Ma kezdem írni heti webnaplómat a Litera részére. A megjelenés rendje az, hogy a hétfői napról szólót kedden kell küldenem, aznap jelenik meg, a keddi szerdán, és ít. Ide, a saját blogomba majd újabb napi késedelemmel teszem fel. Külön jegyzetekkel ehelyt addig nemigen jelentkezem. Bár ki tudja! Mindenesetre a Litera felkérése nagy nyilvánosságot jelent és komoly megtiszteltetésnek számít (ezúton köszönöm!), igyekszem megfelelni a kihívásnak, és többet nyújtani, mint egy száraz heti eseménykrónika.

*

A napokban kaptam meg Bodor Bélától az Alföld szeptemberi számában megjelent recenziójának a szövegét (azért kértem, hogy meglegyen nekem digitálisan és feltehessem ide: Gravitációs csapda), de nemcsak emiatt kellett/lehetett újra visszarévednem a Szembesülésre, hanem levelet is kaptam - "Klütaimnésztrától". Csak pár sor, jelzi benne, hogy háromszor olvasta el a regényhiányomat és hogy tetszett neki, meg hogy nem igazán tudja így levélben megírni azt, amit akart volna róla. Elküldte viszont közel 30 oldalas londoni naplóját. Ahogy belepörgettem: sűrűn foglalkozik benne a 70-es évek itthoni történéseivel. Izgalmas olvasmánynak ígérkezik.

*

Éva megkapta a Magvetőtől regénye korrektúráját, most olvassa. Nem igazán értette, miért örülök én ennek külön is, szerinte nem olyan nagy dolog. Elmondtam, hogy ha a kiadó a betördelt szöveget elküldi a szerzőnek, az egy roppant fontos lépés a  megjelenés felé. Hosszú a sora annak, míg könyv lesz a kéziratból, esetemben a legutolsó munkafázisban is történt visszalépés (már filmen volt az anyag), így minden lépcsőfokot értékelek és megbecsülök. Biztosra pedig csak akkor veszem a kiadást, ha a könyv egy példányát kezembe kapom. Nem is! Amikor az üzlet polcán meglátom.

Frissítés: a lentebbi beágyazott jegyzékek évek óta nem frissülnek és korábbi közlőhelyemre vezetnek. Frissebb, teljesebb listák új írói oldalamon:

Vers | Közírás | Próza | Mozgó Világ | Publikációs listák | Interjúk

Műfajok szerinti listák frissei (más: publikációs listák)

Balla D. Károly

HÉTFŐ

adódhat úgy
ahogy eddig nem adódott még
a sarkon a félkezű élet kéreget
markában napnyi hasztalan haladék

elmúlt a tél és lassan a vasárnap
alig is érzed hogy Júdás-ajkad egyre fáj
jönnek már jönnek a réten a virágok
bús barkaág lepkéket koordinál

nyiss teret nyiss és
mondd csak mondd hogy kit szeretsz
kövekre száll a nap
míg az est magának megszerez

és már kondul is az éj
sírvájók csinos vermet ásnak
a holnapi halottnak
– vagy itt van már ideje a feltámadásnak?

húsvét hétfőjén konokul
hallgatnak a végső harsonák
fejünkbe vér tolul
mert hogy Ő feltámadott
        most már mind aszongyák

Ezzel a versemmel köszönöm meg mindazok kedvességét, akik a napokban képeslapok küldésével és egyéb üzenetekkel kívántak nekem kellemes ünnepeket.

Levélváltások Bodor Bélával igazi filosz-ügyben. Rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére a regényemben (ezek szerint olvasta a Szembesülést). Én Szentkuthynál, a Pae-ben találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek  is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről (lásd a közepetájt ezen az oldalon <itt egy link volt, már nem működik, így kitettem az írást alulra a jelen lapon). Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt említés.

Béla  most a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (...) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a "bomon"  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az "agnoszto  theo" kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

[a görög betűket nem minden böngésző értelmezi helyesen]

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ.  ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ 

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

A dolog több mint érdekes, mert mindez egyfelől azt jelenti, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy  ez egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtat a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem akképpen értelmezendő, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az 'ismert' istenek - mint jól szerkesztett fikciók - között egy többszörösen absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

"A ... Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást  adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa."

 

Görgey Gábor

Agnosztosz theosz

Az ókori athéniak a testet öltött - vagyis általuk testformába képzelt - istenek szobrai között emeltek egy külön szobortalapzatot, és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle istent. Azt mondták, ez az "ismeretlen isten" helye. Agnosztosz theosz.

Milyen hatalmas bölcsesség rejlik emögött! Mekkora tapasztalat. Mennyi fölfejthető rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora önismeretről - és istenismeretről! - árulkodik ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat.

Először is ama belátásról, hogy mindent tudni és mindent megismerni lehetetlen. De azért megostromlandó! Még ha lehetetlen is. Tulajdonképpen ez a folyamatos ostrom - a gondolkodás története. A lehetetlenből elhódítani valamit. Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból roppant piramis épül az évezredekben, de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem a legtöbbet, legjobbat, legtökéletesebbet. A tudásdarabkák ugyanis - a lehetetlenből elhódítva és kihasítva - egyenértékűek. Már csak ezért sem mondható, hogy Heisenberg fejlettebb és okosabb volt Arkhimédesznél.

Tehát az újra meg újra földerített lehetetlen számára állt üresen az a szobortalapzat.

Azután ott rejlik ebben az antik nyitottságban egy megfontolt filozófiai óvatosság. Azt mondja: rendben van, szép sorjában kiosztottuk a világot, mindenkinek a magáét, a különböző isteneknek, de ki tudja, hátha kihagytunk valamit? Hátha maradt egy reszort az átmitologizált égi és földi valóságból, tehát sosem árt, ha van tartalékban egy üres, betöltetlen hely egy esetleg elfelejtett vagy netán újabb istennek. Ezt a helyet persze betölteni nem ajánlatos soha, mert akkor vége a nyitottságnak a mindenkori új előtt. Lezárul, holott legfőbb lényege a lezáratlanság. Mindig kell egy üres szobortalapzat, hogy bárki odaképzelhessen bármit. Tulajdonképpen az álmok meg nem nevezett istenének helye ez, mindenki megtalálhatja ott a maga saját istenét, mindig éppen azt, amelyik hiányzik neki. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az üres szobortalapzat az istenekkel és félistenekkel gondosan benépesített görög mitológia tökélyének a záloga, éppen azért, mert bevallja tökéletlenségének lehetőségét: hátha akad egy fölfedezetlen isten még, aki helyét követeli? A világ magyarázatára teremtett mitológia ezzel a gesztussal megengedi a föltételezést, hogy az általa kinyilvánított világegészen esetleg megbújik valahol egy rés, egy repedés.

Tehát az eszme nagyvonalú toleranciáját hirdeti az üresen hagyott szobortalapzat.

Azután a polgár szabadsága is ez az Agnosztosz theosz. A polgáré, aki netán nincs teljesen megelégedve azzal a világrenddel, amit az istenek galériája kínál neki. Hiányérzete van. És akkor megteremtheti a maga istenét, ott és oda, ahol és ahonnét neki hiányzik. A hiányba a hiányt. Ennél lebegőbb és levegősebb szabadság nem létezik, mint ez a légből formált szobor. Mely nem egyéb, mint a mindig újabb választás üresen hagyott helye. Hiszen a polgár szabadságához és főként szabadságérzetéhez hozzátartozik, hogy a létező világhierarchiában mindig maradjon esély a saját, külön bejáratú ideái számára. Nem érzi szabadságnak azt, ahol minden talpalatnyi hely be van töltve.

Tehát ezt is hirdeti az ismeretlen isten szobortalapzata. Ámde lejjebb szállva e fennkölt magaslatokról, mást is hirdet: hétköznapi pragmatizmust. Az agora polgárának érzékét a praktikum iránt. Ma úgy is mondhatnók: a kávéházi polgárét, ha MÉG volnának igazi kávéházak és MÁR volnának igazi polgárok. A polgár egyik aduja ez a szabad hely, és ezt ő pontosan tudja. Ettől ő egy kicsit nyeregben érzi magát. Nem lehet vele akármit csinálni, nem lehet őt bármire felhasználni. Mert ott van ez az aduja a talonban. Bármikor kijátszhatja. És ezzel idegesíti - nem nagyon, csak amennyire éppen szükséges - a többi istent, akik elfoglalták helyüket a talapzatokon. Akiket enyhén nyugtalanít a tátongó üres hely. Hogy mikor álmodik oda valakit a polgár? Kiféle-miféle isten lesz az? Beilleszkedik majd a galériájukba? Hozzájuk való egyáltalán? Homogén isten? Ettől a nyugtalanító ürességtől kicsit lejjebb szállnak a piedesztálon. A helyzet fokozottabb józanságra inti őket. És azon igyekeznek, hogy a polgár annyira meg legyen velük elégedve, hogy ne is áhítson és ne is álmodjon oda senkit az üres talapzatra. Majd ők megadják neki, ami hiányzik.

A pragmatikus polgár pedig hagyja magát körüludvarolni. Nem korrumpálni, nem megvásárolni, csak éppen kicsit körülgazsulálni, hogy érezze a maga fontosságát, érzékelje polgár mivoltát. És így szépen elvannak. Ő, meg a talapzatos istenek, meg az ismeretlen isten mindig üres talapzata. Ez így együtt: maga a polgári biztonság.

Nagy baj a mi újkori honunkban, hogy mindig minden szobortalapzat tele van. Több mint tele: zsúfolt. Agyonzsúfolt. Nálunk fordítva van, mint az antik görögöknél: néha nincs is talapzat, csak szobor van. Amikor már minden talapzat foglalt, akkor egy-egy lemaradt szobor csak azért is odaáll, úgy, ahogy van, minden alépítmény nélkül. Pedig az volna jó: az Agnosztosz theosz ürességének a varázsa. A betöltetlenség költészete. A szárnyaló képzelet szabadsága.

De nálunk mindig minden, néha még duplán is, tele van. Még a gyakori szoborcserék között sincs lélegzetvételnyi idő, éppen csak kezdesz felsóhajtani. "Nahát, szóval akkor én ezentúl úgy képzelném, hogy ide leginkább..." És már el is akad elfáradt polgári sóhajod, mert mire végiggondolhattad volna, már ott feszít az összes új szobor. Már nem is képzelsz semmit. Mert megint hiányzik a hiányzó isten örök üres helye. Ahová a polgár a vágyait és elképzeléseit elhelyezheti.

Néha egy emlékmű emléke is lehet tökéletes emlékmű. Egy Sztálin- és Lenin-szobor emléke például. Vagy a gellérthegyi Szabadság-szobor két oldaláról leemelt szovjet katonafigurák. Most már üres a talapzatuk, és remélem, üres is marad. Hűlt helyüknél szebb és monumentálisabb emlékművet nem is tudok elképzelni.

De ez még mindig nem a magyar agnosztosz theosz helye!

________________________

Laptopomon találtam

Agnosztosz Theosz (görögül: Αγνωστος Θεος) egy olyan kifejezés, amelyet a görögök használtak az ismeretlen istenre vagy istenekre utalva. A kifejezés előfordul az Apostolok cselekedeteiben (17:23), ahol Pál apostol Athénban beszél a városban talált oltárról, amelyre ez volt írva: „Az ismeretlen istennek”. Pál azt mondja, hogy ő hirdeti nekik azt az istent, akit ők tisztelnek anélkül, hogy ismernék.

Agnosztosz Theosz néha összekapcsolódik a gnoszticizmus nevű vallási irányzattal, amely szerint a valódi Isten megismerhetetlen és távoli az ember számára, és a teremtett világ csak egy alsóbbrendű istenség, a Demiurgosz műve. A gnosztikusok úgy vélték, hogy az embernek titkos tudást (gnózist) kell szereznie ahhoz, hogy megszabaduljon az anyagi világ börtönéből és visszatérjen az igaz Istenhez.

Agnosztosz Theosz nevet viselte II. Antiokhosz szeleukida uralkodó is (Kr. e. 286 – Kr. e. 246), aki a hellenisztikus Szeleukida Birodalom harmadik királya volt. Ő volt az, aki békét kötött Ptolemaiosz II. Filadelfosszal Egyiptomban, és feleségül vette annak lányát, Berenikét. Antiokhosz ezzel a névvel akarta kifejezni, hogy ő az istenek közvetítője és kegyeltje.

______________________________

Az illusztrációt a Bing állítólag veszélyes mesterséges intelligenciájának segítségével 2023-ban készítettem

(a webnapló előtti korszakból)

Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!

Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az ég világon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (12², 12³). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 7⁵.

A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó idő-adatokat vetjük össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul (a Betlehemi csillag vagy üstökös, vagy szupernóva, vagy két bolygó együttállása lehetett – ezen jelenségek időpontja napra pontosan kiszámítható, de mindhárom számítás eredménye eltér a „nulladik” esztendőtől). Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak végül is semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon. (A Karácsonynak, ha van valami értelme, akkor az egyáltalán nem az, hogy egy vallásalapító állítólag azon a napon született meg: az alkalomnak, a dátumnak ennél sokkal mélyebb, misztikus, transzcendens üzenete van, de még a csillagászati-néprajzi-hiedelmi vonatkozások is több jelentést hordoznak, mint egy „születésnap”. Elképzelem, ahogy a 2000. év karácsonyán felsorakoznak majd komoly emberek kezükben serlegekkel és megrendülten hallgatják, amint az alkalomra felkért Michael Jackson duóban Madonnával elénekli, hogy „Happy birdhday, Jesus Krist!”)

A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése valamelyest összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, az nem 1000, hanem 1024 bájt!

*

A múlt év végének számunkra legkellemetlenebb eseményéről még nem számoltam be. El kellett adnunk magyarországi rendszámú kocsinkat (amellyel két éven át zavartalanul közlekedtünk), mert az ukrán hatóságok megtiltották, hogy állampolgáraik idegen rendszámú kocsit használjanak. Így hát jó kis 7 éves Ladánktól meg kellett válnunk, holott nekünk nagyon megfelelt és sok előnyünk származott a magyar rendszámból (vagy inkább: kevesebb kárunk). Kívülálló számára valószínűleg mindez érthetetlen. Az ukrán rendszámú kocsik csak igen magas biztosítási összeg ellenében léphetnek be Magyarország területére. Ez nagyjából háromszor annyi (!), mint a magyarországi kötelező felelősségbiztosítás. Így nekünk egyrészt célszerűbb volt ezt fizetni, másrészt jobb volt így közlekedni Magyarországon, mert a magyar rendszámú kocsikat nem állítják meg lépten-nyomon a magyar rendőrök és nem bírságolják meg bármilyen mondvacsinált indokkal (volt barátom, akivel azért fizettettek büntetést, mert az egészségügyi gyorssegély-csomágjában lejárt szavatosságú fertőtlenítő szert találtak!) A magyar hatóságok gyakran nem fogadják el az ukrán rendszámú kocsira kiadott engedélyeket, környezetvédelmi igazolást, műszaki vizsgát stb., mert tudják, hogy nálunk az ilyesmit leginkább pénzért veszik anélkül, hogy a kocsit egyáltalán látná az illetékes hivatalnok. A budapesti utcákon parkoló ukrán rendszámú kocsinak gyakran kiszúrják a kerekét a kedves magyar testvérek („büdös ruszkik, menjetek haza”), és ami a legnagyobb gond: az ukrán maffia is bárhol leállíthatja és védelmi pénz követelhet. Ugyanezt magyar rendszámú kocsival nemigen merik megtenni. Mi az autónkkal szinte kizárólag Magyarországon közlekedtünk, itthon jószerével csak az Ungvár–Csap közötti szakaszon jártunk, így hát mindenképpen célszerű volt így megoldanunk a helyzetet. (A magyar Vám- és Pénzügyőrségtől külön engedélyünk volt a kocsi használatára. Hogy ennek beszerzése mennyi levelezésembe került, azt most nem is részletezem.) Hát ennek lett vége január 1-jével. A dolog más miatt is kedvezőtlen: azonos kategóriájú kocsi nálunk itthon kb. 40-50 %-kal többe kerül. (Eladnunk 520 000 Ft-ért sikerült, ez megfelel a magyarországi autópiaci áraknak, és majdnem pontosan 2000 USD. Ezért a pénzért itthon csak ócskavasat kapunk, egy hasonló korú, állapotú és felszereltségű Lada a mi autópiacunkon kb. 2800-3000 USD. Így az ukrán állam most kb. 1000 dollárt kihúzott a zsebünkből (hiszen az átíratási költségeket is be kell számolni). Nem lett volna jó megoldás behozni és bevámoltatni a magyar kocsit és itt helyezni forgalomba, mert a behozatali vám köbcentiméterenként 50 cent, így az egyéb illetékekkel együtt ez is kitette volna a 800-900 USD plusz költséget… (nyilván éppen ezért drágábbak az autók itt nagyjából pont ennyivel).

Ugyanakkor autó nélkül nem létezhetünk: mind a személyes megélhetésünk, mind a szerkesztőségünk és alapítványunk fenntartása elképzelhetetlen anélkül, hogy átlagosan havonta legalább egy alkalommal át ne menjünk Magyarországra. Vonatozni vagy buszozni én a lábam miatt nem tudok, arról nem is szólva, hogy könyvterjesztőként olykor több száz kg könyvet kell fuvaroznunk. Most tehát fő a fejünk attól, hogyan döntsünk: vegyünk-e az eladott kocsi árából egy 12-15 éveset (amit aztán állandóan javíttatni kell) vagy tegyük hozzá a tartalékunkat és jobb autót vegyünk.

*

Rászántam magamat és levelet írtam a Napút főszerkesztőjének. A legritkábban fordul elő, hogy publikációs ügyekben szerkesztőségeknél reklamáljak, de itt egy kicsit sok volt a rovásukon. A történet a következő.

A múlt év kora-őszén meglátogatott Béni (S. Benedek András) és tolmácsolta Szondi György főszerkesztő felkérését. A Napút "kárpátaljai számot" készít, Béni gyűjti az anyagot. Tőlem hosszabb ideje futó Évgyűrűk c. sorozatukhoz kértek anyagot: két kérdésre, két témában várták önvallomásomat (az első a huszadikszázadi történelem családi vonatkozásait, a másik a példaképekhez való viszonyomat tudakolta). Én a szűkös határidőt betartva megírtam a jegyzetemet, a kérésnek eleget téve adtam fotót magamról és mellékeltem aláírásom fascimiléjét. Elküldtem az anyagot, és vártam valamilyen visszajelzést: megkapták-e, megfelel-e; mondjuk megköszönni sem lett volna túl nagy gesztus: megrendelt anyagot szokás így visszaigazolni - de semmi. No jó. Aztán arról értesülök, hogy bemutatója lesz a lapszámnak Bp-en. Én nem kapok értesítést. Úgy látszik, kihagyták az anyagomat. Utóbb hallom: megvolt a bemutató, és én is szerepelek a lapban. Nagy nehezen szerzek egy példányt. Látom: az egyik lapindító anyag az enyém... [évekkel később megtaláltam az interneten is: LÁSD - a link már nem működik, 2015-ben töröltem] De jaj: megkérdezésem nélkül megváltoztatták a címét. Ezen felül sehol sem találom a feltett kérdéseket, így nem tudni, mire is válaszolok. Ez már kicsit sok. Mint ahogy az összeállítás egésze is eléggé megfekszi a gyomromat. De év végéig várok: hátha legalább egy tiszteletpéldányt küldenek. Vagy értesítést. Vagy honort. De nem.

Rossz szájízzel írom meg a levelet a főszerkesztőnek. A fentiek "felhánytorgatásán" túl ilyesmik vannak benne:

»...úgy érzem most utólag, hogy rám és írásomra ebben a válogatásban csak azért volt szükség, hogy asszisztáljak S.B.A. és csapata mennybemeneteléhez, netán még hitelesítsem is ezt az untig ismert önajnározást és sebnyalogatást. Évek óta meglehetős szomorúsággal tapasztalom, hogy a Forrás egykori tagjai új művek létrehozása helyett régi sérelmeikből élnek, ezredszer is felemlegetik a harminc évvel ezelőtt történteket és nem képesek szembenézni sem azzal, hogy vélhetőleg akkori működésüknek is csupán a politikai retorzió adott jelentőséget, sem azzal, hogy 1980-tól kezdődően a Kárpátalján maradt tagok gyakorlatilag visszacsatolódtak az irodalmi életbe (azaz vállalták ennek elkerülhetetlen velejáróit is), sem azzal, hogy 89-90-től kezdődően könyvek sokaságát megírhatták-kiadhatták volna, ha a cenzurális körülmények megszűnésére nem szinte teljes elhallgatással válaszoltak volna: jelentős verseik a politikai elfojtás idején születtek (és jelentek meg szinte kivétel nélkül!), ennek megszűntével mintha talajt vesztettek volna.
Magam 1980-tól kezdődően súlyos apai örökségemmel szembeszegülve tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy Vári Fábián László és Fodor Géza írásai nyilvánosságot kapjanak. Együtt véve közel tíz éven át voltam összeállítója a Kárpáti Igaz Szó Lendület c. irodalmi oldalának, majd az Új Hajtás c. kulturális melléklet szépirodalmi publikációinak. Ezalatt VFL-nak és FG-nak gyakorlatilag valamennyi addig asztalfiókban maradt és közben keletkezett verse megjelent. (Erről hiteles bibliográfia tanúskodik: A Lendület évei, Ungvár–Budapest, 1994). Amikor 89-ben megalapítottam a Hatodik Sípot, VFL és FG voltak első szerzőim. A 93-tól megjelenő Pánsíp kiadójaként évente legalább kétszer kérek mindkettőjük-től új verset – ám meg nem írt anyagot még a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet leközölni. (Más kérdés, hogy Zselicki Jóskát gyönge költőnek tartom és tőle még soha nem kértem és közöltem verset – nem mintha ő ontotta volna az újabb s újabb opuszokat). Fábián Lacit jó barátomnak tudom és korrekt viszony kialakítására törekedtem a többiekkel is, beleértve SBA-t is.
Mindezt csak azért részleteztem ilyen hosszan, hogy érzékeltetni próbáljam: semmilyen rosszindulat nem munkál bennem velük szemben, hanem ellenkezőleg: apám cselekedetei miatti bűntudatomban rekompenzációs kényszerem volt-van, ezért is tettem meg két évtizeden át mindent, hogy fórumhoz jussanak, sőt, később még azért is, hogy a régi sérelmeiket kibeszélhessék. (A Fodor Gézával e tárgyban készült egyik első interjú épp az akkor általam fő-szerkesztett lapban jelent meg A gondolat szabadsága címmel – Hatodik Síp 1989/2.)
Örömmel fogadtam SBA őszi látogatását is, és a közvetítésével érkezett főszerkesztői Napút-felkérésre lelkesen reagáltam (emlékezhetsz, még faxot is váltottunk, hogy a kérdéseket tisztázzuk). Nem gondoltam, hogy úgy kerülök bele egy válogatásba, mint Pilátus a krédóba (ehhez hasonlóan, szerintem inkább csak mandínerből szerepel írással Bagu László és Lengyel Tamás). Reméltem, hogy reális képet adó új művekből áll majd össze a kép, ám ehelyett (szokás szerint?) újraközléseket és önajnározásokat találtam.
SBA hét (!) jegyzett írással szerepel (három méltatás és 4 vers; a tartalomjegyzékben a Gvadányi-cikk mellől szemérmesen lehagytátok névbetűit, de az írás alatt szerepel); szerintem ő írta a ���-ként szignált írást, sőt, sejtésem szerint a Bereghy Endre is az ő álneve lehet, magam legalábbis nem ismerek ilyen nevű pályatársat. Ez eleve eléggé nagy aránytalanság, így érhetően a Forrás is erősen „túl van reprezentálva” – egyedük ők azok, akik nemcsak írással szerepelnek, hanem méltatás is foglalkozik velük, sőt, külön írás porolja le újra a port a Forrás-dossziéról. Mintha mások nem lennének méltóak a méltatásra és más jelenségei nem lennének irodalmunknak! No és az újraközlések! Mindegyiket nem is említve kezdem a Fodor Géza neve alatt közzétett Vallomások-kal. Ennek első kockája szó szerinti újraközlés: FG 97-es (!) verseskötetének (Fenyvesek árnyékában, Bp–Beregszász, 1997) fülszövegét (!!!) olvashatjuk újra, amelynek egy szakasza már egyszer amúgy is újra volt közölve a Kárpátaljai Minerva II. kötetében. Ugyanebben a Minervában (évszáma 1998!) olvasható egy FG-tanulmány, ennek két bekezdése olvasható újra a Napút-béli vallomások másik próza-kockájaként. És hát persze a versrészletek is sokszor – kötetben is – megjelent, esetenként 20 évnél régebben keletkezett költeményekből valók (mint pl. a Varióla: „Eltorzulnak lassan a tárgyak…”, de az Új Atlantisz („s mert függönyeit a víz megereszti”) is 93-ban jelent meg először a Hatodik Sípban. Attól, hogy hiányzik első versszakuk és nincs odaírva a címük – attól még nem új művek. Szerintem a Vallomások úgy született, hogy SBA fogott egy ollót és az amúgy is vékonyka FG-életműből összevágott egy „új” opuszt! Igaza van SBA-nak, amikor azt írja Gézáról: „Ez a költészet önmagából épül”. No, ő maga sem nagyon igyekezett új íróportrék elkészítésével: mind a Gézáról, mind a Laciról írt szó szerint megjelent az említett Kárpátaljai Minerva ugyanazon II. kötetében (Bp–Beregszász, 1998), igaz, ott Két portré főcím alatt.
És még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ezzel (is) nem a Forrás-legenda épülne tovább egyoldalúan! Hiába szerepelnek a válogatásban nem-forrásosok is, ha méltatások viszont csak őróluk olvashatók, illetve ez az egyetlen irodalmi jelenség, amellyel külön írás foglalkozik. Miért nem esik egyetlen szó sem például arról, hogy négy tehetséges fiatal (Bagun és Lengyelen kívül Cséka György és Pócs István) évekkel ezelőtt berobbant kis irodalmunkba és költői életművük szinte máris gazdagabb a Fodor-Fábián-Zselicki-SBA négyesénél!? Hányszor kell még a Forrást úgy „rehabilitálni”, hogy irodalmunk egyetlen értékeinek tűnjön? (Az utóbbi két évben megjelent a Forrás emlék-antológia (Nézz töretlen homlokomra), volt Forrás-emlékszáma a Hatodik Sípnak és az SBA-szerkesztette Kárpátaljai Minerva 98-as száma is EZ VOLT A FORRÁS! KÜLÖNSZÁM címmel közli újra megemlékezések és méltatások kíséretében ugyanazokat a verseket. Most már megvolt a Napút Forrás-száma is!
Eközben: senki nem vitatja a Forrás 30 évvel korábbi érdemeit, sem azt, hogy valós sérelem érte őket, így nem értem, miért kell állandóan újrajárni ugyanazokat a köröket?! Azaz: pontosan értem. Ha nincsenek ütőképes új művek – legalább legenda legyen. A sebeket nyalogatni, úgy tűnik, könnyebb, mint írni vagy mint elfogadni azt, hogy huszonéves suhancok máris olyan második köteteiket készítgetik, amelyikben csupa új vers lesz, míg ők vagy csak az elsőig jutottak el és közel ötvenévesen adták közre zsengéiket (ZsJ, SBA), vagy 2-3 kötetükben ugyanazok a költemények variálódnak (FG, VFL).
Kedves Napút, nem szeretném, ha félreértenétek: Fodor Gézát és Fábián Lacit kitűnő költőknek tartom! Vannak csodálatos verseik, olyanok is, amelyek szerintem (is) az elmúlt 30 esztendő legjobb magyar versei közé tartoznak! Őszinte, tiszta hangjukat mindig is nagyra becsültem, Géza intellektualizmusát és bölcseleti mélységeit csodálattal szemlélem, mióta csak ismerem írásait; Laci költészete távolabb áll tőlem, de nagy versei olvastán újra s újra megrendülök és teljes elismeréssel adózom népköltészeti gyűjtésének. Béniben (SBA) csodálom hatalmas tudását, elképesztő ismereteit Kárpátaljai történelmi múltjából. Kultúrtörténeti írásai felbecsülhetetlen értékűek. Költőnek szerintem nem eléggé jó, mint ahogy Zselicki sem – de természetesnek veszem, hogy azok a lapok, amelyek koncepciója ezt megengedi, közlik verseiket. Nem ezzel van hát bajom, hanem azzal, ahogyan magukat traktálják, illetve ezúttal ahogy Béni traktálja őket és magát. És még az sem lenne baj, hogy a Forrás lerágott gumicsontját időnként ott találom a tányéron – csak lennének más tányérokon más étkek is! (Miért nincs méltatás az ötkötetes Nagy Zoltán Mihályról vagy a nyolckötetes Füzesi Magdáról? A Forrás mellett miért nem foglalkozik írás akár a 18 éven át működött József Attila Irodalmi Stúdióval? Miért csak az Együtt számairól esik szó, holott tizenegyedik életévébe lép a Hatodik Síp és nyolcadikba a Pánsíp? Említés sem esik a fiatalok Véletlen Balett c. lapjáról!
Aki ebből a Napút-számból tájékozódik a kárpátaljai magyar irodalomról, az roppant torz, egyoldalú képet kap – és sehol egy jelzés arról, hogy ez csak egy merítés lenne, azért van még más is. SBA traktálásában ez és ennyi a mi irodalmunk. Szomorú dolog!
No, nem dohogok tovább, és persze nincs harag, de úgy éreztem, ezt a néhány dolgot szóvá kellett tennem. Magam nem bánkódom túlságosan: tanulságnak ez az eset is jó volt.
Ezek után tisztelettel csak azt kérem, hogy küldjetek egy szerzői lappéldányt.
És hát hadd kérdezzek rá arra is: számíthatok-e honoráriumra, avagy, mint az adoma mondja: pénz az nincs, „csak a szégyen?”.

*

Ukrajnában tovább romlik a helyzet. Az újságokból kitetszik, hogy még a hivatalos (bizonyára feltupírozott) adatok szerint is az országban 10 év óta folyamatosan csökken a GDP. Az 1999-es szint nem érte el az 1989-as szint negyven százalékát. Az emberek 5-ször, 10-szer rosszabbul élnek. Ezen a télen Ukrajna lakossága fázik (mert egyrészt nincs pénze fizetni a fűtést, másrészt energiaválság van, így központilag korlátozzák a gáz és az áram felhasználását). Sejtésem szerint az éhezők száma is milliós lehet.

Vidékre kilátogatni – szabályos trauma. A tíz éve még virágzó falvak teljesen leépültek: az emberek évek óta nem tatarozzák a házaikat, elhanyagoltak a porták és gazdáik is. Soha ennyi ápolatlan, fogatlan, rosszul öltözött embert! Az utakon életveszélyes kocsival közlekedni. (Közben, persze, itt-ott egy-egy kirittyentett új villa, főleg a faluszélen – a tulajdonos valószínűleg vámos vagy „vállalkozó”-nak mondott maffiózó, és szinte biztos, hogy nem magyar.) A középületek (az iskolák is) romosak, a fűtési szezont sok helyen csak december végén kezdték el. Az ember nem szívesen nyit be régi barátaihoz, mert csak bajt, nélkülözést, szegénységet tapasztal, és szinte szégyelli magát, amiért egy picivel jobban él és van annyi pénze, hogy tudna egy tízéves autót venni.

Aki teheti, menekül. Családok ezreinek életprogramjává vált, hogy legalább a gyerekeiket kimenekítsék Magyarországra. Így döntenek azok a középkorúak is, akik 30-40 évesen nem akarnak a vegetálásra berendezkedni.

Tavaly télen valamivel jobb volt az áramellátás a korábbiakhoz képest. Ez azért történt, mert a súlyos árvízkárok miatt Kárpátalját katasztrófa sújtotta vidéknek nyilvánították, így nem korlátozták energia-felhasználását. Az idén Ungváron ugyanaz a helyzet, mint két éve: hetente három áramszünetes nap van, amikor is naponta 2 vagy több alkalommal 3-4 órára kikapcsolják a villanyt. Faluhelyen a 6-8 órás napi áramszünetek sem ritkák.

A gázkorlátozást mi az idén tapasztaljuk először. A házunk kifűtése itteni viszonylatban kisebb fajta vagyonnak számít (a havi gázszámlánk télen több, mint három nyugdíj!). Azonban ezen a télen nem tudjuk kifűteni, mert valamit központilag csinálnak a vezetékes gázzal: a fűtőértéke (kalóriaértéke) alig fele a korábbinak! Azelőtt a gázkazánunk szabályzóját soha nem kellett maximumra tenni, még –20 fokos fagyok idején sem, most meg éjjel-nappal maximumon van és a kinti enyhébb tél (ezen a héten –9, –5 fok) ellenére folyamatosan fázunk. (A dologban a nagy disznóság az, hogy a lecsökkentett kalóriájú gáz ugyanúgy forgatja a gázórát, így fizetni is annyit kell érte, mint a „rendesért”, épp csak meleg nincs tőle.) Ha nagyon kell, hát pótoljuk egy kis villanyfűtéssel, de hát ez sokkal drágább, még jó, hogy áramszünet idején takarékoskodhatunk…

*

Kolos hetente egyszer átjár a könyvtárba internetezni. Egy óráért 1,5 USD-t fizet. Nyitott nekem is egy postafiókot egy Mo-i ingyenes szolgáltatónál, így már én is e-mailezgetek: megírom a levelet, floppyra másolom, Kolos átviszi a könyvtárba, elküldi a megfelelő címre, a beérkező postámat pedig hazahozza ugyanazon a floppyn.

Ha az itthoni gépünkre szeretnénk internetet, ugyanígy óránként másfél dollárba kerülne. Illetve ha havi 30 órás előfizetést kötnénk, akkor óránként 1 USD-ért jutnánk hozzá. Ja, és plusz a telefondíj, időarányosan.

___________________

• Weboldalra kreatív szövegírás