...látszólag egy regény megírásának pontos algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.
A minap arról beszélgettünk Évával, milyen élményeink fűződnek az írói munkához. Pontosabban én kérdeztem meg tőle, melyik novellája írása közben érezte legnagyobbnak ezt az élményt. Nem tudott választani legélvezetesebb novellái közül, de elég pontosan meghatározta, mi is ennek az érzésnek a lényege, miben nyilvánul meg. Ebben egyetértettünk: én is hasonlókat tapasztaltam, amikor magával ragadott az írás édes szenvedélye. Viszont én negyvenvalahány évre visszamenőleg ki tudom választani azt az egy munkámat, amelyik írása közben ez a kellemes érzés a legmélyebben átjárt. Sőt, igazából azért tettem fel a kérdés, mert tudtam, hogy nekem van rá saját válaszom, megvan a privát favoritom, még ha ezt az elsőbbséget korábban nem is fogalmaztam meg.
Mert hát való igaz, hogy a versírás ihletett pillanatai nagyon fontosak, de ezek rövidebb kifutásúak, percekről, legfeljebb órákról van szó, esetleg pár napra széthúzódó élményről: a nagy szellemi kaland azonban hosszabb távú és terjedelmesebb szövegekhez kötődik. Én a regényeimet szerettem a legjobban írni.
Időben elsőként a Szembesülést. Bíbelődtem is vele vagy 13 éven át. Mivel azonban ez az élmény ennyire széthúzódott időben, és mivel ez a regény legalább annyira volt számomra erkölcsi kihívás, mint írói erőpróba, így az igazi élmény maga a gyökereimmel, múltammal, választásaimmal való emberi szembesülés és - talán - megigazulás volt, nem pedig az írói átélés. Írás közben mindig nyomasztott valamiféle magamra szabott felelősség, beteljesítendő misszió - és ez az alkotás örömét nem egyszer beárnyékolta. Bár iróniával, humorral, szerepjátékkal ezerszer kibújtam a nyomasztó terhek alól, amit viselnem kellett volna, azt fel-feldobáltam a levegőbe - ám hogy hagyjam őket földre zuhanni, azt nem tehettem meg, mert ezek az én terheim voltak és maradtak akkor is, ha röptüket igazgatva álltam alattuk. Így hát írás közben nem lehettem eléggé felszabadult.
Harmadik regényem, a Tejmozi írása közben ilyesmi már nem gyötört, holott bizonyos vonatkozásokban a személyes érintettségem nem volt sem kevesebb, sem súlytalanabb, mint a Szembesülésnél, de ezt ekkor már jobban tudtam kezelni, nem töltött el szorongással. De az írás öröme mégsem lehetett önfeledt, mert túl sok volt bennem a tudatosság, a fegyelem - viszont az eufóriához nagy adag ösztönös invencióra is szükség van, hogy a mámor az önkontroll fölé nőhessen. Ezen a regényen azonban eluralkodik az intellektualitás, a nagyon okos kigondoltság, szerénytelenül talán megkockáztathatom azt az állítást is, hogy az elegáns architektúra szerint épített erős szerkezetbe mívesen kimunkált szöveget sikerült helyeznem - de ennek az lett az eredménye, hogy a Tejmozit alighanem jobb olvasni, mint amilyen jó volt írni, így voltaképp először történt meg velem, hogy a saját munkám iránti féltékenységből adódó mérhetetlen írói önzésemet feladtam az olvasó kedvéért. Ez az önzetlen lemondás ugyan az írói morál felől nézve igen dicséretes gesztus, emiatt azonban az ösztönös átélés mámorító érzését felülírta a jócselekedet feletti megelégedettség. Ez is melengeti a szívet - de nem reszket belé a lélek. Az olvasó örömének a keresése és a gyakran filozófiai mélységűnek szánt veretes szövegek létrehozása iránti vágyakozás megint csak elvett valamennyit a fennkölt írói szabadságból.
Hogy mennyire másként volt ez az Élted volt regénye esetében, talán az is mutatja, hogy míg másik két regényemen hosszú éveken keresztül dolgoztam, addig ezt cirka 4 hónap alatt odatettem - ez éppen 20 évvel ezelőtt történt, 1996 végén kezdtem és 1997 tavaszára készen is lettem vele. Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amelynek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit. "Posztmodern trükkregény". Elfogadtam ezt a kritikusi minősítést, de eközben azt gondoltam, hogy egy jó bűvésztrükk igen aprólékos és pontos és hosszú előkészületeket kíván, a mutatvány tökéletesre csiszolása a Szembesülés esetén évekig tartott (nagyon sok fel nem használt szöveget is írtam közben, vázlatokat, táblázatokat, ábrákat készítettem...), ehhez képest az Élted volt regénye egyetlen csettintésre előállt. Ez a regény háromhavi önfeledt improvizálásom és túlpörgő kreativitásom jól sikerült eredménye, ha van benne trükk, akkor az éppen az, hogy szemfényvesztő módon alapos kiterveltséget, elmélyült és koncentrált szellemi erőfeszítést, továbbá aprólékos szöveggondozó munkát enged feltételezni. Holott egyszerűen csak ez sült ki a nagy örömködésből.
Megjegyzem, hogy a megírás ideje alatt ezt nem pontosan így láttam. Akkori naplómban nehézségeimről is írok, panaszkodom, milyen lassan megy a munka, mert "a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni." Utólag azt gondolom, ez csak afféle nyafogás volt: minden korábbinál és minden későbbinél szaporábban haladtam előre a regényszövegben.
Arról is írok 1997 márciusában, hogy
"magánál a születő szövegnél ... jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.
„Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam” – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. ...kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.
Hát... talán mégis megcsináltam...