Berniczky Éva

Madarat pénzéről

Igazán nagystílű vidéken lakom, errefelé fel se tűnik, ha uborkát lopnak a megátalkodottak, annál inkább, ha műtárgyakat. Lopják a képeket, ezzel riogatja olvasóit egyre gyakrabban a szenzációhajhász felszínes sajtó. Olyan mesterséges az egész, a tudósítás, a lopás, a lopás megrendelése, mesterségesek az árak. Nemcsak az ingatlanok árát verték fel irreálisra az utóbbi időben a fölös pénzzel rendelkező vásárlók Kárpátalján, hanem a festményekét is. Azok meg ugye, az építményekkel ellentétben, méretüknél, kiterjedésüknél fogva elmozdíthatóak eredeti helyükről, így aztán el is mozdítják. Pofonegyszerű a dolog, világosított fel képkereskedő ismerősünk, mifelénk, ha valaki nem hajlandó eladni a mások által megkívánt képet, akkor előbb-utóbb elviszik tőle anélkül, hogy fizetnének érte.

Már egy éve nem voltam Magyarországon. És nincsenek komolyabb elvonási tüneteim. Kicsit furcsállom. A békés lemondás valószínűleg annak köszönhető, hogy a neten keresztül szinte bármit, bárkit elérek, amit vagy akit szeretnék, engem is megtalál, aki tőlem akar valamit. Sőt személyesen is folyamatosan érkezik hozzánk valaki. Egyszóval házhoz jön, amiért egykor lelkesen utaztam. Kolos és Csönge jóvoltából nemcsak a társaság, hanem a legfrissebb filmek, a zene is. Azt hallgatunk, azt nézünk, amit szeretünk, és azt olvasunk. Hála a Magvető nagyvonalúságának ismét hatalmas ajándékkönyv-csomagot kaptam legújabb kiadványaikból, s a megkívánt régebbiekből. Hajnalonta Bartis Attila első regényét olvasom. A séta hideg kiszámítottsága, kimódolt jelentése a gyilkos gyerekkorból (pontosabban a „pusztítóan felnőttközeli gyermekkor-ból” Balassa Péter kifejezésével, ahogyan Dunajcsik is emlegeti Ex librisében egy tavaszi ÉS-ben), igazán illik mostani kegyetlen, csapongó hangulatomhoz.

Majd mindig erre tartok hazafelé, pedig választhatnám a menedékesebb párhuzamos utcát, az nem ilyen meredek. Ennek ellenére a napi tízegynehány kilómat csakis lépcsőzéssel és dombra kapaszkodással nehezítve vagyok hajlandó a Korjatovics téri piacról hazacipelni. Gyerekesen ragaszkodom Ungvár legjellegzetesebb utcájához. Mintha azzal, hogy naponta felmálházva legalább egyszer végigszlalomozom rajta, megmenthetném. Pedig mindhiába, mert köveire hullik, szétporlik, eltűnik a lábam alól, elvész a semmibe a biztosnak hitt utca, a Káptalan. A környéken egyre-másra bontják a régi kis családi házakat. Errefelé jó ideje a telkeket vásárolják, az érdeklődők számára teljesen közömbös a rajtuk lévő ingatlan, az értékével, állapotával pillanatig sem foglalkoznak. A belvárosban, a régi negyedben nem ritkán kétszázezer dollár fölött (de hallottam már egymilliót leperkáló vevőről is) fizetnek a lepusztult kulipintyóért, hogy már másnap hozzáláthassanak a ledózerolásához. A megszokott, bőven százéves, vagy olykor korosabb épületek újdonsült tulajdonosai hihetetlenül gyorsan felejtenek. Alig néhány hónap alatt nőnek ki a földből a jobb esetben jellegtelen, rosszabbikban ízléstelen vákuumablakos borzadályok, pöffeszkedve szívják el a maradék nedveket a kitartó öregfák gyökereitől. A villámépítkezések vonzáskörében, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan megbontják az árnyas út kövezetét. Természetesen egyetlen darabja nem kerül vissza az eredeti helyére. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyre hevenyészettebben rakják újra az utcát. Szinte megállapíthatatlan, azelőtt macska- vagy kockaköves volt-e egyáltalán a frissiben összedobált szakasz. A gáz-, víz és kábelvezetések, csatornázások miatt felvágott úton a megfejthetetlen hókuszpókuszokat követően soha nem az eredeti burkolati anyagból folyik a helyreállítás. Persze nem azért, mert vadonatúj kövekre cserélik a régieket. Ellenkezőleg, a megbontott rész körül felhalmozott kőkupacok is fogytán fogynak. Láthatatlan kezek igazán mesterfokon végzik az utca eltüntetését. Sebesen hordják el a mozdítható részeket a szorgalmas népek, akiket hosszú évtizedeken keresztül kifejezetten arra neveltek, hogyan tegyék rögvest magukévá azt, ami ideiglenesen nincs rögzítve, kikötve, bebetonozva. Azt gyanítom, hogy a letűnt szocializmus ereje elsősorban és mindenekfelett a megbontatlan, végtelen betontengerben rejtezett. Addig, ameddig mákszemnyi rés nem támadt rajta. Ahol a szocializmus meglazult, a szemfüles környékbeliek azonnal belenyúltak, és szép lassan utolsó cseppjéig széthordták. Nem is szabadulhatunk tőle mind a mai napig. Hiszen nincs széles e vidéken porta, ahová valamilyen formában legalább leheletnyi be ne épült volna belőle. Ilyen furmányosan privatizáltuk mi a szocializmust.

Berniczky Éva

Már megint az elmúlásról szólt a nyár. Sokat járok az Ung-parti Puskin térre, itt lakott kedvenc bácsikánk a Pingvin nevű kávézó fölött, a legfelső emeleten. Furcsa ez a múlt idő, mert súlyos szívbaj ide, érrendszeri rendellenességek oda, miután mindvégig úgy élt és dolgozott, mint akinek kutyabaja, vele egyetemben mindannyian azt gondoltuk, rajta aztán nem foghat a halál. Azon a fullasztó vasárnap estén mégis telefonált az emeleti szomszédja, menjünk gyorsan, mert tele van rendőrrel és mentősökkel a szoba, Pavel Karlovics dolgozószobája. Akár valami hihetetlen dolgot, úgy ecsetelte, hogy Pavel Karlovics maga hívhatta ki a mentőt, előre kinyitotta lakása ajtaját, aztán letelepedett a kanapéra, és most nem lélegzik. A telefonáló képtelen volt kimondani, hogy meghalt, mintha ez a nem lélegzik még visszafordítható lenne lélegzikké, fogalmazás kérdése csupán, csak el ne rontsa, rajta múlik a dolgok további folyása. Hátha mi, közeli hozzátartozók teszünk valamit, amivel feltámasztjuk a majd kétméteres férfit. Tőlünk várta a csodát, vagy legalábbis azt, hogy megerősítsük téveszméjében, mely szerint a magas növésűek feje kilóg a halálból, még ott is levegőhöz jutnak, ahol a kistermetűek már elvesztek.

Berniczky Éva

Ahányszor Csöngét kiviszem Csapra, annyiszor csodálkozom rá a jól ismert vasútállomásra. Mindössze huszonöt kilométert teszünk meg Ungvárról odáig, de az embertelen ridegségű csarnokba lépve mégis évtizedekkel ugrunk vissza az időben. Az utasokkal együtt kénytelen-kelletlen eljátsszuk az ósdi, idejétmúlt szerepeket. A pénztár előtt egymás hegyén-hátán, tömött sorban gyülekeznek a határátkelésre készülők. A homályos műanyag ablak mögött zsörtölődő asszonyság elviselhetetlen lassúsággal, kézzel skrájbolja a jegyeket. Komótosan töltögeti az oldalakat, egyiket a másik után, ha a türelmetlenkedők siettetik, kikéri magának, mit képzelnek, ennél gyorsabban nem képes írni is, meg odafigyelni is, értsék meg, nem hibázhat, ezek nemzetközi jegyek.

Kinn a bárány

Az idei tavasz szeszélyes időjárása jócskán megtépázta a teraszunk feletti tetőt. A legutóbbi viharban aztán bevégeztetett. Az ablakból igazán szép látvány volt, amint a szűnni nem akaró orkán erejű szél egyesével tépte le a téglavörös lapokat. Sorban kapta a hátára egyiket a másik után, meghintáztatta mindegyiket a kert fölött, majd elengedte, hogy kedvükre vitorlázzanak a levegőben, míg földet nem érnek az udvaron. Úgy két óra leforgása alatt virágzott el a tetőnk, lehullottak vöröses szirmai, csak a rozsdálló tartóváz meredezett a szabad ég alatt. A húsz évvel ezelőtt selejtként vásárolt, megfáradt hullámpalákról eleve hiányoztak a hullámok, éppen ezért sikerült potom áron hozzájutni az egész készlethez még az átkos áruhiányos időkben. Ehhez képest sokáig szolgált ez a tető. Persze akkor, amikor a vihar után a hátramaradó romokat takarítottam el, már nem találtam olyan nagyszerűnek a performanszot, amely pár órával korábban az ablak előtt állva olyannyira lenyűgözött.

Berniczky Éva

Képzelt beteg

Mint egykori bűntényem színhelyére, úgy térek vissza újra és újra a kórházba, a BAM-ra, ahogyan az ungváriak nevezik ezt a kísérteties városszéli dombot. Valami őrült elme száműzte ilyen világvégi helyre a városi kórházat, klinikát, szülészetet. Nemhiába ragadt erre az elmúlásbarát földrajzi övezetre a Bajkál—Amur vasútvonal orosz rövidítése. A Transzszibériai „magisztrál” hírhedt elágazása, ha jól emlékszem, nagyjából azonos időben épült egészségügyi fellegvárunkkal. Pontosan nem tudom felidézni, mikor nőtt ki a szeles, huzatos kopár dombtetőből, mindenesetre a 80-as évek derekán már ebben a kórházban töltöttem kötelező gyakorlatomat. Még azon szerencsések közé tartozom, akiket nemcsak bölcsésznek, tanárnak képeztek az ungvári egyetem ugyancsak a BAM-on működő filológiai karán, hanem ápolónővérnek is. Az azóta családi házakkal, néhány újabb intézménnyel bővült kietlen tartományban akkoriban a kórházi, klinikai épületeken, az egyetemi korpuszon és a kollégiumunkon kívül mást nem talált az erre keveredő. A katonai tanszéken teljes körű kiképzésben részesültünk, háború esetén mozgósíthatnának. Nem közönséges háborúra készítettek bennünket, atomháborúra. Miközben oktatóink tudták a legjobban, ha ne adj’ isten, bekövetkezne a borzalom, az elsajátított kötözési, sínbe rakási ördöngös technikáknak már semmi hasznát nem vehetnénk. Az elméleti foglalkozásokon megidézett élettelenség, halódás, pusztulás hangulata, szó, ami szó, kísérteties hasonlóságot mutatott a minket körülvevő valós környezettel. Az azonban biztos, hogy a városszéli dombot eszeveszett kapkodással vonták be betonkolosszusokkal. Egyenetlenül bár, de egyenetlenségében gondosan tüntették el a természet legkisebb reménykeltő biológiai jeleit. Emlékeimben, különösen, ha arra gondolok, hogy bábuk helyett szerencsétlen leukémiás gyerekeken sajátítottuk el az injekciózás fortélyait, gyakorlati foglalkozásaink sok tekintetben az imitált véghez igazodnak. Kiszolgáltatott áldozataink nekik már úgy is mindegy alapon kerülhettek suta tűink alá. Akárhogy néztük, kerestük, lapogattuk, a véznaságok csont-bőr fenekén nem találtuk a szúrásra kijelölt izomrészt. Hiányzott róluk a hely, ahová döfni köteleztek. Keservesen tanultam meg szúrni azt, ami már nincs. Heteken keresztül émelyegtem, akkor azt hittem, a cúgos folyosókon terjengő vécé-, gyógyszer- és a kórházi konyhabűz édeskés elegye miatt.

Berniczky Éva

Money, Monet, monéta

A korzón a Takarék-, vagy Szber- vagy Oscsadbank, vagy ahogy tetszik előtt hónapok óta tekergőzik a sor. A hajdani szovjet intézmény kamataiban bízók pénze együtt süllyedt a régi rendszerrel. Ukrajna a bankkal együtt örökölte meg az adósságot. Ehhez képest az azóta egymást váltó kormányok az elmúlt tizenhét év során betétenként mindössze egyszeri ötven hrivnyát (alig kétezer forintnyit) vetettek az eltüntetett tekintélyes összegből a több millió károsultnak. Az ez év elején bőkezűen megítélt 1000 hrivnya (nagyjából két nyugdíj, 200 USD) kifizetésére tett ígéretet a gazdasági szakemberek felelőtlennek és fedezet nélkülinek tartják. Nem csoda, ha a nép, az istenadta nép a közgazdászok figyelmeztetése nélkül sem hisz már senkinek, legkevésbé maga választotta kormányának, egyedül a sor, jól bevált ocseregy (újabban, ideje megtanulni ukránul, cserha) a régi, abban nem csalódott errefelé még senki emberfia. Éppen ezért szívósan, kitartóan áll be a hátha és a legalább ennyi után. Csupán az arányokkal a baj, a sor ezúttal nem ötven hrivnyás.

Azóta járok szívesebben a Kárpáti Kiadóba, amióta a szerkesztőség maradványát kiebrudalták a régi Vármegyeháza patinás épületéből. Nem hiszem, hogy az egykori csapatból a könyvelővel együtt mindössze négy főre csökkent kiadó bármelyik tagja is visszasírná a méltóságos, ellenben hideg-rideg falakat. Új székhelyükön, a Csatorna utcában, a régi zsinagógából leválasztott hátsó épületrészben elsősorban és feltűnően meleg van. Ami nálunk nagy szó, különösen most, amikor Putyin bekeményített és a gázcsapok elzárásával fenyegette meg a másfél milliárd dolláros tartozást felhalmozó Ukrajnát. Könnyen meglehet, hogy holnapra érvényét veszíti az összehasonlításom, de ma még a kiadónál egyelőre nincs melegebb hivatal a közelben. Mintha egyenesen a kazánházból választották volna le ezt a sajátosan romos, lepusztult két szoba-raktárhelyiséget. Körös-körül beazonosíthatatlan lomok halmozódnak, poros papírkötegek, mappák. Az ide belépőnek óhatatlanul padlás- vagy pinceérzete támad, szeretné megtalálni, amit elrejtettek, vagy amit itt felejtettek az egykori tulajdonosok. A hely újdonsült birtokosa, a Kárpáti Kiadó remekül álcázza magát. A bejárat fölött színes lámpákkal kirakott betűk hirdetik, HRÁLNYI AVTOMATI, amiből beazonosítható az előző bérlő, az, hogy a közelmúltban szerencsejáték automaták villogtak-kattogtak a masszív ajtó mögött. A kiadó vezetője a világ legtermészetesebb módján költözött a játékterem cégtáblája alá, még csengőt vagy kaputelefont sem szereltetett fel, a bejárati ajtót ellenben gondosan kulcsra záratta. Jogosan, különben pillanatokon belül könyvstószok közé járnának vizelni stb. a kinti árusok-vásárlók, boldog-boldogtalan. Így legalább garantáltan szobatiszta szerzők jönnek, azok sem nyomják már le a kilincset, tudják, hiába tennék, felkiáltanak az emeleti ablakba, s a műszaki szerkesztő máris aláereszkedik. Nyilván elvállalta az ajtó szerkesztését is, beengedi a lenn ácsorgót, lekíséri, kiengedi a távozni készülőt. Egészen beleszokott a kialakított eljárásba. M. akárhányszor kedvesen nyit ajtót, nem lázadozik a kapuskodás miatt. Leginkább azt nehezményezi, hogy a számukra kiutalt hivatali részben nincs vécé.

Berniczky Éva

Cirill Metód én vagyok

Bárhogyan igyekszem, nem vagyok képes levetkezni a túlhajtott alázatot, mások önzetlen kiszolgálását. Valószínűleg az anyai ágon örökölt paraszti gének köteleznek erre. A véget érhetetlen ünnepnapok semmiben sem különböztek a közönségesektől, orrvérzésig sütöttem és főztem hálás-hálátlan közönségemnek. Úgy, ahogyan a nagyanyámtól tanultam, jól kell tartani a családot, a közelemben élő ember nem maradhat kényeztetés nélkül. Még szerencse, hogy apai ágon merőben más vénát örököltem, fogékony vagyok úri huncutságokra is. Ez a kettősség már gyerekkoromban okozott némi zavart bennem, akkor nemigen értettem. Annyit fogtam fel belőle, hogy valami nincs velem rendjén, valamiért másképpen áll össze és mástól esik szét a világ bennem, mint közvetlen környezetemben. Világi maradtam mélyen vallásos anyai nagyanyám mellett, holott a templomba is hajlandó voltam elmenni vele. Húzkodhatta szegény mama a szoknyám, mikor álljak fel, mikor üljek le. Nehézkesen fogott rajtam az ige, számomra az isten a mai napig ennek a vékony szikár agyondolgozott kis öregasszonynak a képében jelenik meg, aki akkor eldönthette, a kötelező penzum végeztével huszonegy vagy huszonnyolc kopekos jégkrémet nyalogatunk-e majd a templom előtti padon. Mindemellett házi istenem szoktatott rá olyan finomságokra is, mint az olvasás. Először a házunkban fellelhető könyveket vette sorra velem, hetente olvasta nekem újra egy és ugyanazon kötetet, aztán amikor önjáró lettem, s már nem szorultam a közvetítésére, azzal ültetett maga mellé, ezentúl mindenki olvasson magának. Attól kezdve én cipeltem neki a könyveket a beregardai könyvtárból. Amikor a helyi állomány utolsó darabjával végeztünk, akkor halt meg nagyanyám, utolsó mentsváram a paraszti miliőben. Nagyjából ugyanekkor tűnt fel életemben a másik végletet képviselő apai nagyapám, a talpig úriember, akitől karácsonykor és születésnapomon legkedvesebb ajándékaimat kaptam.