Gáti Zsuzsa vagyok, a bécsi egyetemen végzem tanulmányaimat magyar irodalom szakon. (Ez valóban így van, a bécsi egyetemen LÉTEZIK magyar irodalom szak :) ) Jelenleg a diplomamunkám írásával foglalkozom, amelynek ugyan még nincs végleges címe, az egyetemen kitöltendő első űrlapban a következő szerepelt: "A modern internetes kommunikációs eszközök és a kortárs magyar irodalomra gyakorolt hatásuk".

Ezzel azt hiszem meg is magyaráztam, hol jön Károly a képbe. Interjút azért szeretnék készíteni vele, mert kutatásaim során rájöttem, nagyon sok szubjektivitással találkozik az ember egy ilyen téma elméletének bogozása során és ha már szubjektivitás, akkor legalább legyen a "kortárs magyar irodalom" művelőjének szubjektivitása, ne csupán a gyakran száraz könyvanyagé.

Mivel elég ritkán frissül, nem figyelem túl gyakran a honlapom bal alsó sarkában látható térképes találatjelzőt. Most azonban megnéztem és elégedetten nyugtáztam: a számláló öt nap híján egy év alatt (tavaly január 13-tól) közel 136 ezer látogatást észlelt, ami napi 377 egyéni látogatót feltételez. Elég szép a térkép fedettsége is - lásd teljes méretben - igazán nem lehet blogom népszerűségére panaszom.

Vége a cipekedésnek. Legalábbis a sima felületeken: állomásokon, reptereken. A kedves utas csak a zsebébe tesz egy chipkártyát, és Tony, az angol nevű, de orosz fejlesztésű robotbőrönd úgy követi, mint egy jó kutyus. Fel van szerelve fotocellákkal, ultrahangos és infravörös érzékelőkkel, kikerüli az akadályokat, nem zuhan a mélybe. A burkolat kisebb egyenletlenségei vagy az alacsony küszöbök, emelkedők és lejtők sem akadályozzák haladását. Akkuinak egyszeri töltése 2 órányi üzemelésre elegendő. Összsúlya 30 kg. Ha túlságosan lemarad a gazditól, vészjeleket ad le (és sipolni kezd a zsebben a chipkártya is.) Prototípusát 2008 tavaszára ígérik, sorozatgyártása 2009-ben kezdődhet. Rendeléseket máris felvesznek. Ára potom 49.000 orosz rubel (346 ezer Ft.)

Folytatom 5 évvel ezelőtti naplóim közlését abból a célból, hogy a régi UngParty keretében megjelentetett feljegyzések itt is elérhetőek legyenek megfelelő kronológikus helyükön. A 2002-esek már lehívhatók ezen a címen: http://bdk.blog.hu/2002/

Először történt meg, hogy nemrégiben földi csillagászoknak egy exobolygóról származó fényt sikerült megfigyelniük. (Mint ismeretes, távoli csillag- rendszerek planétáit eddig főleg közvetett adatok alapján azonosították, így például az anyacsillag keringési sebességében keltett háborgások, vagy sugárzásának periodikus változása alapján). Közvetlen optikai meg- figyelésre a hatalmas távolságok miatt eddig nem került sor. Most ezen a téren is történt előrelépés.

Hosszabb ideje nem jelentkeztem semmilyen feladvánnyal. Az új év kezdetét megfelelőnek gondolom arra, hogy újabb fejtörést okozzak nektek.


Ha egy ideig senkinek sem sikerül kitalálnia, majd adok segítséget. És végül persze a megfejtést is közlöm. Addig is várom jobbnál jobb tippjeiteket!

Berniczky Éva


Jobban sajnáltam volna ezt a nyeszlett, csenevész embert, ha pár héttel korábban nem hallom a történet fonákját egyenesen a bűnös asszonytól. Szemetkovszkiék Gyuluja, amennyire tehette, kihúzta magát, de még így se sokkal nőtt a hátsó nadrágzsebéből kikandikáló nyeles fésűje fölé. Azért nem adta alább, mitesszeres arcát teátrálisan az égre emelve szitkozódott. Hiába, odafönn sűrű mocsárrá torlódtak a felhők, a többszörös rétegen nem hatolhatott át panasza. Nem maradt más választása, felém fordulva folytatta.

- Ha nem az az átkozott macska, ma is itt lenne velem. Elhagyott, engem, a szép városi embert, összeállt a veterinárral, ész nélkül rohant utána a büdös kurvája valami utolsó sötét faluba.

Jó lett volna hazaérni a vihar kitörése előtt, de tudomást sem vett búcsúzkodásomról. Meglehet, akkor is tovább káromkodik, ha faképnél hagyom. Láthatóan azonnali együttérzésre és megtisztulásra vágyott. Siráma barnás eső formájában hullott vissza a Bazilra, csak ott nem esett, ahol a szobafestő állt. Talán eget szakító káromkodásának köszönhettem, hogy egyelőre vele együtt a valóságos viharon kívül rekedtem. Előttünk és mögöttünk a villámlás ütötte nyílásokon zavaros folyók eredtek, átfolytak Gyulu száján, pillanatokra összekötötték az eget a földdel. A csattanásokat megelőzve, szabályos ritmusban világosodott meg az út, nem tudtam eldönteni, vajon a macskakövek közeiből felvert sártól vagy a mesélt történettől szennyeződik-e a lég körülöttünk. Miközben színes és színtelen mosódott piszkos barnássá, nem szabadulhattam a rajtam mindinkább elhatalmasodó képzettől, hogy nemcsak ennek a szerencsétlen flótásnak a feleségét használta már kívüle másvalaki, hanem még az esőt is. Barnás víztömeg lógott a kutyaszorítóra, mindinkább szétnyúlt, mind nagyobb területet fogott be, kisvártatva a Bazil felől bennünket is elért a széle. A fenséges épület ránk lebbentette súlyos vízköpenyét, azonnal bőrig áztunk, semmi értelmét nem láttuk, hogy elszaladjunk. Különösebb átmenet nélkül, egy és ugyanazon időben viseltük a száraz holmit, amely ugyanakkor nedvesen tapadt hátunkhoz. Rövidesen ugyanaz a víz keringett az egyetlen végtelen szövetben. Valami nevetséges áhítat szállta meg lelkünket, a helyünkön maradtunk Szemetkovszkival, tartottuk az égből ránk terített használt darabot. Kész óriássá nőtt ki bennünket az eső. Az ózonnal együtt szabadult fel a penetráns emberszag, nehéz lett volna szétválasztani az ismerőst az idegentől, a sajátunkat a másétól. Csak amikor megelégeltük a ránk kényszerített egyformaságot, akkor ráztuk le végre ösztönös állatként magunkról. Ezerfelé hullott, macskafej nagyságú cseppek gurultak arcunkról a porba, s az eső néhány kilométerre innen rövidesen ránk hasonlított, vagy mi hasonlítottunk az esőre. Mindenesetre a bánatosra málló környéken a távol maradottak érzékelhetőbbek lettek a tényleges járókelőknél.

Régen nem festettek így az urával a megrendelőiknél. Jó néhány évvel ezelőtt mosták le, szárították ki a zöldes hengerfejeket, berakták egy fadobozba, kivitték a fáskamrába a lomok közé. Azóta ritkán vették elő a készletet, kiment a divatból a hengerelés. Aki adott magára a városban, euroremontot rendelt. Már csak a saját és néhány szomszédos öreg ház girbegurba falait húzták le kényszerből hullámzó levelekkel, indákkal, ügyetlen szirmok mögé rejtve az egyenetlenségeket. Izolda a kályha melletti kiugró dudorra meredt, pontosan a közepére. Ha pislogás nélkül, kitartóan nézte, azon a helyen előbb-utóbb megmozdult a minta a falon, s egyszerre minden átmenet nélkül ömlött az eső. Kellett a szemfényvesztés, az ő bajuk, hogy átláttak a folyondáron is. Régóta jártak együtt festeni. Gyulus vitte a létrát, asszonya a pemzliket, ecseteket, a méteres vonalzót. A vödröket, a nehezebbjét, telerakva az apróságokkal a munkát megelőző este tolták el biciklin. Inni is együtt ittak, a férfi többet, Izolda annyit épp, hogy elviselje estére lerészegedő urát, szüntelenül vartyogó anyósát, a herélt kandúrokat, a macskacsipogást. Bárki megmondhatja, igazán mértéket tartott. Nem is igen tehetett másként, délutánonként valakinek ki kellett nyitnia a kisboltot, ahol a környék lakói és az ide keveredők turkálhattak kedvükre a hegyekké halmozott minőségi használt ruhák között.

Neki amúgy is elég volt szeszből annyi, amennyivel túl láthatott a külföldről érkező ruhabálákon, a hengerelésen, a falakon, feledhette, amit a szakiskolában tanítottak velük, hogy a leganyagtalanabb időszakokban sem léteznek festett esők. Mondhattak, amit akartak, az ablaktalan házban a hiányzó víz helyén idegesítően percegett a meghatározhatatlan száraz anyag. A kicsapódott sóhoz hasonlatosan üvegesedett meg körülötte a levegő, akár az állat szeme, ha két napig le nem hunyja. A narkotikum teszi, ne ijedjen meg, nyugtatta a doki, addig nem képes majd pislogni, míg ki nem ürül szervezetéből a szer.

Macsika kizárólag kandúrokat vett magához. Minden tavasszal legalább kettőt-hármat, gyámoltalan félretekert gombolyagokat, enni se tudtak, mosakodni se, a piszkukat elkaparni se tanulták meg addigra az anyjuktól, mikor hazahozott párat az alomból. Őszre már annyira haragudott a neveletlen kölykökre, hogy el nem mulasztotta volna kiheréltetni őket. Biztosra ment, dühösen várta ki, míg nyolc-kilenc hónaposak lettek, berakhatta őket a fedeles kosárba, a hátára kapta, rohant velük Petróhoz. Az állatorvost a házuktól néhány méterre általában megtalálta. Mintha nem is szolgálati lakás híján, hanem a mániákus öregasszony kedvéért húzta volna meg magát a közelben, a sintérek tanyáján a veterinár, ahogyan a környékbeliek emlegették. Illett az idegen megnevezés a fekete, borostás, inas férfihoz. Állandó készenlét feszítette izmait, legtöbbjük olyankor is használódott, mikor a kisujját sem mozdította. Örökös belső feszültség zizegett a magas veterinárban, ha lehunyta szemét, a feketéje forró ólomként fénylett, átsütött a szemhéja mögül. Pedig igénytelenül és keveset fogyasztott, alig evett, alig ivott, ehhez képest elég tartós volt, bár valószínűleg bármelyik percben kiéghetett volna. Hét közben soha nem utazott haza a falujába. Ha szolgálati időben hívták valami göthös állathoz, talpig egyenruhában jelent meg a gyanútlan gazdáknál. Az ajtót nyitók elsőre azt hihették, állatorvosi szerelésben érkezett. Néhány lépése után katonás járásából hamar rájöhettek, hogy egy főhadnagy masírozik előttük, szolgálati fegyver helyett viseltes orvosi táskával a kezében.

Izoldát azután hozta össze a sorsa Petróval, miután Macsikát megütötte a guta. Az öregasszony egyik pillanatról a másikra nem volt képes beszélni, írni se. Csúnyán, fülsértően, madárinfluenza-gyanúsan vartyogott. Kezét-lábát az agylágyulása után ugyanúgy mozgatta, akárcsak annak előtte, nem is volt hajlandó tudomásul venni a nyavalyáját. Főképpen azon háborgott, a többiek miért nem vartyognak hozzá hasonlatosan. Az értetlenkedéstől leállíthatatlanul felpörgött, követhetetlenül, szélsebesen repdesett, úgy mondta a mentőorvos, hiperaktív. Addig is megszámolhatatlan mozdulatot tett, míg papírt keresett, s mikor szédületes ugrabugrálása ellenére a szekrény tetején végre megfelelőre akadt, lekapta onnan, a melléhez szorította, pedig senki sem akarta elvenni tőle. Tollat kotort hozzá valahonnan, és a konyhaasztal fölé görnyedve hosszasan körmölt a lapra. Egészen addig folytatta, amíg be nem telt az oldal. Vigyorogva nyújtotta át az irományt a menyének, s elégedetten várta, hogy engedelmeskedjen. A papiroson értelmetlen betűhalmazok sorakoztak egymás után, nem létező szavak követték rendezetten egymást, gondosan szakaszolva. Az egész egyetlen végtelen mondatként hömpölygött, nagy kezdőbetűvel indult, pont, vessző bárminemű írásjel nélkül folyt le a papír végén. Tanácstalanul néztek Gyuluval hol az öregasszonyra, hol az irományára, míg Macsika türelmetlenül csapkodni nem kezdett. Se szó, se beszéd, kirántotta a komódból a fiókot, és eszcájgostul a földre zúdította. Egyáltalán nem zavarta az éktelen robaj, már-már azt gondolták, hogy meg is süketült szegény ördög, de ezzel sem foglalkozhattak túlságosan sokáig, mert Macsika korát meghazudtoló fiatalossággal guggolt le zsákmányához, zsonglőri ügyességgel válogatta ki a halomból a késeket, az ollókat. Mikor már nem fért több belőlük a két markába, a megkaparintott készlettel vadul csattogott ide-oda, míg bele nem botlott a macskába. Szerencsétlen jószágot halálra ijesztette, miközben kannibálként ugrálta körbe, hogy egyértelművé tegye, történt, ami történt, a kandúrjai kivágatásáról nem mond le. Izolda hanyagul vont vállat.

- Maga meg mit cirkuszol itt, a frászt hozza az emberre, a száját se képes kinyitni, mégis olyan éktelen ricsajt csap, hogy érintés nélkül ripityomra töri ennek a kis dögnek a tojásait, minek ezt már heréltetni, mondja meg, minek?

Teljes nyugalommal kérdezte, közben pedig választ nem várva engedelmesen felnyalábolta az állatot, nem dugta táskába vagy kosárba, az ölében nyugtatgatta, így indult vele az állatorvoshoz. Mire leértek a domb aljáig, elégedetten dorombolt a kis vörös. Lenn a parton a folyó mentén sárgán rikítottak a csicsókák, de fölöslegesen figyelmeztették, különben is azzal az elhatározással lépett az utcára, hogy semmiképpen sem az öregasszony kérésével keresi meg a veterinárt.

Bátortalanul lépett az elhagyottnak tűnő telephelyre, kínlódva húzta be maga mögött a félig már földön fekvő, egyetlen ép zsanéron lógó ajtót. A horpadt kapun túl megfáradt kutyák nyüszítettek rozsdás ketrecekben. Némelyikük a szabadságra még élénken emlékezve vadul, acsarogva ugrott a hálóknak, vagy egyszerűen a telephelyen megjelenő betolakodók bőszítették fel őket ennyire. A megriadt kandúr védelmezője nyakába mélyesztette karmait, Izolda a fájdalomtól azonnal megfordult, bánta, hogy nem hagyta nyitva a földbe gyökerező ajtót, nehezen menekült ki rajta az utcára állatával. Úgy döntött, a csicsókásban rejti el, biztonságosabbnak találta nélküle bemenni. Egyedül indult vissza a veterinárhoz, az állat ösztönével igyekezett segítségért, mintha összes bajának a gyámoltalan kandúr lett volna az okozója.

Mutatóujjának körme hegyével kocogtatta a bejárati ajtó tejüvegberakását, azon keresztül jól látszott a férfi ide-oda imbolygó nyúlánk alakja, az is, hogy megfordul, és elindul felé. A következő pillanatban két irgalmatlan méretű váll-lap töltötte ki a nyílást, Izolda pedig egy macska éberségével tapadt rá, követette mozgását, le nem vette a szemét a fényes háromcsillagról. Szolgálatból jött meg pár perce, a veterinár ennél több szót nem pocsékolt az uniformisát illető szabadkozásra. Betessékelte a jövevényt, és lezseren kibújt a rendőrmaskarából. Azzal, hogy zubbonya most már a szék támláján himbálózott, nem sokat javított a helyzeten. Petró társaságában Izolda mindenképpen helyénvalóbbnak találta macskának lenni, nem firtatni, higgyen-e a szemének, állatorvos-e a rendőr, rendőr-e az állatorvos, ki vette fel kinek a mijét, kié a jelmez, és kinek a ruháját viseli a másik. Kevés a fizetés, vetette le uniformisa nadrágját is a férfi, s még ugyanebben a percben tetőtől talpig állatorvosnak öltözött. Cseppet sem szégyenlősködött az asszony előtt, olyan fesztelenül bújt bele másik szerelésébe, mintha egyedül lenne, vagy legalábbis nem tartózkodna a közelében másnemű idegen, csakis olyan, aki hozzászokott az efféle műveletekhez, hiszen használt ruhában utazik, nem is olyan messze innen a sarki turkálóban. Megbízható egyén, aki nincs rosszul a fertőtlenítő illatosítóval keveredő orrfacsaró egyvelegétől, éppen ellenkezőleg, merészen emeli fel a levetett holmikat, kéjesen nyúl a halom mélyére, soha meg nem szűnik a haszontalan dolgok alatt remélni a remekbe szabott darabot. Örökösen a rá illőt keresi a szebb, kényelmesebb, praktikusabb világból, ahol sokkal járatosabbak abban, mit kell viselni és hogyan, mert jut idejük okosabbnak lenni, vagy nem is, éppen hogy azért eleve ők a kizárólagos felvilágosultak, mert másodpercnyi idejük sincs. Nem árt állandóan résen lenni, hátha sikerül a tőlük származó rongyok után végérvényesen és visszavonhatatlanul az észjárásukba is belebújni.

Rég dolgoztak ezen a göcsörtös felületen Gyuluval, tizenöt vagy inkább húsz éve annak, de egy falat nem lehet elfelejteni. Sokszor nincs már azon a helyen, ahol azelőtt hengereltek rajta, mégis megtorpannak előtte, illetve a váratlan hiánya előtt. Ez hál' istennek, megvan, biztonságosan zárja körbe a mocskos körletet. Különösebben vizsgálódnia sem kell, azonnal szembetűnik, mennyire ragad a legkisebb zugoly és tárgy is a szutyoktól. Kizárólag a fémasztal tiszta, makulátlanul fénylik. Gyorsan felfekszik rá, közben megpróbál semmi máshoz nem hozzáérni. Elhelyezkedik, felhúzott combjai fehéren vakítanak, átnéz közöttük az ismerős falra. A kályha mellett kiugró dudorra mered, bele a közepébe, pislogás nélkül, kitartóan, amíg meg nem mozdul a minta, akkor már az övé. Minden átmenet nélkül ömleni kezd az eső. Mindig csodálkozik, hogy átlát a sűrű zuhogón, át a falon. Tekintetével megkeresi a csicsókák között a macskát. Kicsit izgul, mert először nem találja a sárgában a sárgát. Aztán mégis ráfut a szeme, megleli. Akkor nyugszik meg, mikor meggyőződik arról, hogy ott ül a kis vörös, ahová letette. Türelmesen várja, nyugodtan kezelésbe vetetheti helyette magát.

Kinyújtotta a karját, vékony fehér bőrén nem látszik át a vénája, mintha nem is lenne, Petró mégis azonnal kitapintotta. A tű hegye nem csúszott le róla, elsőre belehatolt, nem szúrta át, nem pattant el az ér fala. Izolda kellemes bizsergést érzett, fájdalmat alig, talán kis nyomást, enyhe feszítést. Már az első percekben, az első érintésekkor irigyelt valamennyi macskát, ahány csak megfordult eddig a férfinál. Hozzá is végtelenül könnyű kézzel nyúlt, valószínűleg a nyugtató simogatásoktól váltak ilyen selymesen finomakká az ujjai. Izolda hamar elkábult, fémek koccanásai visszhangoztak kiürült fejében. Petró csinos kis metszéssel nyitotta meg a falon az esőt, két kezének hüvelyk- és mutatóujjával belenyúlt a vágatba, úgy próbálta tágítani. Nagy hozzáértéssel végezte a dolgát, hamarosan megfelelő méretre nyújtotta a nyílást. A helyiségből fogytán fogytak a tárgyak, először az apróbbak, aztán a táguláshoz igazodva a közepes méretűek, a nagyobbak, végül az ormótlanok préselődtek át a résen. Mikor már majd embernyire nyílott, Petró kidugta rajta a fejét, először az egyik, majd a másik vállát is átigazgatva hirtelen kicsúszott. Rövid ideig a háta töltötte be a járat száját, mintha belefáradt volna a születésbe, mozdulatlanul álldogált a túloldalon, aztán lesétált a partra a csicsókásig. A sárga kalapok között jól kivehető volt a mozgása, de amint kilépett közülük, láthatatlanná vált.

Abból, hogy odakint acsarogva, támadóan ugattak a kutyák, sejteni lehetett, nem egyedül közeledik. Ugyanazzal a technikával tért vissza a maga nyitotta résen a kezelőbe, ahogyan távozott. Villámgyorsan ott termett a fémasztal mellett, és miközben szelíden mosolygott, Izolda mellkasára tette a vörös kandúrt. Aztán zsebéből tűt, cérnát vett elő, és odament az embernyire szakadt nyíláshoz, sokáig dolgozott rajta, míg bevarrta. Izolda soha nem érzett ilyen hálát senki iránt, szinte szégyellte túlcsorduló érzéseit, nem szokott ilyesmihez. Kicsit szédült és émelygett, amikor a veterinár segítségével lekászálódott a fémasztalról. Hihetetlen lassúsággal támolygott haza. Még több órán keresztül leplezte ügyetlen, szögletes mozdulatait. Tenyere minden igyekezete ellenére felvette a megközelített tárgy formáját, ujjai inkább akadályozták, mintsem segítették a legegyszerűbb műveletben is. Otthon senki nem vette észre, hogy nem képes lecsukni a szemét, két teljes napon át nem tűnt fel senkinek a változás.

Két hete éppen a turkálón húzta le a redőnyt, mikor melléértem. Onnan már együtt mentünk a szakadóban. Rá se kérdeztem, hogy vannak, minden bevezetés nélkül nyílt meg. Nem lehet már bírni, Macsika tavaszig változatlanul vartyogott, de mostanában minden eddiginél elviselhetetlenebb. Egy darabig nem reagáltak a követelőzésére, úgy tettek, mintha nem értenék, mit akar. Pedig Izolda tisztában volt azzal, hogy új idény kezdődött, ideje elhozni a kölyköket.

- Megyek már, akkor lássam, amikor a hátam közepét, megyek, vissza se jövök, ott maradok falun, Petróval, hallja, mama, kiherélheti a kandúrok helyett a drágalátos fiát, visszaadom.

Olyan közönséges hangon elevenítette föl a történteket, olyan fásult, szenvtelen arcot vágott, amilyet akkor, amikor ugyanezzel a megfáradt hanglejtéssel először közölte Szemetkovszkiékkal döntését. Macsika nem vehette komolyan, én is azt gondoltam, jár a lepcses szája, ha józanon találja Gyulut, mikor hazamegy, ahogyan eddig többször már, úgy most is kiengesztelődik, eszébe sincs elhagyni emberét, megválni szokott környezetétől. Békében festik majd a következő lakást együtt, alapoznak az euroremont jól bevált módszerével, összes megvásárolható kellékével, hálót feszítenek ki, szalagokkal kozmetikázzák a repedéseket a mennyezeten. Nem foghatnak ki rajtuk a legrafináltabb műhibák sem, a makacsabb mélyedéseket is eltömítik a falon, a hepehupákat tükörsimára egyenesítik.

Zavaromban sok szerencsét kívántam elkövetkező életéhez Petróval, akit próbáltam gyöngédnek, légiesen finomnak elképzelni, de folyton az jutott eszembe, hogyan altatta el halódó kutyánkat. Minduntalan behelyettesítettem a megfelelő helyre, csengettek, kinyitottam az ajtót, s ott állt előttem régi valójában, talpig egyenruhában. Nehezen azonosítottam civil figurájával, a hangjáról ismertem fel. Az első percekben naivan azt hittem, állatorvosi egyenruhájában érkezett. Aztán mire kiértünk a teraszra, rájöttem, egy főhadnagy masírozik előttem szolgálati fegyver helyett orvosi táskával a kezében. Bénultan meredtem háromcsillagos vállapjára, amikor észrevette, szabadkozott keveset az uniformisa miatt, szolgálat előtt ugrott be hozzánk, igazán nem akart megijeszteni. Azért nem esett jól ez a rendőrmaskara, bosszantott, hogy nem hihetek a szememnek, az állatorvos rendőr, a rendőr állatorvos, és időnként egyik sem igazi. Kevés a fizetés, nyögte keservesen a sztársij lityinánt, a szabadnapokon kénytelen profilt váltani, valamiből meg kell élnie. A dolgát mindennek ellenére ügyesen elvégezte, a kutyánk nem érzett fájdalmat, izmai elernyedtek, kifolytak belőle az addig visszafogott nedvek, csendesen elaludt. Mégis erre a rosszemlékű alkalomra egyszerűsödött bennem Izolda története a veterinárról, másra nem tudtam gondolni búcsúzkodáskor sem.

Mikor elváltunk egymástól a szürkületben, már alig szemerkélt az eső. A márkás külföldi holmit viselő nő befordult a sarkon, elindult lefelé. A domb teteje és alja közötti szintkülönbség lassan elnyelte összes tartozékával együtt. Először agyonhordott bőrcipője tűnt el, aztán alulról felfelé testrészeit követve süllyedtek el a különböző színű minőségi textilek, utoljára a feje került a tetővel azonos szintre. A csendesedő szél utolsó próbálkozásként még neki-nekiment átázott tincseinek, nehézkesen igazgatta a cserepeken megült mohára vörösre festett haját.

Az ablaktalan ház diszkréten szemet hunyt Izolda eltűnése felett, szerényen húzódott meg a szent Bazil rend behemót épületének tűzfalával átellenben. Az aprócska és a tekintélyes építmény közötti kutyaszorító ugyanúgy az Ungba futott, mint eddig, vagy éppen fordítva, belőle nyílott. A végletekig leegyszerűsített geográfiában, víz és föld érintkezésének valós kapcsolatára, arra, hogy mégis melyik ered a másikából, továbbra sem derült fény. A folyóba torkolló rövid utcácskában a kiszáradt földből mindössze Gyuluék szegényes házára futotta, meg a sintérek kopár tanyájára. Ömölhetett dézsából az eső, a kis patakok akadálytalanul rohantak le a meredélyen, a megkeményedett részt senki és semmi meg nem bonthatta, kizárólag a part felőli csicsókás virított pimaszul. A szárazra kérgesedett föld egyetlen cseppet sem szívott be a lezúduló vízből, eltaposhatatlan bogár páncéljaként zárta a domboldalt. A nedvesség hetekre a levegőben rekedt. A falakról darabokban hullott az elnehezült vakolat, a Bazil korhadt tetőgerendáiról közönséges denevérek váltak le, egymás után surrogtak ki a szellőzőnyílásokon.

---