Talán nem teljesen véletlen, hogy két blogger-barátom épp most találta fontosnak, hogy írjon az iWiWről. Moshu, miután hosszú szünet újra posztolni kezdett, a Hat lépés távolság elméletén tűnődik (érdekes, hogy a Metazin mai cikke is ezzel foglalkozik: Hat lépésre Oszamától). Majoros Sándor meg éppenséggel nem nagyon lelkesedik a közösségi adathálót építő rendszerért és azon elmélkedik, hogy meg kellene határozni törvényileg, ki számít ismerősnek, és ki nem. [Az én ismerőseim száma pedig meghaladta a 600-at.]

Talán mert naponta sakkozunk Évával, hirtelen megkívántam 30 évvel ezelőtti egyik kedves olvasmányomat, Stefan Zweig Sakknovelláját. Egyetlen estére való olvasmány, én mégis beosztottam két napra, hogy valamelyest elnyújtsam az élvezetet (meg persze nem is akartam túl hosszan kizökkenni abból, amin napok óta dolgozom).

Igazi klasszikus elbeszélés. Abból a fajtából való, ahol a történet olyan erős, hogy az írói stílus szinte észrevétlen maradhat: a pontos, hibátlan mondatoknak csak követniük kell az eseményeket. Fónagy Iván igazán konzseniális tolmácsolása is roppant természetességével marad észrevétlen: a Sakknovella olyan, mintha magyarul írták volna. (Aki szívesen olvas képernyőről, itt találja: Sakknovella.)

Más: Sakk, gó, kártya

1957-ben a kelet-német DEFA filmgyár készítette el a Grimm-testvérek meséje alapján Az éneklő, csengő fácska (Das singende, klingende Bäumchen) című gyerekfilmet, amely érdekes módon - a BBC jóvoltából - igen népszerű lett Nagy-Britanniában a 60-as években. Olyannyira, hogy csaknem egy fél évszázaddal később egy különleges művészeti objektum névadójává vált. A Singing Ringing Tree szélorgonát az észak-nyugat angliai Lancashire grófságban állították fel a szélfutta Pennines-dombok egyikén. Különböző hosszúságú horganyzott acélcsövek sorozatából épült Mike Tonkin és Anna Liu tervei alapján. A csövek többsége csupán a szobor kompozíciós elemeként, jónéhánya azonban hangolt sípként szolgál. Az zenélő szobor a szél irányától és erejétől függően mindig másként 'énekel', hangja kissé bizarr és egyesekben félelmet is kelt - a szél-csavarta fára emlékeztető objektum mégis népszerű turista-látványosság. Íme, így szól:
 

Megjött a Forrás új, 2008/februári száma, benne sok egyéb mellett Zsávolya Zoltán interjúja Petőcz Andrással. A beszélgetés egésze is érdekes, leginkább azonban az első kérdésre adott válaszában kifejtett  gondolat keltette fel a figyelmemet. Talán azért, mert e pillanatban én ezt éppen fordítva gondolom: míg András arról beszél, hogy napjainkban olyan identitásválságban vagyunk, amely alapjában kérdőjelezi meg a versnek mint adekvát kifejezési formának a létjogosultságát, addig én ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom magamon, és szépíróként fél éve  fel is hagytam a prózával, viszatértem korábbi fő műfajomhoz, a költészethez. Igen kíváncsi lennék arra, mit gondolnak erről manapság más írók, költők, illetve - és talán leginkább! - az olvasók. Épp ezért ehelyt vitára bocsátanám a kérdést.

Kisiskolás unokaöcsémet jó harminc éve egyszer elvittem Ungváron a moziba. NDK gyártású indiánfilmet néztünk, sajnos nem emlékszem, melyiket, de az bizonyos, hogy tele volt harci jelenettel. Akkoriban a mozikban főleg háborús és partizánfilmeket vetítettek, felüdülésnek számított ez a másfajtaság. Bár én már nem igazán élveztem az ilyesmit, kinövőben voltam belőle, de az öcskös tágra nyílt szemmel próbálta követni a történetet. Azt láthatóan hamar megértette, kik a jók és kik a rosszak a filmben, mert egyszer csak megkérdezte: „Ugye az indiánok az oroszokkal voltak?”

A National Geographic friss cikke arról számol be, hogy az afganisztáni Bámiján-völgyben feltárták a világ eddigi legősibb olajfestményeit. A völgy eddig főként óriási Buddha-szobrairól volt ismert, most azonban japán kutatók a térség mintegy ezer barlangját kutatva legalább 12-ben olyan falfestményeket tártak fel, amelyek az 5. és 9. század között készültek. Tüzetes vizsgálattal jutottak arra az eredményre, hogy "A falfestmények alapját egy ólomtartalmú, fehér réteg alkotja, a fedőréteg festékét viszont dióból vagy mákból nyert olajjal vagy gyantával keverték." Az olaj hassználatában az ázsiai piktorok jócskán megelőzték európai társaikat, akik csak 8. századtól alkalmaztak hasonló technikát.

Nemrég feliratkoztam a Google értesítőjére, a Google Alertsre. Próbaképpen két fogalom figyelését állítottam be, az egyik közülük a saját nevem. Egészen a mai napig olyan linkeket küldött a rendszer, amelyek mögött általam ismert oldalak voltak, már-már azt hittem, nem sok újat nyújthat nekem ez a dolog, de ma talált valamit a neten. Egy ma (!) publikált oldalt, amelyen angol nyelvű idézet található tőlem.

A Kárpátinfó online c. újság optimalizálatlan honlapja úgy teszi közzé azt a hírt, amely szerint az ukrajnai Csernyihovban fallosz alakú dizájnos üvegben hoztak forgalomba minőségi vodkát, hogy nem közöl hozzá illusztrációt (az már sok lenne a templomjáró álszenteknek?), holott az ukrán-orosz források többségében  fellelhető a szóban forgó tárgy szemléletes fotója. Mivel olyasmiről van szó, amit tárgyi valóságában megpillantani többet ér, mint leírásokat olvasni róla, ezúton elégítem ki (hm) a jogos igényeket.