Valamiféle év végi mérleget? Beszámolót? Hát igen, talán illene. Annál is inkább, mert az utóbbi hónapokban erősen megfogyatkoztak magánéleti beszámolóim és személyes reagálásaim. Ennek több oka is van. Az első nyilván az, hogy alig is történik velem valami, ami pedig igen, azt vagy nem tartom érdemesnek, vagy nem gondolom alkalmasnak arra, hogy a nyilvánosság számára rögzítsem. Illetve a „történés” olyan jellegű, hogy célszerűbb az eredményét felmutatni, semmint beszélni róla (ilyenek például a publikációim).

82 esztendős korában kanadai otthonában veseelégtelenségben meghalt minden idők egyik legnagyobb jazz-zongoristája, Oscar Peterson. Hatalmas életművet hagyott hátra; munkássága megkerülhetetlen. "Petersont káprázatos technikája, fáradhatatlan savingje tette az egyik legelismertebb és azonnal felismerhető jazz-zongoristává", írja róla a Jazz-zenészek lexikona. Még 1993-ban bekövetkezett agyvérzése után is koncertezett, pedig ekkor már csak jobb kezét tudta használni. A bal kéz szólamában zenésztársai segítették ki. Maga azt vallotta, addig fog játszani, míg le nem esik a zongoraszékről. Ha ez fizikailag most meg is történt, képletesen már rég nem zongoraszék volt az, hanem örökre elfoglalt trónus.

Nem vártan kellemes visszhangot keltett a bécsi Der Standardban megjelent cikkem. Az szinte természetes, hogy érintettként El Lobo - A farkas kedvesen reagált rá, az viszont inkább meglepő, hogy a HVG is említésre érdemesnek tartotta a közleményt, amelyet így foglaltak össze:

Napok óta birizgál a gondolat, hogy valamit mégiscsak írnom kellene Schengenről, vagyis arról, hogy a december 21-re virradó éjszakán küszöbömig jött a schengeni határ, miután Magyarország és Szlovákia is belülre került. A dolog összmagyar szempontból természetesen nagyon örvendetes, és kevés bennem az önzés ahhoz, hogy a nagy ünneplést elrontsam saját helyzetünk problémásabbá válásának a képeivel.

Per Zigarre zur Kulturhauptstadt
Originelle Kulturblogs als Mobilmacher für Pécs 2010

Eine der schönsten ungarischen Städte, Pécs, wird in drei Jahren Kulturhauptstadt Europas sein. Blogger wollen dafür auch hierzulande mobilisieren - mit originellen Methoden. Mit Kulturblogs überholen Ungarn auch abseits von Pécs 2010 ihre traditionellen Medien.

Amikor szeme elé emelte kezét és tenyerén átsütött a nap, vörösen égette át a fény az ujjak közét és a véknyabb részeket, a vastagabb helyek bíbor derengésében pedig látszottak a csontok, milyen véknyak, csodálkozott, ezekre a csenevész ágacskára épül a keze, csoda, hogy el nem törnek kézszorításkor vagy amikor erősebben megragadja a kilincset, hogy belépjen a legfontosabb helyre, mert tudja, a gyenge fogás nem elég, kívülrekedhet, ha nem nyomja le a kilincset elég határozottan, aztán már hiába is kopogtatna vagy dörömbölne, többé nem nyílik az ajtó, szóval amikor a szeme elé emelte a kezét és tenyerén átsütött a nap, körberajzolva a csontok ágbogát, akkor hirtelen eszébe jutott, soha nem tapintott finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a hasán a selymes szőrzetet, amely éppen a legfontosabb ajtó fölött függeszkedett, nem riadt fel jöttére, engedte, hogy ujjbögyével hasán érintse a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a fontos ajtó fölött a denevér, és ő tudta, hogy akkor, akkor egyetlen egyszer, kivételesen nem kell erősen megragadnia a kilincset, mert puszta érintésre is megnyílik előtte az ajtók mögé zárt világ.

Berniczky Éva - Balla D. Károly:

Végelvész

Gyermekként a legképtelenebb halálnemeket találta ki az apja megbüntetésére. A legvadabbat talán azon az estén, amikor véglegesen hazahozta azt az idegen nőt. A szomszédos hálószobából átszüremlő hangok, gyűlöletes nyöszörgések lódították meg a fantáziáját. Vagy inkább az, hogy amilyen hamar csak lehet, véget vessen annak, ami odaát folyik. Az elfogadhatatlan változást valami felfoghatatlan történéssel szakíthatta meg csupán, másként nem tudhatta újra halott anyja mellett az apját, csakis a képzelt kivégzéseket követően. Aztán idővel valamicskét szelídültek a megidézett halálnemek, az utolsó igazán méltó lett volna agrármérnök apjához. Ebben a végső variációban az apja egyszerűen elment otthonról, messziről hallotta a hangját, amint derűsen bejelenti, gombászni indul a közeli erdőbe. Azt is hozzáfűzte, igyekszik haza, pedig jól tudta, nem fog visszajönni. Felszabadultan csörtetett az erdőben, mindvégig igyekezett tartani a hosszanti haladási irányt, nehogy véletlenül kiérjen a sűrűből. Aztán már vigyáznia sem kellett, a fák között felgyorsult a fény játéka, zakatolt, rajta suhant keresztül az erdő ezüstös vonata. Vetkőztetni kezdték a szelek, fokozatosan veszítette el ruhadarabjait, a nála lévő tárgyakat, fejéből a visszahúzó emlékeket, amelyek mind a szándékosan elhagyott világhoz kötötték. Eleinte a szokott időben még meg-megkordult a gyomra, később egyáltalán nem érzett éhséget, sem szomjúságot, a szervezete lassan elcsendesedett. Nem akart semmit a környezetétől, keze nem mozdult, ujjai nem téptek le egyetlen szem erdei gyümölcsöt, nem kotorták elő az avar alól a tinórut. Nem is ő haladt előre, egy megfáradt idegen vonszolódott a cserjésben, míg meg nem botlott, s többé nem állt fel. Tisztán látta, gyilkos gombák hajolnak az apja fölé, hogy megegyék, és ő, aki megmenthette volna, hagyta, hadd lakmározzanak kedvükre belőle, szívják csak ki az utolsó cseppig bűnös nedveit. Nem sok maradt a testéből az azonosításhoz. Az arctalan férfi haja ellenben szép hosszúra nőtt a bolyongás alatt, diszkrét parókaként csúszott le a homlokára, elfedve szemgödreit. A bomlás szagát olyan érezhetően kitalálta, azóta sem felejtette el. A gyerekkora, akárcsak a ruhátlan tetem, orrfacsaró mocsárbűzt árasztott, bomló moha, levelek, rovarok penészlettek a környékén.