Miközben a magyar sajtó még hangos Orbán Viktor egy szűk körben elhangzott beszédének a nyilvánosságra kerülésével kapcsolatos találgatásoktól és értelmezésektől, és miközben kezüket összedörzsölve némi látható kárörömmel mondogatják a baloldalon, hogy lám csak, a jobboldal vezére is hazudozik, most már neki is van őszödi beszéde, aközben nekem, baloldali érzelmű, liberális gondolkozású magyar embernek továbbra is igen rossz a politikai hangulatom. És hovatovább azt is be kell látnom, hogy kellemetlen közérzetem okát nem – vagy nem elsősorban – a jobboldal ilyen-olyan ügyeiben kell keresnem. Persze egyáltalán nem örülök annak, hogy a polgári és nemzeti jelzőt kisajátító oldal előretört, hogy minden közvélemény-kutatás és elemzés azt mutatja: a Fidesz elsöprő győzelemmel nyerheti a következő választást. Nem örülök annak, hogy az ellenzék népszavazások kikényszerítésével tartja sakkban a kormányt, és, kell-e mondanom, nagy aggodalommal tölt el a Magyar Gárda megjelenése, a gyűlöletbeszéd terjedése, a szélsőségesek erőszakos fellépése. Meg hát természetesen én is csóválom a fejemet a nyilvánosságra került tényleges vagy állítólagos Orbán-beszéd egyes kijelentésein, megütközöm a laikus számára is nyilvánvaló, na jó, legyek finom: ellentmondásokon.
Nem készült ilyen felmérés, de látatlanban meg lehet tippelni: ha egy magyar embert bárhol a világban megkérdeznek arról, mi jut eszébe legelőször Kárpátaljáról, akkor, talán a munkácsi várral vetélkedve, a Vereckei-hágó kapná a legjobb helyezést. Nem véletlenül: a Kárpátok gerincén itt átkelő honfoglaló magyarok emlékezete elég erősen él a nemzettudatban, épp ezért a hely is különleges jelentőséggel bír, nem pusztán egy földrajzi pont, hanem olyan történelmi, néha inkább mitikus-szakrális helyszín, amelyhez a nemzeti identitás közvetlenül kötődik. A „Verecke híres útján” a Kárpát-medencébe érkező és itt magának hazát foglaló nép képe – mint történelmi-nemzeti toposz – kiemelt jelentőségű volt a kollektív önazonosság kialakulásában, s megtartásában sem kisebb a szerepe.
Két dolog is eszembe jutott az Agent portálon most bemutatott legújabb japán kütyüről, amely nemcsak azt jegyzi meg, mi hol található a lakásunkban, hanem betanítható arra is, hogy a virágfajtákat felismerje és nevüket fülünkbe mondja.
(Részlet egy 14 éve írt jegyzetemből) Nem, a kincstári ünneplésből nem kérek ma sem. Malomkeréknyi kokárda helyett körömnyi szalagot tűzök zakóm hajtókájára: azt is belülre. Így jobban érzem melegét, s igazabbnak tudom vele magamat. Himnuszt, Szózatot sem tudok már tele torokból énekelni. Inkább csak dünnyögök, vagy állok némán, talán még a térdem is meg- megroggyan az országos vigyázzban.
A flashmob fogalma nem tartozik a közkeletűek közé, egyelőre a nagy- városi szubkultúra részének tekinthető. Olyan társadalmi megmozdulást takar, amelynek során sok ember hirtelen megjelenik valamely nyilvános helyen, szokatlan dolgot művelve felhívja magára a figyelmet, aztán a sokaság feloszlik, mintha mi sem történt volna. Véglegesen elfogadott magyar kifejezés még nincsen erre a jelenségre, leginkább villámcsődületként, villám- gyülekezetként emlegetik.
Kisiskolás unokaöcsémet jó harminc éve egyszer elvittem Ungváron a moziba. NDK gyártású indiánfilmet néztünk, sajnos nem emlékszem, melyiket, de az bizonyos, hogy tele volt harci jelenettel. Akkoriban a mozikban főleg háborús és partizánfilmeket vetítettek, felüdülésnek számított ez a másfajtaság. Bár én már nem igazán élveztem az ilyesmit, kinövőben voltam belőle, de az öcskös tágra nyílt szemmel próbálta követni a történetet. Azt láthatóan hamar megértette, kik a jók és kik a rosszak a filmben, mert egyszer csak megkérdezte: „Ugye az indiánok az oroszokkal voltak?”
A hatvanas években, amikor egy ünnepélyes napon tévékészüléket vásároltunk, nem gondoltam még, hogy kiskölyökként rövidesen mániákus nézővé válok, s hogy rövidesen egy katartikus élménnyel is gazdagodom. Amikor csak tehettem, a képernyő elé ültem. Napirenden voltak a viták a családban arról, meddig tévézhetek, korán ágyba kergetnek-e szüleim, vagy kivételesen megnézhetem az esti filmet is.
A nagyvilágban nem sokan hallottak arról, hogy az újonnan megalakult független Ukrajna 1992-ben zárolta a szovjet Takarékbankban elhelyezett lakossági betéteket. Ez akkor igen nagy érvágást jelentett a kisemberek számára: nem elég, hogy megszűntek a munkahelyek, nem elég a követhetetlen infláció és az áruhiány, nem elég, hogy a szociális védelem és az egészségügyi ellátás minden képzeletet alulmúlt – még a megtakarítások is elvesztek. (Takarékoskodni a szovjet érában nem volt nehéz: igaz, hogy a fizetések szintjét alacsonyan tartották, de azt a keveset jól be lehetett osztani, mert az alapvető szükségletek az állami dotáció révén alig kerültek valamibe, értékesebb holmihoz, gépkocsihoz, külföldi utazáshoz vagy más „luxushoz” pedig nemigen lehetett hozzájutni. Aki tehát nem gurította le a torkán a fizetését, minden hónapban félretehetett egy keveset – és ez az évek során felhalmozódhatott.)
Napok óta birizgál a gondolat, hogy valamit mégiscsak írnom kellene Schengenről, vagyis arról, hogy a december 21-re virradó éjszakán küszöbömig jött a schengeni határ, miután Magyarország és Szlovákia is belülre került. A dolog összmagyar szempontból természetesen nagyon örvendetes, és kevés bennem az önzés ahhoz, hogy a nagy ünneplést elrontsam saját helyzetünk problémásabbá válásának a képeivel.