Erről beszéltünk - épp 10 éve... Akkori, korábbi, kissé fapados webrendszerem adott éppen tíz esztendővel ezelőtt teret a fenti címmel rendezett internetes konferenciának. Az előadások és hozzászólások, később a zárszavak és összefoglalók a régi UngParty keretében jelentek meg 2003 januárjában-februárjában. Most a teljes anyagot felújítottam és alkalmasabb formában újraközöltem az ungparty.net/irodalom/ cím alatt: Vízumköteles irodalom? - Intergálódni - de mibe? - Itt külön-külön is megnyithatók, belinkelhetők az egyes anyagok - és a Google is látja... Ami pedig a tartalmat illeti... A szakmai és kevésbé szakmai írásokat végigolvasva bárki eldöntheti, változott-e a helyzet 10 év alatt, ha igen, miben, ha nem: miben nem. Egy bizonyos: az irodalmiság fogalmának és keretének átalakulása folytatódik, s eközben nehéz megítélni, hogy ez kedvez-e az ellentmondások feloldásának.
Most itt csak egyetlen gondolatot idézek a konferencia egyik résztvevőjétől, Szunyogh Szabolcstól:
Utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége előbb-utóbb felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy a netpolgár magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem rombolásra, nem alantas, hanem hasznos és teremtő dolgokra használja az emberiségnek ezt a korszakos vívmányát.
Hosszabb ideje kapacitálom Évát, valamilyen módon használjuk ki a különleges helyzetet, amely abból fakad, hogy két író nem csupán egy fedél alatt, hanem közös asszociációs térben él és lényegében ugyanazokra a külső ingerekre reagál. Természetesen más-más módon, mégis olyképpen, hogy az egymással való szüntelen érzelmi és gondolati érintkezés szükségszerűen kiépíti a maga függőhidait azok közé a szövegek közé, amelyek a két külön toronyban születnek. Egy 
Boró néni a vasárnapi ebédet főzi a konyhában, Miklós bácsi a dolgozószobában szöszmötöl, értékes könyvgyűjteményének féltett darabjait rendezgeti. Roppant elégedett, mert sikerült teljessé tennie Révai nagy lexikonát. Igaz, kicsit fáradságos munkával pótolta az egyetlen hiányzó kötetet – de megérte. Ám ahogy igazgatja a vastag tómuszokat, egérpiszkot talál. Közelebbről is szemügyre veszi a fekete szemcséket, igen, semmi kétség. Kiemel néhány könyvet a lelet környékéről, alaposan megvizsgálja őket. A negyediken aztán felfedezi az éles kis fogak nyomát: a bőrtábla sarkát csúnyán megbontotta a hívatlan látogató.
Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy Kárpátaljának volt saját Yetije és UFÓ-ja is. 2005-ben nem átallottam abszolút hiteles sajtóforrásokra hivatkozva a Mozgó hasábjain hírbe hozni mind az erdeinkben látott titokzatos nagylábút, mind a ruszin falucska fölött megjelent és egy férfit elrabló földön kívülieket.
Ukrajna választott. Magának. Csillagot nem, mert az nem volt se égen, se földön. Választott hát abból, amiből lehetett.
Igen szoros kapcsolatban állok a természettel: naponta egyszer kinézek az ablakon. – Ezt évekkel ezelőtt írtam, amikor még életvitelem megengedte, hogy reggelente padlásszobánk ablakán át futó pillantást vessek a radvánci dombokra és a házunk alatt futó Ungra. Mostanra szorosabbra fűződött ez a viszonyunk. Igaz, bő két éve nem néztem ki azon az ablakon, talán éppen ezért történhetett, hogy ami korábban körülvett, azt mára én veszem körbe. Magamba költöztettem a tájat, így egyre tisztábban látom kontúrjait. És egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy a természet látványa nem annyira vizuális, sokkal inkább intellektuális élmény. A hegy, a rét, a folyó tömény gondolatisággal terhes. Puszta látásuk távolságot parancsol, bármennyire elszántan is szemléljük őket, ellenállnak a fürkésző tekintetnek. Ám gondolataink előtt megnyílnak, és az igazán bensőséges viszony akkor alakul ki, amikor közelébe jutunk rejtett jelentésüknek. Amióta nem kifelé, hanem befelé figyelek, azóta többet tudok a tájról. És azt is pontosan érzékelem, amint objektumai, mintegy mellékesen, a szép fogalmát is megképezik bennem.
Régóta tudom, a kedvezőtlen induló helyzet és a siker elérését akadályozó úgynevezett objektív és szubjektív korlátok nem feltétlenül kárhoztatják sikertelenségre az embert, mert másutt, másban akár sokszorosan is visszakaphatja – talán inkább: visszaszerezheti – azt, ami veszni látszott. A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk a saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből.