Egy manzardőr feljegyzései
- a terasz.hu-n

A terasz.hu c. internetes lap irodalmi szekciójának felkérésére (szerkesztő Onagy Zoltán) 2001. dec. 3-tól egy háten át naplót írtam a webhely látogatóinak nyilvánossága számára. Az ott közzétett anyagot későbbi könyvbéli közlés céljából megszerkesztettem és rövidítettem. Ez az igazított szöveg olvasható alább.

dec. 3., hétfő

A vasárnapom nagyjából migrénnel telt. Mióta eszem tudom, gyakorló fejfájós vagyok. Nem sikerült kideríteni, mitől, s ha már igen, miért épp hétvégeken. Aprócska voltam, amikor szüleim megfigyelték: ha a víkenden meglátogattuk a nagymamát, akkor én, mire hazaértünk, rendesen már kornyadoztam, émelyegtem, hánytam. Előfordult, már ott, nagyanyámnál lettem rosszul, és kértem, mielőbb induljunk haza. Gyakran annyira megkínzott a fejgörcs, még másnap is ágyban kellett maradnom. Szüleim és a háziorvos találgatták, vajon mi lehet ennek a nagyanyabetegségnek az oka: télen gyanakodhattak a túlfűtött lakásra. A jó régi cserépkályhákban nagyanyám szénnel - brikettel - tüzelt, a 25-27 °C-os hőségben, gondolták, az oxigénhiány váltotta ki főfájásomat. No de nyáron, amikor tárva-nyitva minden ablak és a Kalap (főfedő formájára emlékeztető félsziget az Ung kanyarulatában) felől beáradt a tiszta, friss levegő? Másik feltételezés: az édes, émelygős krémmel töltött torták, sütemények ártottak meg. Ám ez a teória is megdőlt, miután a nyalánkságok letiltásával sem változott semmi. Biztosan a televízió, volt az újabb vélekedés. A hatvanas évek elején Ungváron még alig volt pár készülék, nagyanyámnak elsők között. Látogatásainkat családi tévézéssel kötöttük egybe: együtt izgultunk Ivanhoe, Tell Vilmos vagy Simon Templar kalandjain. Nos, eltiltottak a tévétől, de mégsem javult a helyzet. Később már a nagyanyámhoz való indulás előtt megfájdult a fejem, sőt, minden olyan alkalmat megelőzőleg, amelyhez nem fűlött a fogam.

A migrén állandó kibúvóvá vált számomra, fokozatosan pszichoszomatikus tünetté, védekező mechanizmussá vált. Csak az a baj, hogy önállósította magát, és a heveny rosszullétek gyakorta akkor is bekövetkeztek, ha vágyott esemény elébe néztem.

A főfájások végigkísérték tanulmányaimat, munkámat a laborban és a szerkesztőségben. A panaszok gyakorisága és hétvégisége negyven év alatt nem sokat változott. Ebben az a furcsa, hogy az elmúlt bő évtizedben, amióta szabadúszó vagyok, nincs tetten érhető különbség hétköznapi és hétvégi életemben: nagyjából minden napon ugyanakkor kelek, ugyanannyit dolgozom, lazítok - és mégis. Rég megdőlt a fronthatásokkal kapcsolatot kereső hipotézis, nem segít alacsony vérnyomásom felkávéztatása, sem a gyógyszerek és más orvosi praktikák, egy-egy féldeci is csak tompít, nem múlaszt. Nincs olyan szervi bajom, ami indokolná a dolgot, diétásan étkezem - nagyanyám is meghalt több mint tíz éve.

Megtörtént, persze, számtalanszor, hogy szimuláltam - és főleg hétközben. Nem akartam iskolába menni, kedvem szottyant egy napot lógni a munkahelyemről, nem akaródzott elutazni vagy valami rendezvényen részt venni - hát bejelentettem: tudjátok, a migrénem. Tudták. Ám ritkán örülhettem annak, hogy megszabadultam valami kínos kötelességtől, mert a legtöbbször - igen, igen! - alighogy kimondtam, valóban fejgörcs kezdett kínozni.

Akkoriban, amikor mifelénk (is) nehéz volt gépkocsihoz jutni, az egyik barátom - persze semmi baja nem volt a lábának - megumbuldálta, hogy kiutaljanak neki egy kézi irányítású rokkantautót. Pár évvel később leesett a cseresznyefáról, eltörte a gerincét, deréktól lefelé megbénult. Az autót gyorsan eladták…

Néha mégis szimulálok, vállalva a következményeket. A migrén elviselhetőbb, mint egy unalmas rendezvény fűtetlen teremben, utána kultúrműsorral, amikor is nagy az esély arra, hogy zenével vagy anélkül elhangzik valamelyik Nagy Kárpátaljai Magyar Slágervers, mondjuk a "Magyarnak én itt születtem" vagy a "Mert a haza nem eladó" refrénű. Attól is megfájdulna a fejem. Hát akkor már inkább öncélúan vagyok rosszul. Hiszen a hipochondria is egyfajta betegség.

*

Olvasom a szombati Kárpáti Igaz Szóban, hogyan zajlik a most esedékes első ukrajnai népszámlálás. Előbb a hét elején a biztosok végigjárják a lakásokat és megkérdezik, mikor és hol lenne a legalkalmasabb az állampolgároknak a kérdőívek kitöltése. Aztán a jövő hét végéig jönnek az űrlapokkal, kitöltögetjük. Az azután való héten pedig harmadszor is bekopognak "a népszámlálók és az őket ellenőrző személyek, hogy meggyőződjenek az elvégzett munka pontosságáról." Hát ez azért szép.

Jut eszembe, budapesti református magyar barátom a legutóbbi népszámlálás során a vallási rubrikába azt írta, hogy zsidó, a nemzetiségibe azt, hogy cigány.

*

Már-már elképesztő mértékű az a tudomásul-nem-vétel, amellyel "hivatalos" környezetemhez viseltetek. Félek, ha most hirtelenjében megkérdezné valaki, mi a neve az ukrán miniszterelnöknek, nem tudnám megmondani. Valahol Lazarenko vagy Pusztovojtenko után elvesztettem a szálat. Az államelnök Kucsma, ez biztos. De a miniszterelnök? Pláne a miniszterek?! Miközben a magyarországi tisztségviselők nevét néha államtitkár-helyettesig bezárólag ismerem (a kulturálist pl. Kőrösi Orsolyának hívják, ő az, aki nem jött el - sem semelyik főnöke - az Írószövetség novemberi közgyűlésére a Vigadóba). Egész nap a magyar rádiót hallgatom, este a magyar tévéhíradót nézem (az ukrán adók be sem jönnek!) - de mit nekem a magyar közélet és politika? Hát vagyok én magyar állampolgár, hogy parlamenti pojácákon, elsikkasztott milliókon, elimázsolt milliárdokon bosszankodjam? Legfönnebb Németh Zsolt vagy Martonyi tud felcukkolni ezzel a státushaccacáréval, de ők sem igazán, mert be vagyok oltva mézesmadzag ellen. Az ukrán politika pedig még ennyire sem izgat, jószerével gőzöm sincsen róla. Csipetnyi állampolgár-érzésem sincsen; amióta nem kötelező, választani sem voltam egyszer sem, se helyhatóságilag, se a Legfelsőbb Tanácsba (ha még így hívják). Ukrajnában élek, de a legvéknyabb érzelmi szálon sem kötődöm ehhez az országhoz. Magyarországhoz kötődöm/nék, de ahhoz meg jogilag nincsen közöm, indokolt hát, hogy csak kívülről szemlélem. Így aztán osztályrészem a se-se kényelmi állapota. Kell ennél kiváltságosabb helyzet? Érezhetnék így, ha beillenék valahová is, és nem lennék egyszerre kisebbségi, nemzetiségi, államot nem alkotó, diszkriminált, idegen, határon túli, devizakülföldi?

Lám: akinek eléggé sok a hendikepje, annak futja belőle, hogy páholyból nézze az életet.

Ülök a padlásszobámban (manzárd) a számítógép előtt, jönnek-mennek az ímélek, böngészek a Hálón kedvemre meg honlapokat készítek (ugyancsak kedvemre), balra a rádió, jobbra a telefon (van vonal, ha recseg is!), hátam mögött a tévé, körben könyvek, lapok, az OSZK most küldte el fél évre visszamenőleg a marosvásárhelyi Látót, nem fázom és nem vagyok éhes, erős teát iszom, éppen nincs áramszünet és délben jött a víz a csapból, a család csendben zajlik körülöttem… Hátradőlök és - micsoda luxus - naplót írok. Kiadhatom magam. Nem kockáztatok semmit. Ahogy mondani szoktam: nem vagyok hazardőr. Manzárd-őr vagyok… És ma a fejem sem fáj. Talán még megnépszámlálni is elfelejtenek.

kedd

Tegnap elkiabáltam civilizációs komfortomat. Este 7-kor beütött a soros áramszünet, és el is tartott három órán át. A gyerekeim kifejezetten élvezik, amikor estefelé elmegy a villany. Gyertyafényben vacsorázunk, együtt maradunk az étkezés után is. Én nem sietek a bekapcsolva hagyott számítógépemhez, a nagyszülők nem késhetik le a félnyolcas híradót, Éva sem szeretne vaklálva mosogatni. Előkerülnek a régi történetek… Egy óra múlva mégis véget vetünk a családi romantikának, a gyerekek kicsit panaszkodnak, még lett volna tanulni valójuk. Csönge, a szorgalmasabb, körmöl valami leckét gyertya és zseblámpa mellett és megkéri az anyját, holnap ébressze fél 6-kor, hogy iskolába indulás előtt elolvashassa a földrajzot. Kolos azon bosszankodik, nem vett elemet a rádiójába, szeret zenével elaludni… A lecke? Hát majd szünetben belekukkant. Mi is eldőlünk, inkább unalomból, semmint a fáradtságtól. Lassan elálmosodunk a sötétben. Amikor 10 után felgyulladnak a bekapcsolva hagyott lámpák, már nincs kedvünk újrakezdeni az estét.

*

Két hete megírta az újság, mikor lesznek az áramszünetek. Akkor nem vettük komolyan, de ma végigbogarásszuk az oldalakat. Valóban. Részletes táblázat, utcákra lebontva. A fél városban kedd, csütörtök, szombat, a másik felében (nálunk is) hétfő, szerda, péntek a kikapcsolások napja. A lakótelepeken, iparnegyedekben délelőtt is, délután is 2-2,5 óra, összesen 4-5 óra a villanytalanság (a gyárakban is!). Az óvárosban jobb a helyzet, az itteni lakóházakat, intézményeket (a hozzánk közeli egyetemi korpuszokat is) csak este fél héttől fél kilencig iktatják ki a hálózatból. Persze a valóság másként fest. Múlt héten egyszer sem kerültünk sorra, tegnap viszont héttől tízig szüneteltünk.

*

Bemondják a Reggeli Krónikában, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kérelemmel fordult Orbán Viktorhoz, hogy egyes szigorító intézkedéseket egyelőre ne léptessenek életbe. A ukrán-magyar kishatár-menti átkelőhelyek bezárásáról van szó, és arról, hogy az ukrán állampolgároknak a jövőben 15.000 Ft-tal rendelkezniük ahhoz, hogy beléphessenek Magyarországra. Kínomban kacagok, mert látom a feloldhatatlan ellentmondást: a hivatalos Mo. kedvezménytörvényt helyez kilátásba a határon túli magyarságot illetően, de közben minden olyan szigorításra kész, amit az EU-csatlakozás megkíván. Ezt szerintem a KMKSZ elnöke is pontosan tudja. Vízumkényszer esetén süthetjük a státusmagyarságunkat és a magyar igazolványt… Már akinek lesz. Mert én például keményen elhatároztam, hogy nem fogok érte kilincselni. Azért szálltam ki az összes pályázati rendszerből (könyvkiadás, lapkiadás, rendezvények szervezése…), mert elegem lett a helyi alkuratóriumokból - akkor most bizottság elé járuljak, hogy elbírálják magyarságomat? Hát nem. Ha 15 könyv, írószövetségi válaszmányi tagság, József Attila-díj után nekem kérvényeznem kell magyarságom megállapítását - akkor inkább nem vagyok magyar.

*

Ma talán - ha hinni lehet a grafikonnak - nem lesz áramszünet. Majd holnap. El ne felejtsem időben elmenteni a munkáimat.

Ilyen mélyponton három éve voltunk. Aztán jött a nagy árvíz, Kárpátalját katasztrófa sújtotta területté nyilvánították, megszűnt az áramkorlátozás. Szép kilátások. Egy kis földrengés - és víz is lenne egész nap. Tűzvész és szökőár után pedig talán még az 1992-ben zárolt bankbetéteket is kifizetnék.

szerda

Ma csendes napom lesz. No, nem mintha a többit ágyúzaj vagy rezesbandák vonulása verné fel, egyszerűen csak érzem, ez a mai nap olyan észrevétlenül simul majd bele az idő kontinuitásába, hogy voltaképp nem is lenne szabad naplóban rögzíteni.

A hétközépeknek éppen ez a varázsa. Már elmúlt a hétfői láz, amikor az ember még azt hiszi, talán sikerülhet valami nagyot alakítania, megírni az évtized versét, elkezdeni az életmű-regényt, de legalább nyélbe ütni a félbehagyott novellát. Ám hétfőn az ember általában mégsem fog bele semmi fontosba, eltölti a készülődés izgalma és az önmegtartóztatás erkölcsi fensőbbsége: felelős dolgokat nem lehet csak úgy mirniksz-dirniksz hebehurgyán elhűbelebalázskodni, előbb jól át kell gondolni, lélekben felkészülni rá, és aztán majd holnap… De kedden közbejön valami, elég egy váratlan telefonhívás vagy fontosnak ítélt levél (dehogy fontos! - csak azért kezdünk rá nyomban és hosszan válaszolni, mert addig sem kell a dédelgetett tervvel foglalkozni), aztán hipp-hopp, már itt az ebéd, vacsoráig pedig már nem is érdemes… Szerdán aztán felszabadul az ember: ez a hét nem az a hét. (És miután ezt eldöntötte, csütörtökön gyakran meglódul a pennája…)

*

A jó Ilia Mihály ismét bizonyságát tette figyelmességének. Kéziratot ugyan 10 éven át nem tudtam kicsikarni belőle, de januárban a születésnapomról mindig megemlékezik egy képeslappal (írótársak mondják: ők is mindig megkapják; vajon hány nevet tartalmaz címlistája?), és ha olyan lapban talál valamit rólam, amelyről felteszi, hogy nem jut el hozzám, akkor elküldi. A mai postával Szegedről érkezett újságkivágat a Hét Napból való (hetilap, napilap?). Vajda Gábor ír benne esszékötetemről. A kritika inkább pozitív (bár vannak benne bíráló észrevételek is), akár büszkeség is eltölthetne annak okán, hogy a szerző szerint sikerült elkerülnöm mind a "konjunkturális nemzetieskedés"-t, mind a "kozmopolita felületesség"-et - véleményének a súlyát azonban valamelyest csökkenti, hogy könyvemnek nem tudja a címét. Kisebbségi sorstársaink a schengeni fal tövében - áll alcímként a nevemet követő kettőspont után cikke élén. Nálam nem sorstársaink, hanem áramszünet. Hogy lehet ezt a két szót "összetéveszteni"? Hamar találok mentséget: talán nem volt villany, amikor leírta. Sötétben minden áramszünet sortársaink.

*

Éva elégedetlenkedik: órákat töltött a mostanában érkezett néhány friss folyóirat társaságában, de nem talált olyan novellát, amelyet élvezettel tudott volna elolvasni. A versekről nem is beszélve… Pedig csupa felkapott név, ügyeletes üdvöskék… Lecsillapítom nőmet. Elárulom neki, én hosszabb ideje már csak három sort szoktam elolvasni zsenijelöltek verseiből. Három sort? Ennyi elég? Elég, pedig a háromból egy a szerző neve és egy a vers címe…

*

Lassan illene tűnődni azon: ki kapja majd januárban a kis szellemi műhelyünk alapította díjakat. A KÁRMIN-díjat 95-ben álmodtam meg, mindig az előző esztendő irodalmi teljesítménye alapján ítéljük oda. A díj nevében (KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódij) és alapszabályában benne van, hogy itt élő és alkotó szerzőnek adható. Ez rendben is lenne, épp csak az elmúlt évek alatt "elfogytak" az íróink: úgy is, hogy mind, akik érdemesek voltak rá, már megkapták, meg úgy is, hogy az íróként elhallgatók és elköltözők ritkították a sorainkat. Már tavaly is olyan valakinek adtuk, aki 5 évvel korábban egyszer már megkapta. Most meg, ahogy vége felé jár az esztendő és végignézek alkotóink éves teljesítményén - egyszerűen nem látok olyan méltó jelöltet és olyan minőségű produktumot, akit és amelyet jó szívvel díjazni lehetne. Másik díjunk negyedik alkalommal kerül majd odaítélésre. Ezt Váradi-Sternberg Jánosról neveztem el: neves történészprofesszorunk volt, behatóan foglalkozott irodalom- és művelődéstörténettel, egyetemi hallhatók generációi tanulták tőle a szakmát és a tudósi tartást. Én más szempontból is példa értékűnek gondolom alakját. Azon kevesek egyike volt, aki a szovjet érában úgy működhetett egy veszélyes területen (hiszen a történelem nagyon is az!), hogy sem a hatalommal nem paktált le, sem ellenzéki szerepbe nem sodródott, holott az értelmiség számára e két csapdahelyzeten kívül harmadik lehetőség nemigen adódott. Ám ő úgy lett egyetemi professzor, hogy nem lépett be a pártba, úgy tudta vállalni többkultúrájúságát, sokanyanyelvűségét, magyar nemzeti öntudatát és zsidó származását, hogy nem bélyegezték sem nacionalistává, sem kozmopolitává, sem… Nos, az ő nevét viselő díjat azok kaphatják, akik fellépnek mindenféle diszkrimináció ellen és - ahogy az alapítólevél fogalmazza - munkásságukkal az egymás mellett élő nemzetek és nemzetiségek kulturális közlekedését szolgálják. Erre a díjra az idén is van jelöltem, és ha kurátor-társaim elfogadják javaslatomat, nem maradunk ünnepelt nélkül januárban.

*

Apropó ünnep. Ma képtelen voltam rádiót hallgatni (máskor szól egész nap), annyi volt benne a mikulásozás. Komikusnak tartom, hogy egy voltaképpeni gyermekünnepet ekkora felhajtás vegyen körül. Elborzadva tapasztalom azt is, hogy évről évre korábban kezdődik a karácsonyi-újévi díszkivilágítás, és már november közepétől egymásba érnek az év végi akciók. Amúgy sem vagyok ünneplős fajta, nekem még az a "hivatalos" pár nap is sok, nem hogy egy vagy másfél hónap. Ki is kapcsoltam a rádiót, meghallgattam pár CD-t (most éppen Orff). Így jószerével azt sem tudom, mi történt ma a világban. Csendes nap ez a mai, éreztem már ébredéskor.

csütörtök

Fura dolog ez az eleve nyilvánosságnak szánt napló. Könnyen pózzá válhat. Mutatjuk az olvasónak, hogy milyen őszinték vagyunk, milyen szellemesek, milyen okosak. Vagy éppen azt, hogy milyen bámulatos természetességgel nem akarunk sem szellemesek, sem okosak lenni, csak adjuk magunkat - és éppen ettől válunk azzá. Mármint szellemessé, okossá. Ilyenkor a póztalanságunkkal pózolunk.

*

Koloshoz megjött a magántanára. Érdekes, nekem még nem volt szükségem ilyesmire. Az iskolában tanítottak - és én tanultam. A fiamat nem tanítják az iskolában, és ő sem tanul. Ezért magántanárt kell fogadni. A magántanár tanít, és a magántanárnak a fiam is tanul. Így talán sikerül érettségi után bejutnia az egyetemre, ahol megint nem fogják tanítani, és ő sem fog tanulni. Viszont az egyetem nagyon fontos, mert addig sem viszik el katonának.

*

Szinte törvényszerű, hogy egy-egy távolabb élő e-mailes levelezőpartnerem, miután valami okból szóba kerül, milyen nyelvek járják itt Kárpátalján, rákérdez, hogy az ukrán valóban különbözik-e az orosztól? Hitetlenkedik, amikor állítom, az ukrán közelebb áll a szlovákhoz vagy akár a lengyelhez, mint az oroszhoz. Az nem lehet, ő járt Kijevben, mindenkit értett és őt is értette mindenki, pedig ő csak oroszul tud. No persze, mert Kijevben nem ukránul, hanem oroszul beszélnek. Hogyhogy, hát az nem Ukrajna fővárosa? De, az, de ebben az országban tízmillió orosz él, többségük a nagyvárosokban, azon kívül pedig az ukránok nagy része átesett a nyelvváltáson a szovjet éra évtizedei alatt. Hiszi is, nem is. A teljes zavar akkor áll be, amikor kibököm: Kárpátalján a szláv őslakosság se nem oroszul, se nem ukránul, hanem ruszinul beszél. Sőt, négy nyelvjárásuk van, és néha még egymást sem értik… Igaz, ennek nem mindig a nyelv az oka.

*

Jó lenne, persze, nyelveket tudni: többet, alaposabban. Az oroszt még megtanultam rendesen. A németet érettségiző koromban tudtam a legjobban, az egyetemen, ahol hetente óránk volt belőle, már csak felejtettem. Az ukránt a magyar iskolákban az én időmben egyáltalán nem oktatták, egyetemen egy szemeszteren át, heti egy órában hallgattam - de amennyit tudok, azt nem ott tanultam meg. A ruszint nagyjából megértem, rám ragadt. Siralmas angol tudásom részben a rockzenéből, részben a számítástechnikából ered. Így tudom azt, hogy a mélybíbor az Deep Purple és a kellékek az accessories, de egy darab kenyeret nem biztos, hogy tudnék kérni. Az ukrán államnyelvet egyik gyerekem sem beszéli elfogadható szinten. Csönge lányom nem egyszer angolul érteti magát meg az utcabéli ukrán és orosz gyerekekkel. Igaz, ő is jár magánórákra. Ugyanahhoz a tanárhoz, aki az iskolában tanítja, illetve éppen hogy nem tanítja - ezért kell külön járnia hozzá.

péntek

Mióta ezt a naplót írom, folytonos költözködésben vagyok. Kitaláltam, hogy a padlásszobánk egyik sarkából átmegyek íróasztalostul a másikba. Az előző helyem, ahová akkor költöztem, amikor ellenkező nemű gyerekeink külön szobát kaptak, jó volt, épp csak a "hálószoba-rész"-ben helyezkedett el, ruhásszekrényt már nem volt hová betenni, így reggelente bugyiért az egyik, gatyáért a másik gyerek szobájába kellett mennünk. Jött a nagy ötlet: mivel a szerkesztőségi "szalon-rész", ahol akár húszan is le tudtunk ülni, nincs kihasználva, hát én átjövök ide az asztallal, számítógéppel, nyomtatóval, fénymásolóval, faxszal, modemmel, rádióval és magnóval, kazettákkal és cédékkel, mappáimmal és kézikönyveimmel - legfeljebb eztán csak tíz ember fér a szalonba - ritkán is vagyunk ennél többen. No persze a régi íróasztal nem fért be, vettünk újat, kisebbet, abba meg én nem férek a lomjaimmal. Kell hozzá külön fiókos szekrényke. Hogy teret nyerjünk, az egyik könyvtárfal két alsó polca kimegy, a harmadik alá betolható az asztal, ami sehogy nem találja a helyét, mert vagy a fény jön rossz felől és csillog a monitor, vagy háttal ülök az ajtónak, ami zavar, vagy… A hálórészben is szét kell szedni a polcokat, hogy helye legyen a szekrénynek… Most könyvek stószban a földön, a mappáim szanaszét, fonott székben a fax, fotelban a fénymásoló, a szekrény billeg az új helyen, munka közben nem látok ki az ablakon (pedig ez fontos), ráadásul rajtam keresztül zajlik a közlekedés a könyvtárfallal elválasztott hátsó részbe, Éva pedig tegnap feljött vasalni a hátam mögé, az állítható magasságú asztalra…

Egyszer egy barátom azt mondta, az ember élete derekán ott tart, ahol kamaszkorában: kurvára szeretne saját szobát.

Ezzel ellentétben egy magyar novella arról szól (szerzőjét elfeledtem), hogy az író a konyhában egy hokedlin veri az írógépét egész nap, a felesége ott főz és mos, a gyerekek a feje tetején táncolnak. Az író jókat ír, pénzt keres, lesz végre saját dolgozószobája, bezárkózik, csend van, nem zavarja semmi - de attól kezdve egyetlen gondolat sem jut az eszébe. Kisvártatva visszaköltözik újra a konyhába a hokedlira, mert csak ott tud írni.

*

Meglátogatott vámtiszt barátom. Alezredes és amatőr zeneszerző. Helyesebben most már nem is amatőr, mert felvették a bécsi (!!) zenei akadémiára, Ukrajnából egyedüliként. Művekkel, kompozíciókkal lehetett pályázni, aztán írni kellett valami programdarabot, hangszerelést, végül volt egy meghallgatás - és felvették anélkül, hogy bármilyen zenei képzettsége lenne (mások konzervatórium után kerülnek oda). Ír szimfonikus műveket és slágereket debütáló énekesnőknek, verseket zenésít meg… Letudja munkaidejét, beül otthoni kis stúdiójába és zenét szerez. Amúgy falusi magyar fiú bölcsészdiplomával - és utálja a vámhivatalt.

*

A fiam elvesztette a mobiltelefonját. Előbb azt hitte, itt esett ki a zsebéből a házunk környékén, kutyasétáltatás közben. Már este volt, kiment keresni, én meg hívtam a számát a vezetékes telefonon, hogy a csörgés alapján megtalálja a vaksötétben. (A közvilágítás nem divat errefelé). Hívom, hívom a számot, és vagy 30 hívás után valaki felveszi. Hallózok, de hosszú ideig nem szól bele senki, csak háttérbeszélgetést hallani. Aztán végre a füléhez emeli egy fiatalember. Mondom, ugye az utcán találták ezt a mobilt; bizonytalan igen. Hát akkor nézzenek körbe, ott van valahol a fiam, már keresi. De ők már egy lakásban vannak. Lakásban? De a mobilt azt itt találták a vár környékén, nem? Ők már az új negyedben vannak, a lakótelepen. (A dolog gyanús, az innen 4-5 km.) Jó, akkor legyenek szívesek elhozni. És felajánlom a világnak ebben a felében univerzálisnak számító fizetőeszközt: az üveg vodkát. Kis tanakodás, pusmogás. Hát mi egy üveg vodka, megisszák és kész… Rendben, akkor mit kérnek? És én mit ajánlok? Megnevezek egy összeget (5-6 üveg vodka ára). Jó, akkor elhozzák. Mondom a címet. Egy óra múlva… Közben hazajön a fiam, persze üres kézzel. Ennyiért nem fogják elhozni, ábrándít ki. De hát nem ismerik a pin-kódodat, nem tudják majd használni. Ugyan, a kártyát kidobják, a telefont holnap eladják a piacon, kb. harminc üveg vodka áráért. Próbálom újra hívni őket, hogy többet ajánljak, de csak a szolgáltató jelentkezik: a szám nem érhető el. Azóta sem, és persze az ajtón sem csengettek be. Bosszankodom, haragszom a fiamra. Korai volt még neki ez a mobil. Aztán megbékélek. Még mindig szívesebben vagyok annak az apja, aki elhagyja a mobilját, mint annak, aki tisztes jutalomért sem akar becsületes megtaláló lenni.

szombat

Előző életemben valami hal vagy vízi emlős lehettem (bár lehet, hogy csak alga vagy papucsállatka), annyira szeretem ezt az ősközeget. Sosem féltem a nyílt vizektől, úszni hétévesen tanultam meg, érettségiző koromban februárban is bemerészkedtem a szinte még jeges Ungba. Lubickoltam patakban, bányatóban, tengerben és hőerőmű derítőjében, nem riasztott sem iszap, sem hínár, sem medúza, kipróbáltam rozsdás és büdös termálvizeket, strandot, uszodát, barlangfürdőt… Egészségem romolván mostanra az öregek betonülőkés meleg medencéi maradtak - no és a fürdőkád. A szombat nálam: feredőnap. Valamikor kései kamasz koromban (én 26 évesen zártam le tinédzserségemet) alakult ki az a szokásom, hogy hetente egyszer hosszabb időt töltök vízbe merülve. Előbb csak néhány órányira növeltem ezt az élvezetet, aztán egy időben már-már egész naposak lettek az ázásaim. Ehhez persze megfelelő asszisztenciára és infrastruktúrára volt szükségem. Volt úgy, hogy már a kádba kértem a reggelit, ott ebédeltem és bevártam a vacsorát is. Bevittem rádiót, telefont, írógépet… Ad abszurdum megtörtént, hogy kiadóként egyik szerzőmet is ott fogadtam: P., a jeles ruszin költő egy verseskötetének a megjelentetését akarta velem megbeszélni, a dolog nagyon sürgős volt (neki), így amikor reggeli látogatásakor feleségem felvilágosította, délutánnál hamarább aligha jövök elő a fürdőszobából, megkérdezte, hogy akkor oda vajon bejöhetne-e hozzám. Nekem nem volt ellene kifogásom, hiszen az elém tett deszkalappal fedett kád és környéke jobban is hasonlított irodára, semmint tisztálkodó helyre. P. le sem vette a télikabátját, bejött, az egyetlen székről lesodort egy köteg folyóiratot, elhelyezkedett és nem csupán a kötet kiadásának a tervét adta elő, hanem árkus papírokat suhogtatva a kézirat nagyszerűségét bizonyítandó fel is olvasott néhányat a verseiből - zengő hangján és persze ékes ruszin nyelven - és minthogy ezt a produkciót nem találtam eléggé meggyőzőnek, megmutatta a kiadásra szánt ezer dollárt is. [Hogy aztán a kecsegtető anyagi haszon ellenére elálltam a megtisztelő ajánlattól, annak nem ez a közjáték volt az oka, hanem az: kiderült, a pénz egy közismert maffiózótól származik, aki úgy szponzorálta volna a kötetet, mint feleségének szánt születésnapi ajándékot - e ténynek (a költő ajánlása formájában), plusz a szponzor családi fotójának is szerepelnie kellett volna a verseskönyvben. Éva bölcsen lebeszélt arról, hogy ilyesmiben rész vegyek. P. talált más kiadót, a kötetből botrány lett egyes ukránellenes versek miatt, a maffiózót pedig két évvel később lelőtték egy reggelen munkácsi családi háza előtt.] …Amióta nálunk is bevezették a vízdíjat és számítógépen dolgozom, valamelyest megrövidültek fürdőzéseim, de a heti sajtót és a szombati ebédet így is általában a kádban veszem magamhoz. Tűnődni, gondolkodni is ott tudok a legjobban, valahogy inspirál a víz, talán őselem volta ad ihletet. Pár hete fel is jegyeztem egy cédulára a következőket: "A magyar külügyminiszter azt nyilatkozta a híradóban, hogy ő a Kárpát-medencében gondolkodik. Tőle ez elvárható. Én viszont a fürdőkádban szoktam."

• Tiszta víz: https://twinoxide.hu/klor-dioxid/

*

A Kárpáti Igaz Szó mai számának második oldalán a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség népszámlálási hirdetése (!): NEM SZÁMÍT, HOGY EDDIG KINEK VOLT BEÍRVA, MOST ÚJRA AZ LEHET, AKINEK VALLJA MAGÁT. "A MAGYAR NÉV MEGINT SZÉP LESZ". A szöveg fölött egy meglehetősen gyönge grafikán öttagú család (3 gyerek) jön ki a templomból. - Ugyanezen az oldalon közlik a hírt, miszerint a KMKSZ ungvári székházában megalakult "a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény ukrajnai végrehajtását segítő konzultációs tanács". Elnökévé a KMKSZ elnökét választották. - És ugyancsak ezen az oldalon olvashatni a hírt, miszerint Fábry Sándor estet tartott Beregszászban. Mint a tudósító - (kovács) - megjegyzi, ez alkalommal senki sem keveredhetett kabátlopási ügybe, mert a fűtetlen kultúrházban sem a közönség, sem a showman nem vette le a kabátját.

*

Éva ma egész nap bazilita rendű görög katolikus apácákat fuvarozott. Mária néni (Teofilia nővér), családunk barátja, már nehezen jár, hát bekopogott: nem vinné-e el Éva kocsival őt az imanapra. Lett volna más dolga éppen, de hát… Utasa azonban nem csupán az idős hölgy lett, mert Mária néni bemondott néhány címet, ahol további nővéreket kellett felvenni, tele is lett velük a kocsi rendesen. Persze, ima végeztével vissza is kellett vinni őket. Éva azt mondja, amint Jézus Krisztus fityulás menyasszonyai ilyen számban hol beszálltak, hol meg kiszálltak a kocsijából, egyfolytában valami olasz filmvígjáték szereplőjének képzelte magát.

vasárnap

Még mindig nem tudtam eldönteni, merjünk-e elindulni a jövő héten Budapestre, az írószövetség választmányi ülésére, ahol is az új elnök és elnökség megválasztása történik majd. Úgy terveztem, az idén már semmiképpen nem utazunk: fagy, hó, köd, ónos eső, csúszós utak, nincs téli gumink, 4-5 óra várakozás a határon a hidegben - inkább majd tavasszal. Éppen ezért más ügyeimet is lezártam, ne érezzem kényszerítve magam. Most, hogy ragyogóan süt a nap (hónak, ködnek híre sincs), mégis megfordul a fejemben: talán az én szavazatomra is szükség lenne/lehetne az elnökválasztásnál. Ugyanakkor tudom, egyetlen vokson nem sok múlik, no meg azt sem érzem, hogy bármelyik potenciális jelölt mellett lándzsát kellene törnöm.

Erről eszembe jut két reagálás az ukrajnai elnökválasztás idejéről. Vereczkey Béla barátom édesapja, aki ugyan magyar ember volt, de a hegyvidéki Szolyván kicsit elszlávosodott, a harmadik féldeci után ezt találta mondani, amikor fia megkérdezte, kire fog szavazni: Nem mindegy nekünk, kárpátaljai ruszinoknak, hogy a doni kozákok kit választanak atamánnak? Nekem ugyanekkor egy magyarországi politikai lap tett fel hasonló kérdést: melyik elnök megválasztását tartom kívánatosnak, és melyiket esélyesnek? Mivel éppen akkor zajlott a foci VB, és mivel egyik elnökjelölt nevét sem tudtam, így vágtam ki magam a kínos helyzetből: ami az ukrajnai választást illeti, én tiszta szívvel a brazil válogatottnak szurkolok. Ha jól emlékszem, meg is nyerték a bajnokságot.

*

Fel kellett emelnem a havi háztartáspénzünk összegét. Az év elején megállapított keret az év vége felé már mindig kevésnek bizonyul. Pedig nem az ingadozó, inflálódó ukrán fizetőeszközben, hanem USD-ben fixáljuk. Ami nem csak a magánháztartásokban bevett szokás. Az ukrán posta vagy az Internet-szolgáltatónk is dollárban állapítja meg a tarifákat, aztán a nemzeti bank napi árfolyama alapján számlázzák ki a befizetendő összegeket. A piacon természetesen, de a legtöbb üzletben is elfogadják a zöld valutát.

Párizsban és Budapesten kétlakiak módjára élő barátaink panaszolták nemrégiben, milyen nehéz lesz majd átállniuk az euróra, mert a forint és a frank között már ment az átszámítás, de most majd meg kell tanulni az új szorzókat. Kicsit csodálkoztunk aggodalmukon. Éva elmondta, ha a nyíregyházi Tescóban vásárol, az áru Ft-ban kiírt ára előtte azonnal megjelenik ukrán hrivnyában és USD-ben, egy pillanat alatt eldönti, érdemes-e ott megvennie, nem olcsóbb-e az adott termék otthon, sőt, még azt is kiszámolja, hogy melyik valutát melyikre váltva jár a legjobban. Aki már áttért rubelról előbb a kuponra majd a hrivnyára, miközben ezek márkához, forinthoz, dollárhoz viszonyított értékét és azok keresztárfolyamait figyelte, s akinek a jövedelmei és kiadásai felváltva jelennek ezekben a fizetőeszközökben, az már úgy számol fejben, hogy ugyan fenn nem akad az eurón. Lám, mennyivel rugalmasabbak vagyunk mi, kelet-európaiak. Még az időszámításban is: négy-öt idő meg sem kottyan nekünk: közép-európai, kijevi, moszkvai, nyári, téli, számítógépes világidő - mit nekünk! Olyan országban, ahol a pontos határidőt SZICSÁSZ-nak hívják…

*

Apám egyik régi szerkesztő kollégája ma 70 éves, születésnapi ebédre hívott bennünket. Tibornak érdekes életútja volt. Fiatal szerkesztőként Ungváron indult, aztán, mivel kiállt 65-ben egy kritikus hangnemű regény kiadása mellett (meg is jelent szerkesztésében, majd kivonták a forgalomból), hát kirúgták a kiadóból. Kárpátalján nem találta a helyét, így meg sem állt Moszkváig, ahol aztán szép karriert futott be, bedolgozott a moszkvai magyar rádiónak, tolmácskodott a KGST-ben, magas diplomácia eseményeken, és az egyik legnagyobb országos kiadónál lett a nemzetiségi osztály vezetője. Elvált, megnősült, elvált, gyermekei, feleségei és élettársai élnek Ungváron, Moszkvában, Budapesten. Aztán egyszerre érte a rendszerváltás, a nyugdíj és a magány. Amikor utolsó moszkvai társa, a kutyája megdöglött, elhatározta, hazaköltőzik Ungvárra. A születésnapi meghívást a magam részéről sajnos nem tudtam elfogadni. Vasárnap van, és rajtam kitört a szokásos hétvégi migrén.

Az eredeti közlés még elérhető a Terasz archívumában ITT.

• budapest terasz építés - manzárd és pergola
• télikert gyártás, számítógép budapest << szerviz
• tartalmi alapú honlap optimalizálás - linkmarketing << 

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Még októberben: tanácskozás a Magyar Napló szervezésében az Írószövetségben. Én is meghívást kaptam, főleg a Napló részére írt, mintegy 40 oldalas tanulmányom okán. (Ezzel fődíjas lettem a folyóirat esszé-pályázatán.) Az alkalom volt (számomra) az első olyan rendezvény, amelyen a választások utáni új kormány képviseltette magát, mégpedig egy illetékes államtitkár révén, akit még korábbról ismertem, megkockáztatom, hogy kedveltem is. Ellenzéki kisebbségpolitikusként sokkal szimpatikusabbnak találtam. Az alig pár havi hivatali idő máris meglátszik rajta, kiült az arcára a nyeregben-lét túlzott magabiztossága, mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár. Részvétele a tanácskozáson pedig épp olyan volt, mint korábbi elődjéé: elsőként elmondta a maga mondandóját, aztán elment. Hogy miről tanácskozunk, hogy mit mondanak egymásnak írók, történészek, szociológusok, jogászok, politológusok - az „nem érdekelte” (persze mindenki tudja, milyen roppant elfoglalt egy államtitkár; ám nem kellene-e, hogy elfoglaltságai sorába az is beletartozzon: saját véleményének kinyilatkoztatása mellett hallgassa meg mások (ellen-?) véleményét is).

Előkelő helyen, szünet utáni első hozzászólóként mondtam el a saját szövegemet. Persze nem a 40 oldalas tanulmányt, hanem egy erre az alkalomra készített kisesszét, amellyel nem vártan nagy sikert arattam. Alighanem azért, mert a tanácskozás témáját illetően (Magyarország EU-csatlakozásának következményei a szomszédság-politikában és a határokon túli magyarság kérdésében) elképesztő a ködösítés, főleg a hivatalos magyar körök vagy az ő igazukat alátámasztani igyekvők részéről. Pár évvel ezelőtt még eretnekségnek számított, ha valaki fel merte vetni: Magyarország európai integrációja azok számára a magyarok számára, akik a csatlakozásból kimaradó országokban élnek - kedvezőtlen fejleménynek számít. Most már odáig eljutottunk, hogy a téma nem számít tabunak, de Horntól Orbánig, Kovács Lászlótól Martonyiig, Tabajditól Németh Zsoltig mindenki azt szajkózza, hogy a határon túli magyaroknak is érdekük az anyaország csatlakozása. Hogy miben ragadható meg ez az érdek, arra általánosságokat mondanak (EU-tagként Magyarország hatékonyabb segítséget nyújthat, nemzetközi szinten jobban képviselheti a határon túli kisebbségek érdekeit stb.), ha pedig az ember konkrét negatívumokra kérdez rá: vízumkényszer és más idegenrendészeti szankciók, akkor kitérő válaszokat adnak, mondván, hogy ezeket a gondokat meg lehet oldani. Holott jól tudják, valószínűleg nem lehet: az EU megköveteli, hogy az önvédelmi normákat Magyarország is betartsa. A mostani tanácskozáson egy szakember roppant részletességgel felsorolta, milyen jogi lehetőségek adottak az EU-törvényekben arra nézvést, hogy Magyarország derogációkban (kivételezettségben, egyes szabályok felfüggesztéséből eredő engedményekben) részesüljön. Készséggel elhiszem, hogy vannak ilyen lehetőségek, de abban is biztos vagyok, hogy köztudottan stréber anyaországunk nem fog ilyen derogációkat kérni, ellenkezőleg, igyekszik példás EU-tag lenni és esze ágában sem lesz kockáztatni vagy késleltetni a felvételét azzal, hogy határon túli kisebbségei érdekére hivatkozva különleges elbírálást kér. Azaz: szerintem Magyarországnak derogál derogációkat kérni. Ebben én nem is látok semmi kivetnivalót, ha párosulna azzal az őszinteséggel, amely kimondaná: ez esetben az államérdek előrébbvaló a határon túli nemzetrészek érdekénél.

Az ember szívesebben lenyeli a békát, ha nem mondják róla, hogy csokoládé.

Magyarország viszont úgy kezeli ezt a kérdést, hogy nekem mindig egy székely vicc jut eszembe róla.

Egy hegyi falucskában az öregapó a feleségével a házuk előtti kispadon ücsörög. Hosszú hallgatás után a papó megszólal.

- Te anyjuk! Ha valamelyikünk elébb halna el, akkor… Akkor én beköltözöm Marosvásárhelyre.

*

Írószövetségi Közgyűlés. Langyos unalom. NZM-nek - érdeklődésére - így számoltam be róla levélben:

„...semmi különös, langyos szövegek, békés egyetértés. Csak a végefelé kezdett kicsit kiéleződni a hangnem Fekete Gyuláék Örökségünk c. könyvsorozata kapcsán (szerették volna a könyvsorozat kiadásához megnyerni a MÍSZ közbenjárását, hogy költségvetési pénzből legyen finanszírozható a kiadás. Ez megosztotta a tagságot, végül persze leszavazták). Hosszadalmas és unalmas volt az új Választmány jelölésének és megválasztásának procedúrája. Tőlünk kívülem, mint három éve is, Fábián Laci is felkerült a jelöltlistára, de nem került be a legtöbb szavazatot kapott 71 fő közé. Én „vesztettem a támogatottságomból”, 3 éve huszonvalahanyadik, most harmincvalahanyadik helyen végeztem. Pomogáts 100 %-ot kapott. A Választmány 22 tagja határon túli.
1-jén a Választmány ülésezett, Pomi volt az egyetlen elnökjelölt, az 59 jelenlevőből 52 meg is szavazta. A nyolctagú elnökség: Albert Gábor, Grendel Lajos, Jókai Anna, Szilágyi István, Mezei Kati, Kiss Gy. Csaba, Tornai József, Vathy Zuszsa. Érdekessége, hogy megerősödött a nemzeti vonal, talán csak Grendel képviseli az liberális-urbánus irányzatot. A többség mérsékelten nemzeti, Kiss Gy. és Tornai hangsúlyosabban, Albert pedig már-már szélsőségesen. Lengyel Balázs, Görgey Gábor kiesett, Lakatos István nem vállalta a jelölést – az ő révükön a korábbi Elnökség kiegyensúlyozottabb volt.”

Egy másik levelemben még ezt toldottam hozzá:

„Ami az Írószövetség elnökségét illeti, abban – így érzem én – híven (hívebben) kellene tükröződnie a magyar író-társadalom spektrumának. Nem egészséges fejlemény az, ha a liberális-modernista kánont egyedül Grendel képviseli, aki ráadásul Pozsonyban él. Írók százai érezhetik úgy, hogy a legfelsőbb vezetésben nincs író, aki az ő érdekeiket képviselné, aki az ő nézeteinek megfelelően foglalna állást, szavazna, nyilatkozna stb. vitás kérdésekben. Ez gyengíti a Szövetségnek azt a szerepét, amit Pomogáts szán neki, s amit lassan négy éve meghirdetett: legyen a MÍSZ ernyő-szervezet, olyan szövetség, amelyet a teljes magyar írótársadalom magáénak vall”.

NZM egyébként nem véletlenül érdeklődött a közgyűlés felől. Ott lett volna a helye: hogy kiválthassa az útlevelét és eljöhessen, segélyt szereztem neki egy nyugati magyar szervezettől. Szerkesztőségi-kiadói ügyei is lettek volna, azt akartam, hogy nyélbe tudjon pár dolgot ütni. Ha eddig arra panaszkodott, hogy nincsenek meg a megfelelő körülményei az íráshoz, most ne folytathassa azzal, hogy nem tud kapcsolatot tartani a lapokkal, szervezetekkel csak azért, mert nincs pénze kiváltani az útlevelét. Az EPMSZ megítélte a pénzt, és hogy a hosszas eljuttatást áthidaljuk, én megelőlegeztem Zolinak a sajátomból az összeget - de nem jött neki össze a dolog, és hetekig nem is vette a fáradságot, hogy tisztázza, miért nem. Aztán sértett hangú levelet írt és tételesen elszámolt, mire költötte a segélyt. Ami rendben is volna, csak épp a céltámogatás nem érte el a célját; bár nem állítom, hogy ebben ő a hibás. Egyébként kicsit elvitatkoztunk az általam talán fölöslegesen kipattintott téma (az írószövetségi elnökség összetétele) okán. Ebben láthatóan nem értünk egyet, szerinte az kedvező fejlemény, hogy a népi-nemzeti elkötelezettek kerültek túlsúlyba. (Azt kell tapasztalnom, egyre nagyobb köztünk a nézetkülönbség irodalmi ízlésben és más egyébben is.)

*

Alla Bilo-Rak versei, fordításomban, a Pannon Tükörben, kis tanulmányommal Allaról és költészetéről. Érdekes, milyen gyerekesen tudok örülni egy ilyen megjelenéseknek...

*

Éva III. díjat nyert az Élet és Irodalom novellapályázatán. 1300 pályaműből... Érdekesség, hogy kívüle három kárpátaljai pályázóról tudunk. Apu, NZM, BDK - de minket meg sem említettek, a „futottak még” kategóriában sem. S ha már Évánál tartok: sínen van új meséskönyvének a megjelenése az Új Mandátumnál (nyertek rá támogatást). Kis kiadói műhelyünk pedig két újabb könyvet tervez olyan anyagi kockázattal, hogy kizárólag a majdani eladásból próbáljuk fedezni a költségeket. Még Mo-i kiadós kollégáim is csodálkoznak olykor az efféle vakmerőségen: ők legtöbbször csak elnyert pályázati támogatás esetében vállalkoznak még akár az eladhatónak tűnő könyvek megjelentetésére is. A nyomdaköltség mindig biztos, az eladási bevétel soha - foglalta össze a lényeget néhány éve számomra a szakma egyik nagy öregje, Drucker Tibor. Ez persze igaz, és a mi vállalkozásunk sem lehetne eredményes, ha nem magunk lennénk egyben a terjesztők is, és meg nem tennénk mindent azért - ráadásul elég ügyesen -, hogy szellemi portékáink vásárlókra találjanak. (Ezért csodálkozom pl. azon, hogy az EPMSZ kiadói tevékenysége ráfizetéses, holott 600 stabil - nyugati! - előfizetőjük van.)

*

Hát ennek az évnek is vége.

Számvetés? Persze, kellene ilyesmit készíteni. Csakhogy én nem vagyok múltba-nézelődő ember. Túlságosan is benne élek a mában és folyvást a jövőbe kacsingatok: teendőket latolgatok, terveket szövök. A múltat elemezni, tépelődni, nosztalgiázni - soha nem volt formám. Az új kudarcok eltörölték a régieket, a friss sikerek mindig elhalványították a korábbiakat. Minden szerelembe tisztán és szűzen érkeztem, mintha előtte soha… Így élek, így írok. Ha versbe kezdek, azonnal kiürül fejemből az összes korábban írt versem. Minden mondatomat olyan kínnal és átéléssel fogalmazom, mintha először tennék ilyesmit. „Az adott pillanat törvénye”- definiáltam ezt a magatartást akkor, amikor jó huszonöt évvel ezelőtt második szerelmemben csalódva az első szerelem tanulságait vettem számba. A Nagy Első volt ugyanis az, akitől elleshettem: múltunktól, előéletünktől, okos tapasztalatainktól megválva kell átélnünk az éppen „zajló” pillanat minden mélységét. Ellentétben a Nagy Második tanításával, aki élete minden nyűgét és az emberi nem minden „bölcsességét” örökösen magával hurcolta, és még ölelés közben sem tudta letenni gátló okossága roppant bőröndjeit. Nem is igen láttam soha felhőtlenül boldognak.

Szaporodó esztendőim beteltével talán ezért nem készítek számvetést.