Berniczky Éva
Cirill Metód én vagyok
Bárhogyan igyekszem, nem vagyok képes levetkezni a túlhajtott alázatot, mások önzetlen kiszolgálását. Valószínűleg az anyai ágon örökölt paraszti gének köteleznek erre. A véget érhetetlen ünnepnapok semmiben sem különböztek a közönségesektől, orrvérzésig sütöttem és főztem hálás-hálátlan közönségemnek. Úgy, ahogyan a nagyanyámtól tanultam, jól kell tartani a családot, a közelemben élő ember nem maradhat kényeztetés nélkül. Még szerencse, hogy apai ágon merőben más vénát örököltem, fogékony vagyok úri huncutságokra is. Ez a kettősség már gyerekkoromban okozott némi zavart bennem, akkor nemigen értettem. Annyit fogtam fel belőle, hogy valami nincs velem rendjén, valamiért másképpen áll össze és mástól esik szét a világ bennem, mint közvetlen környezetemben. Világi maradtam mélyen vallásos anyai nagyanyám mellett, holott a templomba is hajlandó voltam elmenni vele. Húzkodhatta szegény mama a szoknyám, mikor álljak fel, mikor üljek le. Nehézkesen fogott rajtam az ige, számomra az isten a mai napig ennek a vékony szikár agyondolgozott kis öregasszonynak a képében jelenik meg, aki akkor eldönthette, a kötelező penzum végeztével huszonegy vagy huszonnyolc kopekos jégkrémet nyalogatunk-e majd a templom előtti padon. Mindemellett házi istenem szoktatott rá olyan finomságokra is, mint az olvasás. Először a házunkban fellelhető könyveket vette sorra velem, hetente olvasta nekem újra egy és ugyanazon kötetet, aztán amikor önjáró lettem, s már nem szorultam a közvetítésére, azzal ültetett maga mellé, ezentúl mindenki olvasson magának. Attól kezdve én cipeltem neki a könyveket a beregardai könyvtárból. Amikor a helyi állomány utolsó darabjával végeztünk, akkor halt meg nagyanyám, utolsó mentsváram a paraszti miliőben. Nagyjából ugyanekkor tűnt fel életemben a másik végletet képviselő apai nagyapám, a talpig úriember, akitől karácsonykor és születésnapomon legkedvesebb ajándékaimat kaptam.