Egy ízben (mint egyik rangidős, megbecsült művészünket) Glück Gábort kérték fel arra, hogy a festőszövetség nagy őszi tárlatának ünnepi megnyitó beszédét megtartsa. A különc hírében álló művész elég lazán állt a roppant megtisztelő feladathoz, nem írt meg előre semmit, még vázlatot se készített. Záró mondatát mégis évtizedekig emlegették.

Az 1980-as évek elején jártunk, ekkorra látványosan megmerevedett a szovjet ideológia és kultúrpolitika, a művészeken már-már az 50-es évek szigorával kezdték számon kérni a szocialista vívmányok dicsőítését, megszaporodtak a sematikus ábrázolások, a 60-70-es évek szabadabb levegője után újra a szocreált célozták az elvárások. Különösen így volt ez Kárpátalján, ahol a pártbizottság és a művelődési osztáj kiskirájainak zabszem sem fért a megfelelő testnyílásába egy-egy nagyobb művészeti esemény előtt: jaj, csak nehogy dorgálást kapjanak fentről valami burzsoá elhajlás, modernista kilengés miatt. Így aztán nagyon odafigyeltek arra, mit játszhat a színház, mijen könyvek jelenhetnek meg – és mi kerüljön a nagy összegző tárlaton a közönség elé. Kaptak is zöld utat munkásportrék, a termelés hősi jelenetei, idilli falusi zsánerképek, leginkább pedig unalomig sorozatgyártott tájképek.

Tudni kell még, hogy bár ekkor már több mint harminc éve Ungváron élt, Glück sosem tanult meg rendesen oroszul beszélni. Szókincsével, mondatfűzésével nem volt gond, de például magyarosan hangsújozta a szavakat (mindig az első szótagra hejezve a nyomatékot), nem sokat adott az igeidőkre és -módokra, el-eltévesztette a ragozást és néha még a grammatikai nemeket is felcserélte. Aki először hallotta, akár azt is hihette, mindez csak humor, a mester az oroszul rosszul beszélőket parodizálja. Tisztelői persze tudták, erről szó sincs, néha mégis kuncogtak egy-egy komikusnak tetsző kijelentésén.

zsilipfülke az univerzum nagy átjárójában

néha viccből, szenilitás-játékból más szavakkal nevezem meg a dolgokat, mint a nevük. "kérem a paradigmámat", mondom, amikor teára vágyom, frekvenciahányadosnak hívom az esti tévézést, forgatónyomatéknak a szellőztetést. de nem ismétlődően, csak egyszeri alkalmakkor. ezeken nem gondolkozom, nem találom ki előre, csak úgy ad hoc adódnak. fantáziaszavak is a számra jönnek, grupándli vagy morganttyú, felbukkannak nem létező szóösszetételek is. legutóbb például valamire azt találtam mondani: istenfiók. már nem tudom, mit neveztem így, de a spontán jött kifejezés utólag elgondolkodtatott. miféle dolog is lehetne, ha volna. ha lenne istenfiókom, mit tennék bele, mit tartanék ott. hogyan húznám ki, miként tolnám be. mijen szekrénynek lenne a része

töprengésemben arra jutottam, az én istenfiókom nem tárhej lenne, sokkal inkább valami kreatív, jelentésátalakító bűvészdoboz, bölcseleti sufni, teóriarekesz, hipotézisfach. globális zsilipfülke az univerzum nagy átjárójában, amejen át a világideákkal közlekedhetem. ugyanakkor ez lenne a csak nekem megnyíló legszeméjesebb identitásszelencém, afféle öntudatbox: kacatjai közé kotorva győződhetnék meg azonosságomról, rosszabb esetben elhasonulásaimról

illetve hát: dehogy! miféle kacatok, miféle belekotorás? sokkal magasztosabb és spirituálisabb kutrica ez annál, semhogy vackaimat befogadja. transzcendens emelkedettsége épp abban rejlik, hogy ha kihúzom: üres. a semmi tátong benne pompázatosan. csak ha visszatolom, akkor telik meg tobzódó tartalommal. épp úgy, ahogy ez egy istenfióktól elvárható

(fb-bejegyzés, 2024. május 3.)

kis nüansz - budapest by night - üzlet - vízkezelés - vállalkozás - befektető - whisky

Ezt a régibbi írásomat emlegette minap egy ismerősöm, kérte, küldjem el. Alkalmatlan régi weboldalamon találtam rá. Kissé felújított formában teszem újra közzé, elipszilonok nélkül.

Csak egy aprócska nüansz

Az 1990-es évek legelején magyarországi kiadói partnereimnek az volt a mániája, hogy valami jó kis üzletet meg akartak csípni Ukrajnában. Persze sem szakmai felkészültségük, sem induló tőkéjük nem volt ehhez, de érezték: annyira kaotikus a törvényi-pénzügyi-gazdasági hejzet a Szovjetunióból frissen kiszakadt államban, hogy azok is megcsinálhatják a szerencséjüket, akiknek csak ötleteik, ráérzésük, jó kapcsolatuk van. A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna...

Nyüstöltek is állandóan, hogy mire ők megjönnek Budapestről Ungvárra, addigra én találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, szennyvíztisztító telepet, energetikai ágazatigazgatót, szerszámgépforgalmazót, fő- és alvállalkozót, csendestársat, polgármestert, csempészt, vámost stb., mert ők hozzák a magyarországi, sőt, nyugati üzleti partnert - és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom.

Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és ezer raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem fűlött a fogam az egészhez, de a közös kiadói-szerkesztői munka fenntarthatósága érdekében ímmel-ámmal csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk hegyvidéki fatelepen, gyógyhatású sóbányában, cserépüzemben, víztisztító és ivóvízkezelő állomáson, láttunk környezetbarát ifrapaneleket gyártó gépsort, klór-dioxidot előállító vegyipari gyárat és innovatív baromfikeltetőt...

Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, zéertét és káeftét, gyártót és forgalmazót, uzsorást és pénzmosót.

És valóban: összehoztam őket, és kibontakozni látszottak bizonyos lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam hejett talált fickó pechemre nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható fordítóra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket.

No, hát tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni. A fickó - nevezzük mondjuk Jurának - rá is állt a dologra, volt néhány megbeszélés Ungváron, talált a cimboráim számára potens helyi nagyvállalkozót, mígnem odáig fejlődött a dolog, hogy egy svédországi befektető komoj érdeklődést mutatott a felkínált lehetőségek iránt.

Akkor hát ukrán-magyar-svéd fakitermelő vállalatot alapít„unk”, a nyugati fél hozza a tőkét és technológiát, a magyar fél ötletgazdaként és közvetítőként szintén alapító tag lesz, az ukrán fél adja a területet, a nevetségesen olcsó munkaerőt, energiát és nyersanyagot, a késztermékben pedig az apportoknak megfelelően osztoznak a felek.

A szerződések aláírása előtti utolsó egyeztetésre a nyugati, illetve inkább északi nagytőkés meghívta leendő üzlettársait egy budapesti végtárgyalásra, az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amojan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a tárgyaláson és abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti kiadós partneremnek (akik mint az üzlet összehozói, értelmi szerzői és mint legfőbb közvetítők voltak jelen) néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból.Az ukrán oldalt Jura képviselte, aki rendelkezett a hazai partner teljes körű felhatalmazásával.

Jófajta whiskyt ittunk a svéd kontójára az elegáns tárgyalóban, mindenféle apróságokat (öngyújtó, zsebszámológép) kaptunk ajándékba, és remekül alakultak a gondok, minden korábbi akadáj elhárulni látszott, ami engem lepett meg a legjobban.

Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Jura barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának figyelmet felkeltő apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. „Jeszty malenykij nyuansz." És tett egy ojan megjegyzést, amejtől a svédnek a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg.

Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege ojasmi volt, hogy neki itthon meg kell kennie bizonyos hivatalnokokat, ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amejről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amej kemény miliárdokat fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebé tesznek ezer dollárt.

A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól. Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni, hogyan reagál a nagybefektető az ukrán fél teljhatalmú megbízottjának pitiáner felvetésére.

Balla D. Károj

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő - ó, kárhozat, hogy én születtem hejretolni azt…

Shakespeare: Hamlet

A fenyegető idő

Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot (mutatja mindaz, ami 2020-ban TRIANON 100 kulcsszóval történik), talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tízegynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk.

Mert hogy a jövő veszéjes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszéjes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, eséjegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, kedvezménytörvény, státustörvény, hármas prioritás,  kettős állampolgárság, visszahonosítás, autonómia,  nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

A jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire eljön, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komojabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Ojan titok, amejet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonjuk növekedésének, valamint a világjárványok állandósulásának a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség  csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, ojkor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érzi a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amej szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp

A jelen képlete

mindaz a gyalázat, ami megesik mostanság a magyar nemzettel, nagyobb sérüléseket okoz a lelkekben, semmint gondolnánk. talán csak a velejükig gátlástalan gazemberek immunisak, de az elégedetten bólogató jámbor lelkekbe ugyanúgy felszívódik a központilag kibocsájtott méreg, mint a tehetetlenségükbe lassan beleőrülő másként gondolkodókba. haszonélvező és kárvallott ugyanazt a mérgezett levegőt szívja, ugyanazt a minden csapból folyó mérgező vizet issza - és nem igaz, hogy a fizetési listákban vagy a csúszó borítékokban ott lenne az ellenszérum, mint ahogy nincs ott az ígéretekben és reményekben sem. meg kellene mozdulni, de a tömegek nem mozdulnak, szívják a mérget tudatlanul vagy tudatos elszántsággal, mert elhitetik magukkal, hogy csak az irigyek, idegenszívűek hazudják méregnek, valójában az áldott magyar életerőt tüdőzik méjre.

Mindig büszkén hirdettem, hogy a nosztalgiázást nem sokra tartom és magam szinte soha nem gyakorlom - legalábbis azt a formáját biztosan nem, amely olcsó pótszerként megszépíti a múltat, illetve leginkább bennünket szépít meg valami múltbéli eseményben, helyzetben. Mindig a jelen és a jövő foglalkoztatott, a soros teendők és a tervek. Ha visszatértem a múltba, igyekeztem szigorú kritikával élni, saját szerepemnek, személyes vagy irodalmi-közéleti megnyilvánulásaimnak is inkább a negatív oldalát néztem, hibáim számbavételéből tanulni igyekeztem. Illetve egy fontos kivétel azért akadt: a humoros, groteszk, visszás helyzeteket és az ilyen helyzetekben szereplők szellemes mondásait mindig előszeretettel idéztem fel, végső soron ez is egyfajta nosztalgia, de talán érezhető a különbség. Míg rokoni-baráti társaságomban mindig akadtak, akik szerették volna, hogy partnerük legyek a régi szép idők felidézésében, addig én ezeknek a régi időknek inkább a fonákságaira voltam fogékony. Mi több: a távolságtartáson túl kifejezetten zavart is, ha a régvolt dolgok túlságosan megszépültek a visszaemlékezésekben. 

Azt hiszem, éveim előrehaladtával ez valamelyest megváltozott bennem. Egy ideje nagyon szívesen sztorizok, mesélek régi dolgokról, olykor részletesen is felidézve olyasmit, amire az utóbbi évtizedekben még futólag sem gondoltam. És bár minden ilyen alkalommal továbbra is a furcsaságokra, a humoros körülményekre, a fonák helyzetekre, félreértésekre, szellemes értelmezésekre fókuszálok, mégis: be kell vallanom, hogy felfedezem magamban az elfogódottságot, olykor még az elérzékenyültséget is. Feltételezésem szerint ez az öregedés biztos jele, és sajnos nem mindig sikerül ezt az elmém számomra nem túl vonzó érzelmi viszonyt az alaptermészetem részét képező egészséges cinizmussal és öniróniával kompenzálni. Bizony-bizony nem ritkán arra megy ki a visszarévedés, hogy kellemes emlékekkel kellemes perceket szerezzek magamnak. Erre korábban, úgy tűnik, nem vagy alig volt igényem, most viszont egyre gyakrabban fanyalodom ilyesmire.

Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy Nagy múlt áll előttem! felkiáltással elkezdtem újrapublikálni 20 évvel ezelőtt írt naplóimat. Persze vannak más motivációim is, az egyik az, hogy az 1996-2002 közti időszak naplóit azon frissében nem tettem fel az internetre, eleinte azért, mert még nem volt nekem (1999-ig), aztán meg azért, mert más írásművek, versek, novellák, cikkek, tanulmányok közreadását tartottam sokkal fontosabbnak. Netnaplót (akkor még a blog kifejezést nem igazán használtuk) 2002-ben kezdtem írni, s amikor ennek bejegyzései már szépen megszaporodtak, akkor utólag csak publikáltam, némi szűréssel, a korábbi évek anyagát. Ezek csakúgy, mint az akkori friss naplójegyzetek akkori fapados honlapomra kerültek fel.

Azt a rendszert magam eszkábáltam, profi munkának igazán nem mondható, bár az akkori, még korainak számító webes megjelenések között nem számított kirívóan rossznak. Legnagyobb hibája, hogy olyan keretes egymásba ágyazásokat használtam, ami képernyőn ugyan elég jól mutat, de ez a szerkezet akadályozza a Google keresőt abban, hogy feltérképezze a tartalmakat, illetve ha mégis indexálja a belső keretek tartalmát, akkor a találatokban nem a szépen mutató keretrendszer egészét adja meg, hanem csak a beágyazott belső oldalt. Így éppenséggel rá lehet találni ezeknek az anyagoknak egy részére, de ha a találati listáról előhívjuk őket, akkor csonka formában, a címet, menüt, oldalsávokat nélkülöző, a teljes képernyőn szétfolyó formában nyithatók meg. Ezzel akkor nem törődtem (mit nekem a Google!), most azonban igencsak zavar. Mivel nem több száz, hanem több ezer így publikált szövegről van szó (akkoriban szerzők tucatjait szerepeltető webmagazint, digitális folyóiratot, a sajátomon kívül írótársak naplófolyamát gondoztam a rendszeremen belül), így sem a régi építmény újraalkotására, sem az akkori nagy számú szöveg újraközlésére nem látok lehetőséget. De hogy azért valamit mégis kimenekítsek: alkalmas helyben és formában, 20 év késleltetéssel elkezdtem újraközölni akkori naplómat. A szövegek nem egyeznek meg 100 %-ig az akkor publikálttal, meghamisítani magam semmiképp nem szeretném, de kisebb stiláris javításokra azért olykor rászánom magam, illetve kiegészítem a közleményeket az akkor közzé nem tett, de gépemben fellelhető, eddig nem publikált további részletekkel. Így ez a sorozat valamelyest teljesebb képet ad, mint az akkor közölt, vagy utóbb könyvbe szerkesztett (szándékosan nem a naplókönyveimben - Egy manzárdőr feljegyzései - megjelent szöveget, hanem az eredeti feljegyzéseket használom - bár az egyezés-átfedés igen nagy, azért vannak kisebb-nagyobb eltérések).

Mindeközben igyekszem nem nosztalgiázni, hanem inkább tanulságokat, következtetéseket vonok le az akkor leírtakból, de - miért kerteljek! - olykor elfogódottságon kapom magam. Igaz, legalább ennyiszer vagyok bosszús is. Leginkább ezért: mennyit összedohogtam, mennyit ágáltam, hány kifogást emeltem, hány mulasztásra, hibára, visszásságra mutattam rá - DE MIVÉGRE? Azon túl, hogy magamat jól-rosszul elszórakoztattam vele, volt-e bármi haszna mindannak, amit évtizedeken keresztül naplójegyzeteimben megírtam?

jegyzet főblogomból - Magyarország - Ukrajna - a kárpátaljai magyarság sorsa

Az ördög és a részletek

Előbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult. > a teljes naplójegyzet > Az ördög és a részletek

Boró néni a vasárnapi ebédet főzi a konyhában, Miklós bácsi a dolgozószobában szöszmötöl, értékes könyvgyűjteményének féltett darabjait rendezgeti. Roppant elégedett, mert sikerült teljessé tennie Révai nagy lexikonát. Igaz, kicsit fáradságos munkával pótolta az egyetlen hiányzó kötetet – de megérte. Ám ahogy igazgatja a vastag tómuszokat, egérpiszkot talál. Közelebbről is szemügyre veszi a fekete szemcséket, igen, semmi kétség. Kiemel néhány könyvet a lelet környékéről, alaposan megvizsgálja őket. A negyediken aztán felfedezi az éles kis fogak nyomát: a bőrtábla sarkát csúnyán megbontotta a hívatlan látogató.