Árpa Péter temetésére szeptember 18-án, közép-európai idő szerint 14 órai kezdettel kerül sor a Kálvária ravatalozójából.

Néhány hónappal később a Mozgó Világ 2012/novemberi számában így búcsúztam el családunk kedves barátjától:

Éva szerint Tibor bácsi halálával Ungvár utolsó gavallérja távozott.

Az elmúlt nyolc-tíz évünk arról szólt, hogy a szüleinkkel egyívású „régi emberek” lassan kihulltak a sorból. Anyámnak-apámnak aránylag hosszú élet adatott, így aztán szinte minden barátjukat eltemették. Tibor bácsin kívül alig is voltak korukbéli öregek a temetésükön.

Mitől lennének ők „régi emberek”? Miért érzem úgy: nincs átmenet, nincs folytonosság: szakadék tátong köztük és az akár csupán 10-15 évvel fiatalabbak között? Talán mert abban a világban születtek és voltak gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek, amely menthetetlenül eltűnt a történelem süllyesztőjében. Eltűnt, visszahozni politikai szándékkal sem lehet – de öregeink nemzedéke akár három emberöltő múltán is hordozta magán a következetesen boldog békeidőknek nevezett, valójában két világégés közötti kornak a jegyeit. Ők azok, akik még latint tanultak a gimnáziumban, akik még jártak illemtanórára és tánciskolába, ők azok, akik fejből tudták a Toldi első énekét és két lapozásra megtalálták a lexikonban a keresett szócikket. Ők azok, akik feltétlenül visszaadják, amit kölcsönkértek, akikhez igazítani lehet az órát, akik elsején okvetlenül befizetik a lakbért és akik számára az adott szó szentségnek számít.

Nem, nincsen bennem semmi nosztalgia, egyáltalán nem gondolom, hogy az új világ felfokozott életritmusában és gyökeresen megváltozott viszonyai közepette az unokák és dédunokák generációjának is olyan normákhoz kellene igazodnia, mint felmenőiknek. Hiszek a haladásban és nem tartom végzetes bajnak, hogy a régi értékrend felbomlott – mégis sajnálom, hogy a „régi emberek” jószerével anélkül távoztak közülünk, hogy bármit is át tudtak volna adni másra figyelő, másban érdekelt, másra fogékony utódaiknak.

Évának sem fog már soha senki úgy bókolni és úgy kezet csókolni, mint a nyolcvan éves Tibi bácsi tette. Utoljára fél lábon inogva, fájós derekát kihúzva a színház forgalmas lépcsőjén, mit sem törődve azzal, hogy lovagias gesztusa életveszélyes zuhanással fenyegeti.

Vége az előadásnak, lefelé sodródik a tömeg, de ő az ellentétes irányba igyekszik, mert valamit ott felejtett, valami hallatlanul fontosat, amit nem veszíthet el. Most mégis megáll, hogy üdvözöljön egy szembe jövőt, kezet csókol, aztán délcegen kihúzza magát, mint aki hosszú monológra készül.

Családunk utolsó öreg barátja számomra azóta is ott egyensúlyoz a színházi lépcső bársonyszőnyegen. Egyik lába a múltban, a másiknak a helyét nem találja. Meginog, de mindvégig állva marad, pedig valamit elvesztett, amiért már nem mehet vissza.