Úgy 15-20 évente megtanulok gózni. Legelőször kiskamaszként, könyvből. Magam rajzoltam hozzá táblát. Pénzérmék, egykopekesek voltak a fekete kövek, egy vasaló fűtőspiráljáról leszedett, gúla alakú kis kerámiák a fehérek. Partner híján nem túl sokáig űztem ezt az ősi japán stratégiai játékot. Aztán a harmincvalahanyadik születésnapomra Imre barátomtól kaptam egy készletet. Addigra tökéletesen elfelejtettem a szabályokat. Hogy játszani tudjunk, újra át kellett vennem őket. Lezavartunk néhány partit, de maradtunk a sakknál. Most meg az online játék kedvéért újra megtanultam. Leginkább menet közben idéztem fel a régi ismereteket, illetve jöttem rá a finomabb részletekre. Azt hiszem, leginkább 6-10 éves japán gyereket a partnereim; vernek, mint a répát. De néha már nyerek is. Két győzelmem szép rajzolatát meg is örökítettem.
Családom határozott követelésének engedve tevőlegesen részt vettem tegnapi kis kiruccanásunkon. A dolog aprópója az volt, hogy éppen nálunk időz Bence, Csönge barátja, és a cél az volt, hogy neki valamit megmutassunk a vidékből. Így aztán Kolos pilótaságával felautóztunk az Ung völgyében Mircsa (Mércse) községig, ahol is a vállalkozóbb kedvűek részéről megtekintésre került a kristálytiszta vízű Ung. (Borzasztó öreg az ember, ha a kocsiban várakozva eközben eszébe jut, hogy 35 éve járt már itt egy szerkesztőségi kirándulás alkalmából.) Ezt követően Perecsenyben ebédeltünk (én és Éva pisztrángot), majd hazafelé kihagyhatatlan programpontként Csönge megmutatta Bencének a nevickei várat. Fotók:
Jelentkezzen, aki friss ismeretekkel rendelkezik a fiatal kortárs orosz és ukrán képzőművészetről. Ugye nincs tolongás. Érdemes eltűnődni, mennyi mindent nem ismerünk... Éppen ezért örültem meg napi böngészetem során annak a cikknek, amely egy ma nyílt moszkvai kiállításról tudósít. Mielőtt elolvastam volna a számomra nem túl könnyen adódó orosz szöveget, a tárlatnak otthont adó galéria nevére rákeresve és honlapjukat megtalálva előbb az elérhető képeket néztem meg. Klassz, mondtam meggyőződés nélkül. Aztán a cikket is elolvastam, amely megmagyarázta, miért nem lettem lelkes. Merthogy, az ítész szerint legalábbis, a fiatalok munkái olyannyira beleillenek a világ kortárs művészeti trendjeibe, hogy - rácáfolva a kiállítás címére: Fresh Blood - vérük nem tűnik eléggé frissnek, pulzusuk pedig alig tapintható.
Menedék hajléktalanok számára - bevásárlókosárból. Az ír származású brit dizájner, Gregor Timlin projektje eléggé szellemes oldaná meg azoknak a hajléktalanoknak a problémáját, akik eldobott palackokat gyűjtve és visszaváltva tesznek szert kis pénzre: az eszköz egyszerre talicska, kicsit szétnyitva pihenőhely, teljesen lenyitva pedig kényelmes egyszemélyes sátor. A tervezet egyébként egy pályázatra készült, amelyen 4247 (!) dizájner és szervezet vett részt 95 országból.
Mérete egy hitelkártyáéval azonos, mégis olyan hangokat lehet vele kelteni, mintha egy igazi lemezjátszón bakelitkorongokat ide-oda rángatva scratchelnénk - és még profi dízsínek sem kell lenni hozzá. Használhatjuk buszon, réten, moziban, éjjel a sátorban - a magunk és a mások múlhatatlanul nagy örömére. Így működik:
Nem igazán szoktam magam rávetni az új és újabb webes lehetőségekre, inkább kivárós típus vagyok. Gmail, iWiW, Netvibes, Twitter, MSN, Skype - egyiknek sem vagyok túl régóta regisztrált a felhasználója; legalábbis az indulásukhoz képest. Eleddig gondosan elkerültem a Facebookot, a Flicket - és a közösségi könyvjelző-gyűjtőket is. Miért használnám őket, ha még a saját böngészőm könyvjelzői között is alig tartok rendet. Most azonban, több ok együttes felmerülése miatt, kipróbáltam a Del.icio.us néven ismert szolgáltatást. A használata - főleg a címkézési lehetőség révén - igen praktikus lehet annak, aki sokfélét olvasgat, sokat keresgél a neten és a lehető legkönnyebb módon akarja visszakeresni, amit egyszer már megtalált. A fő célom azonban ezzel az volt, hogy blogom olvasóit valós időben értesíthessem arról, ha valami (számomra) érdekesebbnek talált oldalra találtam. Így új doboz nyílott a bal hasábon, Most olvastam címmel - itt az erre a célra általam megjelölt oldalak címlinkjei automatikusan megjelennek. Akinek kedve van: nyomomban járhat a világhálón.
További újdonság: aki maga is Del.icio.us-felhasználó, mostantól bármelyik posztom linkjét elmentheti saját gyűjtőjébe, elég ha a cikk fölött (a dátum és szerző sorában található) Add hozzá: del.icio.us felirat linkjére kattint. Akinek pedig még nincs közösségi bookmarkolója, annak javaslom a regisztrálást: igen sok mindenre használható okos szolgáltatás. Hogy is élhettem eddig nélküle!?
Már megint az elmúlásról szólt a nyár. Sokat járok az Ung-parti Puskin térre, itt lakott kedvenc bácsikánk a Pingvin nevű kávézó fölött, a legfelső emeleten. Furcsa ez a múlt idő, mert súlyos szívbaj ide, érrendszeri rendellenességek oda, miután mindvégig úgy élt és dolgozott, mint akinek kutyabaja, vele egyetemben mindannyian azt gondoltuk, rajta aztán nem foghat a halál. Azon a fullasztó vasárnap estén mégis telefonált az emeleti szomszédja, menjünk gyorsan, mert tele van rendőrrel és mentősökkel a szoba, Pavel Karlovics dolgozószobája. Akár valami hihetetlen dolgot, úgy ecsetelte, hogy Pavel Karlovics maga hívhatta ki a mentőt, előre kinyitotta lakása ajtaját, aztán letelepedett a kanapéra, és most nem lélegzik. A telefonáló képtelen volt kimondani, hogy meghalt, mintha ez a nem lélegzik még visszafordítható lenne lélegzikké, fogalmazás kérdése csupán, csak el ne rontsa, rajta múlik a dolgok további folyása. Hátha mi, közeli hozzátartozók teszünk valamit, amivel feltámasztjuk a majd kétméteres férfit. Tőlünk várta a csodát, vagy legalábbis azt, hogy megerősítsük téveszméjében, mely szerint a magas növésűek feje kilóg a halálból, még ott is levegőhöz jutnak, ahol a kistermetűek már elvesztek.
Vers, dráma, novella - valamennyi műnem képviseltette magát játékom új folyamának utolsó, 5. fordulójában. Ötletparádé, sziporkák, humor, nyelvi leleményesség, jópofa történetek: remek értelmezéseit adták a játékosok az előző fordulóban feladott szónak: fusaléb. Külön köszönet azoknak, akik a korábbi címszavakat is felhasználták, illetve akik a pirézeket is belekeverték a dologba. A 20 versenyző a következő szócikkeket írta:
Történt, hogy tegnap olvastam a Transidexen a hírt, miszerint "Banksy, a világ talán leghíresebb graffiti-művésze egy bristoli kocsma falára festette legújabb művét. A graffitin a Rapunzel nevű angol mesehősnő látható, aki éppen hosszú haját nyújtja kötélként a hozzá igyekvő ifjúnak. Az festékszórót tart a kezében, amellyel a vandalizmus szó v-betűje helyett egy szívet festett éppen a falra." Jópofa, gondoltam, és bár sem a mesékben, sem a graffiti-művészetben nem vagyok eléggé járatos, nem éreztem különösebb késztetést, hogy betöltsem fehér foltjaimat és a két furanevűnek (Banksy és Repunzel) utánanézzek. Ma reggel azonban...
...Szabó Gézától kaptam levélben egy linket "hátha valaki még nem ismeri" megjegyzéssel. A link Banksy oldalára vezetett. Kattintottam, és kellemes perceket szereztem magamnak az ötletes grafikák nézegetésével, egyben megállapítva, hogy ez több graffiti-művészetnél, ez humorral, iróniával, gúnnyal vegyített igazi Street-art (utcaművészet).
Így már felkeltette az érdeklődésemet, utánakeresgéltem a neten. Megtudtam, hogy a Banksy művésznév, és senki sem tudja, ki rejtőzik mögötte: a gerillaakcióiról is híres, a mindenkori hatalommal élesen szembenálló művész erősen őrzi az inkognitóját. Sok egyéb mellett érdekességként megtudtam, hogy a Zöld szemek nevű orosz művészcsoport "Az irgalmasság korszaka" című képét is Banksy egyik munkája ihlette:
Ennyi okosodásnak mára elég is, gondoltam, de aztán eszembe jutott a másik furcsanevű. Nosza, teszek még egy kört a hosszú haját az ablakon hágcsóként kilógató Rapunzel nyomában.
Az igazi meglepetés eközben ért, de erről majd a végén.
A Grimm fivérek "Az aranyhajú leány" című meséjéről van szó, tudtam meg. A hősnője tehát a hírrel ellentétben semmiképpen nem angol, hanem német. Neve pedig magyarul Raponc, ami semmivel sem hangzik kevésbé hülyén, mint a Rapunzel (akár szójátékom feladványa is lehetne). Ha egy kecskét hívnak így, rendben van, de egy szépleányt, akihez herceg mászik fel a hajkötélen? De hát miért is? Nos, a toronyszobába zárt leányzó a galambbegy saláta néven is ismert növénynek köszönheti a különös keresztséget, mégpedig azért, mert várandós anyukája ezt a salátát kívánta meg a szomszéd boszorka kertjéből. A férje át is ment lopni, először sikerült, de másodjára a banya elkapta, és a születendő leányt kérte váltságdíjul. Meg is kapta, felnevelte, 12 éves korában pedig olyan toronyszobába zárta, amelyhez nem vezetett lépcső, maga a boszorka is a leány hajfonatán közlekedett. De jött a herceg, satöbbi, satöbbi - bonyodalmak, végül happy end.
A növény meghatározásáról és a mese illusztrálásának a nehézségeiről igen élvezetes olvasmányt találtam a Papiruszportálon, ezen a címen. Ekkor már (még nem említett különös felfedezésem birtokában is) eltűnődtem azon, milyen érdekes, hová jut az ember egy hírtől, ha a keresők segítségét is igénybe véve linkről linkre lépeget a neten. A dolog azonban akkor futott ki egyik csúcspontjára, amikor megtudtam, hogy egy igen komoly egészségügyi problémának éppenséggel Rapunzel-szindróma a neve - és nem a növényről, hanem a mesebéli leány hajáról kapta a nevét.
Bár az asszociáció talán erőltetett, én ezt a netes, guglis, linkről linkre lépegetős, sok felfedezéssel járó jelenséget, illetve azt, ha valaki ennek rabjává válik és nem tud kilépni a hivatkozások láncolatatából, megy rajta végig, mint herceg a hajfonaton, bizony elneveztem Rapunzel-szindrómának. Eggyel korábban már az is elhatároztam, posztot írok kalandjaimról.
Amelyek során, mint említettem, egy eléggé döbbenetes felfedezésre is sor került. Rá kellett jönnöm, hogy a Transindexen a BBC nyomán Banksynak tulajdonított graffitit minden bizonnyal nem ő, hanem egy másik bristoli művész, Nick Walker készítette. A keresőbe a 'Rapunzel' és 'streetart' szavakat ütve bukkantam erre az oldalra, és erre a képre:
Nem kétséges, hogy ezt a liftaknát (én annak nézem) és a kocsma tűzfalát ugyanaz a művész díszítette. Eggyel hátrébb kattintva a képek sorában ez az oldal adódott, ezzel a látvánnyal:
A kép fölött a név: Nick Walker. Hm. Nézzünk csak utána. Bizony, ez is egy bristoli graffitis, és bizony a szíves v-betűvel írt 'vandalism' is az ő emblémája, több helyen is megtaláltam. De rábukkantam a rapunzeles motívumra is, például itt:
Semmi kétség, az újonnan készült graffitit is Nick Walker készíthette. De honnan veszi a Transindex Banksyt? A hír alatt ott a roppant hiteles forrás: BBC. Nosza, keressük meg az eredetit. Pár perc múlva meg is találtam. Hm. Ott is Banksy! Elorozta volna egyik művész a másik ötletét? Vagy netántán a két személy azonos: a névvel szereplő és az álnév alatt rejtőzködő? Csak egy marketingfogás a tömegmédiában? Egészen tanácstalan lettem. Most mit is írjak a posztomban??
Jött az ebéd, utána kicsit mozgattam a tagjaimat, vagy 2 óra szünet után ültem újra a géphez. Folytattam a nyomozást. Talán más portálok is közzétették a hírt. De nem kellett máshová fordulnom. A leghitelesebb forrás, a BBC időközben kicserélte a cikket: most már Nick Walker szerepel szerzőként (új fotót is készítettek).
A cikk végén, ha jól értem, anélkül, hogy a tévedésüket tényszerűen beismernék, az épület elől az állványzatot elszállító cég (!) tulajdonosát idézik, aki elsőként látta meg a graffitit, s akinek a csapatából néhányan (!) Banksynak tulajdonították a művet. Azaz a BBC elsőre állványszállító munkások műértésének adott hitelt... (Javítsatok ki, kérlek, ha némi külső segítséggel is rosszul értettem az angol szöveget).
Tévedésüket még most egy ideig őrzi a Google, készítettem a tárolt verzióról képernyőfotót:
A Transindex nem követte a BBC javítását, az ő oldalukon továbbra is Banksy a szerző Nick Walker helyett. De ez már legyen az ő gondjuk, nekem elég ez, hogy majd egy teljes napomat elvette a Rapunzel-szindróma.
Az ember becsülje meg az ismeretlen olvasóit! Történt, hogy e blog állandó hozzászólója, akiről nicknevénél nem tudok többet, jelezte, évek óta keresi a Szembesülést. Azt válaszoltam, adnék egy példányt elolvasásra kölcsönbe, de a lebonyolításhoz fel kellene fednie az inkognitóját. Erre V.B. láthatólag nem hajlott, így a könyv borítékba zárva egy jeligével e percekben Kolos fiam révén letétbe helyeztetett a megyei könyvtár magyar osztályán részére. Üzenem, hogy lehet menni érte. Miközben nekem hasonló érzésem támadt, mint ekkor.
Úgy 15-20 évente megtanulok gózni. Legelőször kiskamaszként, könyvből. Magam rajzoltam hozzá táblát. Pénzérmék, egykopekesek voltak a fekete kövek, egy vasaló fűtőspiráljáról leszedett, gúla alakú kis kerámiák a fehérek. Partner híján nem túl sokáig űztem ezt az ősi japán stratégiai játékot. Aztán a harmincvalahanyadik születésnapomra Imre barátomtól kaptam egy készletet. Addigra tökéletesen elfelejtettem a szabályokat. Hogy játszani tudjunk, újra át kellett vennem őket. Lezavartunk néhány partit, de maradtunk a sakknál. Most meg az online játék kedvéért újra megtanultam. Leginkább menet közben idéztem fel a régi ismereteket, illetve jöttem rá a finomabb részletekre. Azt hiszem, leginkább 6-10 éves japán gyereket a partnereim; vernek, mint a répát. De néha már nyerek is. Két győzelmem szép rajzolatát meg is örökítettem.
Családom határozott követelésének engedve tevőlegesen részt vettem tegnapi kis kiruccanásunkon. A dolog aprópója az volt, hogy éppen nálunk időz Bence, Csönge barátja, és a cél az volt, hogy neki valamit megmutassunk a vidékből. Így aztán Kolos pilótaságával felautóztunk az Ung völgyében Mircsa (Mércse) községig, ahol is a vállalkozóbb kedvűek részéről megtekintésre került a kristálytiszta vízű Ung. (Borzasztó öreg az ember, ha a kocsiban várakozva eközben eszébe jut, hogy 35 éve járt már itt egy szerkesztőségi kirándulás alkalmából.) Ezt követően Perecsenyben ebédeltünk (én és Éva pisztrángot), majd hazafelé kihagyhatatlan programpontként Csönge megmutatta Bencének a nevickei várat. Fotók:
Jelentkezzen, aki friss ismeretekkel rendelkezik a fiatal kortárs orosz és ukrán képzőművészetről. Ugye nincs tolongás. Érdemes eltűnődni, mennyi mindent nem ismerünk... Éppen ezért örültem meg napi böngészetem során annak a 
Menedék hajléktalanok számára - bevásárlókosárból. Az ír származású brit dizájner, Gregor Timlin 
Mérete egy hitelkártyáéval azonos, mégis olyan hangokat lehet vele kelteni, mintha egy igazi lemezjátszón bakelitkorongokat ide-oda rángatva scratchelnénk - és még profi dízsínek sem kell lenni hozzá. Használhatjuk buszon, réten, moziban, éjjel a sátorban - a magunk és a mások múlhatatlanul nagy örömére. Így működik:
Nem igazán szoktam magam rávetni az új és újabb webes lehetőségekre, inkább kivárós típus vagyok. Gmail, iWiW, Netvibes, Twitter, MSN, Skype - egyiknek sem vagyok túl régóta regisztrált a felhasználója; legalábbis az indulásukhoz képest. Eleddig gondosan elkerültem a Facebookot, a Flicket - és a közösségi könyvjelző-gyűjtőket is. Miért használnám őket, ha még a saját böngészőm könyvjelzői között is alig tartok rendet. Most azonban, több ok együttes felmerülése miatt, kipróbáltam a Del.icio.us néven ismert szolgáltatást. A használata - főleg a címkézési lehetőség révén - igen praktikus lehet annak, aki sokfélét olvasgat, sokat keresgél a neten és a lehető legkönnyebb módon akarja visszakeresni, amit egyszer már megtalált. A fő célom azonban ezzel az volt, hogy blogom olvasóit valós időben értesíthessem arról, ha valami (számomra) érdekesebbnek talált oldalra találtam. Így új doboz nyílott a bal hasábon, Most olvastam címmel - itt az erre a célra általam megjelölt oldalak címlinkjei automatikusan megjelennek. Akinek kedve van: nyomomban járhat a világhálón.
Berniczky Éva
Vers, dráma, novella - valamennyi műnem képviseltette magát .jpg)
Az ember becsülje meg az ismeretlen olvasóit! Történt, hogy e blog állandó hozzászólója, akiről nicknevénél nem tudok többet,