Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle időpraktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni. Vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg – a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz-egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül bennünket romlásba dönteni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Merthogy a jövő veszélyes fenevad.

Idős ungvári asszony (na jó: állandó viselete, a tüdőszínű kiskosztüm és azonos árnyalatú helyre kis kalap okán nevezzük hölgynek) interjút ad egyik helyi sajtóorgánumunknak. Mesél életéről, a háború előtti világról. Gyerekkora a csehszlovák, felnőtté válása a magyar éra éveire esett, szülei ekkor nevelték bele a hazaszeretet. Ami rendjén is volna. Ám ezt a fogalmat mai gondolkodására is roppant érvényesnek találja – s ez már számomra felvet pár kérdést. Kiderül ugyanis, hogy ő továbbra is a „magyar hazaszeretet” feltétlen híve és buzgó gyakorlója, ami azért furcsa, mert a város, ahol él, immáron hatvanöt éve Magyarország határain kívül helyezkedik el. Azt sem lehetne mondani, hogy a hölgy bármikor is elszigetelődött volna a hajdani szovjet és a mostani ukrán élettől, évtizedekig hivatalnokként dolgozott, és ha kis csavarként is, de részese volt egy állami nagyvállalat szigorúan felügyelt működésének, gyermekét történetesen nem járatta magyar iskolába, aztán a rendszerváltás évei nagyjából nyugdíjba vonulásával estek egybe, s ő állandó résztvevője lett az ungvári magyar rendezvényeknek. Erről is kérdezi a riporter, s a válaszokból kiderül, hogy a kalapos hölgy ukrajnai, kárpátaljai magyarként tudatosan gyakorolja kisebbségi jogait. Ami szintén, nagyon is, rendjén van. Ám az erőteljesen felvállalt kisebbségi státus és az egyértelműen Magyarországra vonatkoztatott hazaszeretet között én látok némi ellentmondást.

Korai halálom miatt kedves irodalom-történész barátunk együttérzését fejezte ki Évának. Illetve nekem, mert az internetes csevegő programban az én üzenőfalamra írta, mennyire fájlalja a dolgot, és hogy nem is tudja, miként lehetne utolsó kívánságomat teljesíteni, miszerint „halálom után szövegfájl szeretnék lenni” – de majd beszél a hollandiai magyarokkal, hátha segíthetnek.

Idős barátunk egyáltalán nem őrült meg, könyveket ír, komoly tanulmányokat publikál, rangos testületek tagja – épp csak kicsit szétszórt, szeles, nem mindig figyel a részletekre, s éppenséggel a digitális kommunikáció terén sem a leggyakorlottabb. Meg hát nyilvánvalóan nálamnál nagyobb írók állnak az érdeklődése homlokterében, így még egyik internetes életrajzomban sem látta (vagy nem vette észre), hogy ötvenedik születésnapom és a blogomban végrehajtott virtuális öngyilkosságom óta „a legaktívabb posztumusz írónak” nevezem magam. A csevegő programos profilomban is évek óta mint „BDK posztumusz” szereplek, s hiába váltottunk már számos üzenetet korábban, csak most szúrt szemet neki a halálutániságomra utaló kifejezés, és most először figyelt fel az évek óta ott díszelgő mottómra is, amelyet utolsó kívánságomnak gondolt. Ráadásul ezt az egészet úgy fogta fel, mintha Évától eredő, neki szóló küldeményeként jelent volna meg előtte a képernyőn. Holott valószínűleg nem történt más, mint hogy véletlenül a nevemre kattintott partnerlistáján, erre megnyílt a profiloldalam, és ő azt látta, amit látott – sebtében kondoleált hát Évának.

Utoljára harminc évvel ezelőtt volt tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről  – nem csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam, rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam, hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk, ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre, zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).

Szeszélyes időjárásán túl ez az április más egyebekben is eléggé furcsán indult. Elsején a legnagyobb heti példányszámú kárpátaljai magyar lap például az Ungvárt jórészt romba döntő nagy erősségű földrengésről számolt be, még egy fotót is közreadtak az éppen összeroskadó egyetlen toronyházunkról. A tréfa olyan jól sikerült, hogy még Ungváron, velünk élő anyósom is elhitte, hiába tapasztalta, hogy még csak meg sem rezdült az ablak. Vidéki ismerősünk pedig kis híján második infarktusát is megkapta, amikor kezébe vette az újságot. Szívbetegeket ne riogassanak ilyesmivel, panaszolta Évának a telefonba. És el tudom képzelni azokat az idősebb falusi olvasókat, akiknek esetleg gyerekeik laknak a megyeszékhelyen, ne adj isten éppen a város tizenhat emeletes büszkeségében – vajon mit érezhettek a cím és a rövid tudósítás olvastán? A figyelmesebb olvasó persze bizonyos jelekből rájöhetett a turpisságra, de ehhez lapoznia kellett és egy szakemberrel készített álinterjú humoros fordulataiból, no meg az árulkodó aláírásból következtethetett arra, pár pillanatra bedőlt az ugratásnak. Ám a gyengébb idegzetűek a rémülettől el sem jutottak idáig. Rossz, otromba tréfa volt. Van, amivel nem illik viccelődni, pláne nem egy országos közéleti lap címlapján.

Időről időre megfed engem hajdani tanárom. Amióta rám talált az interneten, nem állja meg, hogy szóvá tegye, ha valamelyik megnyilvánulásom szúrja a szemét. Az még hagyján, hogy a magyarországi történések értékelésében eltér a véleményünk, de érdekes mód a kárpátaljai és ukrajnai dolgokat ő akarja jobban tudni nálam – holott lassan húsz esztendeje már annak, hogy nem él itt. Tanárember részéről persze a mindentudás és mindent jobban tudás bocsánatos bűnnek minősül, kioktatásai, számonkérései mégis bántanak. Leginkább talán azért, mert én nyilvánosan – cikkben, blogbejegyzésben – érvelek időnként valami mellett vagy ellen, ő viszont kizárólag magánlevelekben fejezi ki rosszallását. Többször felajánlottam, vitatkozzunk az internet nyilvánossága előtt, ám ettől mindannyiszor elzárkózott azzal az indokkal, hogy tőle idegen a közszereplés. Maradnak hát a magánfejmosások – megannyi tanári intő.

Balla D. Károly

TSÚSZÓ NEM VÁLASZT

A politika már az irodalmi ünnepeket is lenyúlja… Erősen nehezményezem, hogy mind a magyarországi parlamentit, mind az ukrajnai elnökválasztást egy-egy nagy költő születésnapján tartják. A számítgatások szerint az előzőt április 11-re fogja kitűzni a köztársasági elnök, ez pedig nem más, mint a magyar költészet napja, József Attila születésének az évfordulója. Az utóbbira pedig január 17-én, alig pár nappal e sorok keletkezését követően kerül sor, és ez a dátum nem más, mint egy Ukrajnában élő jeles költő, khm, khm, bizonyos BDK születésnapja. De mielőtt bárki szerénytelenséggel vagy azzal vádolna, hogy összefonódtam a politikával, inkább elmondom, hogy a minap az egyik legnagyobb internetes közösségépítő portálon ismerősének jelölt egy harmadik híres költő, Tsúszó Sándor, akiről jelentőségéhez képest sajnos még ma is kevesen tudnak, holott már tankönyvben is szerepel, a Fűzfa Balázs szerkesztette Irodalom_12-ben, amely az élményszerű irodalomtanítás jegyében fogant és a huszonegyedik század nyelvén próbál a fiatalokhoz szólni (lám, a címe is olyan, mint egy fájlnév). Tsúszóról ebből a könyvből és más forrásokból sok mindent megtudhat az érdeklődő, így életrajzi adatainak vagy munkásságának az ismertetése helyett inkább elmondom, csaknem pontosan húsz évvel ezelőtt hogyan találkoztam először nevével és miként ejtett rabul varázslatos, legendás alakja. 

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. november

Nem túl magas az élvezeti értéke annak, ha az ember gipszbe tett és felpolcolt lábbal ágyban tölti a napjait. Ráadásul az ágy is lehetne kényelmesebb. Van is nekünk egy minden igényt kielégítő kétszemélyesünk az emeleten, oda viszont még a háziliftemmel sem tudok feljutni ülő helyzetben ágyúcsőként előre meredő lábam miatt (a lift akkora, hogy a kerekes székemben csak teljesen magam alá húzott lábbal férek el benne), így aztán a földszinti családi „kávézószoba” rekamiéjával kell beérnem. Ez ugyan lenyitva jókora, de a két rész közötti kis árok miatt terpeszkedni mégsem tudok rajta (töri az oldalam), a nagyobbik, külső fele pedig alig akkora, hogy hanyatt fekve a két karomat magam mellé tehetem. No persze viháncolni amúgy se lenne módom a párnákkal alápolcolt gipszbéklyó fogságában, mégis szűkösnek találom a helyet, jobban esne valamivel nagyobb tágasság. Az emeleti ágyunkat lehozni túl nagy cirkusz lenne, be se férne a rekamié helyére, az egész szobát át kellene rendezni. Bár családom készséggel hajlandó lenne erre, lebeszélem őket: helyzetem remélhetőleg átmeneti, ne forgassuk fel a házat. Nem mintha valami erős tartású beteg lennék, sokat nyűgösködöm, mindig szorít, vág, nyom valami, mint a borsószem-kisasszonyt. De a fekhely szűkösségét, minden egyéb körülménnyel szemben, ritkán kifogásolom. Nem is lenne illő gesztus tőlem, aki valaha egy lézerágyú melletti harminc centin is elaludtam.

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. október

Nehéz lenne megmondani, húsz éve Magyarországon élő bátyámat a nosztalgia vagy az allergia késztette-e erősebben arra, hogy a részbeni visszaköltözés mellett döntsön. Előbbi áttelepülése, utóbbi néhány éve gyötri: fokozott pollen-érzékenysége miatt nyártól az őszi fagyok beálltáig gyulladt szemmel, csöpögő orral, tüsszögve, könnyezve és igen rossz közérzettel éli életét egy Duna menti déli városban. Hiába a pirulák, cseppek, különböző kezelések, a környéken tenyésző parlagfű évről évre nagyobb gólaránnyal küzdi le mind az irtását elrendelő törvényeket, mind a medicinát. Ilyenkor 50 %-os embernek érzi magát, csökken a munkaképessége, rosszul alszik, ingerlékenységében mindenkivel összevész. Ungvárra érkezve azonban már néhány nap alatt javul az állapota. Nem mintha itt irtanák a parlagfüvet. Mégis jóval kevesebb nő belőle környezetünkben, satnyábbak is, rövidebb az aktív időszakuk. (Egyedül a temetőben látott a bátyám az otthonihoz hasonló szép példányokat, anyánk sírjának a meglátogatása után el is menekült: „akkora bibéi voltak, mint az öklöm” – számolt be erős túlzással kalandjáról.). Az ungvárinál is kevésbé kedvez a parlagfűnek a városhatárban kezdődő hegyvidék klímája: elegendő mintegy félszáz kilométert autózni felfelé az Ung völgyében, és máris csak elvétve találni egy-egy csenevész példányt. Erről bátyám akkor győződött meg, amikor még az őszi fagyok beállta előtt eljött háznézőbe. Elhatározta ugyanis, vesz magának egy házikót Fenyvesvölgy környékén, júliustól októberig ott fog lakni (nyugdíjasként megteheti), jár majd horgászni és gombázni, mi vidám élete lesz a kellemes, tiszta hegyi levegőn. Minderről már korábban olyan csillogó szemmel beszélt, mintha már meg is találta volna boldogságát a Kárpátokban.