A hollywoodi filmek állatcsodáinak működtetésében is közreműködő brit konstruktőr, Matt Denton  nemrégiben új projekttel rukkolt elő. Hosszabb ideje fejlesztett hatlábú robotsorozatának új darabja, az iC Hexapod sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy élő állat, reagál a hozzá közeledők mozgására, arcukba néz, mi több, elraktározza az új arcokat és később felismeri őket. És a blogjára is kiteszi...

Mozgalmasnak mondható napok. Múlt szombaton Kovács Eleméréknél voltunk Beregszászban abból az alkalomból, hogy barátunkat is elérte a nagy 50-es. Születésnapján csak a szűk család volt jelen. Plusz mi. Igaz, mi is dupla komaságban állunk.

Az interneten talált furcsaságokat szemléző honlap - miafene.hu - hívja fel a figyelmet a nem teljesen új, de mindenképpen megejtően kedves üdvösségipari termékre, amelyről a Hetek így számol be: "Piacra dobták a digitális rózsafüzért Olaszországban, amely lágy női hangon imádkozza az üdvözlégyet. A számítógépes egérre emlékeztető, hangszóróval ellátott készülék mindennap elmondja a miatyánkot, elmond három üdvözlégyet és dicsőséget."

A 0,2 kg súlyű kütyüt természetesen meg lehet vásárolni, ára potom 29,50 €. Ez pedig "az üdvösséghez mérve aprópénznek is kevés" - jegyzi meg a miafene.hu.

  Bevallom, először kacsának gondoltam a hírt, miszerint egy orosz cég szőke nőknek szánt olyan klaviatúrát hozott kereskedelmi forgalomba, amelyen a funkció-billentyűkre az van írva, hogy fölösleges gombok, az Esc-re az, hogy Nem!, a Space neve pedig A leghosszabb billentyű. Ám, miután megtaláltam a friss hírt, miszerint tegnap elkezdődött a billentyűzet kereskedelmi forgalmazása, és pláne, miután a gyártó oldalán is felleltem a termék bemutatóját, már nem lehetett kétségem. Tovább keresgélve megtaláltam a világelső gyártók nagy ötletének internetes eredetét is.

Több forrás is megerősíti, hogy az éceszt egy az interneten hosszabb ideje terjedő, láthatóan megbuherált kép adta, magam több 2006-os  forrásban is megtaláltam nagy méretben (alább egy akkora részlet, ami ide befér).

Sajátos módon tiltakozott nemrégiben egy leleményes brit környezetvédő Kína rekordnagyságú széndioxid- kibocsájtása ellen. Kihasználva az alkalmat, hogy a híres kínai agyaghadsereg kisebb kollekcióját a  British Museumban állították ki, átlépett a biztonsági kordonon és két kerámaiszoborra CO₂ feliratú respirátort adott fel. Mivel a kiállított tárgyakban semmilyen kárt nem okozott, büntetése csupán az lett, hogy örökre kitiltották a múzeumból. Ezt maga sérelmesnek találta, de úgy nyilatkozott, gyermekei jövője fontosabb neki, mint az élvezet, amelyet a múzeum látogatása nyújt.

A hírben szereplő ötlet csak első hallásra képtelen. A mai SzDSz oly messze került a rendszerváltás idején képviselt "tiszta" liberális állásponttól, oly sok mindennel kompromittálta magát (és sajnos magát az eszmét is), és olyannyira képtelen a megújulásra, hogy jóérzésű liberálisok hosszabb ideje már vagy nem szavaznak rá, vagy kényszerből, jobb híján teszik. Ha jól tudom, a felmérések szerint a magyar lakosság 20 %-a liberális érzelmű, az SzDSz 5 %-os támogatottsága ennek csak negyedét fedi le. Lenne hát alapja egy új, a hatalomban még el nem használódott pártnak - még ha régi ősliberálisok is bábáskodnának körülötte. Persze ez még mindig nem az a párt lenne, amelynek a megalakulását én másfél évtizede várom. Ám arra semmi esély, hogy a nemzeti liberális (vagy liberális nemzeti) nézeteket vallók politikai erővé szerveződjenek. A nemzeti eszmét kisajátította a jobboldal, a liberalizmus pedig sehogyan sem találja (nem is keresi?) az átjárást a nemzeti gondolkodáshoz, így a két kívánatos fogalom - nemzeti és liberális - sehogy nem tud közös halmazban átfedődni. Ezért aztán akiknek egyaránt fontos (volt?) mindkét értékrendszer, kényszerből vagy a jobb- vagy a baloldalhoz csatlakoztak, nagyjából feladva énük egyik felét, vagy ha megtartották teljes identitásukat, akkor ma nagyjából egyforma undorral figyelik az egymásra acsarkodó két tábort. Egyszer talán ők is eljutnak a pártalapítás gondolatáig.

Forrásban levő vízzel felöntendő, felöntendő és azonnal  lefedendő, endő-andó, hogy jó erős legyen, hogy a lefedés benne tartsa, ami elillanna, ezért a lefedés nem feledés, éppen ellenkezőleg, a lefedés emlékezés, emlékezés az endő-andó használati utasításra, a lefedés feledése azonban súlyos vétség, az élvezeti értéknek mulasztásos és maradandó károsítása, amelyet általában a feledés lefedése követ, önvétkünk elkendőzése, bűnösségünk hárítása akár azon az áron is, hogy úgy isszuk a rossz teát, mintha jó lenne.

Úgy tűnik, végleg elvesztettem az érdeklődésemet a kárpátaljai közügyek iránt. Egy-két évvel ezelőtt még nyilván nem álltam volna meg, hogy kommentárt fűzzek a Dupka-ügyhöz (lásd ezt is), most meg már arra sincs kedvem emlékeztetni, hogy éppen 10 éve írtam le először: épül a kárpátaljai Potyomkin-falu, s hogy azóta hány írásomban ágáltam: a magyar támagatási rendszer látszat- eredményeket finanszíroz. Nyilván megemlítettem volna azt is, hogy bár az ügyet most kipattantó lap mögött álló szervezet sem különb a Deákné vásznánál, de a megvalósított célok, az elért eredmények minősége tekintetében mégis messze felette áll az ellenérdekű szervezet berkeiben mutatkozóknál, s hogy bár a megjelent cikk nem mentes a rosszindulattól és a csúsztatásoktól sem, azonban egészében véve sokkal több benne az igazság, mint Dupka szánalmas magyararázkodásaiban (itt és itt).

Kolozsi Orsolya

Egy leselkedő női arc, egy tágra nyílt zöld szempár – ez a kép rejtőzik (első ránézésre talán fel nem ismerhetően) Berniczky Éva új kötetének sötét tónusú árnyai között, és nem csak a borítón. A feszült figyelemről árulkodó pillantás meghatározza a szöveg alapvető strukturális alaphelyzetét, azt a megkettőzöttséget, melyben egy nő figyel egy másikat, és erről a reflexióról számol be saját életének eseményeivel együtt. Vagy ahogyan a fülszöveg összefoglalója fogalmaz: „Két nő Kárpátalján. Soha nem találkoztak, ám az Egyik Nő, mint kígyótól megbűvölt állat engedelmeskedik Szvitelszki, a színtelen szemű könyvgyűjtő akaratának, és a Másik Nő nyomába ered.” Ez a figyelem, a másik titkának, személyiségének megfejtése iránti vágy az, mely miatt voltaképpen nem is egy, hanem két szöveget olvas az, aki kezébe veszi a kárpátaljai írónő első regényét. A szöveg további elemzése előtt fontos megjegyezni, hogy ez az írás nem Berniczky első kötete, hiszen 2004-ben, ugyancsak a Magvető gondozásában napvilágot látott egy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyv, mely A tojásárus hosszúnapja címet viselte. Ez a novelláskötet már a félreismerhetetlen, a mai magyar prózában teljesen egyedülálló, aprólékos részletességgel kidolgozott, lírai telítettségű hangon szól.

Ritkán szoktam ilyen megkereséseket közhírré tenni, inkább újságokhoz vagy egyetlen hírportálunk Keresem a gyökereimet topikjához utalom a nálam jelentkezőket, most csak azért teszek kivételt, mert mind a mellékelt 2 fotó, mind a küldött levél igen bájos. Ezen persze mást-mást értek a felvételek és a megkereső szöveg esetében. Utóbbi különösen azért figyelemre méltó, mert szerzője írónak mondja magát. Íme: