Antiokhosz szeleukida uralkodó is (Kr. e. 286 – Kr. e. 246), aki a hellenisztikus Szeleukida Birodalom harmadik királya volt. Ő volt az, aki békét kötött Ptolemaiosz II. Filadelfosszal Egyiptomban, és feleségül vette annak lányát, Berenikét. Antiokhosz ezzel a névvel akarta kifejezni, hogy ő az istenek közvetítője és kegyeltje.

______________________________

Az illusztrációt a Bing állítólag veszélyes mesterséges intelligenciájának segítségével 2023-ban készítettem

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Eleve vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, kifejezetten szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, az alternatív művészettel (még ha nagy mennyiségben élni nem is kívánok vele), a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam a munkásságát értékelő írásokba is. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával, fellépésével való szembesülést. Vezető hír lett, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.
A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (Népszabadság, Index, Kultúrház) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész előadás ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege is.

Nemrégiben valami jobboldali felhívás alatt olvastam a nevét. Vágtam egy fintort, és annyi. Mint amikor az ember az imádott első szerelméről megtudja, hogy… Azt a régi szerelmet, azt a Cseh Tamást úgysem veheti el tőlem senki. Még ő maga sem.

Tegnap este az mtv1-en Lévai Balázs Dob+basszus c. műsorában Máté Péter és Cseh Tamás egy-egy dala és köré kanyarítva közel félórás riport, sok megszólalóval és bejátszással. Előbbi dalnokról ne essék szó, holtakról részemről ezúttal vagy jót, vagy semmit.

A  második rész ellenben bennem is, mint az emlékezők legtöbbjében, felelevenítette azt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést, amit a Bereményi-szövegek és Cseh Tamás előadói szuggesztivitása együttesen keltett fel. Pedig ha nagyon szigorúan vesszük, Cseh Tamás éneklése  zenei szempontból mindig is eléggé gyönge volt, gitárkísérete sem a virtuozitásáról híres. És mégis! És mégis tátott szájjal hallgattuk, megtanultuk az összes szövegét, és idéztük, ha kellett, ha nem.

Én sokkal az első lemez megjelenése előtt figyeltem fel rá, akkor, amikor Az ócska cipő valahol valamikor elhangzott. Ez a hetvenes évek legelején történhetett, elég kis kölyök voltam, és talán csak azért jegyeztem meg a számot és az előadó nevét, mert annyira furcsa volt. Aztán évekig egyetlen egyszer sem lehetett hallani róla. Amikor a Levél nővéremnek megjelent, én mégis pontosan tudtam, kiről van szó, és azt is, hogy nekem kell ez a lemez. Meg is szereztem hamarost (voltak csatornáim, több cserepartnerrel is kapcsolatban álltam, olcsó szovjet komolyzenei lemezeket küldtem az újdonságokért cserébe), és ahogy minden friss zsákmányomat, ezt is együtt hallgattuk akkor még népes baráti körömmel a legényszobámban. El voltunk ájulva. Ha merész, szokatlan, provokatív volt ez a megszólalás Magyarországon (mert az volt), akkor többszörösen annak kellett lennie számunkra, akik nagyobb ideológiai nyomás alatt éltünk. A Cseh Tamás-daloknak felszabadító ereje volt számunkra, hasonlót éltünk át, mint amikor egy nyáron át Ladányi Mihály-verseket olvastunk.

És sorra jöttek a lemezek, és én megszereztem mindegyiket; legalábbis az első négyet-ötöt bizonyosan. Aztán a Műcsarnok után valahogy kifújt a dolog; nálam legalábbis.

Később láttam-hallottam Cseh Tamást élőben is. Sajnos már nem a kamaszos hosszú hajút, hanem a polgárosodott keltebb arcút. Hangja a régi, számai a régiek – de sem ő maga, sem a fíling nem lehet soha többé ugyanaz.

Nemrégiben valami jobboldali felhívás alatt olvastam a nevét. Vágtam egy fintort, és annyi. Mint amikor az ember az imádott első szerelméről megtudja, hogy… Azt a régi szerelmet, azt a Cseh Tamást úgysem veheti el tőlem senki. Még ő maga sem.

Más: Kamaszkorom szigetére

Másabb: a magyar nép eredete - arvisurák letöltése

- lírai vers-tőzsde - seo káfé 2022: linképítés - pr-cikk - laptopok - 

Lírai válasz szonettemre

Balla D. Károly:

SÁMÁNOK, VADÁSZOK, VALAKIK

Cseke Gábor:

MINDENEK ÉS SENKIK

google honlap-seo első | Az eredeti közlés | A Lírai tőzsde versei | pr-cikk linképítés | környezetbarát vegyszeres ivóvízkezelés

Ezen az új webhelyen nem sokat írok magamról, lévén közéleti blognak szántam a személyes manzárd mellé, így aztán itt még egyetlen poszt sem szól az idén megjelent könyvemről, a Szembesülésről. Mivel azonban sok olvasó nem lép át innen a privát honlapomra és csak innen tájékozódik rólam, talán főművemről itt is illik írnom valamit, no meg lassan vége az évnek, jövőre ez már egy tavalyi könyv lesz, így most iderovok pár észrevételt abból az apropóból, hogy most találtam egy decemberi anyagot, amely a könyvemet is gondozó Pro Pannonia Kiadó múlt évi tevékenységét mutatja be, meg-megszólaltatva Szirtes Gábor kiadóvezetőt is (a fotón). (Rólam és könyvemről ez olvasható a cikkben: „A 2005-ös Határon Túli Magyarok Fesztiváljának fontos eseménye volt Balla D. Károly látogatása. A kárpátaljai szerző Szembesülés című kötete műfajkísérlet, s ez látszik abból is, hogy a művet még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába. E könyv hiányregény, azaz különböző típusú szövegekből álló írások gyűjteménye. A határon túli magyar értelmiség sorsában két értékrend ütközik össze: a megalkuvás és ezzel együtt a publikálás lehetősége, s a másik a hatalommal való szembekerülés a liberális értékek vállalásával.”)

Főművemnek nevezem fentebb a Szembesülést, mert egyre inkább úgy érzem, hátralévő életemben nem leszek képes meghaladni. Ami sajnos nem ennek a közel másfél évtizedig írt regénynek a jelentőségét mutatja, hanem inkább íróságom gyöngeségét: mi silány életmű az, amelynek egy nagyjából olvashatatlan regény képezi a csúcsát.

Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a Szembesülés megjelenése majd komolyabb szakmai sikert hoz számomra. Az utóbbi években már inkább nyűgnek éreztem, szabadulni kívántam tőle; azt gondoltam, ha majd végre napvilágot lát, akkor felszabadulok nyomasztó terhe alól és valami újabb, frissebb munkába kezdhetek. De nem. Belefogtam ugyan elég sok mindenbe, sokat írtam és publikáltam azóta, hogy a regény kéziratát éppen egy éve véglegesen lezártam, de szemmel láthatóan felaprózódik a munkáimban az, ami még szellemi munícióként, ötletként, művé váltható energiaként bennem van.

Verset ritkán és keveset írok. Miért is? Mert rájöttem, hogy egy publikálható, jó színvonalú vers megírása nem jelent számomra semmilyen nehézséget, semmilyen alkotói kihívást. Ez álszerénytelenségnek tűnhet, de valóban így érzem: sorozatban írhatnám, onthatnám magamból a költeményeket. Megerőltetés nélkül tudom alkalmazni a „versbeszédet”, képes vagyok képekben kifejezni magam, logikusan építem a szerkezetet és rutinosan megtöltöm tartalommal, tudom, hol kell a masszát kicsit megkevernem az absztrahálás fakanalával, mikor kell nyakon önteni egy kis stíllel – annyi érzelem és gondolat pedig mindig van a fejemben, hogy a felsorolt képességek birtokában bármikor összekotyvasszak egy olyan verset, amelyik semmivel sem rosszabb a legtöbb folyóiratban a legtöbb szerzőtől megjelenőnél. (Tisztelet a ritka kivételnek.) Naponta írhatnék tehát verset, DE MINEK? Ezért történik az, hogy különböző leküzdendő akadályokat állítok magam elé, mint például a Pilinszky-projektumban, s ezért „költök” csak ritkán, szinte el-elvétve, mert nem rutinból akarok írni; nem-rutinból viszont ritkán adódik szerencsém, ihletem, intuícióm, nevezzük bárhogy. S amikor mégis, akkor kiderül, hogy az sem sokkal jobb annál, mint amit rutinból gyártottam volna. 

Amennyire érzem, hogy a verset uralom, mint műfajt (és ez kicsit nyomaszt), legalább annyira azt is érzem, hogy a próza fölött viszont nincsen semmilyen hatalmam (és ez nyomaszt csak igazán!). A verset megszelídítettem, de nem igazán tudok vele mit kezdeni, a próza meg továbbra is megközelíthetetlen fenevadként acsarog rám. Versben azt teszem, amit akarok, ám a prózának minden mondatával megküzdök, és ha sok vergődés után úgy érzem, hogy jól sikerült, egy-két-három év multán már csak a hibákat látom benne. Hiába gondolom most azt, hogy a Tejmozi jelentős prózaírói teljesítmény, ha nemsokára észreveszem a gyöngeségét, leleplezem a magam modorosságát, az erőltetettséget.

A drámáról most nem is beszélek, ebben a műnemben semeddig sem jutottam, 6-7 színpadi játékom nem egyéb elvetélt kísérletnél.

Így aztán az egyetlen műfaj, amelyben nagyjából otthonosnak érzem magam, az nem más, mint az esszétől az újságcikkig, a publicisztikától az írójegyzeten át a naplóig terjedő valami. Az utóbbi években ez vált a fő műfajommá, ebből írtam és publikáltam a legtöbbet. Ugyanakkor azt is pontosan tudom, hogy irodalmi értékük szempontjából ezek a legfeledhetőbb munkáim.

No, innen nézve látom a Szembesülést többé meg nem haladható csúcsnak, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a világirodalom nagyjaihoz nem mérhető vakondtúrás.

„…műfajkísérlet, … még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába.”

Dehogynem. Hallgatásukkal már be is seperték az irodalmi haszontalanságok közé. Különös, hogy végső soron egyetértek velük. Ezzel tisztába jönni: elég súlyos szembesülés.

• Online Szembesülés - Könyv, regény

Balla D. Károly:

Angyaloknak mása

(A Pilinszky-sorozatból) 

nagyobb méretben

Most készített képversemmel köszönöm meg mindazok gesztusát, akik a téli ünnepkör alkalmából jókívánságaikkal és küldeményeikkel megtiszteltek, egyúttal magam is - fantáziámat próbára tevő mennyiségben - kívánok mindenkinek kellemeset, szépet, meghittet, áldottat, szeretetteljeset, továbbá újat, boldogot, szerencséset, sikereset és eredményekben gazdagot.

Megjelent: KÁFÉ, 2005. dec. 20.

A tegnapi nap egy bizonyos tekintetben mindenképpen az első az életemben. Először szántam rá magam, hogy elolvassak néhány olyan cikket, amely a Web 2.0 mibenlétét taglalja.

Bevallom, az internet és a számítástechnika technológiai és üzleti újdonságainak naprakész ismeretétől szándékosan távol tartom magam. Szinte nincs nap, hogy valami új fejleményről vagy fejlesztésről ne lehetne olvasni, minden hétre jut egy-két kisebb-nagyobb szenzáció, repdesnek a cégek, projektek, szoftverek nevei, annyi már a rövidítés és a verziószám, hogy követéséhez vagy szakmabelinek kell lenni, vagy felfokozott laikusi érdeklődés szükséges hozzá. Nálam meg se-se. Én még felhasználónak is viszonylag konzervatív vagyok: amit megszoktam, aminek megtanultam a kezelését, ahhoz szívesen ragaszkodom, nem akarom a jól bevált régit szenzációs újra cserélni. Inkább idegesíteni szokott, ha egy-egy újrainstallálásnál a fiam valamelyik programnak újabb verzióját teszi fel, és nem találok minden opciót ott, ahol megszoktam.

Ezzel együtt szeretnék magamnak azzal hízelegni, hogy nem veszett ki belőlem teljesen a fizikus, és nem hagyott el végleg a természettudományos és technikai érdeklődésem. No meg a gondolkodásom rugalmasságára is finnyás vagyok, és mivel az internet "filozófiája" valamilyen szinten mégiscsak érdekel, így alapvető felhasználói konzervativizmusom és kényelmességem ellen tudatosan küzdök. Minden idegenkedésem ellenére már le-lemondok a jó öreg vizuális honlapszerkesztő használatáról és kipróbálom a korszerűbb lehetőségeket (például a Blogtérben, amely, tudtam meg utóbb, kifejezetten web 2.0-s fejlesztés), kacérkodom a Wikipédiával és a Creative Commons-szal (bár elfogadni még nem tudtam őket), használom az RSS-st...

Ha tehát a "saját dolgaimmal" való foglalkozás során valamivel már túl gyakran találom szembe magamat, akkor előbb-utóbb csak rászánom magam, hogy megismerkedjem vele.

Na, így jártam a Web 2.0-val is. Láttam, hogy ne láttam volna, hogy ez a kifejezés egyre gyakrabban felbukkan nemcsak szakcikkekben, hanem híranyagokban is, a blogoknak meg éppenséggel állandó témája, vitatkoznak róla, elemzik üzleti hátterét, vannak, akik esküsznek rá, mások vitatják még létezését is, nem látnak benne többet marketing-lufinál és bukását jósolják. De hogy valójában mifán terem ez az újabb izé, arról, bevallom, tegnapig semmilyen néven nevezhető elképzelésem nem volt. Tegnap és ma aztán elég sok mindent elolvastam. Ezeket a cikkeket választottam ki olyanokként, amelyek a laikus érdeklődő számára a legátfogóbb képet nyújtják:

• Web 2.0 - A web mint platform
• Az Internet 2.0 részletes bemutatása
• A feltölthető világ - Web 2.0

 
Érdemes továbbá elolvasni még ezeket is:

 
• A háló ki van vetve
• Web 2.0 - fókuszban a háló jövője
• Szerinted mi az a Web 2.0

A blogtérben egyébként bejegyzések sokasága foglalkozik a témával, az ugyancsak web 2.0-as címkézési lehetőség össze is gyűjti őket: itt.

Hogy saját véleményt alakítsak ki a web 2.0-ról, azt korainak tartom. A dolog műszaki-programozói és üzleti részéhez nem tudok hozzászólni, de a tartalmi és filozófiai elképzelésekről annyit bizonyosnak látok, hogy én az internetet eleve olyasmire használom, ami voltaképp webkettes "találmány": kezdettől nemcsak kapni, hanem adni is akartam, nemcsak letölteni, hanem fel is lőni tartalmakat, megosztani információt, interaktivitást tenni lehetővé és gyakorolni, kollektív projekteket indítani és vezetni. Az internet számomra kezdetektől fogva az aktiv virtuális jelenlétet és a virtuális közösség(ek)ben való hitet jelenti, továbbá az ezen belüli intenzív kommunikációt, együttműködést. Mániákus Googléző és elszánt belinkelő vagyok, és kezdettől azt vallom, hogy az interneten a szövegek (tartalmak) új kontextusba kerülnek és ezzel pótlólagos jelentéshez jutnak. Arról nem is beszélve, hogy saját pátriám első és egyetlen bloggere vagyok, aki most már a második nyilvánosság megszállottjaként tartom fenn különböző webhelyeimet. Ha mindez a web 2.0 részét képezi, akkor én már akkor webkettes voltam, amikor ez a fogalom még nem is létezett.

_______________________

szemantikus web - google keresés

Jegyzetemből cikk lett a HVG-ben

Mint a balsors a Himnuszban - panaszkultúra | szerviz: link seo-cikkre laptopról -

Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)

A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok  járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyarországiak pedig jobban élnek őnála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.

Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika,  az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint "önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra". "…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől." (Idézi a Transzindex.)

Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: "A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné" (idézi a MNO az MR nyomán).

És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban. - HVG (Budapest) , ISSN 1217-9647, 2005. (27. évf.), 50. (1386.) sz., 82. p.

________________

magyarok kárpátalján, határon túli magyar, jegyzet, közpol, magyarság, Nemzeti fennhéj és sirám, közblog, közélet, politika, kárpátalja

Egy szűk hete foglalkoztam a kérdéssel: alighanem magyar Képviselő nélkül marad Kárpátalja a 2006-os ukrajnai választások után. Két mai lapban, a fekete és a zöld Kárpáti Igaz Szóban a feltételezésemet megerősítő újabb fejleményekről értesülhettem. Egyfelől Kovács Miklós KMKSZ-elnök az ukrán Nasa Ukrajina listáján neki kínált 247. helyet nem fogadja el (a Szövetségben állítólag csak a sajtóból értesültek róla, hogy oda felvették), másfelől Gajdos István  UMDSZ-elnök is megerősítette, hogy egyetlen ukrán párt listáján sem indul (savanyú a szőlő), mivel az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt elnöki tisztségét semmilyen kecsegtető eredményért fel nem áldozná (hogy más párt listáján indulhasson, a sajátjából ki kellene lépnie). Azt is megtudhattam, hogy - sejtésemnek megfelelően – Gajdosék tárgyalásokat folytattak a parlamentbe való bejutásra biztos eséllyel számító ukrán pártokkal, és ezek során „a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte.” De nem magának, szögezi le a pártelnök, hanem Tóth Mihálynak, az UMDSZ volt elnökének, aki 94-98 között már volt parlamenti képviselő. A szocialisták azonban csak a 80 és 90 közötti helyek egyikét ajánlották fel, és az UMDP ezt nem fogadta el, így ez az oldal sem tud magyar képviselőt juttatni az ukrán törvényhozásba.

Csak találgathatjuk, vajon azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a másik oldalon a 247. helyet, végleg elvesztette-e a mandátumszerzés lehetőségét. Az UMDSZ üzemi lapja, az Ukrajnai Magyar Krónika ugyanis nem tartja kizártnak, hogy „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint - ki tudja, miért cserébe - elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás szabatossága a Krónikásokat dicséri).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság egységes lenne és egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal jobb alkupozícióban lenne és jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar pártnak és a mögötte álló társadalmi szervezeteknek nem marad más hátra, mint az elszánt marakodás a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, lesz miről cikkeznem a következő hónapokban is.