balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


A büszkeség melege

2009. október 31. - BDK
Egy manzárdőr... - Tizenegy éven át írtam naplójegyzeteket a Mozgó Világba | budapest, laptop, utazás, ungvár, lámpagyújtogató szobra,

Világéletemben egyet szerettem: aludni.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. szeptember.

Megelégedéssel olvastam egy ukrán portálon, hogy Ungváron szobrot állítanak a lámpagyújtogatónak. Erről a foglalkozásról nyilván mindenkinek A kis herceg meglátogatta ötödik bolygó és annak lakója jut eszébe, az a szánandó és szeretni való fickó, aki híven követi a parancsot, a naplemente pillanatában meggyújtja, napkeltekor pedig eloltja egyetlen lámpáját azóta is, hogy a bolygó forgása felgyorsult, s így percenként kell a műveletet elvégeznie. Hiába kínozza a fáradtság, erőt vesz magán, gyújt és olt rendületlenül, pedig aludni szeretne leginkább.

Tovább

Az új hullám és a szókimondó úriasszony

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. augusztus

Kollégák… Érdekes: sokkal hosszabb ideje írok és publikálok, mint amennyi időt szerkesztéssel töltöttem, ráadásul az utóbbi tevékenységgel néhány éve fel is hagytam, mégis, ha azt mondom valakire, hogy kolléga, első sorban nem írók, költők jutnak eszembe, hanem azok, akik idegen szerzők kéziratai fölé görnyedve végzik munkájukat. Talán azért érzem így, mert az íróság nem igazán szakma, míg a szerkesztői tevékenység sokkal inkább az. Írni, alkotni valahol mégiscsak úri passzió, míg szerkesztőnek lenni gyakran rabszolgaság. Ezért szolidaritást is mindig inkább ővelük éreztem, az utóbbi időben talán szót érteni, kapcsolatot tartani is inkább tudtam velük, semmint írótársaimmal. Itthoni viszonylatban legalábbis ez mindenképpen így van. Két idős kollégával például rendszeres telefonos nexusban állok, alig van hét, hogy egyikük vagy másikuk fel ne hívjon. Közlendőik, problémáik hűséges meghallgatója vagyok.

Tovább

Én, a tizennyolcezredik

Már megint elfelejtettem a betegségem nevét. Ezért most, mivel rászántam magam, hogy ez egyszer kivételesen erről írok, utána kell majd néznem – hogy aztán megint elfelejthessem.

Zavarba kerülök mindannyiszor, ahányszor egy-egy új ismerős rákérdez, mi is kényszerített tolószékbe. Akik hosszabb ideje ismernek, nemcsak ezt nem firtatják, hanem még csak az állapotom felől se igen érdeklődnek, mert tudják, mindig is hiába pedzegették a témát. Legtöbbször egy „Köszönöm, romlik”-kal veszem elejét a további kérdéseknek, s ha együttérzésen kapom őket, akkor szomorúan hozzáteszem: „Sajnos az utóbbi időben már 10 másodperc fölött futom a sík százat”. A rutinos, mélyebbre hatolni nem vágyó „Hogy vagy”-ra meg éppenséggel azt szoktam válaszolni, hogy „pompázatosan” vagy „szenzációsan”. Akikkel bizalmasabb viszonyban vagyok, legrosszabb esetben is csak a „középfaszályosan” állapothatározót kapják. Hogy én ramatyul, rosszul, vacakul lennék, azt tőlem nem hallani, gyengeségemre, fáradtságomra sem panaszkodom soha  – már csak azért sem, mert illőnek tartom, hogy a magam választotta pózhoz méltóan viselkedjem. (Kifelé ezt mutatom. Hogy az egyensúly azért meglegyen, Évának néha a másik végletet játszom, neki végelgyengülök, haldoklom, és csupán merő jóindulatból vagyok még életben. E két szélsőséggel kicsit úgy vagyok, mint a skót a kávéval: két cukorral szereti, de soha nem issza így – otthon eggyel, vendégségben hárommal…)
Tovább

Jevroremont

Az alábbi kis anekdota apám baráti köréből származik, én legalábbis ekként hallottam. De nem lennék meglepve, ha nemzetközi vándormotívumról lenne szó, és az alapszituációt mindig az adott környezetnek megfelelően aktualizálnák a mesélők. A családi legendárium azonban konkrét helyhez, időhöz és személyekhez köti a kis történetet: az ötvenes években járunk, egy ungvári házaspárnál. A férj helybéli magyar, ún. polgári család sarja, az asszony „keleti”, azaz betelepült orosz, jellemzően munkásszármazású első- generációs értelmiségi. 


– Kifestetjük a lakást! – jelenti be a feleség ellentmondást nem tűrő hangon. A férj aggodalommal néz végig a félfalnyi hosszú könyvespolcokon, a falakra aggatott festményeken és plaketteken, a bútorokkal jócskán telezsúfolt szobán, szeme megpihen a kristálycsilláron.
– De hát tavaly festettünk – nyögi.
– Muszáj az idén is. Mi, oroszok, minden évben kifestjük a lakást.
– Nálatok, oroszoknál, könnyű. Visszaváltjátok az üres üvegeket, leveszitek a Lenin-portrét a falról, összecsukjátok a vaságyat – és lehet meszelni.

Hogy a rátarti asszonyka megsértődött-e az orosz lumpenproletár életmódjára célzó élcen vagy keményen visszaszólt, gúny tárgyává téve mondjuk a magyar halogatást, arról nem szól a fáma. Válóokként mégsem szolgált a kis affér. Azt meg nem tudom, amennyire a meszelési mánia orosz, a halogatás valóban annyira magyar jellegzetesség lenne-e (még ha fel is rémlik Pató Pál úr alakja), ám annyi bizonyos, hogy a mi családunkban eléggé bevett magatartás. Leginkább gyűjtögető életmódunk miatt alakulhatott ki. Szüleim fiatalon élték meg a háborút és a rákövetkező nehéz időket, jól megtanulták a nélkülözések éveiben, micsoda kincs lehet egy használt cipőtalp, egy fél kilincs vagy egy méter spárga. Így aztán, évtizedeken keresztül mindig mindent eltettek. A konyhánkban azért voltak székek helyett ülőládák, hogy mindenfélét tartani lehessen bennük. Az egyikben például a tönkrement, kiégett elektromos eszközöket őrizgettük, egymás hegyén-hátán a működésképtelen vasalókat, hősugárzókat, villanyplatnikat. A kredencünkben meg volt egy úgynevezett „rosszfiók”, színültig tömve a „hátha egyszer még jó lesz valamire” kategóriájú kacatokkal. A pincénkben ott sorakoztak az időközben lecserélt bútorok és minden egyéb „kár kidobni” besorolású használati tárgy.

És ez a gyűjtögetési mánia, bizony, öröklődik.

A bátyámnak, több évtizeddel az elköltözése után, még mindig nálunk álltak egy pincerészben az autós, motoros alkatrészei és rég elavult híradástechnikai eszközei (csak tranzisztorokból és nyomtatott áramkörökből dobozszámra), a garázsunk pedig úgy tele volt a tulajdonát képező benzines és rég kiürült festékes fémhordókkal, csövekkel, lécekkel, síküveggel, háztartási gépek használhatónak vélt maradványaival, hogy amikor autót vettünk, nem fért be a garázsba; elébb ki kellett üríteni, bátyám nem kis fájdalmára.

Én sem panaszkodhatom, egyfelől az elektromos holmik, hangszórók, rádiós, magnós és lemezjátszós tartozékok, kütyük és ketyerék gazdag tárházát halmoztam fel évtizedek alatt, másfelől nyomtatványok, irodaszerek, különböző méretű és minőségű papírok tekintetében rendelkezem kereskedelmi mennyiségű készletekkel. Indigóból például egy szorgos gépíró munkájához fél életre elegendő tartalékaim voltak még évtizeddel azután is, hogy teljesen áttértem a számítógépre. Ezt a kincsemet nemrégiben odaajándékoztam apámnak, nagyon megörült neki, holott saját maga is majd ugyanennyit bespájzolt az egykor hiánycikknek számító kopírpapírból. Most sok hasznát veszi, mióta maga is komputeren ír… Vele egyébként nem vehetem fel a versenyt: archiválási szenvedélye például utolérhetetlen. Több mint hatvan éve publikál és féltékenyen őrzi nem csupán az összes újságkivágást, hanem a megjelent művek mindegyikének a kéziratát, valamint másodpéldányaikat. Ezeket feliratozott mappákba precízen összegyűjtve akkor is megőrzi, ha az adott művek időközben önálló kötetben is megjelentek. De ugyanilyen szenvedéllyel viszonyul minden családi okmányhoz, hozzá kerülő irathoz, dokumentumhoz. Tavaly elhunyt nagybátyám hagyatékából például előkerült két nagy doboznyi fénykép – teljes összevisszaságban. Apám 27 frissében vásárolt albumba rendezte őket, időrend és téma szerint. Így aztán nem is csoda, hogy nem csupán dolgozószobája zsúfolódik tele, hanem külön szobányi irattárra van szüksége.

A gyerekeink még nem vitték tökélyre a családi hagyományt, Kolos nyomán egyelőre elviselhető mértékben szaporodnak a kábelek meg a számítógépek és a tartozékok dobozai (kidobni nem szabad őket, mert meghibásodás esetében a garanciális javításra eredeti csomagolásban kell visszaszállítani a gépeket), Csönge azonban igen sok mindent gyűjt, képeslapot, szalvétát, követ, plakátot; összeszedi és falára szegezi a leszerelt utcai táblákat, szobája dísztárgyává teszi a hazacipelt  kúp alakú, fényvisszaverő közlekedési bóját.

No, akkor most képzeljünk el ebben a családban egy kapitális lakásfelújítást.

Nem csoda, ha ódzkodunk tőle, féltjük a kincseinket és a nyugalmunkat-kényelmünket. Anyám például évtizeddel halála előtt kijelentette, hogy amíg ő él, addig sem a hálójukban, sem a nappaliban nem lesz sem festés, sem más felhajtás, ő már öreg ehhez, hagyjuk őt békében ücsörögni a kedvenc foteljában a szoba megfelelő sarkában. A vizesblokkot is akkor voltunk kénytelenek felújítani, amikor szüleim Baján élő bátyáméknál nyaraltak: szinte suttyomban csempéztettünk. Szó se róla, én is nehezen viselem, amikor mesterek vonulnak a lakásba és zajjal-kosszal járó munkálataikba kezdenek. Most mégis rászántuk magunkat a ház nagy részét érintő jevroremontra.

Szláv nyelvterületen a remont tatarozást, renoválást, átépítést jelent, az Ukrajna számára egyre inkább vágyott Európára utaló előtag (euro-, vagyis jevro-) pedig alighanem valamiféle minőséget, korszerűséget kíván jelezni (lásd eurokomfort) – legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a körültekintően és aprólékosan elvégzett, a célobjektum teljes felújítását és korszerűsítését célzó munkálatok általánosan elterjedt neve nálunk jevroremont lett, így hirdetik a cégek, így emlegetik a más nyelvet törve beszélő magyar mesterek is, akik egy szomszédos faluból most hetek óta járnak be hozzánk – és végzik az elvégzendőket. Van dolguk elég, a szépészeti munkálatok előtt a konstrukciós hibákat kell elhárítaniuk: az ötvenes évek anyag-, mester- és pénzínséges éveiben épült házunk bővelkedik ezekben.

Nyeljük hát a port, facsarja orrunk a sok különböző szag, hallgatjuk a csattogást, kopácsolást, fúrást. És gyakran a mestereket is. Merthogy szeretnek beszélni. Az egyik még magában is szokott: ha egyedül van valamelyik visszhangtól kongó üres helyiségben, jól kihallatszanak monológjai. Általában diktál magának: na akkor ezt most ezt ide felteszem, ezt a púpot most innen lekaparom, erre a felületre rámegyek még egyszer széles ecsettel. A másik csak nekünk beszél: hogy ma éppen mit csinált és mit fog, azt szereti külön Évának és külön nekem is elmondani, egyszer, amikor készül egy-egy folyamatra, egyszer, amikor épp benne van, és lehetőleg akkor is, amikor befejezett valamit. Szívesen mutat rá a problémákra és hosszan ecseteli lehetséges megoldásuk variációit. Volt úgy, hogy vasárnap telefonon jelentkezik, elmondván, éjszaka töprengett az előszoba padlózatának kiegyenesítésén és a következőkre jutott… De meg kell hagyni, a közlési vágy és a fontoskodás nem akadályozza meg őket abban, hogy precíz munkát végezzenek. Mi meg lassan összebarátkozunk velük, a fiatalabbikkal már tegeződünk, és – alig merem bevallani – már szinte várom, hogy reggel megjöjjenek, s talán nemcsak azért, mert a nekik főzött kávéból (a felkelésem utánit követően) én is kapok egy plusz fél adagot.

Nem dolgoznak olcsón. A jó munkának ára van. A külön név pedig voltaképp afféle márkajelzés is, amely a munkabérek magasabb kategóriáját jelzi. Ha csak simán tatarozás lenne a neve, olcsóbban megúsznánk. De ez itt, kérem, jevroremont, európai minőség, tessék tehát anyagilag is nagyvonalúnak lenni. Meg is jegyzem Évának, néha az az érzésem, mintha a porszívógép szívócsövét egyenesen a pénzes fiókunkba vezették volna. (Az elszámolást illetően egyébként mutatkozik némi ellentmondás. Jó ukrajnai szokás szerint az összegeket ugyanis nem a helyi, ingadozó árfolyamú fizetőeszközben, hanem dollárban állapítják meg – holott euróban lenne stílszerű.)

Mindenes mesterek, alig van olyasmi, amihez ne értenének. Mégis akad, hogy más szakit is hoznak magukkal, például a laminált padló lefektetéséhez. Máskor meg nekünk szólnak: ide most kellene egy villanyszerelő, ide meg aki hegeszteni tud. Az előbbi, mielőtt felmászna a tetőre, elkéri a távcsövünket és az utcáról vizsgálja a magasban feszülő, illetve éppen hogy leszakadt vezetékeket. Az utóbbi pedig felveszi valódi harckocsizó sapkáját (szovjet filmekben lehet látni ilyet a tankisták fején), abban hegeszt, nehogy a szikráktól haja tüzet kapjon. Nem is tudtam, hogy van ilyen munkavédelmi euroszabvány…

Most már csak azon izgulunk, hogy befejeződjenek a munkálatok a rám váró újabb megpróbáltatás előtt. Már kinéztük a város egyetlen olyan fogászati rendelőjét, amelyik fölszinten üzemel, azaz kerekes székemmel megközelíthető. Egyelőre csak terepszemlére érkeztünk (én a helyszint, az orvos a szájüregemet mérte fel). A doki persze azzal kezdte, hogy elküldött röntgenre, ehhez egy másik épületben tizenkét meredek lépcsőfok vezetett. A nem várt akadályt úgy sikerült leküzdenünk, hogy Éva a közelben folyó építkezés két kőművesét kérte meg, vigyenek fel.

A doki megállapította, szájsebészt is be kell vonni a kezelésbe, aki viszont a hónap végéig nem ér rá. Nem gond, legalább addig talán befejeződik a lakásunkban a rumli, és ha eddig vártam, ez a kis idő már nem számít: a patópáli hagyományokhoz illően vagy másfél évtizede halogatom rágóberendezésem rendbetételét. Nem csoda, ha most már ráfér egy alapos jevroremont.


Megjelent: Mozgó Világ, 2009/július

Több Mozgó Világ

Szombattól szombatig

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. május

A koldusasszonyunk ma kicsit korábban jött, még nem keltünk fel. Pedig ideje lenne: hosszú út előtt állunk. A kávét persze már megittuk, Éva lelibbent a konyhába, megfőzte, felhozta – de ilyenkor még kicsit ágyból tévézünk. Én nehezebben ébredek, inkább csak hallgatom félálomban a szuszogó műsorvezető hosszú felvezetőit és a riportalanyok ehhez képest gyakran rövidnek tűnő válaszait. Éva egyik kezében a távirányító, a másikkal masszírozza a homlokomat, tarkómat – ez nekem végtelenül jólesik. Bő évtizede állandó reggeli fejfájásom miatt alakult ki kis procedúránk, akkoriban szinte minden napom migrénnel kezdődött, a kávé és a masszázs együtt enyhített rajta. Főfájásaim két éve szerencsésen elmaradtak, de a kezelésre úgy rászoktam, hogy önző mód azóta is nemcsak elfogadom, hanem el is várom. Érdekes, hogy miközben orrnyergem vagy nyakszirtem erőteljes nyomkodásnak van kitéve, remekül el tudok szenderedni. A csengetést sem hallom meg, arra riadok, hogy Éva kipattan az ágyból.
Tovább

Das Gerät arbeitet normal

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. április.

Németül még mindig jobban tudok, mint gitározni – állapítottam meg a minap, kezembe véve az utoljára a 70-es években forgatott 1000 szó németül c. társalgási kézikönyvet. Gitártudásomat nem sokkal előtte volt módom ellenőrizni, amikor is Csönge lányom kapott egy megfelelő hangszert, s persze nem álltam meg, hogy a húrok közé ne csapjak. Szomorúan tapasztaltam, a repertoáromnak ugyan egyetlen darabjaként, de húsz éve még hibátlanul lejátszott Isten véled édes Piroskám kezdetű örökbecsűt jószerével már elkezdeni sem tudom. Ehhez képest a kézikönyvben szereplő érdeklődésre, hogy „Tagja-e Ön a kommunista pártnak?”, teljes mondatban képes vagyok hibátlan német választ adni, bár igaz, a bányász-szakszervezeti tagságomat firtató kérdést nem sikerült a magyar fordítás nélkül maradéktalanul megértenem. Családtagjaimat és foglalkozásomat, életkoromat és állampolgárságomat azonban gond nélkül felmondom. Sőt, azt is meg tudom kérdezni, melyik autópálya vezet Klagenfurt felé. És ennek rövidesen gyakorlati jelentősége lehet, április végén ugyanis – ha igaz – útra kelünk, Ausztriában veszünk részt egy konferencián, amelyet ugyan magyar társadalmi szervezet rendez, de a helyszínig el is kell jutni, ezért szükségesnek tartottam térképolvasói és navigátori készségeim mellé passzív nyelvtudásomat is aktivizálni.

Tovább

Időeltolódás

Idő-, víz-, cső-, fűtés- és más zavarok

mozgó infrafűtés Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. március.

Ungváron hamarább van este. Budapesthez képest legalábbis. Csillagászatilag, ha jól számoltam, a különbség kevesebb egy negyedóránál (igen, kérem, én ezt ki tudom számolni: megkerestem – hol másutt, mint az interneten – a szóban forgó két város koordinátáit. Kerekítve Budapestnek 19°, Ungvárnak pedig 22,3° a keleti hosszúsága. Ezek különbsége 3,3°. A Földgömb teljes 360 fokát a nap látszólagosan 24 óra, azaz 1440 perc alatt járja be, ami azt jelenti, hogy egy foknyi távolságnak 4 időperc felel meg (1440/360 = 4). A Budapest és Ungvár közötti csillagászati időeltolódás tehát 3,3 × 4 = 13,2 perc), a zónaidő ellenben már egy teljes óra differenciát mutat, lévén hogy Ukrajna egész területén, így Kárpátalján is a kijevi idő számít hivatalosnak (ez pedig eggyel több a közép-európainál). Ám a földrajzi és adminisztrációs lehetőségeken kívül vannak az időmérésnek emberibb, szubjektívebb módjai is, és ezeket mérlegelve én úgy találom, a különbség nemhogy szűk negyedóránál, hanem olykor egy óránál is jóval nagyobb. Vegyük például azt az egyszerű példát, hogy este meddig illik valakit felhívni telefonon. Budapesten – biztattak mindannyiszor ismerőseink ottléteink során – tízig bátran rá lehet csörögni bárkire akkor is, ha nem állunk vele közelebbi nexusban, és a mondandónk sem túl fontos. Ott akkor ehhez még nincs késő. Ungváron azonban este nyolc után már nem szokás bárkit is megzavarni esti nyugalmában. Hacsak nem állunk vele bizalmasabb viszonyban, illetve ha az ügy sürgőssége miatt a dologgal nem várhatunk másnap reggelig.

Tovább

Válságból halálba

ukrajnaEgy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. febr.

Lányom némi aggodalommal hívja fel figyelmemet egy cikkre, amely szerint Ukrajnában rövidesen országos szintű zavargásokra kerülhet sor a lakosság kilátástalan helyzete miatt. Kicsit megrettenek, hiszem is meg nem is a riogatást.

Éppen lassan íródó regényem mélyrétegeiből merülök fel a valóság felszínére, nem szívesen hagyom magára hősömet apja világvégi faházában, örömmel görgetném tovább a történetet, szinte engem is érdekel, merre fordul sorsuk. Pontosabban inkább az izgat, mit tudok kihozni kettejük ellentmondásos viszonyából, mit ért meg a fiú az apja halál-elméletéből, tudatosul-e benne, hogy apja voltaképp szellemi hagyatékát adja át hosszú monológjában, kifejtve, hogy élet és halál egylényegű, nem egyebek, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Önmagunk számára pedig a halál, mondja hősöm apja a regényemben, nem más, mint azon hiányoknak a tudomásulvétele, amelyek külön-külön az életben is megvoltak, épp csak nem tudtuk, hogy minek az alkatrészei, hogy micsoda roppant konstrukció áll össze belőlük életünk végére. Ki-ki maga építi fel a saját halálát önnön élete hiányaiból.

Tovább

Anyám titka

Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
2009. jan.


Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben, mondogatom magamban a József Attila-sort hetek óta. Zavarban vagyok, különösen néhány napja, amióta kiderült, mit titkolt el előlem életében az anyám, mi az, amit jogom lett volna megtudni – ám csak halála után jutott tudomásomra.

Nem mondhatnám, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk az utóbbi időben. De azt sem – ha már időjárási képet használtam – hogy viharfelhők gyülekeztek volna egünkön. Nem számított a viszonyunk sem egyértelműen borúsnak, sem napsütésesnek, inkább valami megfáradt fény szüntelen áradásáról számolhatok be (ez felőle érkezett) és fel-felélénkülő hűvöskés szélről (ez pedig éntőlem fújt).
Tovább

Majdnem Félix

Berniczky Éva

Majdnem Félix

Novemberre már megint forradalmat ígértek az elemzők, szerintük minden jel erre utalt. Az utca elhasznált emberét hallgatva, nagyon nem túloztak, bár mifelénk az állampolgár leginkább abnormális türelméről ismerszik meg. Csakhogy a pénzügyi világválság kicsit belekavart a már-már megszokottá vált, évente megtartandó előrehozott ukrajnai választásokba. A bankszféra ellentmondást nem tűrve tavaszra igazította a forradalom óráját. Így aztán a tüntetésre készülőknek egyelőre be kell érniük egy majdani forrongás visszafojtott hangulatával. Egyúttal persze annak kitalálására is halasztást kaptak, milyen revolúcióval rengessék meg, ha nem idén, hát jövőre a Krestyatikot. A narancsos ugyanis nem vált be. A bevezetett délszaki finomságról kiderült, hogy magyarra fordítva nemcsak kicsi, sárga, savanyú, de még csak nem is a miénk. Még óvatos jóslásokba se bocsátkoznék arról, hogy az előttünk álló tavaszon vajon milyen gyümölcsben futunk majd. Holott senki nem vehetné rossz néven tőlem a jövendölést, hallom, a modern Ukrajna éppen most vette fel a hivatalosan nyilvántartott – és így megadóztatható – tevékenységek sorába a jóslást, kuruzslást, asztrológiát.

Tovább
Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása