balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


A költő visszatér...

2007. január 10. - BDK
Egy kárpátaljai lap leközöl egy interjút. Jó. Vagyis nem jó, mert az interjú bűnrossz, de ez nem újdonság. Eltelik majd egy év, és egy másik lap, kicsit áttupírozva, újraközli. Jó. Vagyis még kevésbé az, mert a baromságok benne maradnak; sőt; ám ilyesmi is gyakorta megesik minálunk.

Viszont mindezek után az interjút eredetileg közlő lap internetes portálja átveszi (visszaveszi?) a másik laptól a kicsit megváltozott szöveget, és újraközli! Ez már a mi tájainkon is komoly sajtótörténeti teljesítmény.

A beszélgetőtársak pedig: két kárpátaljai magyar író.

Ez az a pillanat, amikor én viszont nem vagyok az!

-----------------

Kárpátinfo, 06.03.07.:
Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal, az Együtt lírai díjának kitüntetettjével

Ukrajnai Magyar Krónika, 07. jan. 3.
Legyen vers! Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal (oldal alsó harmada)

Kárpátinfo, 07.01.08.:
Legyen vers! Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal

_________
Köszönet nagyának, aki észrevette.

Tovább

A kefélő szűz

Mulatságos önellentmondásba keveredett az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Miután a hozzá oly közel álló zöld Kárpáti Igaz Szóban előbb egy terjedelmes interjúban benyaltak Patrubány Miklósnaknak, a Magyarok Világszövetsége elnökének, lehetőséget adva neki, hogy eszement nézeteit terjessze, és miután az UMDSZ legaktívabb vezetői lettek az MVSZ Országos Tanácsának a tagjai (Abmrus Pál, Pirigyi Béla, Zubánics László, Dupka György, Kincs Gábor), azután most nyilatkozatban határolódnak el a Világszövetségtől. Teszik mindezt egy olyan beszámoló végén, amelyben a fentebb említett urak közül hárman is említve vannak, mint az UMDSZ elnökségi ülésen referálók.

Mérget éppen nem vennék rá, de nagyon valószínűnek tartom, hogy a Budapestről hazaérkező UMDSZ elnök, Gajdos István épp azért kezdeményezhette ezt az elhatárolódást, mert a magyar kormánykörökből alighanem a szemére hányták összeszövődésüket Patrubánnyal. A szocialista-liberális kormány iránti lojalitásuk és az MVSZ-szel való bratyizásuk ellentmondásáról már legutóbb is írtam, akkor még nem sejtve, hogy a friss kefélés után szinte azonnal szűznek vallják magukat.
Frissítés: a fenti szövegben eredetileg minden cikkre link mutatott (aláhúzott szavak), de a Kárpáti igaz Szó archívuma megszűnt. A benyalós interjút azért előbányásztam. Alább.
_________________________________
KISzó, 2006. december 2., szombat

Az MVSZ újabb népszavazásra készül


Interjú Patrubány Miklóssal, a Magyarok Világszövetségének elnökével

2000 decemberében a magyar Országgyűlés egy előre be nem jelentett és szabálytalanul lefolytatott parlamenti vita során puccsszerűen megvonta a Magyarok Világszövetségének állandó költségvetési támogatását. Ezzel valóságos mélypontot teremtett a 68 éves szervezet életében. Ennek következményeként óriási adóssághullám képződött, a magyar állam és magánszemélyek csoportja a szervezet ellen több mint 2 tucat pert indítottak. Valamennyit megnyerték, nyilatkozta lapunknak Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnöke.

– Miből él ma a világszövetség? – kérdeztük a fentiekből kifolyólag.

– Adományokból, tagdíjakból, a tulajdon hasznosításából, szellemi termékeink értékesítéséből. 2000 decemberében 30 munkatársunk volt, akiket 2001 januárjában kényszerűségből elbocsátottunk, azóta javarészt önkéntesekkel dolgozunk. A tisztségviselők közül senki nem kap tiszteletdíjat.

– Így nehéz rendezvényeket szervezni.

– Amit fontosnak tartottunk, ahhoz szereztünk pénzt. 2004-ben megrendeztük a Magyarok VI. Világkongresszusát. A magyarság és a Kelet címmel nyitottunk az elhazudott, ellopott őstörténetünk, Ázsia felé. Azt követően, hogy ma már tudjuk: Itáliában 3000 évvel ezelőtt az etruszkok magyarul beszéltek, s felfedeztük a madjar törzset Kazahsztánban.

– És a sumérok?

– Odáig még nem jutottak el az őstörténeti kutatásaink.

– Magyarországon elutasítanak mindent, ami nem illeszthető be a finnugor elméletbe. Történhet e téren változás?

– Egy valódi rendszerváltás keretében igen. A probléma régebbi keletű. Széchenyi István már 1856-ban kétségbeesetten mondta: bárcsak soha ne hozta volna létre a Magyar Tudományos Akadémiát, mert ő az ősi magyar nyelv pallérozását remélte, ehelyett az akadémia a magyar nyelv ellenségévé lett. Ez a folyamat azóta még jobban intézményesült. Az akadémia nem lehet az útja a magyar történelem feltárásának. Úgy érzem, nem járt messze az igazságtól Badiny Jós Ferenc professzor, amikor a 2004-es világkongresszuson azt mondta: a finnugorizmus nem nyelvelmélet, nem történelem, nem tudomány; a finnugorizmus egy ideológia, amelyet a magyarság elpusztítására találtak ki. A 2004-es kongresszuson elhatároztuk, hogy egy nemzetközi őstörténeti kutatóintézetet hozunk létre. Ennek a csírái megvannak: Miskolcon a Nagy Lajos Tudományegyetem bölcsészkara már 15 éve magyar őstörténelemmel foglalkozik, az Egyesült Államokban pedig a 2004-es világkongresszust követően magyar őstörténeti kutatóintézet jött létre. Jövőre tervezzük az első angol nyelvű magyarságlexikon kiadását.

– A 2004-es "felejthetetlen" év eseménye volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, melyet a világszövetség kezdeményezett.

– Egy iszonyatosan kemény harcot kellett vívnunk Magyarország kormányával, amely hazugságaival megtévesztette az embereket, milliárdokat költve ellenkampányra, miközben nekünk egy fillérünk sem volt. Mégis győztünk, csak csekély különbséggel, mely nem volt elég ahhoz, hogy az eredmény ügydöntő legyen. Megjegyezném: 2000-ben törvénytervezetet készítettünk a külhoni magyar állampolgárságról. Emiatt döntöttek a költségvetési megvonásról. Az Orbán-kormány egyszerűen nem nyelte le, hogy elő mertünk állni egy állampolgársági törvénytervezettel, miközben ők hallani sem akartak róla.

– Orbán Viktor 2000-ben elutasította, Gyurcsány Ferenc 2004-ben szintén ellene kampányolt. Hogyan tovább?

– 2006. október 23-án, amikor békés tüntetőkre lőttek Budapesten, a székházunkban – előtte zajlott a csata egy része – lévő délvidékiek azt mondták: a szerb rendőrség Milosevics idején sem mert így fellépni a magyarokkal szemben... A folyamat, amely ide vezetett, 2000-ben kezdődött, amikor a magát nemzetinek mondó Fidesz-kormány megpróbálta ellehetetleníteni a világszövetséget. Magyarországon valódi rendszerváltásra van szükség, fel kell oszlatni ezt az illegitimmé vált parlamentet, alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni, mert 1949 óta a Szovjetunióból importált, azóta toldozott-foldozott alkotmány szerint működik az ország. Előzőleg új választási törvényt kellene kidolgozni, mert a jelenlegi olyan, hogy akár 1 millió szavazatot is el lehet csalni... Igaz, ezek csak szavak. A magyar társadalom forrong, s december 5-én az ellenszenve ismét Gyurcsány Ferenc ellen fog fordulni, hiszen 2004-ben úgy lépett színre a magyar politikában, hogy elutasította a nemzet egységét. Tudomásul vesszük, hogy a Fidesz most népszavazást kezdeményezett, de olyan kérdésekben, amelyek nem érintik a nemzet sorsát. Mi olyan kérdésekben kezdünk aláírásgyűjtésbe, mint a művi meddővé tétel törvényi tiltása, s hogy az 1956-os magyarországi pusztításért kárpótlást kell kérni a Szovjetunió utódállamaitól. Még érleljük a gondolatot, de december 5-én kimondjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége elérkezettnek látja a pillanatot egy újabb, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kezdeményezésére.

– Milyen a világszövetség viszonya az ukrajnai, kárpátaljai magyar szervezetekkel?

– Szinte minden mérvadó kárpátaljai magyar szervezet tagunk. Tény, hogy az elmúlt 6 évben a KMKSZ-szel gyakorlatilag nincs kapcsolatunk, mivel 2000-ben beálltak abba a csoportba, amelyik azt remélte, hogy a világszövetséget falhoz lehet állítani. 25 ezer dollárt adtunk a KMKSZ-nek a Vereckei-hágón létesítendő honfoglalási emlékmű felépítésére. Emlékmű azóta sincs, a pénzzel sem számoltak el. Másrészt, az általunk létrehozott Magyar Segélyszolgálat Alapítványon keresztül 25 millió forintot folyósítottunk Kárpátaljának az 1999-es árvíz idején. Elsősorban a KMKSZ útmutatása alapján, a szervezetnek meghatározó szerepe volt abban, hogy kik jussanak hozzá a segítséghez. Eredetileg 30 millió forintot szántunk az árvízkárosultak támogatására, de mivel az elszámolás a 25 millió esetében sem történt meg, s a határidő rég lejárt, az 5 millió megmaradt. Ezt is szeretnénk rendezni, de nyilván már nem a KMKSZ közreműködésével.

Még valami: Kovács Miklós elnök oly sokszor gyalázkodott velem szemben – például 2004 novemberének végén a Hír Televízióban, néhány nappal a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt letolvajozta a kettős állampolgárságról szóló népszavazást kezdeményező világszövetség elnökét –, hogy nagy valószínűséggel a személyijogi pert már nem ússza meg!

A többi kárpátaljai tagszervezet ugyanakkor részt vesz az MVSZ munkájában. Kárpátaljai vonatkozású terveinkkel kapcsolatos, hogy, mivel 1944-ben itt magyarok elleni népirtás történt, s ez olyan emberiség ellenes bűncselekmény, ami soha nem évül el, mindent elkövetünk a bűnösök felkutatása érdekében. Dupka Györggyel, az UMDSZ alelnökével, a MÉKK elnökével arról tárgyaltam, hogy miután a világszövetség is alapítója a Szolyvai Emlékparknak, szorosabbra fűzzük a viszonyunkat és egy megállapodásban rögzítjük azt, miként tudná a világszövetség állandó jelleggel támogatni az emlékhely ápolását.

Tóth Viktor

________________________________________

Fél zsák krumpli

burgonya termesztése télikertben - ivóvíz kezelés budapest - elipszilon bdk

Balla D. Károly

Fél zsák krumpli

Vajon mit tudhat Kárpátaljáról az, aki kizárólag magyarországi médiumokból szerzi információt, aki soha nem járt a vidéken, nem beszélt itteniekkel, nem olvasott tanulmányokat, felméréseket, hanem csupán a napi hírközlés szintjén tájékozódik? Már csak ott vannak igazi magyarok, már csak ott él a hagyomány, ott őrzik a nagy szegénységben is a lángot. Mennyi sorscsapás, mennyi sérelem – és mekkora hit, milyen nemes élni akarás! Ezt sugallja a híradások egyik része. A másik  folyton felfedezi a spanyolviaszt, naiv rácsodálkozással ámul el köztudott dolgokon. Ezt a magatartást a többször idézett, mint valóban elhangzott frázissal lehetne érzékeltetni: „És hol tetszett ilyen szépen megtanulni magyarul?”, de ide társítható az időkomplexus is, amikor az idegen meghökken azon, hogy  hivatalosan ugyan egy órával előrébb jár errefelé az idő, ám a helyi magyarok nem Kijev, hanem Budapest szerint orientálódnak.

A harmadik típust a szenzációs hírek, bombasztikus riportok képezik. Szó se róla, a valóságanyag adott ehhez, az egészségügyi ellátás tényleg botrányos, valóban vannak kéregető gyerekek, jelentős a munkanélküliség és a bűnözés, alacsonyak a fizetések, sokan élnek csempészésből és piacolásból, sok a rozzant kocsi és bizony látni dülöngélő részegeket is. Ha azonban mindezt túllihegik és feltupírozzák, ha a tudósítás hemzseg a tárgyi hibáktól és ha a riporter csak krumplin és kukoricán tengődő falvakat látva nem veszi észre a gazdaság dinamikus fejlődését, a vállalkozói szféra folyamatos erősödését, azt, hogy az utak mentén kilométerenként épülnek új benzinkutak, hogy a lepukkant Ladák mellett már több a nyugati kocsi és a terepjáró, hogy egyre-másra nyílnak az árutól roskadozó szupermarketek, akkor az ilyen riport bizony semmivel sem nyújt hitelesebb képet, mint a népi idillt megidézők.

A kárpátaljai embert sértik ezek a torzítások. Erről most aktuálisan értesülhetünk egyetlen internetes hírportálunk fórumából. Előbb a TV2-n sugárzott egyik riportműsor váltott ki heves indulatokat, majd a minap a budapesti Népszabadságban megjelent cikk keltett felháborodást. Előbbit nem láttam, utóbbit viszont olvastam, és magam is elcsodálkoztam azon, a leghitelesebbnek tartott országos napilap miért ad teret ilyen félrevezető írásnak. Az egyoldalú megközelítést szerencsére hiteltelenné teszi a sok pontatlanság és tévedés, de hát az itt élőkön kívül vajon ki veszi észre, hogy az újságíró még két sajtóorgánumunk címét sem tudta pontosan lejegyezni. Többek között azét sem, amelynek a fórumában az olvasók most róla szedik le a keresztvizet.

A szenzációkeltésről egy másik újság, a Magyar Hírlap cikke is eszembe jut. A Magyar Írószövetség szorult anyagi helyzetéről tudósító interjúból azt is megtudjuk, a tagság harmadát határon túliak teszik ki, az utolsó mondatában pedig arról olvashatni, hogy valaki kevéske fűtenivalót ajánlott fel a bajba jutott szervezetnek. Az inkább csak mellékes érdekességként említett jelentéktelen tény a lapnál annyira felértékelődött, hogy címbe emelték, hadd harapjon rá a gyanútlan olvasó: „Két mázsa tűzifa az írószövetségnek”.

Gondoltam, megtoldom az adományt fél zsák jófajta nagydobronyi krumplival. Sőt, címnek is ezt adom.

__________
Linkek nélkül megjelent: Új Szó (Pozsony), 2006. dec. 23.
magyar-narancs-terasz.jpg
Az első télikert a Pozsonyi Botanikus Kertben volt található és Lippay János híres magyar botanikus nevéhez fűződik. Budapest  Terasz. A cikk nem a Magyar Narancs c. lapban jelent meg
zöldség és magyar narancs termesztése télikertben
X
Támogatom:
roma büszkeség napja

Nagydobrony és a legenda

Alig tudom eldönteni, melyik kötődésemmel vezessem be a jellegzetes, de mégsem tipikus kárpátaljai magyar község, Nagydobrony lerombolásának a legendáját, pontosabban az ezt feldolgozó írást. Kezdhetném azzal, milyen alkalmakból és milyen gyakran fordultam meg ebben a jellegzetes faluban, de akár azzal is, hogy amikor a palóc nyelvjárást tanultuk az egyetemen (a nagydobronyiak így beszélnek), akkor én addig kerekítgettem és húzogattam szét az ajkamat, amíg tisztán megtanultam ejteni az illabiális a-t, nem különben a labiális á-t. (Ebben a dialektusban a normál 'a' hang helyén ejtik a rövid á-nak hangzó illabiális fonémát, a köznyelvi 'á' helyén pedig a labiálisabb, a-nak hangzót; durva egyszerűsítésel nagyjából így: "ápaam á hátaarbán kápaal").

De kezdhettem volna azzal is, hogy Móricz Kálmán barátom kitűnő Nagydobrony-monográfiájának az első kiadását szerencsém volt szerkeszteni, s hogy kevés élvezetesebb munkám akadt akkoriban. Szóba hozhatnám, hogy a történelemhamisítás bizonyító erejű cáfolásában jeleskedő két férfiút is barátaim sorában tarhattam számon, a fiatalon eltávozott szép emlékű Balla Gyulát - tőle hallottam először magáról a legendáról -, és Skultéty Csabát, a Szabad Európa hajdani munkatársát.

A Nagydobrony, a 20. századi Karthágó c. kitűnő összegzés bevezetőjének talán mégis inkább az kínálkozik, hogy ennek az irásnak a megszületésében volt némi szerepem.

Ha jól emlékszem, már elszánt olvasója voltam az akkoriban még blogszerű, mára azonban inkább szakportálnak számító UrbanLegends oldalon sorjázó posztoknak, amikor a legendavadász Marinov Iván egy kollektív projektbe invitált: ez az igen rövid életű Kultúrház-blog volt, talán az első magyar blogajánló blog. Váltuttunk néhány levelet, s egy ponton rákérdeztem, ismerik-e az újkori legendák kutatói Nagydobrony lebombázásának kitalált történetét. Kiderült, hogy nem. Összefoglaltam a lényeget, de bizony pontos forrásokat nem tudtam megadni, csak néhány nevet, amelyen el lehetett indulni. Ivánt érdekelte a dolog, elkezdte a nyomozást, megtalált mindent és mindenkit, felgöngyölítette a szálakat. Mivel már készült a Legendavadászat c. könyv, ebbe tartogatta, a honlapon nem is publikálta. (Így hát a mostani alighanem az első webes közlés.)

 Aztán megjelent a kötet (kaptam tiszteletpéldányt, jólesett, hogy említve vagyok benne), és én azonnal kértem, publikálhassam a nagydobronyi fejezetet. A kiadó akkor üzleti  megfontolásból nem járult hozzá; majd fél év múlva. Nos, eljött az ideje.

Levelemben Ivánt kértem, vezetné be a közleményt, ám ezt áthárította rám: "írd meg, légy szíves, olvasóidnak, hogy te hívtad fel figyelmemet a történetre, amit rendkívül izgalmasnak találtunk."

Hát megírtam...


Lássuk azonban magát a történetet:

 

 >> Nagydobrony, a 20. századi Karthágó

 

(a nagydobronyi református templom, előtte a helyreállított I. világháborús emlékmű)

Nagydobrony legendája. Lerombolt kárpátaljai falu?

Nagydobrony, a 20. századi Karthágó

- az összefoglaló cikk a Legendavadászat c. könyvből származik - közlés a szerzők és a kiadó engedélyével -

„Ki tud a világban az ötezerkétszáz nagydobronyi mártírról, a kárpátaljai színmagyar nagyközség eltűnéséről? Pedig amikor a szovjet ezt a nagyközséget a föld színével egyenlővé tette, lakosságát kiirtotta, már másfél éve béke volt a világon. Moszkva ekkor már két esztendeje békésen bábáskodott egész Kárpátalján (…) Az egyetlen forrás ma, ahol még nyomára lehet akadni ennek a mártírközségnek, Révai Nagy Lexikona[1]” – idézi Balla Gyula[2] kisebbségkutató a nagydobronyi tragédiáról Árkay László – a müncheni Nemzetőr című lapban 1977-ben megjelent - mondatait.

Az Árkay terjesztette, főképp a nyugati emigrációban ismert és mesélt legenda szerint 1946 júliusában a szovjet hatóságok elrendelték a frissen betakarított termés beszolgáltatását. A helyiek vonakodtak e parancsnak engedelmeskedni, páran félelemből mégis egybehordták gabonájukat a kijelölt helyre. Valaki azonban felgyújtotta e gabonahalmazt, s e cselekedet irtózatos megtorlást vont maga után. A nagyközséget körbevették, és nehézbombázókkal előbb foszforbomba-, majd robbanóbomba-támadást hajtottak végre a fegyvertelen lakók ellen.

„Volt, aki próbált elbújni. Ha nem égett el a foszfortól, ha nem pusztult el a ráomló gerendáktól, falaktól, akkor megfulladt a füstben. Voltak, akik úgy próbáltak megmenekülni, hogy kutakba ereszkedtek le, vizesárokba bújtak. (…) A Nagydobronyt környező magyar falvakat is szovjet katonaság szállta meg. Összedobolták a népet és tolmács útján a szovjet tisztek kihirdették: Nagydobrony megsemmisítése intő példa legyen minden kárpátaljai magyar számára, aki a szovjet hatalommal szembe akar fordulni” – kürtölte világgá a szovjet hatalom eddig titokban tartott „gaztettét” Árkay, aki szerint a nagyközség elleni támadást mindössze kilenc ember élte túl. Állítása szerint a súlyosan megégett emberekre 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, de még így is sikerült „kúszva, mászva” átvergődniük a magyar oldalra - a Nagydobrony elleni támadás nekik köszönhetően kerülhetett a nyilvánosság elé.

A vérengzés után állítólag minden kárpátaljai magyar papot, lelkészt összeszedtek és elhurcoltak, és soha többé nem kerültek elő. A nagydobronyi halottakat tömegsírokba hányták, felettük a földet felszántották, amelyet aztán „kölessel vetettek be, mert az gyorsan kihajt és megnő”. „Nagydobrony nem épült újjá. Neve semmilyen nyelven sem szerepel többé az 1946 óta közzétett kiadványokban s helye a térképen üres. (…) Nagydobronyról eddig talán még mi magunk se tudtunk” – fejezi be cikkét Árkay.

Változó számok, változatos történet


Árkay írása konkrét forrást nem jelöl meg: a nagydobronyiak katasztrófáját a kilenc ismeretlen túlélő elbeszélésén keresztül mutatja be. Balla Gyula azonban egy magát túlélőnek tituláló személy vallomását is megtalálta: Kocsis István saját elmondása szerint az 5638 lakosú (a falu lakossága a fent idézett elbeszélésekben még csak 5200 volt) Nagydobrony 16 (a szám közben 9-ről 16-ra emelkedett) túlélőjének egyike volt. Visszaemlékezésében a szörnyű bombázás időpontját a szovjet csapatok 1944-es bevonulását követő évre, azaz 1945-re teszi. Szintén új elem a többi forráshoz képest, hogy Kocsis verziójában a túlélőket elkapták, majd felépülésüket követően munkatáborba kerültek.

„Öt évvel később szabadon engedtek és munkára osztottak be egy kelet-szibériai fűrésztelepen. A termelt deszkát Japánba szállították. Három évvel később sikerült elmenekülnöm egy faáruval megrakott hajón. A japánok befogadtak és igen jók voltak hozzám. (…) Ez az én történetem, amely egyben Nagydobrony története is. Azt hallom, most ma sincs helyén más, mint egy üres mező (…) Néhány évig egy négynyelvű nagy felirat állott a falu helyén: Így jár az, aki megszegi a parancsot!” – idéz Kocsis 1987-ben (!) Chicagóban megjelent írásából Balla.

Bizonytalan eredet


A fenti történetnek köszönhetően a Záhonytól keletre fekvő Nagydobrony neve évtizedeken át fogalom volt a nyugati emigráció szemében. A falu 20. századi története jól illusztrálja az egész történelmét: Nagydobrony Trianon után Csehszlovákia, az első bécsi döntést követően Magyarország, 1944 után Szovjetunió, majd annak felbomlása után Ukrajna fennhatósága alá került. A magyar település története önmagában is jó példája lehetett volna a kisemberek feje felett hozott politikai döntéseknek, de valakik úgy gondolták, ez így kevés - és kreáltak egy vérfagyasztó példatörténetet.

A téma egyik legismertebb kutatója a helyszínt bejáró, tanúkat idéző, helyi anyakönyveket és nyugati magyar kiadványokat egyaránt végigböngésző Balla Gyula volt, aki kutatásai alapján 1955-re vezette vissza a szóbeszéd keletkezését. A történet ekkor jelent meg először a Sisa István által szerkesztett Exiled Europe nevű magazin egy cikkében, mely a világtörténelem tömeggyilkosságait hasonlította össze. Sisa négy évtizeddel később, a legenda eredetét firtató kérdésekre[3] válaszolva bevallotta: „az eredeti tájékoztatást” Hokky Károly volt nagyszőlősi parlamenti képviselőtől kapta, aki 1944 őszén menekült el az országból, és e hír továbbításakor már az Egyesült Államokban élt.

Sulyok Dezső, a háborút közvetlenül követő koalíciós évek politikusa, ugyancsak amerikai emigránsként, más forrásokat idéz. Ő maga még Sisa kiadványának megjelenése előtt néhány hónappal, a nagydobronyi tragédia áldozatainak emlékének ajánlotta a Magyar Tragédia I. címmel írott visszaemlékezéseit. Művében forrásként Andreánszky István leírásaira és a tőle kapott „jegyzőkönyv másolatára” hivatkozik. A nagydobronyi tragédia ügyében Ballához hasonlóan kitartóan nyomozó Skultéty Csaba író, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa a nyolcvanas évek végén megpróbálta ugyan szóra bírni a súlyos beteg Andreánszkyt, a Népszava egykori munkatársát, de a legenda eredetét illetően nem sikerült új információkat szereznie. Andreánszky elismerte, hogy Sulyokkal folytatott levélváltásaiban szó esett Nagydobronyról is, de a történet már Sulyok könyvének megjelenése előtt bejárta a világot.

„Ezt az ügyet Visinszkynek egy tengerentúli útja során az orra alá dörgölték, és Berija odaszólt Rákosinak, hogy utaztassanak Magyarországról fiatalokat Nagydobronyba, s ilyenténképp verjék vissza annak hírét, hogy ott parasztok nem akartak a kolhozba vonulni, fellázadtak, és bombázták Nagydobronyt – idéz Andreánszky leveléből Skultéty.

Tereptanulmány-paradicsom


Miközben a világban még a nyolcvanas évek végén is makacsul tartotta magát a település teljes megsemmisítéséről szóló legenda, Nagydobronyról a 20. század második felében egyre másra jelentek meg a különböző riportkötetek, tanulmányok. 1961-ben Balla László szociográfiai vizsgálódásai, 1967-ben a Nagydobrony emberközelből című gyűjtemény, két évvel később pedig egy ukrán nyelvű, Kárpátalja történetét tárgyaló mű foglalkozott a faluval. 1981-ben megjelent művében Váradi-Sternberg János történész szembesítette a települést fél évszázaddal korábbi önmagával, hagyományaival. Néhány évvel később Dupka György és Horváth Sándor járta végig „Szegényország” falvait; benyomásaikról a Múltunk és jelenünk című riportkötetben adtak számot 1987-ben. Utalásokat tartalmazott Nagydobronyra Balassa Iván A határainkon túli magyarok néprajza című munkája is, és a falut mutatta be az 1990-ben kiadott Sorsközösség című szociográfiai riportkötet, valamint Móricz Kálmán Nagydobrony című, 1993-ban napvilágot látott monográfiája is[4].

A Nagydobronnyal kapcsolatos szóbeszédek állandó eleme volt egy igen hatásos kijelentés: eszerint a települést a vadászgépek örökre eltörölték a Föld színéről, térképeken és lexikonokban már nem található meg. Tanulmányában Balla ezzel szemben Nagydobronnyal kapcsolatos szócikkeket idéz, és térképeket prezentál - ukrajnait, magyart egyaránt.

Egy 2002-es Magyar Szemlében megjelent őszinte vallomásában még a későbbi „legendavadász” Skultéty is beismerte: 1980-ban készült, a kárpátaljai magyarság helyzetét feldolgozó tanulmányában maga is felült a szóbeszédnek. „’A törzsében színmagyar – nyilván újjáépített – Nagydobronyban’ – írom a 130. oldalon. Pontosan emlékszem, mennyire haboztam a ’nyilván újjáépített’ szavak közbeiktatásánál. Valaminél, amiről nem volt semmilyen bizonyítékom, de amit akkor lehetetlennek éreztem, legalább így, meg nem említeni. A nyugati magyar politikai irodalomba annyira tényként ivódott be Nagydobrony 1946. évi szétbombázásának a híre, hogy a nagyközség nevét csak úgy, minden megjegyzés nélkül, érzésem szerint nem írhattam le. Ugyanúgy ténynek számított, mint Recsk, amelyről az egyetlen Nyugatra sikeresen kimenekült szökevénynek is alig-alig hittek, de Magyarországon belül is csak kevesen tudtak arról, hogy az ország szívében szibériai mintájú, titoktartással és félelemmel körülvett kényszermunkatábor működik” – írja Skultéty, hozzátéve, hogy csupán a Kádár-korszak vége felé érkezett meg Nyugatra a cáfolat.

Mi állhat a legenda mögött?


Sokáig beszélni sem szabadott róla, de ma már ismert tény, hogy a kárpátaljai magyarok igencsak megszenvedték a szovjet csapatok bevonulását. Nagydobronyban 1944 októberének végén jelentek meg az első szovjet katonák, és míg Csapnál állt a front, a hadsereg egy hónapon át községben tartózkodott – írja Móricz Kálmán Nagydobrony című könyvében. Egy november 18-án kihirdetett parancs értelmében – a kommunisták és a „megbízható” emberek kivételével - minden 18 és 50 év közötti férfit háromnapi munkára köteleztek. Közel négyszázan indultak e rendelet értelmében a szolyvai haláltáborba, onnan pedig Ukrajna és Oroszország belseje felé. A háromnapi munkából sokan csak évek múlva, és közel százan soha nem tértek haza. Kárpátalja egészét tekintve a magyar lakosság létszámbeli vesztesége nagyobb volt a megtorlások következtében, mint a háborús cselekmények okozta vérveszteség[5].

A háború és az elhurcolások végeztével a helyiekre újabb próbatételek vártak: Ungváron megkezdődött a közös gazdaságok erőszakos megszervezése. Az első kolhoz, hosszas ellenkezés után, 1948 tavaszán jött létre. Ekkorra azonban az emberek többsége már az azévi termést várta, amit a korábbi ígéretek szerint maguk arathattak volna le. Időközben azonban határozat született arról, hogy a termés a kolhozt illeti. Az aratókat katonák vették körül, és az ellenszegülőket a Kistemető utcában gyűjtötték össze. A hírre a falu lakossága összefogott, a központba vonult, de az ott összegyűlt fegyveres túlerő láttán meghátrált. Az áldozatok nélküli megmozdulást követően négy embert elítéltek, a gazdáktól elvették mindenüket, a határt pedig kollektivizálták.

A korszakot megélt nemzedékek tudatából sokáig nem sikerült kitörölni ezeknek az éveknek a tapasztalatait – emlékeztet Balla Gyula, hozzátéve: az igazai rehabilitációt csak a Hruscsov-korszak hozta meg a kárpátaljai magyarság számára is. Mint ahogy Kovács Vilmos és Benedek András közös tanulmányukban fogalmaztak: „a kárpátaljai magyarság – főleg a csekély számú értelmiség – a negyvenes és az ötvenes években még sokáig érezte, ezen a vidéken legháládatlanabb szerep magyarnak lenni: rajtuk mindenkinek van rúgnivalója …”.

Balla szerint a magyar etnikumot ért csapások közepette jelentős károk érték Nagydobronyt is, de a falu vesztesége nem volt nagyobb, sem kisebb, mint a vele azonos sorsú magyarlakta településeké. Valószínűnek tűnik, hogy az 1948-as lázadásnak a híre jutott el később, jelentősen kiszínezve a nyugati magyarsághoz, és ebből indult világkörüli útra a Nagydobrony elpusztításról tudósító legenda. A hidegháború korszakában a nyugati sajtónak jól jött minden sztori, ami a másik fél kegyetlenségét bizonyította. Az sem volt baj, ha a történet ingatag lábon állt, és a szemtanúk elbeszélései több ponton is ütköztek egymással – a vasfüggöny túloldaláról úgysem jutott át a cáfolat.

Ugyanígy maga a szóbeszéd sem ért el azokhoz, akikről szólt. „A helybeliek körében ez a legenda teljességgel ismeretlen volt. A 90-es évek elejéig nem nagyon jutottak el ide hírek a nyugati világból – mutat rá Móricz Kálmán, hozzátéve: ugyan kitalált történettel állunk szemben, de akár igaz is lehetett volna. A szovjet megszállók a háború után bármit megtehettek az ellenségként kezelt magyar lakossággal, és sok mindent meg is tettek. Elég, ha csak a magyar férfi lakosság tízezreinek elhurcolására vagy a kolhozosításra gondolunk. Jóllehet a bombázás nem abban a formában valósult meg, mint ahogy azt a legenda őrzi, mégis jól szimbolizálja a korabeli kegyetlen eseményeket – véli Móricz.

_____________________

[1] Ugyan - mint az a későbbiekben kiderül - nem egyetlen forrás volt, de az 1916-os kiadású Révai Lexikon 14. kötetében valóban van egy bejegyzés a településről. Nagydobrony: kisk. Bereg vm. mezőkaszonyi j.-ban, (1910) 3033 magyar lak., postahivatallal; u. t. Bátyú. Már 1272. mint királyi birtok említtetik, a XIV. sz.-ban a Dobronyi család birta; utóbb a Dobó és Daróczi nemzetségre szállt, 1638 óta a Rákócziak birták. Most a Schönborn gr. család tulajdona.

[2] Balla Gyula: Nagydobrony – Egy falu, amely a térképen is megtalálható. Magyarságkutatás 1988.

[3] Skultéty Csaba: Nagydobrony – Egy legenda kérdőjelekkel. Magyar Szemle, 2002. október

[4] Az e bekezdésekben idézett forrásokat ez utóbbi könyvből szemezgettük ki.

[5] Balogh Sándor: Magyarok kollektív felelősségre vonása. História 2005/9. p. 11.

 

Szószedet: Móricz Kálmán | Nagydobrony | Balla Gyula | Kocsi István | Árkay László | Sisa István | Hokky Károly | Sulyok Dezső | Andreánszky István | Skultéty Csaba | Váradi-Sternberg János | Dupka György | Horváth Sándor | Balassa Iván | Benedek András | Emigráció



_______________
Részlet az alábbi könyvből:
Marinov Iván, Dezső András, Pál Attila:
Legendavadászat
Szóbeszédek, tévhitek, átverések nyomában
HVG Könyvek, Budapest 2006.
ISBN: 963 8525 86 6
Közlés a szerző és a kiadó hozzájárulásával
karpataljai-nagydobrony.jpgLevelezésben állván az Urban Legends portál szerkesztőjével és szerzőjével, egy ízben rákérdeztem Marinov Ivánnál, ismeri-e Nagydobrony legendáját. Nem ismerte, de érdekelte. Megírná. Megadtam a kezdéshez a forrásokat és kontaktokat. Így született a fenti cikk, a megjekenésre nem a portálon, hanem egy akkor már készülő könyvben került sor. 

Mozgó Világ - 24. (2006. dec.)

Balla D. Károly 

DALÍ ÉS DOLÝK

Egy manzárdőr feljegyzései, 2006. november

Bizony, ha az embert azzal hívják avantgárd irodalmi est megtartására Európa újdonsült kulturális fővárosába, hogy szereplése a Salvador Dalí-kiállításnak lesz egyik kísérőrendezvénye, akkor nem árt jól felkötni a gatyamadzagot. Épp azon voltam, hogy illendően megszeppenjek a katalán mester nyomasztó zsenialitásától, ám felötlött bennem: ha valaki, akkor éppen ő volt az, akitől távolt állt a tekintélyelvűség, aki fittyet hányt bármire, amit mások imádtak, tiszteltek, piedesztálra emeltek, így talán égi műterméből letekintve nem találja teljesen méltatlannak, ha szerény íróféleként képeinek holdudvarában különösebb meghatottság nélkül mutatkozni merészelek.

De más módon is segítségemre sietett a nagybajuszú (Nana, azért ne bratyizzunk! – emeli fel aranynyelű sétabotját).

Első dolgom volt, hogy az interneten böngészni kezdtem a Pécsi Művészetek Háza honlapját, mit is írnak erről a kiállításról, mihez lehet és kell viszonyulnom. A Dalít bemutató első bekezdést olvasva egy ponton furcsa érzésem támadt: „Újszerű látásmódja, szélsőségesen szenvedélyes és exhibicionista alkata örökös botrányhőssé tette. Ekként alkotott, szeretett, élt, miközben fenekestül felforgatta a 20. századi művészetet. A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyit és tetőz be egy korszakot.” (Dőlt kiemelés tőlem.)

Hm. Ez olyan, mintha én írtam volna. Vagyis… Ezt én írtam. Az ember néhány év távlatából is felismeri a saját gondolatát, szóhasználatát. Igen-igen, ez az én megfogalmazásom. De hogy kerül ide? És főleg: honnan?

Bizony, kellett egy kis nyomozást folytatnom az interneten, amíg nyomára bukkantam a forrásnak és a bizonyítéknak. A következők derültek ki.

2003-ban egy rövid időre bekapcsolódtam a Wikipédia nevű internetes enciklopédia építgetésébe. Az évek óta gazdagodó angol nyelvű verzió mintájára létrejött magyar „wiki” akkor még eléggé ismeretlen volt a szörfölő közönség számára. Az ötletet, hogy egy lexikont maguk a felhasználók szerkesztenek, remek játéknak gondoltam, de hogy tudományos hitelességű információk tárházává válhat, abban erősen kételkedtem. Így aztán kicsit meg is tréfáltam szerkesztőit azzal, hogy nem csupán valós szócikkek megírásával járultam hozzá a munkához, hanem elhelyeztem néhány fiktív fogalom definícióját is. Erre persze rájöttek a külső szerzőket időnként felülbíráló belső, ugyancsak önkéntes wikipédisták, elmeszüleményeimet kivonták a törzsanyagból, és mivel gyanússá váltam, igaz értelmezéseimben is kételkedni kezdtek. Pedig milyen jókat írtam Heidegger Semmijéről… No, azért akadt olyasmi is, aminek az érvényességét utóbb mégis elfogadták, így a Salvador Dalíról a Wikipédiában olvasható szócikk két és fél mondat erejéig most is az én három évvel ezelőtti, kicsit talán szubjektív megfogalmazásomat tükrözi. Ennek utána is lehet menni, hiszen az enciklopédia szerkezete olyan, hogy rögzítésre kerül minden korábbi változat, fel lehet fedni az oldal történetét, így megtaláltam 2003-as első bejegyzésemet (Dalínak addig nem volt szócikke), és mivel előzőleg regisztráltam magam a honlapon, így a nevem is visszakereshető volt. Így akár bizonyítani is tudom szerzőségemet, ám sietve hozzáteszem, a szabad lexikon egyik ismérve éppen az, hogy a benne található információk közkincsnek számítanak, ennek tudatában gyarapítják a közreműködők. Nincsen tehát copy right-om a fentebb kiemelt szövegrészre, s ha lenne, sem élnék vele, a dolog érdekessége éppen az, hogy akkori megállapításaim kiállták az idő próbáját, alkalmasnak mutatkoztak a későbbi felhasználásra és arra, hogy egy komoly intézmény honlapján és programfüzetében a festőóriás jellemzéséül szolgáljanak.

Ezzel, úgy éreztem, meg is váltottam illetékességem belépőjegyét Dalíhoz – és fesztelenül készülhettem pécsi szövegperformanszomra.

  *

A Kárpátalja Magyar Főiskola egyik kutatója kérésemre (egy terjedelmesebb esszém megírásához) nemrégiben rendelkezésemre bocsátotta egyelőre csak angolul megjelent tanulmányának 1  magyar szövegét. Az kárpátaljai magyarság lélekszámának alakulására vonatkozó adatok közismertek voltak számomra (a 10 évente végzett népszámlálások közti időkben kb. 3-5 ezer fős csökkenés), meg inkább az lepett, hogy a fogyásnak a számok szerint kétszer ekkorának kellene lennie, ugyanis nagyjából ötezret egyfelől a negatív természetes szaporulat eredményezne, másfelől cirka ugyanennyien költöznek el, települnek át Kárpátaljáról, a kettőnek együtt tehát tízévente 10 ezres veszteséggel kellene járnia. Az ellenmondásra a kutató nem keres választ, én is csak tippelem: alighanem még mindig tart az a rendszerváltáskor indult folyamat, hogy azok is magyarnak kezdik vallani magukat, akiket korábban máshová sorolt a statisztika, illetve a vegyes házasságokban született gyermekeket, úgy tűnik, gyakran magyarnak íratják – így ezek a tényezők részben „visszatöltik” a magyarság lélekszámát, ezért a fogyás csak feleannyi, mint a negatív népszaporulat és az elvándorlás együttesen eredményezné.

Sajnos számszerű bizonyítékokat találtam arra a korábbi feltevésemre, amelyet csupán személyes tapasztalatok alapján szűrtem le. Eszerint a (főleg Magyarországra) kivándorló kárpátaljai magyarok nagy többsége értelmiségi és/vagy fiatal.

A kutató egy 146 fős mintán végzett kérdőíves felmérés adatait adja közre. 15-27 év közötti magyar fiatalokat kérdeztek meg nemcsak saját szándékaikról, hanem arról is, vannak-e a rokonságukban  áttelepültek, s ha igen, mi a végzettségük.

A felmérés szerint a megkérdezettek 71 %-ának van olyan rokona, aki a szülőföldjéről végleg más országba költözött. A hozzátartozók 86 %-a Magyarországra települt át. A kivándoroltak végzettség szerint megoszlása pedig a következő: elemi 2 %, általános 7,4 %, közép 6,8 %, szakközép ill. technikum 30,4 %, főiskolai 25 %, egyetemi 28,4 %.

A kérdezett fiatalok 27,8 %-a nem kívánja elhagyni szülőföldjét, 50,4 %-ukban felmerült a kivándorlás gondolata, 21,7 %-uk pedig már el is döntötte, ha lehetőség adódik rá, akkor más országba költözik.

A két adatsor alapján készített saját összegzésem sajnos a legrosszabb sejtéseimet is felülmúlja. A külföldre távozó kárpátaljai magyaroknak legalább a háromnegyede diplomás (szakirányú közép vagy felsőbb fokú végzettséggel rendelkezik), és az itt élő a fiataloknak alig több mint egynegyedéről mondató el, hogy nem kívánja elhagyni az országot. Amennyiben az adatok helytállóak és a felmérés reprezentatívnak tekinthető, az a kárpátaljai magyar közösségnek – mint működő egésznek – a biztos megszűnését vetítik előre, hiszen éppen annak a két rétegnek a képviselői  (a magasabb végzettségűek és a fiatalok) hagyják el a térséget, akiknek a szellemi és biológiai reprodukciót kellene biztosítaniuk. Az átlagában egyre iskolázatlanabbá váló és látványosan elöregedő kárpátaljai magyarság – mint közösség – ezzel véglegesen elveszti versenyképességét, felmorzsolódásra és megszűnésre van ítélve.

Annak a sokszor hangoztatott, de működni még senki által nem látott egységes magyar nemzetstratégiának alighanem ebből a tényből kellene kiindulnia ahelyett, hogy a szülőföldön marasztalás szigorú elve és a kettős állampolgársággal való felelőtlen kecsegtetés ellentmondása között, mint szarva közt a tőgyét, keresi a megoldásokat.

 *

Két újabb hónapot tölt Kárpátalján ifjú filosz barátom (barátnőm, mondanám, ha nem lenne félreérthető), a kedves, szép és magyarul egyre folyékonyabban beszélő Bella, akivel vagy négy évi levelezés után tavaly ősszel személyesen is megismerkedhettem, amikor először érkezett Ungvárra. Ereiben szlovák, ruszin, magyar, szász vér keveredik, laptopjában különböző nyelvű tanulmányok. Eredetileg Dolýkova a vezetékneve, mivel a szlovák törvények szerint a nők nevéhez sokáig kötelezően hozzátartozott az -ova végződés, még ha külföldi is volt az illető, pl.: Sophia Lorenova), néhány éve azonban elfogadott a parlament egy törvényt, amelynek alapján ez már nem tehető kötelezővé. Így például a szlovákiai magyarok, ha új keresztlevelet kérnek ki (ami, mint megtudtam, ingyenes és formális procedúra, akár levélben is el lehet intézni), hivatalossá tehetik ovátlanított vezetéknevüket. Néprajzos barátom ugyancsak néprajzos felesége Juhászovából így lett Juhász. Bella pedig, mielőtt prágai angol gimnáziumából egy Nagy-Britanniai egyetemre felvételizett volna, hasonlóan járt el, így most ő Dolýk, édesanyja viszont továbbra is Dolýkova, mivel a mama nem kért változtatást… S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a verselni kezdő ifjú hölgy keresztnevét is megváltoztatta, szerinte publikációk fölött a Bellánál jobban fest az Arabella. A szedők, korrektorok és tördelőszerkesztők számára külön örömöt szerző ékezetes elýpszilonhoz képest ez már igazán semmiség…

Bella tavaly elnyert egy EU-s ösztöndíjat, lassan elkészül nagy munkájával: „The Influence of the Europaen Cultural Traditions on the Mythological Stories of Subcarpathian Ruthenians” – ha jól másoltam át a hosszú és bonyolult címet. Munkatervének megfelelően másodszor érkezett helyszíni kutatásra, teljesen bele van zsongva a témájába. Néha úgy látom, mintha identitását szinte kettészakítaná a modern európai műveltség és a ruszin ősiség. Bár angol nyelvű környezetében napjainak nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, aközben egyre nagyobbá válik benne a civilizáció és a mítosz közti szakadék. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, meghasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít az európai kulturális kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe és pogány hitvilágba kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok voltaképp ukránok, mondja mosolyogva reggel a tanárának; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak a menzán; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumer dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.


1Molnár D. István: Migrational attitudes of Transcarpathian Hungarian Youth in 2004. Edited by Süli-Zakar István. Cross-border Co-operations. Schengen Challenges. Kossuth University Press. Debrecen.

_______________

Honlapajánló:

Magyar etruszkok szövetsége

Pechünkre Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) az elnöke már megint szót emelt a határon túl élő több millió magyar érdekében és újabb referendumra készül, szerinte eljött az ideje a kettős állampolgárságot érintő második népszavazásnak.

Ó jaj! Nincs még elég baja a magyarságnak, lehet fokozni a megosztottságot és a feszültséget, íme, hogyan kell ostoba elszántsággal tenni azért, hogy az ellenszenv gyűlöletté fokozódjon. Ha bejött egyszer, két éve, miért ne jönne be újra! Ebben a pattanásig feszített hangulatban csak ki lehet valami nyálfreccsentő vicsorgást provokálni a határon túliság amúgy már döglődő kutyájából.

Hogy a helyzet még cifrább legyen és valamivel kellemetlenebbül érintsen, az eddig kevésbé eszementnek gondolt kárpátaljai magyarságszervezet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) éppen most szűrte össze a levet Patrubánnyal. Előbb az UMDSZ-közeli Kárpáti Igaz Szó közölt terjedelmes interjút az MVSZ-elnökkel, aki sok egyéb ostobaság mellett még a magyarok őstörténete ügyében is állást foglalt, nem kevesebbet állítva, mint hogy "ma már tudjuk: Itáliában 3000 évvel ezelőtt az etruszkok magyarul beszéltek, s felfedeztük a madjar törzset Kazahsztánban". Majd 2 nappal később arról olvashattam tájékoztatást, hogy új MVSZ-vezetőket választottak Kárpátalján. Ennek az a lényege, hogy az Országos Tanács elnöki posztjából kiakolbólították a KMKSZ-es Soós Kálmánt, aki tétlenkedésével "a szervezeti élet pangását" okozta, helyette az UMDSZ-es Ambrus Pál került, és maga a Tanács csupa UMDSZ-legénnyel töltődött fel, Pirigyi Béla lett az alelnök, az elnökség további tagjai pedig Zubánics László, Dupka György, Kincs Gábor (valamennyien az UMDSZ Országos Tanácsának tagjai). A két szervezet összeszövődése immár nem lehet kétséges. Faramuci azonban annál inkább!

Nem kétséges, hogy ennek a nagy összeborulásnak a hátterében a közös ellenséggel szembeni szövetkezés áll, hiszen a KMKSZ mindkét szervezetnek igencsak a bögyében van. Patrubánynak jól jön, hogy a személyes ellenségévé vált Kovács Miklóst és klánját lecserélheti az ellenérdekelt csapattal, az UMDSZ-nek pedig jól jön az is, hogy valaki újra kiteregeti a sajtó nyilvánossága előtt a vereckei emlékműre szánt dollárezresek elsikófálását, de ennél is jobban jön, hogy folyamatosan megkérdőjelezett magyarságukat (emlékezzünk állandó jelzőjükre: magyarul beszélő szocdemek) most egy mélymagyar szervezet legitimálja.

Csak azt nem tudom, mindezt hogyan fogja a kárpátaljai magyarságot ukrajnai szinten képviselő UMDSZ összeegyeztetni a szocialista-liberális kormánykoalíció iránti hangsúlyos lojalitásával, és miként lesz képes úrrá lenni skizofréniáján például akkor, amikor a kettős állampolgárság ügyében tartandó népszavazáson két szögesen ellentétes nézetet egyszerre kell majd képviselnie.

Bár nem kell őket félteni, bizonyosan feltalálják magukat, magyarázatul talán eldünnyögnek pár keresetlen etruszk mondatot.

Hatajkodom a Nemzeti Szövegtárban

Kárpátaljai Nyelvi Korpusz

google-kereses.jpgKeresésben a Google az első. De lehetségesek speciális keresések is. Pl. a hatajkodik szóra, jelentésére.

Még nincs egy hónapja, hogy immár működik, azaz "kereshető", kutatói és egyéni célokra ingyenesen használható a Magyar Nemzeti Szövegtár. A projektum fontos mozzanata, hogy a nemzeti nyelvi korpusz kiegészült a határon túli magyarság szóállományával. A pontosság kedvéért idézek az MNSZ honlapjáról:

"A Magyar Nemzeti Szövegtár (MNSZ) munkálatai 1998 elején kezdődtek el a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztályán Váradi Tamás vezetésével. A cél egy 100 millió szavas szövegkorpusz létrehozása volt, amely lehetőségeihez mérten reprezentatívan tartalmazza a mai magyar nyelv jellegzetes megnyilvánulásait. A munkálatok 2002-től a Kárpát-medencei Magyar Nyelvi Korpusz projekt keretében kiegészültek a teljes Kárpát-medence magyar nyelvhasználatára kiterjedő gyűjtéssel. Itt a cél egy 15 millió szavas határon túli korpusz létrehozása volt. "

Ebből a 15-ből mintegy 3 millió szót tesz ki a kárpátaljai állomány. Ennek felgyűjtését és feldolgozását a beregszászi főiskola fiatal kutatói végezték. A dolog nem kis mértékben érint engem is, hiszen, mint olvasható is egy 2003-as anyagban, a Kárpátaljai Nyelvi Korpusz forrásai között az itteni sajtóorgánumok mellett egyedüli magánszemélyként és íróként én szereplek, a szépirodalmi részt az én szövegeim alapján állították össze. Ez persze nem különösebb dicsőség és leginkább csak praktikus okai vannak: egyfelől a helybéi magyar írók közül csupán nekem van honlapom, ahonnan gyűjteni lehetett, másfelől egyedül én tudtam egymillió karakternyi digitális szépirodalmi szöveget kérésükre átadni (két regény, novellák, versek). Így hát kis nagyzolással és túlzással szólva a Nemzeti Szövegtárban a kárpátaljai szépirodalmat az én életművem képezi.

Tegnap kerítettem rá alkalmat, hogy a projektum működését kipróbáljam. A nyitó oldalról indulva bárki regisztrálhatja magát, csak ezután lehet használni a Keresés opciót (jobb hasáb). (A rendszer számos finomítást tesz lehetővé, mód van a régiók, nyelvi tétegek vagy szófajok szerinti szűrésre.) Beléptem és töprengeni kezdtem, vajon melyik lenne az a magyar szó, amely sehonnan máshonnan, csupán és kizárólag az én valamelyik írásomból kerülhetett be a több mint 187 millió szót tartalmazó Nemzeti Szövegtárba. Kis gondolkodás után ezt a szót ütöttem be: hatajkodik. A rendszer mindössze két találatot adott ki. A találat előtti kis sorszámra húzva az egeret lehívható a forrást. Ha a keresett szó szövegkörnyezetéből ("Olyankor óbégat, hatajkodik... Vagy ha nagyon éhes") nem jöttem volna rá, megbizonyosodhattam arról, hogy minkét találat az én Álomszarvas c. novellámból való, épp csak a második esetben nem a novella, hanem a kötet van feltüntetve. No, innen nem volt megállás, még egy órát játszadoztam a rendszerrel. Közben megállapítottam, írói leleményeimet, szóalkotásaimat kiszűrték. Az összmagyar nyelvi korpuszban nincs benne a nálam novellacímben szereplő álomszarvas, mézeskönyv vagy főilluminátor. Több olyan szót is találtam, amelyet a feldolgozott anyagban rajtam kívül alig használtak mások (Tarantella, nirvána, visszaszületés), de elég sokáig keresgéltem, amíg újra olyanra bukkantam, amely kizárólag nálam fordul elő. Ez volt: kanyarításnyit.

___________________________

Hatajkodik jelentése

Hangosan, erőszakosan ágál, követel, dühöng, felindulva győzködik, bizonygat vagy kifogásol

Egyéb lehetséges jelentések (egyben szinonimák): tülekszik, hadakozik, ölre megy, ökölre megy, tusakodik, viaskodik, tülekedik, dúl-fúl, mérgelődik, morog, tombol, tajtékzik

Frissítés. Hatajkodik kulcsszóval a Google engem hoz az első helyre. Hatajkodás, hatajkodó

Mozgó Világ - 18. (2006. máj.)

Balla D. Károly

Avantgárd szülőföld

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. április.]

Kamasz koromban sokat kacérkodtam az izmusokkal. Talán József Attila korai szürrealizmusától indulva találtam rá Kassákra, s onnan visszafelé jutottam el Bretonig, Tristan Tzaráig. Roppant izgalmasnak találtam a dadaisták művészi forradalmát, alkatilag alkalmasnak éreztem magam a konvenciók elvetésére, az irodalmi kísérletezésre. Aztán eltávolodtam az avantgárd törekvésektől, magam is elfogadtam azt a hamis képzetet, hogy kisebbségi helyzetben a költőnek mindenáron közérthetőnek kell lennie, csak így szólíthatja meg azt a közösséget, amellyel szemben kötelességei vannak. Közösségi költő lettem, ám továbbra is érdekelt minden, ami neo- és poszt-, ami felrúgja a tradíciókat és új utakat keres. Járattam a régi Mozgó Világot, és az Új Symposoin, a Jelenlét vagy a Magyar Műhely egy-egy kalandos úton hozzám eljutó száma mindig élményt jelentett. Az így ért hatások sajátosan keveredtek hagyománytiszteletemmel.

Aztán (talán 1988-ban) megismerkedtem Nagy Pállal, a Magyar Műhely alapító szerkesztőjével, barátságba keveredtünk, váltottunk néhány levelet. Okos érveit, amelyekkel felfogásom hibáira mutatott rá, akkor elvetettem, ám az avantgárd iránti vonzalmam erősödött. Később szerzőjük lettem, a kilencvenes évek elején néhány találkozójukon is részt vettem.

Egyik konferenciájukra ungvári barátom fuvarozott el, aki szobafestőből éppen akkor avanzsált műkereskedővé, galériaigazgatóvá. Elragadtatással szemlélte a kamaratárlat darabjait, élvezte az installációkat, performanszokat. Ám az elméleti előadások megfeküdték a gyomrát. Amikor a jeles esztéta hosszasan, sok szakszó kíséretében a vizuális kultúra transzformációjának az aspektusait taglalta, a barátom felállt a hátsó sorban és a következő bejelentést tette: „Én mint ungvári szobafestő, ezzel nem értek egyet!” Majd leült és nem szólt többet. Mindez senkiben nem keltett megütközést, avantgárd találkozóba belefér az ilyesmi, sokan hihették, ez is része az előadásnak.

Itthon elmeséltem az esetet, Évával azóta is emlegetjük, s ha valami nagyon csípi a szemünket, szívesen idézzük barátom magvas kinyilatkoztatását.

*

Régen túl vagyok rajta, hogy megítéljem azokat, akik elköltöznek Kárpátaljáról. Valaha kicsit rosszallóan fogadtam az ilyesmit, csóváltam a fejem amiatt, hogy „nekünk itt majd nehezebb lesz nélkülük”, de beláttam, mindenkinek joga van a személyes boldogulásra, és ha ezt nem látja kis pátriánkban megvalósíthatónak, akkor…

Most mégis rossz érzésem keletkezik egy költőnk távozása miatt. Emberileg persze megértem. Ám tudom, költészetének egészét a szülőföldhöz való ragaszkodásra alapozta, másról sem írt világéletében, minthogy összenőtt a tájjal és a táj emberével. Nemcsak hozzájuk szólt, hanem a nevükben is, mint arra kiválasztott, aki bajaikat az éghez felpanaszolja. A beregi rónából nőtt ki életműve, köze volt minden itt lakóhoz, élete részesévé tett minden követ, bokrot, madarat, folyót és templomot. Jellegzetes fánkhoz, az akáchoz hasonlította magát: „ölelem gyökereimmel ezt a hazát” – írta; megszólította a gesztenyéket: „Közös sorsért, közös hazáért / sikoltoznak a gesztenyék” – írta; átélte a lenvirágok szerepét: „a mezőt öleljük egyre lassabban növő gyökereinkkel” – írta;

 

E föld bölcsőm és eredőm,
itt markolt kapát minden ősöm.
Új sarjak simítják lábam,
itt van jussom borban, búzában.
Itt eszméltem a szó ízére,
anyám haja itt ért fehérre,
s lábam apró lába nyomát
itt növik be az ibolyák – írta;

Árokparton kaszások jönnek,
megállnak és visszaköszönnek.
Rám néznek fáradt asszonyok.
Most érzem csak: itthon vagyok – írta;

Hazám e táj. Erdeje, rétje
megfáradt emberek menedéke.
Itt esti csillagokban égnek
elporladt, titkos nemzedékek.
E kicsiny föld népének sorsát
ma munkáskezek kovácsolják,
s osztozik benne minden társam,
ki hittel hisz a tisztulásban – írta;

 

Az embernek ha búja van,
s kitárt szíve páncéltalan,
szülőföldjének könyörög,
hogy óvják éltető rögök

– írta. Most pedig Budapest egyik külső kerületében egy sorház sokadik emeletének a magasában gondol a hazai akácra, lenre, a kaszásokra és a fáradt asszonyokra, akiknek szószólójául szegődött egykoron, s akik – ebben biztos vagyok – most sem vetik rá a szülőföld rögét.

*

Éppen tíz éve írtam első olyan esszémet, amelyben őszintén szembenéztem a kárpátaljai irodalom olyan problémáival, amelyeket korábban, nyilván önvédelemből, megkerültem. Nem volt könnyű belátnom, hogy húsz évet életemből alighanem egy tévhit szolgálatába állítottam.

Az 50-es években induló kárpátaljai magyar irodalomra érthető módon a személyi kultusz, a proletkult és a szocreál nyomta rá a bélyegét. Ettől a 60-as évek derekán egy szűk körű, fiatalokból álló írócsoport megpróbált eltávolodni, ám a kultúrpolitika „elidegenedésüket” a szovjet valóságtól megtorolta, a csoport működését és tagjainak szereplését lehetetlenné tette. Mentő intézkedésként a 70-es évek legelején új csoport került megszervezésre a magyar pártlap égisze alatt, amelyet irányítói újra a legpártosabb irányba terelgettek.

Ám ebben az új formációban mi, előbb tízen-, majd huszonéves fiatalok – inkább ösztönösen, mint tudatosan, inkább kényszerből, mint jókedvünkben – kialakítottunk egy sajátos írói magatartásformát: megírtuk a kötelező pártos penzumot, ám aztán a Lenin, béke-, munkás-, forradalmi és más verseinkkel elnyert bizalommal élve (visszaélve) igyekeztünk őszintébb hangot megütni: már nemcsak táj- és szerelmes verseket kockáztattunk meg, hanem művelni kezdtük a gondolati lírát, egyikünk a népdalhoz, másikunk a történelmi hagyományokhoz, harmadikunk az izmusokhoz nyúlt vissza óvatosan, és ha nagyon burkoltan és szőr mentén is, de néha csipetnyi burkolt társadalomkritikát is megengedtünk magunknak. Ha a mimikri nem sikerült elég jól, versünk fölé odaírtuk, hogy József Attilát olvasva vagy hogy A kikötött Rocinante monológja – ezzel levédtük magunkat és fedezve érezhette magát szerkesztő és kiadó is: kérem, itt nem a szovjet valóságot éri bírálat, ez irodalmi reminiszcencia. A kaméleonkodás nem volt valami dicső dolog, de eredményesnek látszott: anélkül, hogy teljesen feladtuk volna esztétikai elveinket és az igazmondás igényét, mégis megszereztük a magasan ülők bizalmát. Idővel ránk, fiatalokra bízták a csoport vezetését (80-as évek eleje), és azt is elértük, hogy a korábban szilenciumra ítélt társaink is újra publikálhassanak. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, írtunk és publikáltunk, jártuk a vidéket, hetente író-olvasó találkozót tartottunk iskolákban, művházakban, községi klubokban, vetélkedőket és irodalmi esteket szerveztünk. Pezsegtünk, mint Plusssz-tabletta a reklámfilmben. 

A ránk telepedő ideológia-politikai elvárások alóli ki-kibújás mellett még egy állandó problémával kellett megküzdenünk. Ahhoz, hogy eredményesek tudjunk lenni, hogy havonta új irodalmi összeállítással jelentkezhessünk a pártlap hasábjain, hogy önálló köteteket mutathassunk fel és hogy elhitessük (magunkkal és a hatóságoknak), itt nem 4-5 önjelölt költő szereplési vágyáról, hanem jelentős szellemi kirajzásáról van szó, olyan szellemi potenciálról, amely méltán követelhet magának teret, újságoldalt, szereplési lehetőséget, folyóiratot – nos, ehhez „tömegességet” kellett mutatnunk, ezzel demonstrálhattuk, hogy van kárpátaljai magyar irodalom. Így aztán a roppant szerény felhozatal mellett igencsak megbecsültük, aki két sorvéget össze tudott rímeltetni és egy történetet kerek mondatokban képes volt elmondani. Sorra avattuk a költőket és írókat. Kit érdekelnek az esztétikai finomságok, amikor a magyar szó megmaradásáról van szó!

Igen: nagy lelkesedésünkben rögvest legyártottuk a magunk ideológiáját: feladatunk, hogy ápoljuk anyanyelvünket, nemzeti hagyományainkat, és amennyire lehetséges, jelenítsük meg a szovjet körülmények közepette sikeres magyarságot. Ebben a nagy vállalásban a vers és a novella csupán munkaeszköznek számított, alárendeltük a közérthetőség kívánalmának.

Ám a nagy misszió túlnőtt rajtunk. Nem csoda, hogy 90-ben így maradtunk.

Többségünk nem vette észre, hogy megszűnt a cenzúra, bármit írhatunk és publikálhatunk – ám az olvasó nem várja az igazságok burkolt kimondását a költőtől akkor, ha az újságok sokkal vaskosabban megírják a valóságot.

Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.

Mivel magam a legelkötelezettebb irodalomcsinálók közé tartoztam, kollégáim eléggé zokon vették tőlem, amikor először fejtettem ki fenti véleményemet. Ugyancsak megorroltak rám, amikor csak a saját köreik újrataposására képes tekintélyes alkotókat mellőzve tizenéves fiatalokat kezdtem támogatni, akiknek nem kellett levetkezniük helybéli irodalmunk kényszerű hagyományait, lévén soha nem is öltötték magukra őket: a 90-es években indult pályájuk, csak hallomásból ismerték a szocreált, mit sem tudtak a minket megnyomorító „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” skatulyáról, amelybe a szovjet kultúrpolitika helyezte műveinket. A fiatalok jöttek, avantgárd és posztmodern verseket írtak és nem értették, miért éri őket az idősebb kollégák részéről nem csupán elutasítás, hanem súlyos bírálat is. A régi misszióba csontosodottak részéről elhangzó vádak pedig kísértetiesen hasonlítottak az őellenük 25 évvel korábban felhozottakra. Elidegenedés a valóságtól, a közösség érdekek mellőzése, nyelvrontás…

Én pedig az ifjak mellé álltam. Folyóiratom velük lett tele, kettejüket később az első kötethez is hozzásegíthettem. Közben vizsgálódtam: miként is állunk értékek terén, mit tudunk felmutatni, régi írásaink közül mi állja meg a helyét mai szemmel is – és mi az, ami csupán a szükségben-szűkösségben látszott irodalomnak, mi az, amit a cenzúra felhajtó ereje emelt értékké, és annak hiányában sután hullott vissza a porba.

Társaim, akikkel végigbrüsztöltünk két évtizedet, azzal vádoltak, hűtlen lettem elveimhez, hozzájuk, a közösséghez. Én pedig egyre nagyobbnak láttam a szakadékot a saját úton indulók, hagyománytörők „nem-kárpátaljai” jellege és a helyi tradíciókba belecsontosodó, azokat klisének használó kollégák írói magatartása között, így vetemedtem arra a kijelentésre, hogy kis literatúránk megszűnőben van, hiszen az a része, amelyik irodalom, egyre kevésbé kárpátaljai, amelyik viszont kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom.

Ezzel véglegessé vált szakításom azzal a felfogással, amelyet majd egy emberöltőn át sajátomnak éreztem. Meglehet, lélekben messzebbre emigráltam, mint a beregi tájtól a budapesti lakótelepig jutott költőtárs.

*

Évának nem tetszik, hogy politizálok. Hogy elkötelezem magam. Hogy kikérem magamnak, ha egy pártelnök kéretlen levelet ír nekem. Hogy rámutatok arra, melyik párt viszonyul álszenten a határon túli magyarság kérdéséhez. Hogy felszisszenek, ha ötmillió külhoni szavazóról hallok. Évának ez nem tetszik, szerinte az egyik oldal folyamatos bírálatával a másik oldal mellett látszom elköteleződni. Íróember ne tegyen ilyet, mondja ő. Legyenek elvei és legyen értékrendje, de ne érezze kötelességének, hogy napi rendszerességgel kikeljen azok ellen, akik ebbe az értékrendbe nem illenek bele. Ha mégis megteszi, beágyazódik, elköteleződik. Ezzel pedig saját szabadságát korlátozza, elüti magától azt a lehetőséget, hogy külső szemlélőként felülemelkedjen mindenfajta belharcon, napi csatározásokon, választási lázon (mikor e sorokat írom, épp a két forduló közt vagyunk).

Évának, mint mindig, igaza van.

Mégis: szükségét érzem tudatni azokkal, akik magukat nemzeti oldalnak nevezik, hogy politikájukkal én mint ungvári szobafestő, nem értek egyet.

_________
Megjelent kisebb rövidítésekkel: Mozgó Világ, 2006/május.

Orbán, mint Kovács szalmaszálja

Egy szűk hete foglalkoztam a kérdéssel: alighanem magyar Képviselő nélkül marad Kárpátalja a 2006-os ukrajnai választások után. Két mai lapban, a fekete és a zöld Kárpáti Igaz Szóban a feltételezésemet megerősítő újabb fejleményekről értesülhettem. Egyfelől Kovács Miklós KMKSZ-elnök az ukrán Nasa Ukrajina listáján neki kínált 247. helyet nem fogadja el (a Szövetségben állítólag csak a sajtóból értesültek róla, hogy oda felvették), másfelől Gajdos István  UMDSZ-elnök is megerősítette, hogy egyetlen ukrán párt listáján sem indul (savanyú a szőlő), mivel az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt elnöki tisztségét semmilyen kecsegtető eredményért fel nem áldozná (hogy más párt listáján indulhasson, a sajátjából ki kellene lépnie). Azt is megtudhattam, hogy - sejtésemnek megfelelően – Gajdosék tárgyalásokat folytattak a parlamentbe való bejutásra biztos eséllyel számító ukrán pártokkal, és ezek során „a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte.” De nem magának, szögezi le a pártelnök, hanem Tóth Mihálynak, az UMDSZ volt elnökének, aki 94-98 között már volt parlamenti képviselő. A szocialisták azonban csak a 80 és 90 közötti helyek egyikét ajánlották fel, és az UMDP ezt nem fogadta el, így ez az oldal sem tud magyar képviselőt juttatni az ukrán törvényhozásba.

Csak találgathatjuk, vajon azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a másik oldalon a 247. helyet, végleg elvesztette-e a mandátumszerzés lehetőségét. Az UMDSZ üzemi lapja, az Ukrajnai Magyar Krónika ugyanis nem tartja kizártnak, hogy „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint - ki tudja, miért cserébe - elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás szabatossága a Krónikásokat dicséri).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság egységes lenne és egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal jobb alkupozícióban lenne és jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar pártnak és a mögötte álló társadalmi szervezeteknek nem marad más hátra, mint az elszánt marakodás a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, lesz miről cikkeznem a következő hónapokban is.

Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása