Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. november
Nem túl magas az élvezeti értéke annak, ha az ember gipszbe tett és felpolcolt lábbal ágyban tölti a napjait. Ráadásul az ágy is lehetne kényelmesebb. Van is nekünk egy minden igényt kielégítő kétszemélyesünk az emeleten, oda viszont még a háziliftemmel sem tudok feljutni ülő helyzetben ágyúcsőként előre meredő lábam miatt (a lift akkora, hogy a kerekes székemben csak teljesen magam alá húzott lábbal férek el benne), így aztán a földszinti családi „kávézószoba” rekamiéjával kell beérnem. Ez ugyan lenyitva jókora, de a két rész közötti kis árok miatt terpeszkedni mégsem tudok rajta (töri az oldalam), a nagyobbik, külső fele pedig alig akkora, hogy hanyatt fekve a két karomat magam mellé tehetem. No persze viháncolni amúgy se lenne módom a párnákkal alápolcolt gipszbéklyó fogságában, mégis szűkösnek találom a helyet, jobban esne valamivel nagyobb tágasság. Az emeleti ágyunkat lehozni túl nagy cirkusz lenne, be se férne a rekamié helyére, az egész szobát át kellene rendezni. Bár családom készséggel hajlandó lenne erre, lebeszélem őket: helyzetem remélhetőleg átmeneti, ne forgassuk fel a házat. Nem mintha valami erős tartású beteg lennék, sokat nyűgösködöm, mindig szorít, vág, nyom valami, mint a borsószem-kisasszonyt. De a fekhely szűkösségét, minden egyéb körülménnyel szemben, ritkán kifogásolom. Nem is lenne illő gesztus tőlem, aki valaha egy lézerágyú melletti harminc centin is elaludtam.