Ezen az új webhelyen nem sokat írok magamról, lévén közéleti blognak szántam a személyes manzárd mellé, így aztán itt még egyetlen poszt sem szól az idén megjelent könyvemről, a Szembesülésről. Mivel azonban sok olvasó nem lép át innen a privát honlapomra és csak innen tájékozódik rólam, talán főművemről itt is illik írnom valamit, no meg lassan vége az évnek, jövőre ez már egy tavalyi könyv lesz, így most iderovok pár észrevételt abból az apropóból, hogy most találtam egy decemberi anyagot, amely a könyvemet is gondozó Pro Pannonia Kiadó múlt évi tevékenységét mutatja be, meg-megszólaltatva Szirtes Gábor kiadóvezetőt is (a fotón). (Rólam és könyvemről ez olvasható a cikkben: „A 2005-ös Határon Túli Magyarok Fesztiváljának fontos eseménye volt Balla D. Károly látogatása. A kárpátaljai szerző Szembesülés című kötete műfajkísérlet, s ez látszik abból is, hogy a művet még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába. E könyv hiányregény, azaz különböző típusú szövegekből álló írások gyűjteménye. A határon túli magyar értelmiség sorsában két értékrend ütközik össze: a megalkuvás és ezzel együtt a publikálás lehetősége, s a másik a hatalommal való szembekerülés a liberális értékek vállalásával.”)

Főművemnek nevezem fentebb a Szembesülést, mert egyre inkább úgy érzem, hátralévő életemben nem leszek képes meghaladni. Ami sajnos nem ennek a közel másfél évtizedig írt regénynek a jelentőségét mutatja, hanem inkább íróságom gyöngeségét: mi silány életmű az, amelynek egy nagyjából olvashatatlan regény képezi a csúcsát.

Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a Szembesülés megjelenése majd komolyabb szakmai sikert hoz számomra. Az utóbbi években már inkább nyűgnek éreztem, szabadulni kívántam tőle; azt gondoltam, ha majd végre napvilágot lát, akkor felszabadulok nyomasztó terhe alól és valami újabb, frissebb munkába kezdhetek. De nem. Belefogtam ugyan elég sok mindenbe, sokat írtam és publikáltam azóta, hogy a regény kéziratát éppen egy éve véglegesen lezártam, de szemmel láthatóan felaprózódik a munkáimban az, ami még szellemi munícióként, ötletként, művé váltható energiaként bennem van.

Verset ritkán és keveset írok. Miért is? Mert rájöttem, hogy egy publikálható, jó színvonalú vers megírása nem jelent számomra semmilyen nehézséget, semmilyen alkotói kihívást. Ez álszerénytelenségnek tűnhet, de valóban így érzem: sorozatban írhatnám, onthatnám magamból a költeményeket. Megerőltetés nélkül tudom alkalmazni a „versbeszédet”, képes vagyok képekben kifejezni magam, logikusan építem a szerkezetet és rutinosan megtöltöm tartalommal, tudom, hol kell a masszát kicsit megkevernem az absztrahálás fakanalával, mikor kell nyakon önteni egy kis stíllel – annyi érzelem és gondolat pedig mindig van a fejemben, hogy a felsorolt képességek birtokában bármikor összekotyvasszak egy olyan verset, amelyik semmivel sem rosszabb a legtöbb folyóiratban a legtöbb szerzőtől megjelenőnél. (Tisztelet a ritka kivételnek.) Naponta írhatnék tehát verset, DE MINEK? Ezért történik az, hogy különböző leküzdendő akadályokat állítok magam elé, mint például a Pilinszky-projektumban, s ezért „költök” csak ritkán, szinte el-elvétve, mert nem rutinból akarok írni; nem-rutinból viszont ritkán adódik szerencsém, ihletem, intuícióm, nevezzük bárhogy. S amikor mégis, akkor kiderül, hogy az sem sokkal jobb annál, mint amit rutinból gyártottam volna. 

Amennyire érzem, hogy a verset uralom, mint műfajt (és ez kicsit nyomaszt), legalább annyira azt is érzem, hogy a próza fölött viszont nincsen semmilyen hatalmam (és ez nyomaszt csak igazán!). A verset megszelídítettem, de nem igazán tudok vele mit kezdeni, a próza meg továbbra is megközelíthetetlen fenevadként acsarog rám. Versben azt teszem, amit akarok, ám a prózának minden mondatával megküzdök, és ha sok vergődés után úgy érzem, hogy jól sikerült, egy-két-három év multán már csak a hibákat látom benne. Hiába gondolom most azt, hogy a Tejmozi jelentős prózaírói teljesítmény, ha nemsokára észreveszem a gyöngeségét, leleplezem a magam modorosságát, az erőltetettséget.

A drámáról most nem is beszélek, ebben a műnemben semeddig sem jutottam, 6-7 színpadi játékom nem egyéb elvetélt kísérletnél.

Így aztán az egyetlen műfaj, amelyben nagyjából otthonosnak érzem magam, az nem más, mint az esszétől az újságcikkig, a publicisztikától az írójegyzeten át a naplóig terjedő valami. Az utóbbi években ez vált a fő műfajommá, ebből írtam és publikáltam a legtöbbet. Ugyanakkor azt is pontosan tudom, hogy irodalmi értékük szempontjából ezek a legfeledhetőbb munkáim.

No, innen nézve látom a Szembesülést többé meg nem haladható csúcsnak, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a világirodalom nagyjaihoz nem mérhető vakondtúrás.

„…műfajkísérlet, … még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába.”

Dehogynem. Hallgatásukkal már be is seperték az irodalmi haszontalanságok közé. Különös, hogy végső soron egyetértek velük. Ezzel tisztába jönni: elég súlyos szembesülés.

• Online Szembesülés - Könyv, regény

Balla D. Károly

Bujaságunk története

Mojzes Ambrus: Divagációk (Perem Könyvek, Bp, 2005.)

Mojzes Ambrus igazán tudja, miként szerezzen kellemes órákat olvasóinak ebben a hőségben. Az első oldalon megragadja a figyelmünket kijelentésével, hogy a magyar történelem voltaképp színésznők vaginája körül forog, majd talán kicsit túl hosszan időz a századelő (a huszadik) fülledt történelmi levegőjében, de aztán a korrajz után a sztorik, pletykák, vaskos történetek révén mind közelebb kerül az olvasmányossághoz, elragad könnyeden anekdotázó, de mégis irodalmi stílusával.

No de menjünk sorba.

Mojzes Ambrus könyve úgy indul, mint egy színház- és filmtörténeti monográfia, amely a tömegpszichózis, a divat lélektana, leginkább pedig "a nemzeti érzületben mutatkozó történelmi szükségletek" felől elemzi az idolok kialakulását, azt várnánk, hogy meggyőző erővel fogja bemutatni, miként emelkednek egyes dívák a "nemzeti szexuális szimbólum" magasába. Ám a folytatás inkább valami apokrif anekdotagyűjtemény felé vesz fordulatot. Könnyű flörtök, súlyosabb szerelmi kalandok és kirobbant vagy eltussolt politikai botrányok váltakoznak, az ember kapkodja a fejét, hány feddhetetlen politikus fordult meg a legnagyobb színésznők ágyában (vagy fordítva). De ez még mind kevés, mert hirtelen elkanyarodunk a leszbikus kapcsolatok felé és a színésznő + politikusfeleség párosok buja történetei következnek. Az egész már-már bulvárízűvé válik, amikor újabb elmélkedések, kisesszé szerű eszmefuttatások ékelődnek a szövegbe, egyikük az irodalmi szalonok közéleti szerepét elemzi, másikuk a magyar vasúttörténethez nyújt érdekes adalékot, a harmadikból megtudjuk a Sacher-torta pontos receptjét.

Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy a Mojzes által kidolgozott elmélet igaz-e vagy sem. Voltaképp annak sincs jelentősége, hogy a részletesen előadott sztorik megtörténtek-e avagy csak megtörténhettek volna. Ennél sokkal fontosabb, hogy könyve roppant olvasmányos, szórakoztató - és szerintem teljesen hiteles képet fest arról a világról, amelyet bemutat. (Hogy a szerző ismeretei mennyire kiterjedtek és pontosak, azt például egy általam is ellenőrizhető megállapítás jelzi: Fedák Sáriról szólva ugyanis nem mulasztja el némi kajánsággal megjegyezni, hogy a díva sok bujaságot megélt beregszászi villájában ma a kárpátaljai református egyház püspöki hivatala székel.)

Végül még hadd említsem a remek címválasztást. Ha Mojzes bulvárkönyvet akart volna írni, akkor nyilván nem egy alig ismert idegen kifejezést írat a borítóra. Ám a latin szó egyfelől pontosan fedi a szerző alkotói módszerét: a divagáció elkalandozást, a témától való eltérést jelent - és hát könyvében más sincs, csak egymásból eredő kitérők, mellékágak, kísérősztorik. Ám a szó a "diva" hangsorral kezdődik, a kötetben pedig a szerző gyakran használja saját szakszavát, a "vaginációt", amelyet egyrészt folyamatként, másrészt a "náció" speciális szinonimájaként értelmez, például ilyen összefüggésben: "Amikor a kiskamaszok Karády Katalinra gondolva maszturbáltak az iskolaklozeton, amikor a tisztes férjek őt képzelték esténként csúnyácska asszonyuk helyére az ágyba, amikor katonák ezrei az ő búgó hangját hallva és feszes csípőjére gondolva rohantak az értelmetlen halálba, akkor kiderült, hogy igen, magyarságunkkal mégis megtörténhet a teljes körű vagináció, alkalmasak vagyunk arra, hogy búskomor nemzetből végre egy díváért túlfűtve rajongó vaginációvá emelkedjünk."

A Perem Könyvek sorozatban megjelent kiadványt jó szívvel ajánlom olvasmányul mindenkinek: itt a nyár, itt a szünidő, a VAGÁCIÓ.

Balla D. Károly

Bankrablás Gömörben

Kordu Leontin: 1. nap: esőnap(Gömör Kiadó, Rimaszombat, 2005.)

A cím akár azt is jelezhetne, hogy valahol a színházi évad első napját Vass Tibor Esőnap c. verseskötetének felolvasásával kezdik. De nem. Itten kérem szóviccről van szó, mégpedig székelyeket alaposan megszégyenítő, gömöri furmányossággal rejtjelezett szóviccről, tessen csak fennhangon első-nek olvasni az 1. írásképet, és máris remek kis klapanciát kapunk, akár mondogathatjuk is, hahaha, de szellemes. NA NE! - ez volt az első reakcióm, amikor a fantáziátlan borítón megláttam a ficamodott fantáziájú címet. Valamilyen rejtett sugallattól indíttatva mégis, pechemre vagy szerencsémre, felütöttem a külső tulajdonságait illetően egyedül méretében kellemes könyvet. És az első (eső?) bekezdése megfogott:

"Vajon mihez kezd egy vidéki bonviván, ha színházának nyári szabadtéri előadásai sorozatosan elmaradnak a véget nem érő medárdi esőzések miatt? Természetesen bankot rabol. Természetesen sikerül neki. És a pénzt nem kevésbé természetesen a forgószínpad alatt rejti el. Ahonnan aztán majd, túltéve minden természetességen, éppen akkor mossa ki az eső, amikor legkevésbé illene ilyet tennie."

Hú! Ez már akkora hülyeség, hogy rá lehet könyökölni. Szinte fáj, de ez a fájás inkább kellemes és kíváncsivá tesz: ugyan mivel lehet még megtetézni. Nos, a tetézés nem marad el: Kordu Leontin vérbő, sziporkázó regénykomédiát kanyarít a műkedvelő színjátszó csoport tétlenségre ítélt tagjainak történetéből. A párbeszédek hol Rejtőre, hol Tamási Áronra, hol Cervantesre emlékeztetnek, a történet pedig akár egy Koltai Róbert-film alapja is lehetne - és mégsem hasonlít egyikre sem, mert sajátos, mert egyéni, mert gömöri. (És még másmilyen is, de erről később.)

Talán mondanom sem kell: azonnal felmerült bennem a gyanú, vajon nem Hizsnyai Zoltán vagy esetleg Grendel Lajos bújik-e meg az eleddig ismeretlen szerző mögött? Sőt, még az is megfordult a fejemben, vajon nem közösen írták-e ezt a könyvet. Aztán elvetettem ezt a lehetőséget. Ha ők írták volna, bizonyára megelégedtek volna a fergeteges szerepjátékkal, a lenyűgöző stílbravúrral. Ám Kordu Leontin a személyiségét is hozzáadta, mondhatni: beletette a regénybe. A személyiség pedig, 'a stílus maga az ember' igazsága ellenére, mégiscsak gazdagabb, árnyaltabb, összetettebb struktúra annál, semhogy kívülről megteremthető legyen. Íróembernek épp elég feladat az alakok karakterét átélhetővé, plasztikussá tenni, ám hogy még a szerző személyiségét is megteremtsék a maga hitelességében, az túl nagy kihívás, mindenképpen nagyobb, mint amilyen egy ilyen könnyű kis nyári stíljáték fontosságával arányban állna. Másképpen: akinek a látványos tűzijáték a fontos, az könnyű kézzel százával fellövi a színes pukkanó petárdákat, és egyáltalán nem foglalkozik sem a gyúlanyagok vegytanának összetett kérdéseivel, sem a röppentyűk befutotta pályák parabolaívének a matematikájával.

S hogy az 1. nap: esőnap írójának van saját személyisége (amely nem merül ki az adott mű alkotójának a szerepében), arra - mi paradoxon! - mégiscsak magából a regényből kellett rájönnöm. Kordu Leontin ugyanis minden élc és sziporka, minden geg és bon mot mellett és között és alatt és fölött egy teljes világképet és életbölcseletet is közreadott - még ha valamelyest rejtettebb formában is.

Lássuk csak. Szerzőnk nyilvánvalóan a shakespeare-i 'színház az egész világ' axiómáját tette műve alaptételévé azzal, hogy a színházban (legyen bár vidéki, szabadtéri és éppen előadások híján lévő) a világ modelljét látja. Ez a világmodell egyszerre szakrális és tudományos, egyszerre objektív és szubjektív.

Mitologikus modell a színház például abban a vonatkozásban, hogy az őskáoszból teremtett világ képződik meg benne: a regény elején a teljes szétesés, szétzüllés, anyagi és morális degradáció végpontjára jutott társulatot látjuk, amely fokozatosan szervezett egészként kezd működni, és a cselekmény napjai alatt szinte profi bankrabló bandává válik. Hogy mindez éppen 7 nap alatt történik, nyilván az sem véletlen. A véget nem érően szakadó esőben nem nehéz felfedezni a bibliai özönvizet, a körülmények hullámain tehetetlenül vergődő szabadtéri színpad pedig, úgy is mint faácsolmány, egyértelműen Noé bárkájának a szimbóluma. És folytathatnánk az analógiákat (a társulat kiűzetése előző szereplési helyükről; rabságuk ideje, amikor egy profi társulat statisztáiként működtek; illetve egy ennél is profánabb megfelelés: az Éden nevű kocsmában megeső csábítás és bűnbe esés)!

Semmivel sem járunk rosszabbul, ha a regényben megjelenő mikrokozmoszt a tudományos világkép modelljeként értelmezzük. Az emlékezés ideje hőseink részéről mindig addig a pillanatig vezet, amikor a régi profi társulat "felrobbant" és a kivált statiszták műkedvelő csoporttá szerveződtek. (Ősrobbanás - az önálló csillagrendszerek kialakulása.) A forgószínpadban sem nehéz felfedezni akár a Galaktika, akár a Naprendszer "működő makettjét". Főhőséről meg éppenséggel ilyen megállapítást tesz a szerző: "Valentin úgy közlekedik a változó emberi kapcsolatokban, mint az akadályok elől elhajló érzékenység, miközben mindenkivel úgy érintkezik, mint egy faragatlan tuskó." Ez, ha tetszik, pontosan megfelel a fény kettős fizikai természetéről először Planck által megállapítottaknak: úgy terjed, mint hullám, de úgy kölcsönhat, mint részecske. Nem hinném, hogy a 'közlekedik' = 'terjed'; az 'érintkezik' = 'kölcsönhat'; és az 'érzékenység' = 'hullám'; valamint 'tuskó' = 'részecske' négyszeres megfelelés puszta véletlen lenne. De a fény-metafora tovább is vihető (és itt már összekeverednek a tudományos és evangéliumi vonatkozások), hiszen Valentin az, aki megvilágosítja színésztársai elméjét arra nézvést, hogy mit kell cselekedniük. Maga a bankrablás egyszerre értelmezhető pszichológiai kísérletnek és profanizált üdvösség-keresésnek, a megszerzett pénz pedig egyaránt jelképezheti az anyagi determináltságot és a megigazulás hamis látszatát. A regény végén a léha életű bonviván, hogy megmentse (megváltsa?) magát és társait, tűzbe veti a pénzt, az anyag átalakul energiává, ő maga pedig ekkor, ezzel szerzi meg az igazi szabadságot, amelynek birtokában visszatér (megtér?) szülőfalujába. Tessék parancsolni: a záró epizódban együtt az anyag-energia ekvivalencia és az üdvtan.

Amint mitologikus és tudományos, ugyanúgy szexuális motívumok mentén is elkezdhetnénk a mű mélyrétegeinek a feltárását. Valentin többször is „nagy játéknak” nevezi a bankrablást, ebben a vonatkozásban az előkészület, a szervezés nem más, mint előjáték. A páncélterembe való bejutást következetesen behatolásként emlegetik; a pénz megszerzésének eufórikus pillanatai akár orgazmusként is értelmezhetők. Az esővízzel a rejtekéből kibuggyanó bankóköteg pedig akár egy szülés (vagy inkább elvetélés) metaforájaként értelmezhető.

Továbbgondolásra lenne érdemes a „szerep és szereplő” dialektikus viszonya is. A színészi tehetséggel amúgy csak szerény mértékben megáldott társulati tagok ugyanis valójában nem válnak bankrablókká, csupán eljátsszák a bankrablók szerepét, ezúttal azonban fel is nőnek a nagy feladathoz és alakításuk sokkal jobban sikerül, mint bármelyik eddigi produkciójuk. Szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megússzák a dolgot, még nagy színész is lehet bármelyikükből. Az alakítóra tehát visszahat alakítása. A törvényt ugyan megszegték, de hivatásukban éppen ezáltal igazultak meg. Ezzel voltaképp vissza is érkezünk a bűn és az üdvözülés összefüggéséhez és értelmezési lehetőségeihez.

Nos, talán nem tévedek: meglehetősen sajátos körülmény, hogy valaki az önfeledt nevettetés számára ily erős metafizikai alapokat teremtsen. Miként is állapítja meg a Don Quijote-t elemezve Georgio Bufatti remek esszéjében, A felszín esztétikumában: "Az ábrázolás felszíni objektumait (cselekmény, helyszín, alakok stb.) olyan opaleszcens tulajdonságokkal felruházni, hogy mögöttük ne csak látszódjanak, hanem ontologikus fényükben fel is ragyogjanak az összefüggések - csak a kivételes tehetségeknek sikerülhet." Nos, nem gondolom, hogy Kordu Leontin személyében egy Miguel de Cervantes Saavedra nagyságrendű géniuszt kellene tisztelnünk, ám annyi bizonyos, hogy Gömör bonvivánja akár La Manche lovagjának távoli leszármazottja is lehetne, és nem méltatlan arra, hogy kedvenc pikareszkhőseink közé elraktározzuk.

Végül: a regény az elmondottak mellett még az élet abszurditását is megjeleníti azzal, hogy az eső egyszerre jelenti benne a motiváló körülményt, a cinkostársat és az árulót. (Ha nem szakadna napok óta, hősünk énekelne a színpadon, eszébe sem jutna a bank; ha nem zuhogna, az állandó zárlatok miatt nem kellene kikapcsolni a riasztó berendezést; ha rövid kihagyás után nem lenne újra felhőszakadás, nem mosná ki a víz a kötegeket a színpad alól.) A paradox léthelyzetek legszebb nyelvi megjelenítése pedig a jegypénztárba kiakasztott tábla felirata: "AZ ESŐZÉSEK MIATT AZ ELŐADÁSOK ELMARADNAK. AZ ESŐ UTÁNI 1. NAP: ESŐNAP."

Innen nézvést már a cím sem üres szójáték.

Tsúszó Sándor öregkori remekének, az Utazások innen és túl c. „úti esszének” immár második – alaposan kibővített – kiadását vehettük kezünkbe nemrégiben a Liber-All Kiadó jóvoltából.

A Svédországban teljes elzártságban élő és lassan kilencven esztendős Mester új kötetének megjelenése akár szenzációt is kelthetett volna mind a szakma, mind az olvasók körében, ám igen csekély példányszáma miatt gyakorlatilag visszhangtalan maradt. (Bár a tirázst újabban üzleti titoknak tekintik a könyves műhelyek és ezért nem tüntetik fel könyveik impresszumában, egyes értesülések szerint az Utazások első kiadása mindössze hat példányban látott napvilágot: ebből kettőt megtartott a kiadó, egyet a svéd uralkodónak dedikált a szerző, egyet a British Museum címére postáztak, az ötödik darabot a Marianna árok fölött elégették és hamvait a tengerbe szórták, a hatodikat pedig igen borsos áron megvásárolta, nem tudni, milyen célból, a NASA). Mindössze két ismertetés jelent meg a könyvkülönlegességről, ezek közül az első[1] inkább a kiadás körülményeire vonatkozó „legendát” tárta fel (innen merítettük magunk is a példányok sorsára utaló ismereteinket) a második[2] akár szakmai értékelésnek is tekinthető volna, ám a szerző, Rollay Deák Béla (talán tájékozatlansága okán) alaposan félreérti a könyv lényegét.

Azt ugyan helyesen állapítja meg, hogy Tsúszó e művében mintha egyesítené Németh László Sanremoi Naplójának és Szerb Antal Utas és holdvilágának erényeit, értve ezen az azonos súllyal érvényesülő útleírói tárgyszerűséget, esszéisztikus elmélyültséget és regényes olvasmányosságot, azonban Rollay már cikke címében elárulja, hogy a művet önéletrajzi munkának tartja, s úgy véli, hogy az Utazó azonos Tsúszóval („Egy emigráns...”); ezzel szemben a figyelmes olvasó (még ha nem is ismerője a tsúszói életmű jellegzetességeinek) már a második fejezet környékén ráérezhet arra, hogy az Utazások hőse nem lehet még csak alteregója sem Tsúszó Sándornak: alapvetően más típusú személyiség. Erre nem csupán kissé ironikusra hangszerelt műbéli neve (Dékár) enged következtetni, hisz a felvilágosodás-kori nagy bölcselő, Descartes ilyen fonetikus átírása még nem feltétlenül negatívan minősítő értékű, ám a nagyvilág dolgaira meglehetősen naivan (bár igen érzékenyen) rácsodálkozó Dékár olvasottsága enyhén szólva is „kívánnivalót hagy maga után”, s ez semmiképpen nem egyeztethető össze Tsúszó közismerten széles körű roppant műveltségével. Alakját talán épp azért formálja ilyenné a Mester, hogy önnön „poeta doctus”-mindentudásától megszabaduljon, és a jelenségeket azon pőreségükben tudja szemlélni, nem pedig a „kulturális hátország” állandó hatásától és viszonyító kényszerétől meghatározottan.A dolgokhoz való ilyetén hozzáállásáról Dékár maga vall a 3. fejezetben: „A műveltségem tele fehér foltokkal, viszont nem vagyok sznob és megbízhatóan jó az ízlésem”.

Erősen téved Rollay Deák abban is, hogy – szerinte – „az idősödő Tsúszó ifjúkori utazásainak élményeit dolgozza fel eme kései művében”. Erről ugyanis szó sincs! Tsúszó Dékárja jellemzően most, mondhatni: naprakészen utazik. Igaz, hogy amit lát, tapasztal, annak többsége akár a 20-as, 30-as évek benyomása is lehetne, ám az az utánozhatatlan „derűs rezignáció”, amellyel Tsúszó mozgatja a világban hősét – az félreérthetetlenül századvégi élményeket feltételez. (E vonatkozásban teljesen mindegy, hogy Tsúszó valójában mikor járt, s járt-e egyáltalán Amsterdamban vagy üldögélt-e a bécsi Kunsthistorisches Museumban Brueghel Gyermekjátékok c. képe előtt – a fontos az, hogy az Utazót szimbolikus szinten is megjelenítő Dékár mindenféle historikus rálátás nélkül, éles közvetlenségben és jelenidejűségben szemléli a szemlélendőket.)

A naprakészségre egyébként van néhány döntő bizonyítékunk.

Először is: az új kiadású kötet terjedelme közel másfélszerese az előzőének, s ennek oka nem valamely lappangó kéziratrészletek felbukkanása, hanem egyszerűen az, hogy az elmúlt évben Mesterünk újabb utazásokat tétetett meg (valóságosan vagy képletesen) Dékárjával, s ezekről beszámolni oly fontosnak tartotta, hogy az esztendővel korábbi verziót alaposan kibővítette. (Mi sem lenne idegenebb Tsúszó párátlan stílusérzékétől, minthogy a több évtizede tett utak és a frissek benyomásait elegyítse!) Másodszor: felbukkannak az Utazásokban (ha ritkán is) olyan helyszínek, tárgyak, személyek, amelyek és akik nem hogy a 20-as vagy 30-as években nem léteztek, hanem még néhány esztendeje sem szerepelhettek volna semmilyen útleírásban (például a hollandiai Shockland „sziget” húsz évvel ezelőtt még valóban sziget volt). És ennél is tovább menően: Tsúszó nem egyszer bizonyos „előrelátásokat” enged tenni hősének. Itt nem a Mester látnoki készségére kell gondolnunk, hanem csupán arra, hogy számára az idő kategóriája nem osztható egyértelműen a már megélt-megismert múltra, az épp most történő jelenre és a még titkos-tilalmas jövőre: ezek nála összemosódottan, egymásba tűnően jelentkeznek, annak megfelelően, melyikük felel meg leginkább arra, hogy Dékár szavaihoz hátteret biztosítsanak.

Elrugaszkodva most már Rollay Deák félreértéseitől és az ezek cáfolása kapcsán a Tsúszó-műről kifejtett (egyébként lényegi vonatkozású) véleményünktől, tegyünk kísérletet arra, hogy ennek az unikális értékű könyvnek a specifikumait megragadjuk. Induljunk ki a már említettekből és folytassuk a még fel nem tárt vonásokkal:

1.      A szerző saját mindentudó tájékozottságát és roppant műveltségét „véka alá rejtve” képzelt hőse, a Descartes-ból „egyszerűsített” Dékár nevű utazóval láttatja a világot, ezen a réven szabadulva meg bizonyos intellektuális előítéletektől (itt akár József Attila sorát is idézhetnénk: „Úgy hull le rólam a kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben”).

2.      Tsúszó egy abszolút naprakész, modern szemléletű, jellemzően századvégi rezignációjú művet hozott létre, amelyben szerencsésen ötvöződik az útleírások élményszerű tárgyilagossága, az esszészerű bölcseleti elmélyültség és a regényes belletrisztika.

3.      A műben szimbolikus értelművé válik az Utas, pontosabban az Utazó alakja: benne testesül meg azoknak a véleményeknek és életszemléleti sajátosságoknak az összessége, amelyek a szerző számára értéket képviselnek, s amelyek együttesen egyfajta eszményt, ha tetszik: optimalizált  értelmiségi modellt alkotnak.

4.      Metaforikus értelmet nyer maga az utazás gesztusa is: Tsúszó számára e fogalom többet, lényegibbet jelent, mint amit szótári jelentése hordoz. A helyváltoztatásnál, a környezetváltozásnál és az eközben tapasztalt élményeknél számára mindig fontosabb az, ami utazás közben „belül történik” az utazóval.

5.      Tsúszó szintetikus gondolkodású alkotó és e réven hősét, Dékárt is alkalmassá teszi arra, hogy az utazásai során tapasztalt benyomásokat összegezze és olyan következtetéseket vonjon le a látszólag össze nem függő mozzanatokból, melyek szemléletmódjának gazdagodásához, emberi karakterének kiteljesedéséhez vezetnek.

6.      A fentebb főleg a gondolatok világára értett megállapítások érvényesek az érzelmek szférájában is: utazásai során Dékár általában emocionálisan is lereagálja az őt ért impressziókat, s ezen reagálások összessége érzelemvilágának kifinomulásához vezet, azaz a gondolkodó tudat által felfogottakat az érző lélek is feldolgozza, asszimilálja az „utazói psziché”-be.

7.      Ezekből (is) következően az Utazások innen és túl üzenetét abban a jól kirajzolódó felismerésben lehetne megragadni, mely szerint az utazás gesztusa önmagán túlmutatóan és előzményektől függetlenül szemlélettágító és jellemformáló hatású (feltételezve, ha az Utazó nem érzéketlen tuskó, mint a mű egyik fejezetében feltűnő Anecpé, aki hiába járta be a fél világot, mindenünnen üres szellemi tarisznyával tért haza, és például a japán oktatási módszerek megismerését célzó tanulmányútjának lényegét így foglalta össze otthoni tanítványainak: „Egyetem – mint egyetem; de ott diákok nem ragasztanak kollégiumban falakra képeket”).

8.      A fentebb vázolt lényegi vonásokat a szerző igen változatos kifejezésbeli és nyelvi eszközök révén jeleníti meg. Ezek behatóbb vizsgálata külön tanulmány tárgyát képezhetné, e helyütt jegyezzünk meg csupán annyit, hogy Tsúszó „nagy fogalmazó”, és így hőse is alkalmassá válik arra, hogy

·        az egyébként banálisnak tűnő megállapításokat is szellemes nyelvi fordulatokkal tegye élvezhetővé („Amikor már felmerül benned, hogy vajon szakíts‑-e egy nővel, akkor szakíts”);

·        az egyéni, újszerű meglátásoknak adekvát nyelvi megformáltságát adja („A tolmács hat világnyelven beszélt. A baj csak az volt, hogy ezt egyszerre tette, és így egy szavát sem lehetett érteni”);

·        a roppant bonyolult gondolatokat és érzelmeket is jól követhető mondatok közvetítésével jelenítse meg. („Kevés gusztustalanabb dolgot láttam életemben, mint a pisai ferde tornyot. Egy dolog döntse el, hogy talpon akar-e maradni, avagy fel kíván-e dőlni. Erkölcsi szempontból tarthatatlannak érzem ennek az intézményesített ferdeségnek az évszázados kultuszát.”)

Végül mindehhez tegyük még hozzá, hogy – remélhetőleg – az Utazások innen és túl új kiadása meghozza ennek a kitűnő könyvnek azt a megérdemelt szakmai és olvasói sikert, amely tavaly elmaradt. Lehet, hogy a kiadó számítása „bejön”: a feltűnően alacsony példányszámmal sikerült egy fokozott várakozást felkelteniük, amelyet most a legendákra mindig vevő olvasóközönség szívesen és nagy számban fog kielégíteni. Reméljük, hogy a Tsúszó-kötet könyvsláger lesz.

Kár, hogy ezt a Mesterhez méltatlan módon tudta csak elérni a kiadó.

[2] Rollay Deák Béla: Egy emigráns bolyongásai. UngBereg, 1995. dec. 24.

Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl - 
Liber-All Kiadó, 1996. – 220 old.

Frissítés: a Liber-All legújabb könyve:

• Balla D. Károly: Összes esküvésem. A cédulás gyilkos

Más:

pr cikk honlap. műanyag télikert, laptop, seo