Részlet az Önmagad cenzora c. regényből

 avagy hogyan lett Kállay Labord elszánt posztmodern regényíró -

Az alábbi szöveg az 1990-es évek derekán keletkezett. Hősöm, a kissé excentrikus viselkedésű és nagy fantaszta hírében álló kárpátaljai zsurnaliszta, az ifjabbik Kállay testvér (bátyja ismert keletkutató, antropológus professzor) hasztalan próbálkozik novelláival sikert elérni magyarországi lapoknál: történeteit a szerkesztőségek sorra válasz nélkül hagyják vagy visszaküldik, olykor keresetlen sorok kíséretében. A kudarc hősömet nem töri meg, összeállít novelláiból egy teljes kötetet és azzal próbálkozik. Hasztalan. Bár újságíróként odahaza sikeresnek mondhatja magát, a szépirodalom súlyos ajtaját újra is újra az orrára csapják, ahányszor csak bebocsáttatást kér. Mivel az fel sem merül benne, hogy saját tehetségét megkérdőjelezze, újabb kudarca után nagy elhatározás születik meg benne.

„A lineáris szövegépítkezés és a realisztikus történetmondás nem képezi érdeklődésünk tárgyát; véleményünk szerint a modern prózaírás részét sem.”

– Ezzel a megjegyzéssel kaptam vissza kéziratomat egy rangos kiadótól. Ahelyett azonban, hogy fogtam volna a novelláimat és elküldtem volna a sok közül valamelyik másiknak, édes bosszút forraltam.

Ennyire undorodtok a realizmustól? Botrányosnak tartjátok, ha egy regénynek VAN története, s az ráadásul a természetes időrendet követi?

Hát majd adok én nektek posztmodern szövegtobzódást!

Hetekig a legravaszabb filosz-trükkökön járt az eszem, posztmodern szövegzsonglőrködésen, csupa olyasmin, amire buknak a Szent Kánon hatalmas urai. Nehogy már pont én ne tudjak megfelelni az intertextualitásnak és önleflexiónak, a hermeneutikának és recepcióelméletnek meg a többi tartalmatlan fogalomnak. Írok én nektek olyan metafikciót, hogy csak pislogtok!

Talán csak nem lesz nehezebb eljátszadozni a vendégszövegekkel, váltogatni a narratívákat, semmint aprólékosan kidolgozni – ahogy eddig tettem – egy valódi regény összetett cselekménysorát, felépíteni az alakok rendszerét, előkészíteni és jól időzíteni a konfliktusokat, ügyelni a szerkezetre, indítani és elkötni a szálakat… A fene fog ezzel vesződni! Keresek valami torz konstrukciót, ráhúzom a szöveget, bedobom a mixerbe, aztán ráöntöm, ráfagyasztom valami formás kis nyélre: nesztek a posztmodern nyalóka. Kapjátok be!

Ezzel csak az a baj, hogy ha nem teszek többet, mint csupán megfelelek a normaelvárásoknak, azzal – ismeretlenként – nem tudok betörni egy ilyen kiadóhoz. Megvannak a favoritjaik, az állócsillaggá rögzített nagyok, meg az ügyeletes kicsi liblingek, akik ott lihegnek mindenütt, ahol a modern irodalom két cintányérja összecsattan. Hogy engem is „felfedezzenek”, ahhoz valami különlegességet kell nyújtanom. Valami olyat, ami ezt a halálosan unalmassá vált trendet kicsit megbolondítja.

De mi lehetne ez? Mim van nekem, ami az ő szerzőiknek nincsen?

Hát igen, nincsen másom, mint ez a hozzám nőtt határon túliság, a kárpátaljaiságom, amit talán okosabb lenne letagadni, megtagadni, lerugdosni a lábamról, mint a csizmatalpra ragadt ganét, de akkor itt állnék vértezetlenül, megfosztva minden különlegességemtől. Miért ne használhatnám ki ezt a felhajtó erőt, miért ne fokozhatnám az extrémitásig a helyzetemet, miért ne lehetnék én az első és egyetlen posztmodern kárpátaljai? Pokolba hát a hagyományokkal, a sorsvallással, az elhivatottsággal! Éljen a szövegcentrikus irodalom!

Napokig törtem a fejem valami alaphelyzeten, soványka történeten, olyan kijelölhető pontokon, amelyek között kellő gyakorisággal váltogathatom a megszólalási módozatokat, elmoshatom a szerzői ént, egymásra csúsztathatom az idősíkokat és a helyszíneket, lehetőleg úgy, hogy soha ne lehessen tudni, melyik az elsődleges írói látószög, kicsoda a voltaképpeni elbeszélő.

Lassan össze is ált a fejemben egy szellemesnek gondolt én-regény laza illeszkedésű szerkezete. Azt találtam ki, hogy Magyarországra települési szándékom bejelentése után ottani részről felmerülnek velem kapcsolatban bizonyos nemzetbiztonsági kételyek, és egy megfelelő hatóságnál aprólékos és körültekintő vizsgálatot rendelnek el velem kapcsolatban. Ehhez kikérik az ukrán kollégáktól az itthoni titkosszolgálati dossziémat <gyelo>. Meg is kapják. Az orosz és ukrán nyelvű dokumentumokat tartalmazó személyi anyagom feldolgozása azonban nyelvi akadályokba ütközik magyar részről, ezért kiadják fordításra egy hites fordítónak. Ez a fordító történetesen egy Kárpátaljáról 20 éve áttelepült, akár barátomnak is nevezhető volt újságíró kollégám, aki nem először végez ilyen munkát kormányhivataloknak. Természetesen elfogadja a megbízást, miért is ne tenné, itt nincsen helye érzelmeknek, régi barátságon merengésnek, ez egy konkrét szakmai feladat, el kell végezni és kész.

Ám a szövegekkel nehezen boldogul. A dosszié ugyanis csak kisebb részben tartalmaz eredetileg is oroszul meg ukránul írt rólam szóló jelentéseket (ezekkel puszta rutinból ledarálná), a javát a saját szövegeim alkotják, vagyis magyarul írt cikkeimből, leveleimből vett „terhelő” idézetek orosz és ukrán fordításai teszik ki, néha csak pár kiragadott mondat, máskor több oldalas dokumentumok, teljes újságcikkek, hosszú magánlevelek.

Ezek visszamagyarítása sok fejtörést okoz kollégám számára, nem érti a finomabb utalásokat, érzi, hogy nemcsak az eredeti szövegek stílusára nem talál rá, hanem az értelmezése is folyton félresiklik. Mivel lelkiismeretes ember, nem akarja a visszafordítással eltorzítani, meghamisítani az eredeti szövegeimet. Ezért merész dologra szánja magát: a munkát – maximális diszkréciómat kérve – átpasszolja nekem, vagyis annak, aki az eredeti szövegeket írta, és ezért a leghívatottabb arra, hogy a „fordítástechnikai” nehézségeket megoldja.

Én pedig hozzálátok a munkához, de nem írom vissza az eredeti magyar szövegeimet, hanem úgy lavírozok a nyelvek között, hogy magamat a magyar hatóságok előtt minél jobb fényben tüntessem fel. A szovjet és ukrán hatóságok piszlicsáré dolgoknak tulajdonítottak jelentőséget, szövegeimben igazából legfeljebb elszórt nyomelemek szintjén volt jelen valami halovány rendszerkritika – ezeket felerősíteni, kiszínezni úgy, hogy mégse legyen hamisítás: nos ez igazi önreflexiós szövegírói feladat.

A regényem tényleges szövege tehát egy belső szövegfolyamra, írásaim oda-vissza fordított textusaira reflektál - mi ez, ha nem posztmodern alapszituáció? Beleillik a koncepcióba az a szándékom is, hogy regényemben a velem azonos hős szövegek által alkotja újra a saját személyiségét, létrehozva a csak ebből a személyi dossziéból előálló bátor ellenzékit - aki pedig soha nem voltam. A szövegalkotás egyfelől és a szöveg által megalkotott regényhős másfelől remek extrapolációs lehetőség, a két alkotásmód oda-visszajátszatása pompás lehetőséget nyújt a posztmodern módon könnyed, de társadalmilag mégis súlyos, a magánéletben pedig sorfordító jelentőségű irodalmi játszódásra.

Hogy még egy csavar legyen a dologban: az orosz-ukrán + kreatívan magyarra visszafordított anyaggal tömött dossziét egy éppen Bécsbe utazó közös barátunkra bízom azzal, hogy Budapesten adja át az eredetileg megbízott újságíró kollégának. Ám a randevú nem jön össze, barátom nyakán marad az anyag, kénytelen magával vinni Bécsbe - ahol ellopják tőle. Hogy az újságíró kolléga ne kerüljön emiatt a hatóságok előtt nagy bajba, nekem újra kell alkotnom a teljes anyagot. Hatalmas munka, de a szövegek által létrehozott személyem ezzel sokkal árnyaltabbá, hitelesebbé válik, már-már igazi ellenálló hőssé. Mire befejezem a nagy munkát, a bécsi dossziétolvaj regénye is megjelenik németül Önmagad cenzora címen...

Ezzel a regénnyel egészen biztosan úgy berúgom az előlem eddig elzárt  Szent Kánon kapuját, hogy kiszakad sarkaiból.

_________________________________________________

A határon túli magyarok szavazati jogáról indított kampányról írt véleményem (<katt a bloggbejegyzéshez!) okán készített velem közel egyórás interjút Parászka Boróka (fotója jobbra) a Marosvásárhelyi Rádió (Románia) részére. Élőben a beszélgetés két részben hangzott el november 15-én és 16-án délután, majd a rádió műsorarchívumába is bekerült egyben. Erre a linkre kattintva hallgatható meg:

BDK-interjú - mp3

Egy kicsit sok a nyökögés benne (valaha rutinosabb voltam ebben, afféle profi nyilatkozó módjára toltam a nyomdakész mondatokat, most viszont már keresem a szavakat; Boróka szerint az, hogy "látszik a gondolat formálódása", csak izgalmasabbá tette az interjút"). Visszahallgatva nekem kicsit sok az ismétlés, az újrakezdett mondat, az eltévesztett és javított szó. Kijöttem a cicerói formámból, hiába :). Lehet, ebben a személyes jelenlétet nélkülöző telefonos megoldás is ludas. A mondandómat azért talán mégis sikerült kifejtenem.

A DK holdudvarához tartozók persze továbbra is lelkesen állnak bele ebbe a kampányba és nem tudják, vagy inkább nem akarják megérteni, hogy miközben az elvek szintjén akár igazuk is lehet ebben a kérdésben, aközben a kampány miért káros és romboló hatású.

A rádió honlapján ez a bevezető szerepel:

A magyar kormány menekültellenes kampányára hasonlít formailag is, tartalmilag is az a kampány, amely a Magyarország határain kívül élő, kettős állampolgársággal rendelkezők szavazati jogának megvonásáért folyik – állítja Balla D. Károly író, aki szerint a jelenlegi magyar-magyar viták nem, vagy csak nehezen visszafordítható konfliktusokhoz vezetnek.

Eredeti blogbejegyzésem itt:

berniczky éva és balla d. károly kilépett az ukrán írószövetségből

Érdekes a hírek természete. Az ugye már cseppet sem meglepő, hogy egy szenzációs cím alatt ojan* cikket olvashatunk, amiben szó sincs a beharangozott szenzációról; az sem ritka, hogy a szöveg értelme, jelentése épp az ellentéte annak, amit a cím után várnánk. Kicsit hasonló a mostanában már teljesen jellegtelenné és olvashatatlanná vált Kárpáti Igaz szó eljárása, amikor az ukrán írószövetségből való kilépésünket a Tüntetőleg elhagyták az írószövetséget cím alatt tudatják a Nyájassal. A cím kb. azt sejteti, hogy mondjuk felpattantunk egy gyűlésen és tüntetőleg elhagytuk a hejszínt. Hogy szerény, csendes, levélben lebonyolított és több heti késéssel blogomban tudatott kilépésünket a szenzációkeltés szándékával turbózták-e fel, vagy csak a lap újságíróinak köztudottan pocsék stílusa hozta-e ezt a címet, nem tudhatom, meglehet, most is egyszerűen csak a hír készítőjétől az olvasószerkesztőn át a főszerkesztőig senki sem volt tisztában a tiltakozásul és a tüntetőleg szavak jelentése közötti nem csekéj különbséggel.

A lényeg tehát, hogy kilépésünk nélkülözött és nélkülöz mindenféle demonstratív jelleget, sem ténylegesen, sem virtuálisan nem tüntettünk. Hogy kilépésünk tiltakozás, az viszont igaz, kéretik tehát annak venni, ami.

Számomra az is eléggé furcsa, hogy miként válhat egy szeméjes blogbejegyzésből újsághír. Nem gondolom az újságírás csúcsteljesítményének az ijesmit. Kényelmesnek mindenesetre eléggé kényelmes, csak pár mondatot kell összekínlódni, a többi copy-paste a blogomból. Utánajárni, a hír hitelességét ellenőrizni, telefont felemelni és érintettet megkérdezni? Ugyan!

De hát mit várok én a KISZótól, ha a kicsivel rangosabb Magyar Nemzet hírgyártói is magáblogokban halásszák a híreket és még ezen felül kutyaütőknek is bizonyultak. Erről itt írtam: Új nevet és díjat kaptam a Magyar Nemzettől.

____________________________

Nyomtass te is! - új szamizdat kezdeményezés. Sajtószabadság, információszabadság, eDemokrácia Műhely Egyesület, politika, sajtó - Magyarország 2017

Egy kezdeményezés, amely megdöntheti Orbán rendszerét?

Szimpátiagesztusnak szánom elhatározásomat: mától a magam szerény módján hozzájárulok ennek a mozgalomnak a remélt sikeréhez és az Orbán-rendszer ennél is jobban remélt bukásához.

Én már nyomtatom! És te?

A szamizdatos hősidőket idéző kezdeményezés lényege:

A http://nyomtassteis.hu/ honlapon nyisd meg a szerkesztőség által összeállított, egyetlen A4-es lap két oldaldalára elférő újság friss számát, nyomtasd ki néhány (minél több, annál jobb) példányban és terjeszd - főleg olyan magyar választópolgárok körében, akikhez vélhetőleg csak a kormánypropagandát ömlesztő hírforrások információi jutnak el. 

Az eDemokrácia Műhely Egyesület kezdeményezése egyszerű és érthető, olcsó és a nyomtatás-terjesztés könnyen kivitelezhető. Hatékonysága felől lehetnek kétségeink, de tény, hogy szerepe lehet mindazoknak a tájékoztatásában, akiknek az M1 televízió nézőiként, a Kossuth Rádió hallgatóiként, a kormányközeli kézbe került vidéki lapok olvasóiként nincs valódi fogalmuk arról, mi történik ma Magyarországon.

Ahogy a honlapon olvashatni:

Ami a kormány által birtokolt vagy elfoglalt csatornákon keresztül árad, az már nem is elfogultság, hanem gátlástalan propaganda és agymosás, időnként konkrét hazugság. Ha nem lépünk fel ez ellen, akkor a következő választáson olyan emberek fognak szavazni, akik nincsenek tisztában azzal, hogy milyen országban élnek.

Ideje hát tennünk valamit!

Egy egyszerű eszközt ajánlunk, amellyel megtörhetjük a kormányzati médiafölényt. Egyfajta XXI. századi szamizdatot, amely a mindenütt jelenlévő technológiákra alapozva, olcsón, könnyen és gyorsan juthat el akár milliókhoz is.

A Nyomtassteis a kormánytól és Fidesztől még függetlennek megmaradt néhány újság és internetes portál híranyagából válogat. A cikkeket lerövidítik, közérthetővé teszik és az anyagot úgy tördelik be, hogy az elkészített .pdf dokumentum alapján bárki kinyomtathatja egy A4-es lap két oldalára - ezt félbehajtva el is készült a 4 oldalas kis hírlap.

Az aktuális lapszámok internetes oldalunkról tölthetőek le. Aki úgy gondolja, hogy ezekről a hírekről másoknak is értesülniük kell, annak csak annyi dolga van, hogy több példányban kinyomtatja, lefénymásolja, és tovább terjeszti.

A nyomtassteis kezdeményezés egyetlen esetben működik: ha elegen leszünk, akik tényleg nyomtatnak és terjesztik is ezt a kis újságot. Csatlakozhatsz kicsiben és nagyban is, lehetőségeid, erőd szerint. Akkor is sokat tettél, ha csak egy-két példányt nyomtatsz ki és juttatsz el ismerősökhöz vagy ismeretlenekhez.

De gondolkodhatsz nagyban is. Ha van lehetőséged, netán nyomdakapacitásod arra, hogy sok példányt állíts elő, akkor az már nagy segítség. Ha mozgósítod a barátaidat, hálózatot építesz olyanokból, akik rendszeresen szállítanák ki a lapot egy-egy adott körzetbe, akkor jelentősen járultál hozzá ahhoz, hogy minél több emberhez jusson el másféle információ, mint amit a kormányzati hírforrásokból kap.

A kis újság terjesztésének fontos eleme a személyes beszélgetés, így azok, akik csak az állam által elfoglalt hírforrásokból tájékozódnak, találkoznak más véleményekkel is. Ha tömeges mozgalommá tudjuk fejleszteni a kezdeményezést, akkor rövid idő alatt, érezhetően ellensúlyozhatjuk a hatalom médiamonopóliumát.

Az eDemokrácia Műhely Egyesületről

Az ötletgazda egyesületről a HVG ezt írja:

Az eDemokrácia Műhelyt két évtizeddel ezelőtt alapították szociológusok, politológusok, újságírók és jogászok azzal a céllal, hogy kutassák és terjesszék az internet és a mobiltelefon demokratikus használatának lehetőségeit. Volt is szerepük az internet közösségi használatának, leginkább a Teleházaknak a támogatásában, később pedig a tevékenységük jócskán túlnőtt az eredetileg meghatározott célon.

... Hét éve működteti az eDemokrácia Műhely a teljesen politikamentes, kizárólag praktikus információkat és híreket közlő Hasznoshirek.hu portált, amely világnézetétől és pártállásától függetlenül mindenkit kiszolgál azokkal a tudnivalókkal, amelyek a mindennapi gyakorlat ezernyi problémájának megoldásában segítik a polgárt az adózástól a pályázati lehetőségek kihasználásán át a felvételiig, hitelekig stb.

Egy hónappal ezelőtt indították el azt a mozgalmat, amelyhez a nyomtassteis.hu-n lehet csatlakozni. Ez a kezdeményezés éppen Orbán Viktor igazságából indul ki, miszerint tényleg bármit meg lehet írni ma Magyarországon, és valóban meg is íródik nagyjából mindaz, amelynek alapján a választópolgár autentikus információk birtokában szavazhatna, csak éppen ezek az információk a választópolgárok meghatározó részéhez nem jutnak el.

Bár pontosan tudom, hogy Kárpátalján nem csupán a tájékozatlanság miatt elsöprő azok többsége, akik a Fidesz és Orbán hívei (a fő ok a magyar állampolgárság "megadása" a kárpátaljai magyarok számára, továbbá az ide folyatott jelentős támogatások haszonélvezőiből kialakult klientúra nagysága és befolyása), így igen csekély az esély arra, hogy az itt élő kettős állampolgárokat, mint potenciális külhoni választókat, egy ilyen szamizdat kiadvány megingathat hálájukban vagy rövid távú önérdekük ellen fordíthat. Ám egyrészt azt gondolom, mégis akadhatnak, akiket néhány információ elgondolkodtathat, másrészt pedig

kiállásnak, szimpátiagesztusnak szánom elhatározásomat, hogy a Nyomtass Te Is néhány példányának előállításával és terjesztésével hozzájáruljak ennek a mozgalomnak a remélt sikeréhez és az Orbán-rendszer ennél is jobban remélt bukásához.

Azt gondolom, a szorongatott helyzetű kárpátaljai magyarság számára sem lehet hosszú távon kedvező egy velejéig romlott, korrupt, idegengyűlöletet szító és a demokráciát felszámoló országvezetés kegyenceiként élni.

Én már nyomtatok. Nyomtass te is!

Ps1. A magyar lakájmédia persze azonnal lesorosbérencezte a kezdeményezés mögött állókat és külföldről támogatott kormányellenes támadásnak hazudta a kezdeményezést. Nos, jelentem, a külföldről érkező erkölcsi támogatás részemről mostantól igaz :).

PS2. Hogy a sok idézettel ne kerüljek zavaró disszonanciába, ebben a posztomban felfüggesztettem azon elhatározásomat, hogy ezentúl nem használom az ly írásjelet.

Ma elkészítettem az elipszilon használatának eltörlését célzó kezdeményezésem logóját, tegnap pedig egy dedikálásban ly nélkül írtam le a nevemet így: Balla D. Károj - ez most először történt meg.

A dedikált könyv történetesen első regényem volt, aki pedig a j betűs írásmódon egyáltalán nem rökönyödött meg, az legkedvesebb egyetemi tanárom volt, akitől egyebek mellett éppen a magyar nyelv fonetikai rendszerének a szépségeit tanulhattam meg. Horváth Katalin tanárnő azonnal egy anekdotával reagált, amej arról szólt, Fábián Pál akadémikus nyelvészprofesszor annak idején miért mondott le az elipszilon használatának szabájzati eltörléséről.

Tegnapelőtt sem tétlenkedtem: elkészült akcióm összefoglaló honlapja (elég bőséges tartalommal, többek között a gyakori, részemről most már j-vel írandó ly betűs szavak jegyzéke is szerepel rajta (a teljesség igénye nélkül): A hejesírástudók lázadása - Csatlakozzatok! (az azelőtti napon meg verset írtam, lásd alább a linkjét!)

Az előzményekről

Ma már ezt az egészet nagyon komojan gondolom, de az elipszilon használatáról való lemondást eredetileg áprilisi tréfának szántam. Ám egyrészt a nyilatkozat megfogalmazása közben ojan érveket hoztam fel, amejeket tréfán kívül is őszintén vallok, másrészt úrrá lett rajtam a hiúság: mi szép is lenne az első ojan magyar írónak lenni, aki műveiben nem használja a ly betűt.

Ennek a különcségnek persze csak akkor van értelme, ha belátható időn belül a magyar nyelv írásos változatából is kikopik az elipszilon (a beszélt köznyelvben ez rég megtörtént). Hogy ez be fog következni, én abban szinte biztos vagyok, a kérdés csak az, hogy időben ez egybeesik-e az én akcióm kiteljesedésével. Ha igen, akkor valamiféle előfutára lehetek ennek az ugyan nem forradalmi, de mégis fontos változásnak, ha azonban a magyar hejesírás szabájait a beszélt köznyelvhez igen nagy fáziskéséssel hozzáigazító akadémikusok és bizottsági tagok továbbra is ellenállást tanúsítanak, akkor az akció visszhangtalanul lecseng és minden bizonnyal idejekorán feledésbe merül. Ez engem ugyan bántani nem fog, mégis akkor lennék elégedett, ha első fecskeként nyarat csivitelhetnék például azzal, hogy kezdeményezésmnek sok követője akadna az író, szerkesztő, újságíró, publicista kollégák táborában, netán tanárok, nyelvészek körében, így egyre több ojan szöveg keletkezne, amej mellőzi a ly-t, és így bizonyosan elérhető lenne az a kritikus mennyiség, amikor a jelenségről már kénytelen lenne tudomást venni a hejesírási szabájzat felett diszponáló szakmai grémium is.

Hogy ennek az elképzelésemnek van-e realitása avagy a fantazmagória kategóriájába tartozik, az valószínűleg nem fog egyhamar kiderülni, arra nem számítok, hogy hirtelen tömeges méretű mozgalom indulna ötletem nyomán, de azt egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy mondjuk eleinte csak a közösségi oldalakon, később talán más online fórumokon, és egyszer majd a nyomtatott sajtóban is felbukkannak ojan írásművek, amejek szerzői tudatosan választották a j betűs írásmódot. A tudatosság fontos, mint ahogy az is, amit akcióm honlapján megfogalmaztam:

Ebben elöl járva irodalmi blogomban máris publikáltam egy új, most írt verset, amejben minden kérdéses hejen j szerepel az elipszilon hejett: Balla D. Károj: Üdvre, kárhozatra

Mindig büszkén hirdettem, hogy a nosztalgiázást nem sokra tartom és magam szinte soha nem gyakorlom - legalábbis azt a formáját biztosan nem, amely olcsó pótszerként megszépíti a múltat, illetve leginkább bennünket szépít meg valami múltbéli eseményben, helyzetben. Mindig a jelen és a jövő foglalkoztatott, a soros teendők és a tervek. Ha visszatértem a múltba, igyekeztem szigorú kritikával élni, saját szerepemnek, személyes vagy irodalmi-közéleti megnyilvánulásaimnak is inkább a negatív oldalát néztem, hibáim számbavételéből tanulni igyekeztem. Illetve egy fontos kivétel azért akadt: a humoros, groteszk, visszás helyzeteket és az ilyen helyzetekben szereplők szellemes mondásait mindig előszeretettel idéztem fel, végső soron ez is egyfajta nosztalgia, de talán érezhető a különbség. Míg rokoni-baráti társaságomban mindig akadtak, akik szerették volna, hogy partnerük legyek a régi szép idők felidézésében, addig én ezeknek a régi időknek inkább a fonákságaira voltam fogékony. Mi több: a távolságtartáson túl kifejezetten zavart is, ha a régvolt dolgok túlságosan megszépültek a visszaemlékezésekben. 

Azt hiszem, éveim előrehaladtával ez valamelyest megváltozott bennem. Egy ideje nagyon szívesen sztorizok, mesélek régi dolgokról, olykor részletesen is felidézve olyasmit, amire az utóbbi évtizedekben még futólag sem gondoltam. És bár minden ilyen alkalommal továbbra is a furcsaságokra, a humoros körülményekre, a fonák helyzetekre, félreértésekre, szellemes értelmezésekre fókuszálok, mégis: be kell vallanom, hogy felfedezem magamban az elfogódottságot, olykor még az elérzékenyültséget is. Feltételezésem szerint ez az öregedés biztos jele, és sajnos nem mindig sikerül ezt az elmém számomra nem túl vonzó érzelmi viszonyt az alaptermészetem részét képező egészséges cinizmussal és öniróniával kompenzálni. Bizony-bizony nem ritkán arra megy ki a visszarévedés, hogy kellemes emlékekkel kellemes perceket szerezzek magamnak. Erre korábban, úgy tűnik, nem vagy alig volt igényem, most viszont egyre gyakrabban fanyalodom ilyesmire.

Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy Nagy múlt áll előttem! felkiáltással elkezdtem újrapublikálni 20 évvel ezelőtt írt naplóimat. Persze vannak más motivációim is, az egyik az, hogy az 1996-2002 közti időszak naplóit azon frissében nem tettem fel az internetre, eleinte azért, mert még nem volt nekem (1999-ig), aztán meg azért, mert más írásművek, versek, novellák, cikkek, tanulmányok közreadását tartottam sokkal fontosabbnak. Netnaplót (akkor még a blog kifejezést nem igazán használtuk) 2002-ben kezdtem írni, s amikor ennek bejegyzései már szépen megszaporodtak, akkor utólag csak publikáltam, némi szűréssel, a korábbi évek anyagát. Ezek csakúgy, mint az akkori friss naplójegyzetek akkori fapados honlapomra kerültek fel.

Azt a rendszert magam eszkábáltam, profi munkának igazán nem mondható, bár az akkori, még korainak számító webes megjelenések között nem számított kirívóan rossznak. Legnagyobb hibája, hogy olyan keretes egymásba ágyazásokat használtam, ami képernyőn ugyan elég jól mutat, de ez a szerkezet akadályozza a Google keresőt abban, hogy feltérképezze a tartalmakat, illetve ha mégis indexálja a belső keretek tartalmát, akkor a találatokban nem a szépen mutató keretrendszer egészét adja meg, hanem csak a beágyazott belső oldalt. Így éppenséggel rá lehet találni ezeknek az anyagoknak egy részére, de ha a találati listáról előhívjuk őket, akkor csonka formában, a címet, menüt, oldalsávokat nélkülöző, a teljes képernyőn szétfolyó formában nyithatók meg. Ezzel akkor nem törődtem (mit nekem a Google!), most azonban igencsak zavar. Mivel nem több száz, hanem több ezer így publikált szövegről van szó (akkoriban szerzők tucatjait szerepeltető webmagazint, digitális folyóiratot, a sajátomon kívül írótársak naplófolyamát gondoztam a rendszeremen belül), így sem a régi építmény újraalkotására, sem az akkori nagy számú szöveg újraközlésére nem látok lehetőséget. De hogy azért valamit mégis kimenekítsek: alkalmas helyben és formában, 20 év késleltetéssel elkezdtem újraközölni akkori naplómat. A szövegek nem egyeznek meg 100 %-ig az akkor publikálttal, meghamisítani magam semmiképp nem szeretném, de kisebb stiláris javításokra azért olykor rászánom magam, illetve kiegészítem a közleményeket az akkor közzé nem tett, de gépemben fellelhető, eddig nem publikált további részletekkel. Így ez a sorozat valamelyest teljesebb képet ad, mint az akkor közölt, vagy utóbb könyvbe szerkesztett (szándékosan nem a naplókönyveimben - Egy manzárdőr feljegyzései - megjelent szöveget, hanem az eredeti feljegyzéseket használom - bár az egyezés-átfedés igen nagy, azért vannak kisebb-nagyobb eltérések).

Mindeközben igyekszem nem nosztalgiázni, hanem inkább tanulságokat, következtetéseket vonok le az akkor leírtakból, de - miért kerteljek! - olykor elfogódottságon kapom magam. Igaz, legalább ennyiszer vagyok bosszús is. Leginkább ezért: mennyit összedohogtam, mennyit ágáltam, hány kifogást emeltem, hány mulasztásra, hibára, visszásságra mutattam rá - DE MIVÉGRE? Azon túl, hogy magamat jól-rosszul elszórakoztattam vele, volt-e bármi haszna mindannak, amit évtizedeken keresztül naplójegyzeteimben megírtam?

...látszólag egy regény megírásának pontos algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

A minap arról beszélgettünk Évával, milyen élményeink fűződnek az írói munkához. Pontosabban én kérdeztem meg tőle, melyik novellája írása közben érezte legnagyobbnak ezt az élményt. Nem tudott választani legélvezetesebb novellái közül, de elég pontosan meghatározta, mi is ennek az érzésnek a lényege, miben nyilvánul meg. Ebben egyetértettünk: én is hasonlókat tapasztaltam, amikor magával ragadott az írás édes szenvedélye. Viszont én negyvenvalahány évre visszamenőleg ki tudom választani azt az egy munkámat, amelyik írása közben ez a kellemes érzés a legmélyebben átjárt. Sőt, igazából azért tettem fel a kérdés, mert tudtam, hogy nekem van rá saját válaszom, megvan a privát favoritom, még ha ezt az elsőbbséget korábban nem is fogalmaztam meg.

Mert hát való igaz, hogy a versírás ihletett pillanatai nagyon fontosak, de ezek rövidebb kifutásúak, percekről, legfeljebb órákról van szó, esetleg pár napra széthúzódó élményről: a nagy szellemi kaland azonban hosszabb távú és terjedelmesebb szövegekhez kötődik. Én a regényeimet szerettem a legjobban írni.

Időben elsőként a Szembesülést. Bíbelődtem is vele vagy 13 éven át. Mivel azonban ez az élmény ennyire széthúzódott időben, és mivel ez a regény legalább annyira volt számomra erkölcsi kihívás, mint írói erőpróba, így az igazi élmény maga a gyökereimmel, múltammal, választásaimmal való emberi szembesülés és - talán - megigazulás volt, nem pedig az írói átélés. Írás közben mindig nyomasztott valamiféle magamra szabott felelősség, beteljesítendő misszió - és ez az alkotás örömét nem egyszer beárnyékolta. Bár iróniával, humorral, szerepjátékkal ezerszer kibújtam a nyomasztó terhek alól, amit viselnem kellett volna, azt fel-feldobáltam a levegőbe - ám hogy hagyjam őket földre zuhanni, azt nem tehettem meg, mert ezek az én terheim voltak és maradtak akkor is, ha röptüket igazgatva álltam alattuk. Így hát írás közben nem lehettem eléggé felszabadult.

Harmadik regényem, a Tejmozi írása közben ilyesmi már nem gyötört, holott bizonyos vonatkozásokban a személyes érintettségem nem volt sem kevesebb, sem súlytalanabb, mint a Szembesülésnél, de ezt ekkor már jobban tudtam kezelni, nem töltött el szorongással. De az írás öröme mégsem lehetett önfeledt, mert túl sok volt bennem a tudatosság, a fegyelem - viszont az eufóriához nagy adag ösztönös invencióra is szükség van, hogy a mámor az önkontroll fölé nőhessen. Ezen a regényen azonban eluralkodik az intellektualitás, a nagyon okos kigondoltság, szerénytelenül talán megkockáztathatom azt az állítást is, hogy az elegáns architektúra szerint épített erős szerkezetbe mívesen kimunkált szöveget sikerült helyeznem - de ennek az lett az eredménye, hogy a Tejmozit alighanem jobb olvasni, mint amilyen jó volt írni, így voltaképp először történt meg velem, hogy a saját munkám iránti féltékenységből adódó mérhetetlen írói önzésemet feladtam az olvasó kedvéért. Ez az önzetlen lemondás ugyan az írói morál felől nézve igen dicséretes gesztus, emiatt azonban az ösztönös átélés mámorító érzését felülírta a jócselekedet feletti megelégedettség. Ez is melengeti a szívet - de nem reszket belé a lélek. Az olvasó örömének a keresése és a gyakran filozófiai mélységűnek szánt veretes szövegek létrehozása iránti vágyakozás megint csak elvett valamennyit a fennkölt írói szabadságból.

Hogy mennyire másként volt ez az Élted volt regénye esetében, talán az is mutatja, hogy míg másik két regényemen hosszú éveken keresztül dolgoztam, addig ezt cirka 4 hónap alatt odatettem - ez éppen 20 évvel ezelőtt történt, 1996 végén kezdtem és 1997 tavaszára készen is lettem vele. Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amelynek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit. "Posztmodern trükkregény". Elfogadtam ezt a kritikusi minősítést, de eközben azt gondoltam, hogy egy jó bűvésztrükk igen aprólékos és pontos és hosszú előkészületeket kíván, a mutatvány tökéletesre csiszolása a Szembesülés esetén évekig tartott (nagyon sok fel nem használt szöveget is írtam közben, vázlatokat, táblázatokat, ábrákat készítettem...), ehhez képest az Élted volt regénye egyetlen csettintésre előállt. Ez a regény háromhavi önfeledt improvizálásom és túlpörgő kreativitásom jól sikerült  eredménye, ha van benne trükk, akkor az éppen az, hogy szemfényvesztő módon alapos kiterveltséget, elmélyült és koncentrált szellemi erőfeszítést, továbbá aprólékos szöveggondozó munkát enged feltételezni. Holott egyszerűen csak ez sült ki a nagy örömködésből.

Megjegyzem, hogy a megírás ideje alatt ezt nem pontosan így láttam. Akkori naplómban nehézségeimről is írok, panaszkodom, milyen lassan megy a munka, mert  "a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni." Utólag azt gondolom, ez csak afféle nyafogás volt: minden korábbinál és minden későbbinél szaporábban haladtam előre a regényszövegben.

Arról is írok 1997 márciusában, hogy

"magánál a születő szövegnél ... jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

„Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam” – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. ...kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.

Hát... talán mégis megcsináltam...

Keresőoptimalizálás régi posztok nyomában

Lassan három hete, hogy leállították a hhr.org domain alatt futó rendszer régebbi, statikus weboldalait, és magát a főlapot is. A Hungarian Human Rights Foundation amerikai székhelyű jogvédő szervezet, amely elsősorban a mai Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi közösségek jogaival foglalkozik immár 40 éve, 1976-es alapításától.

2000-ben nemcsak a székhelyük, hanem az irodájuk és honlapjuk szervere is az USÁ-ban volt. Ők figyeltek fel az én akkor kibontakozó internetes-webes ténykedésemre és mivel a határon túliak effajta kezdeményezéseinek a támogatása is profiljukba tartozott, felajánlották, hogy oldalaimat a HHRF szerverén helyezzem el - hála s köszönet érte. Először a hhrf.org/ungparty/ alkönyvtárban, majd továbbiakban (ahogy nőtt e rendszerem), más kiterjesztések alatt szaporodtak oldalaim. Közvetítésemmel itt kapott helyet a Kárpáti Igaz Szó weboldala is, amelyet akkor Kolos készített.

Nekem akkor nagyon imponált, hogy fizikailag amerikai területen kaptak elhelyezést digitális állományaim, jólesett, hogy nemcsak Ukrajnához, hanem Magyarországhoz képest is évezhetek valami területenkívüliséget.

Aztán néhány évvel később a szervezet irodát nyitott Budapesten, odaköltözött a honlapokat kezelő webmester, és nem sokkal később magyarországi szolgáltató tárhelyére került a számos különböző, részben kisebbségi webfolyamot, hírlapot, szervezeti oldalt magába foglaló teljes rendszer. Nekem eddigre más domainok alatt szerte az interneten már sok egyéb webfelületem is volt, blogok, tematikus oldalak, de továbbra is használtam a régi egységeimet. Leginkább archivumként tartottam fenn őket, így az UngParty NetCafé webmagazint, a netPánsíp digitális folyóiratot, a Pánsíp Szalont, személyes naplómat, UngParty Manzárd név alatt stb. Ez az archívum a 2000-2005 között az internetre felhelyezett mintegy 5000 weblapból, közel 100 szerző szépirodalmi és közéleti írásaiból, naplójegyzeteiből állt, de helyet kapott néhány digitális könyv is, így pl. Anna Ahmatova versei, kortárs lengyel és belga költők verseinek gyűjteménye (10-10 szerző), vagy Bagu László akkor megjelent friss kötetének digitális anyaga. Ezen az egy ember munkájához képest grandiózusnak mondható anyagon kívül 2005 után amolyan családi írói közlőhelyként is működött az UngParty, pl. Éva frissen keletkezett novellái mind-mind felkerültek személyes oldalára, hasonlóan az én különböző műfajú írásaimhoz. Sajnos a akkor a weboldal optimalizálás Google szempontjaihoz nem sokat konyítottam.

Nos, a HHRF leállása után ez az anyag vált elérhetetlenné mintegy három hete. A főoldalon karbantartási munkálatokról írnak, azonban tudható, hogy valójában külső támadás érte a HHRF honlapcsaládot, ezért kellett leállítani, ám - tudtam meg - helyreállítás helyett új hírportál létrehozásában állapodott meg a jogvédő szervezet és a webszolgáltató. Egy ilyen portál létrehozása nem kis munka, hetekig eltarthat, és én igazából csak azt nem értem, hogy azokat a belső rendszereket, amelyeket nem érintett a támadás - tudtommal az enyém ilyen - miért nem lehet újra elérhetővé tenni. Sajnos előfordulhat, hogy az átalakítás után régi oldalaim a régi helyükön soha többé nem lesznek lehívhatók. Bár a szolgáltató felelős vezetője levélbeli megkeresésemre nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a rendszer újraindítása után az én alkönyvtáraim is újra elérhetőek lesznek, de konkrét ígéretem nincs erre - egyszerre kételkedem és bizakodom.

Természetesen a teljes digitális anyag adekvát tükörképe benne van a számítógépemben, bármikor feltehetem egy másik domain alá, a probléma azonban abban áll - és számomra ez az elkeserítő -, hogy ezeket az archív anyagokat a Google régi helyükön tartja nyilván (3000 indexált oldal), rengeteg külső link mutat rájuk, továbbá pedig számos oldalam bizonyos kulcsszavas Google-helyezésekre nézve top helyezést ért el. Veterán oldalak lévén internetes értékük, beágyazottságuk és keresettségük jelentős - ha új domain alá költöztetem az egészet, mindez az érték elvész.

A veterán oldalak elvesztése nemcsak a potenciális olvasók és az akkori szerzők számára jelent veszteséget, hanem ezzel az általam 15 év alatt épített kis internetes univerzum nehezen megszerzett internetes potenciálja is elenyészik - mint honlapoptimalizálással és keresőmarketinggel is foglalkozó seobubusnak, a hhrf leállása hatalmas érvágás.

Régi posztok nyomában

Ha nem áll helyre régi rendszerem a hhrf.org alatt, jó szórakozás lesz a 2005-ig írt posztok újrapublikálása egy korszerűbb, dinamikus felületen. Hogy a külső szerzők munkáit is így tegyem közzé, az túl nagy munka, valószínűbb, hogy a régi, kissé fapados weblapokat egyszerűen átrakom valahová, mondjuk ez alá az oldal alá: https://honlap.balla.biz/.

irodalmi akció, játék; haiku, aforizma, minima | laptop szerviz | szamizdat hangoskönyv | szövegszerkesztő letöltése internetről

Évekkel ezelőtt esett meg utoljára, hogy kollektív szövegírásra, irodalmi játszódásra, interakcióba hívtam volna barátaimat, írótársaimat. Internetes korszakom elején ilyesmik állandóan napirenden voltak, hol a képzetes szavak lexikonjának a címszavait építgettük internetalmától az alattomos pörgeporig, hol virtuális könyveket alkottunk, ezek között Esterházy Péter Tompaszöglet című könyve volt az utolsó. De voltak közösen létrehozott szonettjeink is, az Egy mondat a világ című multikulti szövegjáték keretében meg éppenséggel olyan szöveget kreáltam, amely aztán Tejmozi c. regényem alapjául szolgálhatott. Rám nézve ez volt a legtermékenyebb irodalmi játékunk.

Most szerényebb célokat tűztem magam elé. Mivel hosszabb ideje amúgy sem írok terjedelmes opuszukot, így a legrövidebb műfajok felé fordítottam az interakció szekérrúdját is. A Facebookon azt kértem ismerőseimtől, olyan szópárokat adjanak fel nekem, amelyek elemei nem állnak egymással semmilyen tartalmi összefüggésben. A beérkező 2-2 szavas "feladványokból" én vagy egy-egy haikut, vagy aforizmát, vagy minimálprózát írok, vagyis olyan rövid valamiket, amelyekben mindkét szó nemcsak hogy szerepel, hanem jelentésének funkcionális súlya van a műben (ez utóbbi szándékomat csak magamnak fogalmaztam meg). A játék címéül ezt választottam: Hever egymáson a világ (JA).

Első körben jöttek is a szópárok csőstül, szabályosan le kellett állítanom társaimat: előbb hadd dolgozzam fel ezeket, aztán jöhet még egy-két forduló. Hiba volt ezt tennem, mert a második és harmadik közben már alig érkezett néhány szópár. Most a legújabbak megéneklése áll előttem, az eddig elkészültek pedig (a feladott szópárokkal együtt) itt olvashatók:

Előfordul, hogy első Kárpátalja-blogomban hónapokig nincs új bejegyzés. Ennek legalább két oka van: időhiány és érdeklődés hiánya. De lehet egyesíteni a két okot: túl sok egyéb közlőhelyem van, a közlendőm viszont más irányú. Pátriámmal csak ritkán, el-elvétve foglalkozom (erre megvan a jó okom). Hogy az utóbbi hónapokban valamelyest most mégis aktivizálódott a 2008-ban létrehozott, azaz az internet világában már idősnek számító webhely, annak nagyon praktikus oka van, ez pedig a SEO világába vezet, ezzel viszont ezúttal kivételesen nem terhelném olvasóimat. Legyen annyi elég: blogerősítésről van szó. Az elhanyagolt blogok hajlamosak elveszteni internetes potenciáljukat, míg azok, amelyek folyamatosan frissülnek, bővülnek, sokkal inkább számot tarthatnak nemcsak az olvasók, hanem a keresőrobotok figyelmére is. Blogot erősíteni persze leginkább olyan posztokkal lehet, amely felkeltik az érdeklődést, látogatottságot generálnak, illetve bizonyos kulcsszavakkal bekerülnek a Google találali listáinak az élére, és így a keresőből is érkeznek látogatók. (Na, mégis elkezdtem itt keresőoptimalizálási dolgokról írni.) Légyeg a lényeg: ha beírjuk a keresőbe pl. ezeket a kifejezéseket:

• ungvarszkij hotel
• knyahinya meteorit
• árpád vonal - turizmus
• üstben fürdés
• ungvár torta
• beszkidi alagút
• beregszászi nagyzsinagóga

- akkor a karpatalja.blog.hu megfelelő tematikus cikke a Top3 találat között szerepel. Itt azt is meg kell jegyeznem, hogy ezeket a bejegyzéseket nagyrészt segítőtársam, H.Cs. írta és tette fel a blogba - köszönet érte.

A blog legolvasottabb cikke egyébként a Virágzik a Nárciszok völgye című, de ehhez nem a Google, hanem a Facebook szállítja a látogatókat: a közösségi odalon nagyon sokan megosztották, amikor friss volt a hír.

No és akkor kis ajánlók az említett posztok némelyikéhez: