Pontosan 10 évvel ezelőtt, 1996. karácsonya táján kezdtem el  (újra) rendszeresen naplót írni. Ha nem lenne jelölve az időpont, akkor is jól rekonstruálható lenne a szövegből: az 1912-ben született Antonioni 84 éves volt, a híradás szerint Velencében töltötte a karácsonyt, én pedig "az otromba 40-es" dörömbölését hallottam. Az olasz mester most 94, karácsony van, és a fülemben a még otrombább 50-es dörömböl...

Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.

Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkendőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.

Ez a véletlen egybeesés (napi hírek + olvasmány), továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.

Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődödik egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, „perceken belül” elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.

Ennyi indok csak elég.

(1996. dec.)

Talán sikerült az elmúlt hat napban körbelőni az életemet.

Mégis akadt, amit kimaradt, például a zene, amely nélkül, mint tudjuk, lehet élni, de nem érdemes. Én jó sok és sok jó zenével élek, amíg asztalomnál ülök, épp addig szól mellettem valamilyen. Nem esett szó olvasmányokról és filmekről, meg hát politikáról sem, és ezt egyáltalán nem sajnálom.

Amit viszont nem hagyhatok ki, az a játék.

Ha választani kellene, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magamat, gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az értelmes ember ugyanis nem feltétlenül játékos, ellenben a játékos feltétlenül értelmes. Sőt, az értelme kifinomult, fantáziája fejlett, rendelkezik kombinációs készséggel. Jó esetben még humorérzéke is van. Ami nagy, elvakult szenvedéllyel,  halálos elszántsággal, gyötrő küzdelemmel jár, az szerintem már nem is igazi játék, hanem mánia vagy betegség, netán foglalkozásszerűen űzött mesterség. Játszani nem lehet véresen komolyan, sakkozni nem úgy kell, ahogy a világbajnokságon teszik, hanem valahogy úgy, ahogy Karinthy leírja a Sakkozókban. Géppel szemben bármit is játszani pedig a legteljesebb érdektelenség. Olyasmi, mintha a borkóstolást felcserélnénk kedvenc italunk vegyelemzésével.

A szellemi játékok iránti vonzalmammal legalább annyiszor szórakoztattam kisebb-nagyobb társaságomat, mint ahányszor az agyukra mentem vele. Ha a beszélgetésben beállt egy pillanatnyi csend, máris azt kérdeztem, hogy akkor most barkochbázunk-e vagy szópókerezünk. Később már megspóroltam a rábeszélésükre szánt időt, rajtaütésszerűen nekiszegeztem valakinek a kérdést: „Tárgy?”, vagy bejelentettem: „Mr. X. vagyok, lehet kérdezni.”

Voltaképp az irodalom is játék, sőt, a művészet egésze. Görcsös erőfeszítésből ritkán születik nagy mű, a szellem szabad szárnyalásából annál inkább. A szenvedés, az átélés, a felemelő vagy lesújtó tapasztalat legyen meg előtte; magában az alkotási folyamatban már a teremtés öröme domináljon.

Huizinga Homo Ludens c. művében ennél is messzebbre megy, szerinte „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”. Tudjuk, szinte bármiből le lehet vezetni bármit, nagy eszmerendszerek egyformán jól ráépíthetők olyan fogalmakra, mint anyag, lét, szubjektum, isten, megismerés, lélek, szeretet, káosz, valóság – ezek sorából egyáltalán nem lóg ki a játék, miért ne tekinthetnénk tehát éppen ezt minden kezdetek kezdetének.

S ha már legutóbb a digitális univerzum nagyszerűségéről írtam, most is hírbe kell hoznom, mint a legkitűnőbb játékteret. Nem a virtuális valóságban zajló számtalan „életutánzó” lehetőségre gondolok, bár kétség kívül borzongató dolog a fejünkbe húzni egy sisakot és ezzel máris gladiátorként lépni az arénába, mint ahogy a szerep- és stratégiai játékok sokasága is izgalmas dimenziókat nyit. Engem azonban az irodalom-közeli, szövegszerű játékok érdekelnek a leginkább, ezért indítottam el honlapomon – például – a képzetes szavak lexikonját, ezért veszek részt sosem volt költők életművének a gyarapításában, ezért vagyok társszerző egy festmény vagy képeslap titkát novellával megfejtő projektekben.

Érhető lépés, ha valaki beszáll olyan erőpróbákba, amelyeknek ismeri a szabályait. Ennél valamivel őrültebb vállalkozás úgy kipróbálni magunkat valamiben, hogy a lényegét sem igazán értjük. Márpedig én ezt tettem nemrégiben, amikor beneveztem az első magyar keresőoptimalizáló versenybe. Ebben egyáltalán nem zavart a tény, hogy sejtelmem sem volt arról, eszik-e vagy isszák a keresőoptimalizálást. Beszálltam, mert bár nem tudtam, hogyan kell elérni, de maga a cél izgalomba hozott: olyan honlapot kell készíteni, amely a Google internetes keresőrendszerben a pillangószív kifejezésre adódó találati listán az első helyre kerül. Miért éppen pillangószív? Mert a játék indítója olyan szót választott, amelyből azelőtt egyetlen egy sem volt fellelhető a weben. Néhány hónap alatt a pillangószív elárasztotta a magyar internetet, most kétmillió feletti találat adódik, és nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy az én versenyoldalaim egyike-másika benne van az első tízben. Holott hályogkovácsként indultam a szemészprofesszorok futamában, ráadásul a kulcsszót is eléggé idétlennek találtam ahhoz, hogy csak úgy tollamra tűzzem. Nem tehettem vele mást: játékot csináltam belőle. Előbb megpörgettem giccses tartalmát, aztán vicces szólásokba építettem bele, majd politikusok szájába adtam. Orbán Viktor meg is hirdette azonnal a polgári pillangószív mozgalmat, Gyurcsány Ferenc pedig bejelentette, hogy elkúrták a pillangószívet. De lett hamarost liberális és ukrán pillangószív-oldalam is. S hogy ne magányosan hadonásszak a lepkehálóval, a nagy versenyen belül kis maszek játékot hirdettem netbarátaim, blogíró társaim számára, komoly pillangószívatológiai címek elnyerésért küzdve az egyik fordulóban például Petőfi Sándor pillangószíves verseit kellett megalkotniuk.

Nos, a végeredmény kihirdetésére éppen a mai napon került sor, a pillangószív-döntő résztvevői a kulcsszóra épülő egy-egy regény és a belőle készült film világbemutatójának a beharangozó szövegeit írták meg. Nem is akárhogyan!

Végül egy olyan össznépi társasjátékról, amelyből évről évre nem sikerül kimaradnom. A karácsonyi és újévi képeslapküldési mánia már sok bosszúságot okozott nekem. Persze, igyekszem én értékelni barátaim, ismerőseim kedves gesztusait, de bevallom, a tizedik-huszadik havas tájnál, feldíszített fenyőnél, betlehemi Jézuskánál, télapós szánnál, éneklő szarvasnál és repdeső angyalkánál már kicsit kezdek ideges lenni. Pláne, hogy viszonozni is illenék a sok-sok figyelmességet. Nos, az alkalmat kihasználva most elébe megyek a dolognak, alábbi képversemmel ezúton kívánok mindenkinek minden ilyenkor szokásosat.

De csak akkor, ha megígérik, hogy nem viszonozzák.

  _______
eredeti: litera, 06. dec. 18.

a fentebbi posztban hivatkozott Homo Ludens weblapom TOP10-es helyezésű a Google keresőtalálatok között - ezt honlapoptimalizálással és a keresőmarketing legális eljárásainak alkalmazásával értem el.

• játékszerver - online texas póker
• napló, magánblog - Kezdetben volt a játék

Halálom után digitális szövegállomány szeretnék lenni, fogalmaztam meg évekkel ezelőtt egyelőre sajnos teljesíthetetlen végakaratomat. Ám volt egy pillanat az életemben, amikor azt hittem, mégis sikerülhet.

Akkor történt, amikor ostoba balesetben combcsontomat törtem. Mielőtt a mentőkocsiba tettek, infúziót kötöttek a vénámba, hogy csillapítsák elviselhetetlen fájdalmamat. Amint csepegett belém a szer, először enyhe, majd erősebb szédülést éreztem, aztán hirtelen aludni lett kedvem. Ám ahogy haladtunk a kórház felé, álmosságomat fokozódó élénkség váltotta fel, kiélesedtek a kellemes színek, felerősödtek a finom hangok, kezdett élvezetessé válni az utazás. Úgy éreztem, rész veszek valami örömteliben. De mi is körülöttem ez a sok sziporka, ez a csilingelés? Hisz nem fekszem, hanem lebegek, siklom egy fényes folyosón, miközben be vagyok csatlakoztatva, rá vagyok akasztva valami hatalmas és nagyszerű összefüggésrendszerre. Igen, semmi kétség, ez itt a cybersztráda, és én egy fájl vagyok, amelyet most másolnak át végleges helyére.

Nem tartott sokáig eufórikus örömöm, véremből kiürült az elmémet elkábító szer, minden újra fájdalmasan tárgyszerű lett, testem nyűgei is visszatértek.

Ám ha ténylegesen nem is sikerült átszöknöm a virtuális világba, bizonyos mértékig ez az aktus minden áldott nap megtörténik velem, amikor számítógépem elé leülök és infúzió helyett bekötöm magamba az internetet. Nemcsak munkaeszközöm lett, hanem legfontosabb információforrásom és kommunikációs csatornám. Hogy ezzel feladtam volna az emberi kapcsolatok közvetlenségét? Hogy perverzitás verset írni közvetlenül a képernyőre? Hogy az internet 90 százaléka szemét, a maradék pedig megbízhatatlan adatok áttekinthetetlen kazla? Túlságosan is jól ismerem ezt a vélekedést: magára adó kárpátaljai magyar író például lenézi az internetet, ha néha böngészésre vetemedik is, akkor sem akar magának saját honlapot, legtöbbjük még email-címet sem. Bár néhányuk az utóbbi időben már dolgozik számítógépen (szerkesztőségi követelmények), de egyikük sem ambicionálja, hogy művei a webre kerüljenek. Hogy blogot írjon, ez pedig meg sem fordul a fejében.

Sokszor és sokat gondolkodtam ennek az idegenkedésnek az okán. Technikai korlátokra már senki sem hivatkozhat, a falvakba, kisvárosokba is elértek a teleházak és e-pontok, a legtöbb hivatalban, intézményben, iskolákban, egyetemen jónál jobb lehetőségek kínálkoznak, Ungváron minden sarkon van netklub. Akkor hát?

Arra jutottam, hogy ez is ugyanannak a különös (vagy nem is?) jelenségnek a része, amelyet rezervátumlétnek szokás nevezni. A furcsa az egészben, hogy itt nem a külső erők kényszerítő hatásáról, hanem belső ellenállásról van szó. Mert ha földrajzi, politika, gazdasági, nyelvi vagy akár vallási szempontból beszélhetünk is arról, hogy a rendszer, a hatalom, az állam, a többségi nemzet épít a kisebbségi magyarság köré falakat (így ez sem teljesen igaz, de fogjuk rá), akkor vajon miféle gátak, béklyók tartják vissza attól, hogy azokkal a szabadságokkal éljen, amelyekben senki sem korlátozza? Lassan húsz éve hallani arról, hogy a határon túli magyarságnak integrálódni kell az egyetemes magyar szellemi élet vérkeringésébe, de lám, amint erre tényleges és roppant kézenfekvő lehetőség adódik, akkor mégis mindenki a saját kisebbségi vérkörét zárja rövidre. A korszakos technikai vívmány megnyitja előttünk a Vörös-tengert és végre kivonulhatnánk Egyiptomból – erre mi visszahátrálunk a sivatagba.

Nekem nemcsak az életem, a gondolkodásom is megváltozott azóta, amióta be vagyok hálózva. Más közegbe került az, amit csinálok, más kontextusba, amit írok. A digitális szöveget ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, az internetes megjelenést gyakran fontosabbnak tartom a papíralakúnál. Nem, nem lettem hűtlen a Gutenberg-galaxishoz, de már közelebb áll hozzám a Neuman-univerzum. A hagyományos írásbeliséghez illenek a tradicionális közlésformák, ám  a modern törekvések újakat követelnek maguknak. Az irodalmi alkotás a weben internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális világegyetem részévé váljon, hogy beleolvasódjon a nagy digitális szövegmindenségbe. Mámorító érzés ehhez csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Ebben a szférában újraértelmeződik fikció és valóság viszonya, a tárgyszerű létezés a legelvontabb egzisztenciákkal egyesülhet, az irodalom saját, elsődleges művészi elvontsága belekapcsolódik a további, akár a legtávolabbi absztrakcióiba. Korlátlan számú és változatos minőségű összefüggés épül ki, a mű hivatkozások és utalások végtelen láncolatába kerül, a szövegből hipertext lesz, a magányos alkotásból interakciós céltárgy.

Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás XXI. századi író számára?

Ha szövegfájllá válnom egyelőre nem is adatik, ám azt Lutherrel szólva máris vallhatom, hogy digitálok, nem tehetek másként.

__________
eredeti: litera, 06. dec. 18

napló, szövegírás, digitálé, virtuális szöveg - üzenet küldés, laptop számítógép

első magyar internetes információ - laptop-szöveg személyi számítógép

Már nagyon várjuk haza Csöngét. Második évét járja az ELTÉn, szociológiát hallgat, meg sok egyéb mást is, ami belefér az életébe és a tanrendjébe. Többek között azt is elhatározta, hogy ha már ukránul nem tudták megtanítani egy ukrajnai magyar iskolában, akkor most megtanul oroszul Budapesten. De felvette az angolt is, ebben mindig elég jó volt, előfordult, hogy itthoni orosz, ukrán barátaival (esetenként udvarlóival) Byron nyelvén hamarább szót értett, mint Puskinén vagy Sevcsenkóén. De jut ideje a tanulás mellett másra is, az Új Színház közönségszervezője lett, az Animus Kiadónak pedig a részükre kiajánlott angol nyelvű ifjúsági könyvekről ír lektori jelentéseket. Élvezi a fővárost, ha teheti, koncertekre, kiállításokra jár, bele-beleveti magát a szellemi forgatagba. Szűk volt már neki Ungvár, állapítja meg Éva, én meg igazat adok neki, látom, ahogy leányom személyisége kinyílik és mindent befogad, ami épülésére szolgálhat. Amennyire valószínűnek látszott, hogy Kolos veszprémi tanulmányai után hazajön és itthon lesz programozó, annyira bizonytalan, Csönge majdani szociológusként merre fordítja szekere rúdját. Budapest kulturális pezsgése ugyan erősen vonzza, de már most sem elégíti ki a csillogás: szakmai érdeklődése inkább a deviancia, a peremlét, a társadalmon kívüliség felé fordítja, nagy sajnálatára eddig nem sikerült börtönben terepmunkát folytatnia, de egy szabadulttal máris felvette a kapcsolatot. Különleges empátiával közeledik a fogyatékosok, hajléktalanok, szenvedélybetegek, etnikai kisebbségiek felé. Ha ebből a körből választ majd magának működési területet, akár haza is jöhet Kárpátaljára. Aranybánya egy frissen végzett szociológusnak.

Ezt a fogékonyságát egyébként az anyjától örökölte. Ha Évával étteremben ülünk és bejön oda egy fogyatékos gyerek, azonnal a mi asztalunkhoz akar ülni. Részegek, koldusok, őrültek mindig őt szúrják ki, segítségre szoruló emberek száz mellettük elhaladó járókelő közül őt szólítják meg. Itthon három öreg van a nyakán, ráadásnak én, két beteg szomszédot mégis ő istápol, az utca összes öregasszonyának ő méri a vérnyomását, rátelefonálnak, és ő megy. Dehogy a higanymilliméterek miatt hívják: legyen kinek jól kipanaszkodniuk magukat. Nem is értem, nőm hogyan dolgozza fel a betegekből, elesettekből áradó sok negatív energiát, miként is tudja a 46 kilójával vállára venni a világ ennyi gondját, baját. Az angyalok már fényesítik neked a felhőt, mondogatom neki néha élcelődve, ő meg nem marad adósom: de ott ugye majd én viszem neki ágyba a kávét.

Éva mindezt ösztönösen teszi, Csönge meg a tudományos alapokat is elsajátítja hozzá, hú, előre látom, a szociális háló micsoda erős szeme szövődik majd nálunk.

Bármennyire is várjuk már Csöngét haza, így az év végén, most mégis kapóra jött, hogy éppen ott van, ahol. Nem először történik, hogy kisebb-nagyobb hivatalos dolgokat elintéz helyettünk, bemegy kiadókba, szerkesztőségekbe. Néha egy-egy fontosabb aktusban is kivált bennünket, év elején a hivatalos ceremónián ő vette át Éva Márai-díját, a mai napon meg én szalajtottam el a Kossuth Klubba, hogy a Mozgó Világ szerkesztőségének évzáró buliján átvegye az egyik nekem ítélt nívó-díjat. Sajnos nem sokat időzhetett a rendezvényen, mert a budapesti angol gimnáziumba járó kárpátaljai orosz barátjának meg éppen ma van a szalagavatója, s arról sem késhetett el. Későn ért vissza a kollégiumába, de pár szóban még megírta, sok szépet mondtak rólam a díjátadáson – és mindenki üdvözöl. Ezúton köszönöm.

Díjat kapni egyébként jó dolog, Éva ugyan inkább zavarba jön tőle, de nekem, miért is tagadnám, legyezgeti a hiúságomat, persze leginkább akkor, ha kollégák döntenek, nem pedig a felterjesztések közt (mint kendermagban) válogató főhivatalnokok (pláne politikusok). Én a konkrét teljesítményre, adott műre, könyvre adott szakmai díjakat becsülöm. Az életműért meg a „folyamatosan magas nívó”-ért odaítéltek kicsit mindig gyanúsak, sokszor érzem úgy, mintha az illetőre egyszerűen rá került volna a sor, esetleg betöltött egy kerek életkort, nem is igazán érdekes, produkált-e az utóbbi évben valami kiugrót.

Bár a laudációmat nem hallottam, az indoklást sem ismerem, mégis pontosan tudom, erre a mostani nívódíjra az Egy manzárdőr feljegyzései alcímmel megjelenő naplójegyzeteimmel lettem érdemes, ezekből eddig, ha jól számolom, éppen  24 jelent meg hónapról hónapra a Mozgó Világban.

A sorozat 2004-ben indult. Az ezredforduló hét esztendejét felölelő korábbi naplóm folytatásának tekintem, amely 2000±3 cím alatt várja jó ideje (és kissé reménytelenül) könyv alakú megjelenését.

Krónika és eseménymondás helyett kezdettől inkább írójegyzetekben, kisesszékben rögzítettem a benyomásaimat, megfigyeléseimet, töprengéseimet, talán sikerült megtalálnom a megfelelő stílust, beszédmódot, amelyben a napi események, a visszaemlékezések és az eszmefuttatások úgy nyerik el a személyesség többletét, hogy nemcsak az derül ki, miként él saját környezetében a szerző, hanem az is, hogy privát mikrokozmosza miként illeszkedik – az ő révén vagy az ő ellenében – a változó világba. Ilyen megközelítésben a konkrét történéseknél fontosabbá válnak a folyamatok, a tényeknél az összefüggések, és így az ez van puszta rögzítésén túl a szövegek egymásutánja talán kirajzolja a hogyan keletkezett függvényeit is. 

Panta Rhei, minden mozog, vélte Herakleitosz, és követői azt vallják, hogy dolgok nem annyira vannak, mint inkább lesznek, keletkeznek, létezővé válnak; s elmúlnak. Nincs jogunk bármiről bármit adott mivoltában megállapítani, mert a következő pillanatban már egy másik megállapítás érvényes rá.

Az én belső állandótlanságomra, tíz-tizenöt évenként bekövetkező szemléletváltásaimra nagyon is jó alibi a hérakliteusok felfogása. Írói programnak sem akármilyen cél megragadni a keletkezést, sarjadást, egymásból következést. Ez sokkal nemesebb feladat, mint krónikásnak elszegődni. De még a folytonosság hieroglifáinak a megfejtésénél, az idő-kontinuó hangjainak a meghallásánál is adódhat magasztosabb cselekedet: ha a valóság szüntelen változásán túl felismerjük a változás állandó valóságát. Naplójegyzet ilyesmire persze nem lehet alkalmas, de ahhoz, hogy piramisok épüljenek, előbb földkunyhókat kell tapasztani.

És ha már a díjakról, elismerésekről. Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik.

Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot.

A világ mozog. De nem visszafelé.

_________
eredeti: litera, 06. dec. 16.

Budapest terasz - mobil tartalom

Ötvenévesen az ember már nemigen tesz szert világnézetre. Addigra vagy van neki, vagy nincs. Illetve hát olyan van, amilyen, változtatni aligha lehet rajta. A világ dolgait valamilyen összefüggésrendszerben elhelyező gondolkodás ekkorra nemcsak hogy kialakul, hanem meg is merevedik. Az öregedés küszöbén állók már idegesítő módon „tudják a világot”, mindent azonnal a helyére tesznek, pillanatok alatt besorolnak bármit a saját rendszerük által kijelölt helyre. És a megmerevedés után következik a beszűkülés: egyre kisebbek a belső hurkok, mindent azonnal rövidre zár az egylépéses kauzalitás.

Én meg itt állok, ülök, lebegek bármilyen néven nevezhető világnézet nélkül. Nincs sem meggyőződésem, sem hitem. Sem megragadni, sem elengedni nem tudom a bizonyosságot. Alighogy rátámaszkodom a tudományosságra, tiszta fejjel alighogy átadom magam a racionalitásnak, máris kételkedni kezdek mindenféle ésszerűségben és objektivitásban. Még hogy materializmus és tudományos világrend, ugyan, nevetséges erőlködés az egész. A természet törvényei? Na ne tessék kacagtatni. A törvények emberi kreációk, elménk mankói, amellyel a megismerés felé teszünk komikusan szánalmas és nagyjából fölösleges lépteket. A tudomány nem egyéb, mint az ember alkotta leghatalmasabb fikció. Vagy talán nőnek képletek az erdőben? Úsznak egyenletek a tengerben? Lehet bányászni tantételeket? Kering akár egyetlen Kepler-törvény is a Nap körül?

Gyerekkoromban sokáig Csillagász akartam lenni. Még olvasni sem tudtam, amikor már fújtam a bolygók nevét, kicsivel később már a holdakét is. Kiskamaszként szaklapokat bújtam, nemcsak az Élet és Tudomány, hanem a Föld és Ég (a magyar csillagászok szövetségének a lapja) és a Delta is járt nekem, levelezésben álltam az Uránia Csillagvizsgálóval, csomagban kaptam csillagtérképeket. Ha kicsit rágyúrok, tizenévesen akár csodagyerek is lehettem volna, de ettől megóvott jó sorsom. Meg a lustaságom, nyilván. Mondhatom szebben: hiányzott belőlem a megszállottak elszántsága.

A tudományok mellett mégis kitartottam még vagy tíz évig. Fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, elvégeztem hét szemesztert, csoportomban a második-harmadik legjobb voltam, tanáraim fele szeretett, másik fele ki nem állhatott; az ok mindkét esetben ugyanaz: túlságosan önállóan gondolkodtam, a hatalmas tananyag aprólékos elsajátítása és pontos felmondása vagy alkalmazása helyett inkább abból a kevésből gazdálkodtam, ami könnyen adódott. Leleményesség mindig is több volt bennem, mint alapos tudás. Az összes információ birtokában nem nagy szám okosnak lenni, igazi kunsztnak az számít, ha kevés ismeretből rakok össze hiteles eredményt.

Már éppen az elektronpályák energiaszintjei közti átmenetek izgalmas elméletét tanulmányozva készülődtem a diplomázás előtti év szakdolgozatára, amikor egyik napról a másikra elegem lett az egészből. Rájöttem, hogy én ebben a büdös nagy tudományban jó ideje nem hiszek. Amiben pedig nem hiszek, annak hogyan is bizonyíthatnám az érvényességét vizsgán és szigorlaton, hogyan is tehetném rá az életemet merő spekulációk igazolására.

Otthagytam az egyetemet, mint a sicc, a dékán meg járt az apám nyakára, hogy ő próbáljon hatni rám apai szigorával. De én ellenálltam, mint egy partizán.

Nagy hősiességemet rontja, hogy ekkorra megjelent első verseskötetem, és voltaképp nem történt más, minthogy a képletekből kiábrándulva beleszerettem a metaforákba.

Megingott addig sziklaszilárd világnézetem is, bizonyos fokig a szovjet diákok számára csak tagadó mondatokban traktálható egzisztencialistákkal való bűnös ismeretségemnek is köszönhetően.

Csaknem másik végpontjáig lendült ki az inga, de mielőtt a szubjektív irracionalizmusig jutottam volna, szépen megtorpantam, aztán visszakoztam. Illetve dehogy. Inkább az történt, hogy magam alá húztam a lábam és behúztam a nyakam, hagytam, hogy az anyagelvűség kiszaladjon a lábam alól, az idealizmus pedig elsüvítsen a fejem felett.  Ugyan miért is kellene nekem elfogadnom bármely rendszer érvényességét?

Magyar szakos bölcsészhallgatóként egy évvel tovább bírtam, kilenc szemeszter végeztével hagytam ott elölről kezdett tanulmányaimat. Ezúttal nem a célzott tárgy iránti szerelmem múlott el, nyelvhez és irodalomhoz hűséges maradtam, hanem az időmre lettem féltékeny – már nem voltam hajlandó másra fordítani, mint írásra, lapszerkesztésre, kiadóalapításra.

Akkorra ugyanis nagyon meglódult a világ, a peresztrojka repítette a Szovjetuniót a széthullás felé, rendszerváltás elébe nézett Magyarország, s nekem kisebb dolgom is nagyobb volt annál, semhogy a rendszer végnapjaiban az ungvári állami egyetemen tudományos ateizmusból vizsgát tegyek. Pedig Éva, akkor már Csöngével várandósan, két vastag kockás füzetbe még az összes kötelező forrásművet is kijegyzetelte nekem.

Sűrű és gyors esztendők következtek, az én világnézetem meg lógva maradt. Meggyőződéssel sem hinni, sem tagadni nemigen vagyok képes azóta sem, az időben és térben örök anyag sem nem hihetőbb, sem nem hihetetlenebb számomra, mint a világot teremtő ősprincípium, az ősrobbanás-elmélet és a teremtésmítoszok közt alig látok különbséget, ami meg mindenek előtt volt, arra még mindig az ógörög Khaosz tűnik a legtisztább válasznak.

Uram, add, hogy ma se szoruljak istenhitre, fogalmaztam meg egysorosomban kis privát paradoxonomat, s ha úgy hozná a sors, hogy vénségemre mégis hinnem kellene valaminő felsőbbségben, és sem a keleti bölcsek nirvánája, sem a heideggeri Semmi, mint méltatlant, nem engedne magához, akkor külön bejáratú egyszemélyes eklézsiát teremtenék magamnak, közvetlen telefonvonallal a végleg megtagadott Teremtőhöz. Igen, leginkább abban az istenben tudnék hinni, amelyik nem létezik, amely nem teremtette a világot, amely ősszellemként nem őrködik rendje felett, amely egyszerűen nincsen. Kizárólag ezt a megközelíthetetlen és felfoghatatlan istenhiányt tudnám elfogadni magamnál feljebb valónak, mint olyan valamit, amely kívül áll időn és téren, nem része az univerzumnak, és az attól való különbözősége az egyetlen, ami alapján megismerszik. Igen, ha szükségem lenne valaha világnézetre, csakis ezt a fennkölt és nagyszerű, magasztos és végtelen nemlétezést fogadnám magaménak.

Addig meg alattam hadd hemzsegjen a föld tobzódó valósága, fölöttem hadd sziporkázzanak a transzcendens egek, én meg hadd lebegjek itt a manzárdomon, világnézet nélkül, megemelt lábbal és behúzott nyakkal.

___________
eredeti: litera, 06.12.15.

kampány marketing okos telefonra

– Mikor volt utoljára ihleted?
– 1979 május 29-én, amikor a vihart néztem az ablakomból.

A kis párbeszéd köztem és Balogh Robert barátom között zajlott le, amikor legutóbb Pécsett találkoztunk. A kérdés nem volt teljesen spontán, mint ahogy maga a találkozás sem: közönség előtt szerepeltem szövegbemutatóval, és performanszom után ő beszélgetett velem, ő próbálta megtudakolni, mint is vagyok ezzel az egész irodalmisággal. Miután kiderülni látszott, hogy a kreativitás bennem egyáltalán nem az írói készségeket segítő képességként munkál, hanem valami öncélú és túlburjánzó kórként tenyészik, indokoltnak tűnt némi élccel ama fránya ihlet felől érdeklődnie. A válaszomat persze szándékosan fentem a kérdésnél is élesebbre, mégsem kiabálta be senki, hogy a nevezett dátum óta megjelent húsz könyvemet ezek szerint ihlet nélkül írtam-e. A műsorfüzetben szövegindukátorként szereplő beszélgetőtársam arra kért, mesélném el, hogyan is volt azzal a régi májusi viharral, és én, esküszöm, el akartam jutni a konkrét élményig, de előtte fejtegetésbe kezdtem, mi szép is az, hogy a süket Beethoven belülről hallotta a muzsikát, meg hogy Csontváryban és van Goghban megszólalt az isteni sugallat, de bizony az én bensőmben nemigen beszél és dudorász senki más, mint én magam, éppen ezért az ihletnél közelebb áll hozzám az intuíció fogalma, mégpedig abban a felfogásban, ahogy József Attila helyezi el valahová középre az ihlet és a spekuláció közé. Én megelégszem ezzel, ihlete legyen a zseninek és a dilettánsnak. Utóbbinak úgysincs más egyebe.

Ezután jött volna a kis történet, emlékezetem szerint az egyetlen olyan eset, amikor megírta magát egy versem, én csak álltam az ablak előtt, csak néztem a közelben csapkodó villámokat, és amikor leültem a papír elé, nem kellett mást tennem, mint rögzítenem azt, hogy

villámokra szelíden gondolok
topogva az idő ablaka előtt
kiveszett őslények közt keresem
az ablakon túlra menthetőt

negativált én-tudatommal
önnön ellentétembe vagyok zárva
minden testvérem kívül rekedt
megannyi apátlan anyátlan árva

valahol elvesztettem az esőket
hajamba tűzve csak a szél dorombol
az ég fekete tábla-egére
egy villámot rakok ki koromból

Mind a mai napig ez az egyetlen olyan versem, amit fejből tudok, ha bármelyik másikat kell felidéznem, megakadok már az elején, legtöbbször az első sor sem jut eszembe. Sőt, az is megesik, hogy egynek-egynek a puszta létezése is teljesen kihull a fejemből, és rábukkanva meglepődöm: jé, ezt én írtam volna?

Úgy tűnik, régvolt ifjúkorom óta az idő már nem az ablakon át közlekedik számomra, őslények és testvérek után is másfelé kutatok. Ablaknak persze azért mégis kell ott lennie, ahol dolgozom, de nem viszem túlzásba a bámészkodást, jószerével kielégít a tudat, hogy a déliből rálátni az Ungra, amely kis túlzással szólva a kertünk alatt csobog, hogy látszik a kisvasút pályáját övező jegenyesor, és ha kicsit kihajolok, épp most 60 esztendős alma máterem sarka is áttűnik a lekopaszodott fák ágbogán.

Kárpátalján mostanában minden 60 éves. A felszabadító/megszálló szovjet csapatok 1944-es bevonulása utáni időszak átmenetinek számított, a vidék hovatartozása sem látszott teljesen egyértelműnek, aztán 1945 nyarán megkötötték a Szovjet-Csehszlovák egyezményt (Magyarország szóba sem jöhetett a területre aspirálók sorában), a vidéket Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységéve szervezték. Ezt követően indult meg a közigazgatás, az oktatás, a társadalmi szervezetek újjáépítése. Ami akkoriban alakult, és a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor Ukrajna megörökölte, az most mind-mind jubilál: író- és festőszövetség, könyvkiadó, ruhagyár, nyomdavállalat – és számos tanintézmény, így az ungvári magyar iskola is. Igaz ugyan, hogy ott koptattam a nadrágomat 10 éven át (nálunk kicsit más az oktatási rendszer), és azt sem mondhatnám, hogy nem tettem szívesen, ám ahogy leérettségiztem, szinte azonnal meg is szűnt mindenfajta visszavágyásom a falai közé, egyáltalán nem vonzott a szellemisége, a hajdani osztálytársak legtöbbjével végleg megszakadt a kapcsolatom. Már az ötéves találkozóra sem mentem el, sem semelyik elkövetkezőre. Amikor gyerekeink jártak oda, szülői értekezleten egyetlen egyszer sem voltam, Éva is csak akkor, ha nagyon kellett. Nehezen tudom megmagyarázni, mi váltja ki belőlem ezt az erős idegenkedést, talán a nosztalgiázás iránti ellenszenvem, talán az, hogy az üres vagy annak vélt kapcsolatokból igyekszem mielőbb kilépni. Néha kínos is ez a fene-nagy ellenállásom, mert a mostani igazgató például gyerekkori jó pajtásom, hozta is a minap lelkesen a meghívót a nagy évfordulós ceremóniára, holott sejthette, ha eddig nem vettem részt ilyen rendezvényeken, most se igen szánom rá magam. Már csak azért sem, mert az effajta alkalmakat épp abból a két összetevőből keverik egybe, amelyekre a legkevésbé vágyom. Az egyik a protokoll, a megyei szervek és a különböző társintézmények, szervezetek vezetőinek véget nem érő közhelyes köszöntői, a másik az úgynevezett kultúrműsor. Ezen a néven már volt szerencsém elég szörnyűséget látni ahhoz, hogy most se feltétlenül legyek kíváncsi arra, a betanított tanári kórus miként adja elő Máté Péter Azért vannak a jó barátok című örökbecsűjét a Területi Filharmónia jobbra érdemes színpadán. Távolmaradásommal azonban ezúttal csak részben értem célt, mert a direktor úr ma találkozott Évával és jelentőségteljesen átadta neki a rendezvény teljes felvételét DVD-n. A gesztus kedves, a különös hangsúly oka pedig az, hogy az én versemet is szavalták az esten.

Sajnos nem sikerült rajta meghatódnom, mint ahogy ihletért is hiába álltam ablak elé az elmúlt huszonhét évben.

__________
eredeti: litera, 06. dec. 14.

cég: ablakok gyártása télikertépítéshez

Miután visszahoz a házi lift az emeletre, nyolc és kilenc között ülök le dolgozni. Bár ez így pontatlan. Nem az időköz szorul pontosításra, hanem a ’dolgozni’ fogalma. Amit napi 14 órában cselekszem a képernyő előtt, abban elválaszthatatlan a munka a szórakozástól. Írni végül is a legnagyobb élvezet, leginkább a magam örömére teszem, még ha a folyamat egyfajta munkavégzéssel jár is. Így hát amikor dolgozom, akkor a kedvtelésemnek (és -ből) élek.

De még ez a kép is sántít. Mert az írás nálam már túlpezsgett azon a fázison, amikor a munka és/vagy szórakozás, pénzkereset és/vagy hobbi kérdése felmerül. Az írás alaphelyzetemmé vált, állandósult körülményemmé, halmazállapotommá. Szöveget létrehozni annyi tesz, mint szellemi kilégzést végezni. Ilyen egyszerű. És ilyen összetett, mert ebben sűrűsödik össze szétszálazhatatlanul az életem minden mozzanata, az engem ért hatásokra (mint belégzésre) adott összes reakcióm. Ezért írok novellát és levelet, drámát és publicisztikát, verset és blogot, regényt és aforizmát. Meg azért, hogy kitöltsem szövegekkel azokat a hiányokat, amelyek a beléjük írt mondatok révén válnak láthatóvá. A résekbe, közökbe, hiátusokba írom bele magamat, saját tudatom számára is csak így válhatok érzékelhetővé, így képződik meg egyszerre önvalóm és világban-létem.

Szövegeim lelepleznek, de meg is óvnak, elárulják legbensőbb titkaimat, de falként körbe is vesznek: csak rajtuk áttörve vagyok megközelíthető.

Manzárdunk valós falai is szöveggel béleltek. Amikor körbelambériáztattuk a hajdani padlást, a fa burkolat alá szigetelésül a házban több évtized alatt felgyülemlett sok mázsányi folyóirat került. Hőnél és hangnál jobban szigetelik el a külvilág nemkívánatos sugárzását. De akad védelem beljebb is: a felületek nagyobbik részét könyvespolcok foglalják el, erősítésnek ott a két méternyi bakelitlemez és helybéli piktoroktól néhány kedvenc.

Jól érzem magam falaim mögött; „a fal / kívülről ellenállás / belülről védelem”, írja Rákos Sándor. Csak azt nem lehet soha biztosra venni, mi van bent, és mi van kint. Aki túlságosan belülre zárkózik, az előbb-utóbb kívül reked. Ami rendjén is volna, ha nem tenné az elzárkózást ellentmondásossá, hogy a belső bugyrok legmélyéből látszanak meg leginkább a külső világ álságosságai.

Arabella érkezik, egyenesen a hegyekből. Őt aztán nem fenyegeti az elszigetelődés veszélye. Szlovák anyanyelvű, ereiben magyar, ruszin, sváb vér, Prágában járt angol gimnáziumba, most londoni ösztöndíjasként a ruszinok eredetmítoszait kutatja. Leveleket váltva ismerkedtünk meg (az interneten bukkant rám), mielőtt első gyűjtőútjára ide érkezett volna. Azóta minden alkalommal meglátogat, most a visszaútján tér be, fekete hajában a Verhovinán lakók faházának szúrós dohszaga, ruháján frissen cserzett birkabőrök émelyítő bűze, s hogy mégse fintorogjunk a kárpáti ködbe vesző legendák hallatán, most kapott ajándékkosarából előszedi a minden ismertnél hasonlíthatatlanul ízesebb kecskesajtot.

Szakdolgozatának tárgyszerű leírásaival együtt szaporodnak különös hangulatú versei, érdekes, hogy milyen közvetett módon ihleti meg a hegyi pásztorok világa, a költeményekben nyoma sincs a bukolikus témának és stílnek, koppanósan kemény szabadversek ezek, Sylvia Plath a kedvence, kicsit mintha a bőrébe is belebújna. A nyugati modern civilizációban elidegenült, deviánssá frusztrált individuumként jár házról házra, faluról falura, megpihen a keleti Kárpátok archaikus közösségeinek akolmelegében, hogy aztán a kétféle világ összes ellentmondását beleszorítsa egy-egy metaforába: nála  a kecsketőgy krómnikkel csillogású, a patakok csobogása túlvezérelt, a fészer dohos, mint egy múmiagyomor, az ádventre terített asztalon felborul az öngyilkos petróleumlámpa, a falakon tenyészik a depresszió penésze.

Nem csak azért próbálok meg néhányat lefordítani versei közülük, hogy gesztusát viszonozzam, amiért ő meg időnként a regényem mondataival vesződik, hanem mert úgy érzem, nyilvánosságot érdemelnének. Sajátos helyzet: magyarul hamarább láthatja egy megjelent versét, mint anyanyelvén.

Arabella ellibeg, várja Kelet vagy Nyugat valamely újabb kalandja, épp írni kezdenék, de Kolos megkér, olvassam el az interjúját, amelyet egy most árverésre kerülő blogszolgáltató tulajdonosával és fejlesztőjével készített. Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy az írás iránt eddig semmilyen affinitást nem mutató programozó matematikus fiam blogja egyszer népszerűbb lesz, mint az enyém. Jegyzeteinek jó része ugyan webguruknak és szoftverbubusoknak való, néha szót sem értek belőlük, ám olykor megereszt laikusok számára is élvezhető internetes témájú írásokat, meglepően jó érzékkel tapint rá az aktuális témákra, posztjaival kikerül több bloggyűjtőhely címlapra, özönlenek az olvasók, szaporodnak a hozzászólások, én meg ámulok és bámulok, hetedik éve írok webnaplót és még most sem tudom, mi a csínja, ő meg három hét alatt belejött, mint kiskutya az ugatásba.

Szemfüles kölyök, kiszúrja az érdekes témákat. Arra a hírre is ő hívta fel a figyelmemet a minap, hogy egy autópálya építő cég Kínában megbontotta az emberi civilizáció egyik legértékesebb emlékművét, a Nagy Falat. Keresztezte a nyomvonalat, hát gondolták, kicsit felüldózerolják a történelmet.

Pedig a közvélekedés szerint ez az egyetlen épített objektum a Földön, amely a világűrből szabad szemmel látható.

Szabad szemmel egyébként, mutatja a tapasztalatom, akár át is lehet látni bármilyen falon.

_________
eredeti: litera, 06. dec. 13.

internetes blog és weboldal optimalizálás

Fejfájással indul a nap, mint rendesen.  Éva ágyba hozza a kávét, és amíg nézzük a reggeli hírműsorokat, masszírozza a homlokom. Akkor is, ha éppen nem fáj. És akkor sem esik kevésbé jól.

Aztán liftezés a földszintre; fürdőszoba, konyha.

Tíz éve fokhagymás pirítóst reggelizek. De nem ám platton vagy szeletkilövellő szerkentyűben kell pirulnia, hanem serpenyőben, forró napraforgóolajban. Második forgatás és lecsöpögtetés után a kemény, de mégsem ropogós kenyérre kerül két szelet sajt, kicsit rá is olvad. A fokhagymagerezdet ehhez harapom. Szeretem, ha herseg a fogam alatt. Erős tea dukál hozzá, olyan forróságú, kicsi kortyokban épp hogy bírja a torkom.

Két liter teát iszom naponta. Három decis bögrés kiszerelésben, 2-3 óránként ismételve. Amíg forró a friss adag, megiszom a harmadát. A többit hagyom kihűlni, aztán órákig nyeldesem apránként. A forró tea jó, a hideg tea jó, a langyos ihatatlan. A langyost, mondják, az isten is kiköpi.

Mire gépem elé ülök, legtöbbször megszűnik a főfájásom. Ha nem, akkor estig megmarad. Ilyenkor kicsit lassabban megy a munka, de mint annyi más nyavalyámat, ezt is megtanultam kezelni. A napi termésen nem feltétlenül látszik meg, belső sajgással vagy csillapítók okozta tompasággal dacolva születtek-e meg a szövegek. Ha épp nem ég a körmömre a leadási határidő lapnál, folyóiratnál, akkor persze inkább levelekre válaszolok vagy a blogomon weberészek, de nem járok rosszul akkor sem, ha sürgős és fontos írnivalóm adódik: a koncentráció jobban elnyomja a fejfájást, mint a lazaság. Legfeljebb nyűgösebb leszek ilyenkor, jobban zavarnak a külső zajok, melegem lesz vagy fázni kezd a lábam, tör a szék, rosszul esik a fény az asztalomra.

Aki napjainak nagyobb részét egyhelyben tölti, annak fontos, hogy ez az egy hely hol van és milyen. Hogy milyen falak között. Hogy hová lát onnan. Hogy hol ül bele a munkájába. Milyen székbe, miféle asztalhoz. Igaz, nem ezen múlik. Lehet konyhaasztalon és hokedlin. Lehet ruhásszekrényben gyertyavilágnál. Lehet sötét barakkban „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva.” Ha van mit. Ha van miből, honnan. Ha meg nincs, hiába az új forgószék.

Nekem fontos a kényelem. Nem önmagáért. Hanem mert csak úgy lehetek otthonos a munkámban, ha magamévá ülöm széket. Hogy jól érezzem magam egyfelől a bőrömben, másfelől a világban, ahhoz leginkább jól kell éreznem magam a szobában. „A közérzet minősége nemcsak azon múlik, hogy mire látunk ki, hanem azon is, hogy honnét” – írja Déry. Nálam ez a honnét a legfontosabb.

Így aztán bosszant, hogy máris szétesőben van a nem is olyan régi forgószékem. Előbb a jobb karfája (dehogy: karvasa) kezdett lötyögni, hiába fekszik be alája naponta Kolos, hogy a folyton kilazult csavarokat meghúzza: egyiknek kikopott a menete, a másik beletört a furatba. Aztán a bal támasz leffedt le: a fém illesztékek egyszerűen kiszakadtak az ülőke fájából.

Kell nekem egy új szék, nem vitás. Ilyen rozzant alkalmatosságon ülve a mondataim is lötyögősek, leffegősek lesznek. Amúgy is jön az ajándékozások ideje, ráadásul éppen kerek valahány éves is leszek, meglepem hát ezen az itthoni munkahelyi szegleten „magam magam”. És ha már, akkor ne a legolcsóbb széthullóst,  hanem valami tartósabb portékát. Nagyon kényelmeset, sehol ne törje kényes ülepem, fogja körbe a derekamat, legyen kompatibilis az asztalommal, jól férjek hozzá, elé, alá, az utólag kialakított tartóra feltehessem a lábamat (szeretem minél magasabbra felpolcolni), könyökömet épp megfelelő szinten nyugtathassam a támlán.

Éva és Kolos megy is a bútorüzletbe (hogy én? ott helyben kipróbálni? azt már nem! ruhát sem szoktam soha, miért épp széket lennék hajlandó!?), kisvártatva meghozzák a csodaszéket. Micsoda darab! Süppedős kagylóülés, bőr huzat, formatervezett háttámla és fejtámasz, minden, ami törzsnek és a végtagnak ingere.

Az első próbaülésnél még nincs is semmi baj. Csak túl alacsony! Sebaj, állítunk rajta. Ám kiderül, nem lehet annyira megemelni, mint az előzőt, így viszont kényelmetlen felnyúlnom a klaviatúrához. Ezen megpróbálunk segíteni: a kifejezetten számítógépes munkához gyártott irodai asztalom lapja alatt eredetileg volt egy kihúzható spéci polc a billentyűzet számára, de azt kiszedtem, mert ha a lábamat feltettem a tartóra, akkor a térdem nem fért be rendesen az asztal alá. Nosza, vissza az egészet! A kézmagasság így megfelel, de ha a lábamat a polcocska miatt nem tehetem fel a lábtartóra, akkor a kagylóülés magasított széle nyomja a combomat. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy egész nap ne akarjak így ülni. Affenébe!

Még próbálkozunk ezzel-azzal, állítgatásokkal, szivacspárnával, alacsonyabb lábtartóval, de nem megyünk semmire. Visszaülök szakadt székembe azzal, hogy pont ilyen merevülőkéjű, hitvány, olcsó és szétesős példányt szeretnék; épp csak széthullás előtti állapotában. Vegyünk egy ugyanilyen újat. Két évet csak kibír majd az is alattam.

Ám ettől a nagyon szuper kagylótestű bőrcsodától is fájna a szívem megválni. Beleültetem Évát. Neked kényelmes? De még mennyire! És ha az asztalodhoz ülsz? Akkor is! Láb, kéz, törzs, klaviatúra? Minden a legtökéletesebb. Be kell látnom, nem a székkel van baj, hanem csakis velem.

Így hát magam helyett nőmet ajándékozom meg. Amúgy is jönnek az ünnepek, és bizony neki is lesz születésnapja: most ér a legszebb férfikorba.

Jólesik látnom, ahogy belesüpped a mélyített ülésbe, ahogy körbefogja a háttámla. Elégedetten lát munkához, épp leendő könyvének korrektúráját olvassa. Új regény, új szék, így kerek a világ. Épp belemerülnék én is a naplóírásba, amikor váratlanul felém fordul székestül és homlokát ráncolva megkérdi: vajon nem vetik-e ki komor hangulatú novellái ebből az eddig soha nem kóstolt kényelemből.

__________
eredeti: litera, 06. dec. 12 

ajánló: első laptop szerviz budapest