Fodó Sándor
1940 - 2005
Nem tudom felidézni, mikor és hol találkoztunk először. Rémlik, hogy fiatalon meghalt akkori felesége, Lonci révén ismerkedtünk meg, de az biztos, hogy ez még csak valami felületes ismeretség lehetett.
Arra ellenben pontosan emlékszem, hogy amikor először felmentem hozzájuk, az milyen körülmények között történt. Egy nagyon pici, komfort nélküli garzonban lakott Loncival, a "túlahídi Gasztronom" mögötti udvarból nyílott a lépcsőházuk. A koszos, szemetes, az oszló szerves szemét bűzét árasztó belső udvaron keresztül éppen intenzíven párolgó húsárut szállítottak az élelmiszerüzlet raktárába, két-két ember cipelte a kisebb nyitott konténereket, benne mindenféle kolbász, virsli, szalonna, nyers hús; az állott és a friss bűz összekeveredett és én majdnem rosszul lettem, mire felértünk a lakásba.
Kis Kovács Évával voltam, ő vitt el először hozzájuk; 1979-et írtunk, azt hiszem. Mint ahogy nagyon sok mindenre akkori életemben, erre a látogatásra sem kerülhetett volna sor kis Éva nélkül. Része volt a beavatódásomnak, annak a szembesülés-sorozatnak, amelyről egy egész regényt kellett írnom. Hosszú estét töltöttünk ott, előbb négyesben, aztán megjött nagy Éva, kis Éva anyja. Nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de az biztos, hogy amikor kijöttem, nem ugyanaz az ember voltam, mint aki néhány órával azelőtt ide érkezett.
Attól kezdve el-eljártam hozzájuk, általában Évával, de néha nélküle is. Nagyon szerettem azt a meleg fészket; fontos volt tudnom: van egy ilyen zúg ebben a városban, ahová bármikor elmehetek, s ahol valami gyökeresen más szellemi mikroklíma vesz körül, mint bárhol másutt. Bár Loncival korábban is baráti viszonyban álltunk, ő is csak ekkor, Sándor révén került közelebb hozzám.
Érdekes, hogy milyen természetesnek vettük teljesen képtelen kettős párosunkat: Fodó Sándor, a vérbeli ellenzéki, és felesége, a legelkötelezettebb "véres szájú" kommunista, Szikszai Aladár lánya egyfelől; másfelől Balla László fia és Kovács Vilmos lánya. Ha valamit, ezt méltán nevezhetjük a sors fintorának. A vén Kronosz elégedetten dörzsölgethette akkoriban a kezét a görög egekben.
Aztán Fodó házat kezdett építeni a Kálvária-hegy túloldalán, és amikor az első szoba lakhatóvá lett, feleségével azonnal beköltöztek a félkész épületbe. (Lonci közben anyává lett, és a gyerekszülés után súlyos szívbaja alakult ki; alig volt év, hogy ne kellett volna egy-két alkalommal újraéleszteni; a több átélt kishalál után aztán érte jött az igazi... - de ez már jóval később történt.)
Ide sokkal gyakrabban és sokkal hosszabb ideig, még évekig jártam, később már magyar szakos levelező hallgatóként, azaz Sándor tanítványaként. Eleinte persze főleg kis Évával. Regényemből így írtam erről, magunkról:
Fódosz fiatalon meghalt felesége talán az egyetlen olyan barátjuk volt akkoriban, aki maradéktalanul elfogadta szerelmüket, együvé tartozásukat, s lehetősége szerint – akkor is, ha férje házon kívül volt (vagy akkor igazán?) – mindig alkalmat teremtett ahhoz, hogy Oresztész és Elektra, ha Argoszban bujkálni kényszerültek, náluk találkozhasson. Erre leginkább már új, végleg soha fel nem épülő kertes házukban került sor. Ezek a délutánok és éjszakába nyúló esték a legritkábban váltak intim légyottokká, hiszen kívülük Fódosz különböző rendű és rangú tanítványaival, barátaival általában tele volt a ház lakható része. Ha már órák óta együtt múlatta az időt a társaság s megéheztek-megszomjaztak, előkerült a szalonna, hagyma, valamelyikőjük elment borért, kenyérért (e kettő mindig példátlan gyorsasággal elfogyott ebben a háztartásban), együtt rakták meg a tüzet a nagy szilvafa alatt, megkeresték „a legutóbbról maradt” nyársakat. Pár perc múlva már csöpögött a friss kenyérre a kormosan fekete zsír, sercegett alatta a hagyma – és ízlett, nagyon ízlett hozzá az olcsó, savankás, könnyű asztali bor. Ha Oresztész később visszagondolt ezekre az alkalmakra, mindig elfogódottsággal tette és abban a biztos tudatban, hogy Elektra szerelme sokkal kevesebbet jelentett volna számára, ha e kapcsolat révén nem avatódhatott volna be abba a társaságba, amely hitelesen jelenítette meg számára mindazokat az értékeket (és, persze: gyarlóságokat), amelyek ismerete nélkül elképzelései az életről és az élet dolgairól egyoldalúak, hiányosan szegényesek ma-radtak volna. És ez nem csupán bizonyos elvek szintjén •••|••• másfajta etikát, viselkedési normát. Ha kicsit túlozni akarnánk: társasági demokráciát, amelyre ugyan Oresztésznek jó példái voltak saját homogén baráti körében, de ekkor és itt tapasztalta először, hogy meglett felnőttek és kiskamaszok, tanárok és diákok, befutott költők és írogatni most kezdő zöldfülűek, egyetemi oktatók és a vakolókanalat épp letevő kőművesek, Athénból érkezett magas hivatalnok vendégek és szomszédos szőlősgazdák vagy elfelejtett falusi osztálytársak oly mértékben egyenrangúak legyenek, akárha •••|
Ennek, ha jól számolom, éppen huszonöt éve.
A következő 10 esztendő... Ezalatt már mostani Évámmal jártunk, ha nem is túl gyakran, Fodóhoz - aki, kell-e mondanom, legkedvesebb és legtöbbre tartott tanárunk volt az egyetemen. Nekem eközben kezdett némi tekintélyem lenni írói körökben, akkoriban szinte mindenki tőlem várta (el) a publikációs lehetőségek megteremtését, az "irodalmi élet" szervezését - és én tettem is lelkesen, ami tőlem tellett, legtöbbször apámmal is szembefordulva (de segítségét igenybe véve). Fodóval nem mindig és nem mindenben értettünk egyet, sem irodalomban, sem politikában, de úgy éreztem, végig megelégedésére volt mindaz, amit végeztem, mozgattam, intéztem. Talán az is, amit írtam.
Közben meghalt Lonci. Közben én otthagytam az egyetemet. Közben megalapítottam a Hatodik Sípot. Közben Fodó mellett és körül addig ismeretlen fiatalok tünedeztek fel: új tanítványok, új pártfogoltak. Egy részük szimpatikus volt, egy részük kevésbé. Kicsit kezdtünk eltávolodni.
De 88-89-ben még több közös akciónk is volt. Együtt írtuk alá például a Ceausescu-féle falurombolás elleni tiltakozás szövegét (Sándor kezdeményezte, nagyrészt én szövegeztem, kettőnkön kívül még Kovács Emil és id. Sari József írta alá; annakidején elég nagy visszhangja volt; itthon persze nem jelenhetett meg a testvéri szovjet-román viszony miatt.) Ott találtam magam, ha a belső magon kívül is, a KMKSZ alapító tagjai között (a szervezet, amelynek elnöke lett, jobbára Fodó karizmatikus egyéniségének és elszántságának köszönheti létrejöttét); az első évben még választmányi tag is voltam és rövid ideig a KMKSZ Kulturális Bizottsága elnökeként (ebben a minőségemben kezdtem szervezni pl. a Kovács Vilmos-díj megalapítását; de ez egy másik történet) próbáltam képviselni a KMKSZ kultúrpolitikáját, ám rövid időn belül kiderült, hogy sem a hosszú távú elképzeléseink, sem, és főleg, a cselekvési programunk nem egyezik; lemondtam. (Egyetlen apróság: első javaslataim egyike volt - több oldalas elvi alapvetés és részletes munkaterv formájában nyújtottam be -, hogy első lépésként sürgősen hozzuk létre a KMKSZ sajtószolgálatát, majd alapítsunk "médiaközpontot", amely könyvkiadóból, hírlapot és kulturális magazint megjelentető szerkesztőségből, valamint sajtóügynökségből állna; az Elnökség hónapokig még napirendre sem tűzte a tervezet megtárgyalását, amikor meg igen, akkor elvetette; nem sokkal ezután nélkülük, önerőből alapítottam meg a Galéria Kiadót és a Pánsípot.) A második évben már a Választmányba sem kerültem be. Egyre kevésbé feleltünk meg egymásnak: sem én a KMKSZ-nek, sem a KMKSZ nekem. 91-ben még interjút készítettem Fodóval, de 92-es és 93-as néhány írásomban már bíráltam politikájukat, jobbra tolódó "nemzeti kurzusukat". 1994-ben, amikor a KMKSZ elnöksége elhatárolódott egy évszázados és többször nyomtatásban megjelent népi mondától (!), amiért abban kedvezőtlen színben tüntetnek fel nagyszőlősi szerzeteseket, akkor kiléptem a szervezetből.
Sándor elnöki működése már a kezdetek kezdetétől eléggé ellentmondásosnak bizonyult. Vehemens természete, szertelensége, ígéreteiről való gyakori megfeledkezése, az elvek és a gyakorlat összeegyeztetésében mutatott gyengeségei, egyeztetés nélküli magánakciói és "titkos paktumjai" a helyi és a magyarországi hatalommal sok kellemetlenséget okoztak mind közvetlen munkatársainak, mind barátainak, mind követőinek (a tagság gondolkodóbb részének).
Őmiatta tört ki a KMKSZ-en (és a kárpátaljai magyarságon) belül az első botrány is. Itt hadd idézzek egy bekezdést a HTMH honlapján található kronológiából.
"1990. Május 2. A KMKSZ Ungváron megtartott első küldöttgyűlésén ismét szóba került a Szövetség gyenge szereplése a parlamenti választásokon. »A KMKSZ is aktívan közreműködött annak érdekében, hogy ne legyen magyar nemzetiségű parlamenti képviselő. Például azzal, hogy Fodó Sándor a KMKSZ nevében arra hívta fel a beregszászi járás lakosait, hogy Vaszil Sepára szavazzanak. Vagy akkor, amikor a RUH és nem a KMKSZ erejében, támogatásában bízva indult jelöltként a nagyszőlősi járásban.«"
Bizony, ezek a sem a tágabb, sem a szűkebb vezetéssel nem egyeztetett akciók kezdték Fodó Sándor addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, végsőkig, már-már ostobán becsületes elhivatottságát, a magyarság ügyében gyakorolt makulátlan "közképviseletiségét" aláaknázni. (Egy tanítványa halálhírére reagálva azt írta a fórumom egyik topikjába, hogy ő volt "az egyetlen, aki - ha ideiglenesen is, először és utoljára - egyetértésre bírta a kárpátaljai magyarokat". Ez valószínűleg igaz. De az is Fodó volt, aki az 1989-es nagy összefogás után elsőként osztotta meg őket; máig hatóan.)
És jöttek sorra a kisebb-nagyobb ügyek, belső ellentétek, meghasonlások. Én egyre kevésbé tudtam Sándoron eligazodni, soha nem lehettem biztos abban, mi az, amit őszintén mond és képvisel, mi az, amit a helyi hatalommal kötött alkuja miatt vállal fel, mi az, amit a hozzá közel álló magyarországi politikai erőkkel egyeztetve erőltet a tagságra, és mi az, amit a környezetében egyre hangosabbá vált második vonal ("Kovács Miklósék") vagy az egyházi körök nyomására tesz. A 92 márciusában tartott KMKSZ-közgyűlésen aztán, eléggé sajátos, mondhatni csalárd körülmények között az új alapszabály éjszakába nyúló elfogadtatásával kezdetét is vette a szétszakadás, amely aztán 94-ben tetőződött be a járási és alapszervezetek sorozatos kiválásával és azzal, hogy Fodóval szemben Tóth Mihály nyerte el a parlamenti választások során az "egyetlen magyar képviselő" szimbolikusnak is számító státusát.
Ha őszintén minősíteném Fodó szereplését ezekben és az ezt követő ügyekben, az már mindenképpen kimerítené a kegyeletsértés fogalmát, így itt abba is hagyom a visszaemlékezést. Annál is inkább, mert utolsó éveiről szinte semmit sem tudok.
Bárhogy is: a kárpátaljai magyarság nehézsúlyú személyiségei közé tartozott, akinek a tévedései és vétkei is nagyformátumúak voltak. Én nem a későbbi politikust, hanem 1989 előtti kedves tanáromat és szellemi bátyámként tisztelt barátomat gyászolom benne.
Legyen számára könnyű a viski anyaföld.
Ma kezdem írni heti webnaplómat a Litera részére. A megjelenés rendje az, hogy a hétfői napról szólót kedden kell küldenem, aznap jelenik meg, a keddi szerdán, és ít. Ide, a saját blogomba majd újabb napi késedelemmel teszem fel. Külön jegyzetekkel ehelyt addig nemigen jelentkezem. Bár ki tudja! Mindenesetre a Litera felkérése nagy nyilvánosságot jelent és komoly megtiszteltetésnek számít (ezúton köszönöm!), igyekszem megfelelni a kihívásnak, és többet nyújtani, mint egy száraz heti eseménykrónika.
Eredetileg más módon szerettem volna tisztelegni Pilinszky János emléke előtt ezen az évfordulón, de sajnos a 
A legérdekesebb, hogy a barátaink - Zita és István - egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.
Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán 
finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját. 
Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. (...) Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam:
(2003. febr. 27.) Tegnap megjött Bátyu. Koraősszel volt „itthon” utoljára, azóta nem is találkoztunk. Az áttelepülésük utáni években szinte 2-3 hetente jött, igaz, legtöbbször valamilyen konkrét ügyben, mindig voltak intézni valói. Aztán, ahogy teltek az évek, ritkultak a látogatások. Most már hosszabb ideje az évi 2, legfeljebb 3 alkalomra „lőtte be” magát, és mi is nagyjából ennyiszer tudtunk Bajára utazni családnézőbe. A nyáron Balatonkenesén találkoztunk. Mi ott nyaraltunk, és egy szombatot együtt töltöttünk a strandon.