Nemrégiben valami jobboldali felhívás alatt olvastam a nevét. Vágtam egy fintort, és annyi. Mint amikor az ember az imádott első szerelméről megtudja, hogy… Azt a régi szerelmet, azt a Cseh Tamást úgysem veheti el tőlem senki. Még ő maga sem.
Tegnap este az mtv1-en Lévai Balázs Dob+basszus c. műsorában Máté Péter és Cseh Tamás egy-egy dala és köré kanyarítva közel félórás riport, sok megszólalóval és bejátszással. Előbbi dalnokról ne essék szó, holtakról részemről ezúttal vagy jót, vagy semmit.
A második rész ellenben bennem is, mint az emlékezők legtöbbjében, felelevenítette azt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést, amit a Bereményi-szövegek és Cseh Tamás előadói szuggesztivitása együttesen keltett fel. Pedig ha nagyon szigorúan vesszük, Cseh Tamás éneklése zenei szempontból mindig is eléggé gyönge volt, gitárkísérete sem a virtuozitásáról híres. És mégis! És mégis tátott szájjal hallgattuk, megtanultuk az összes szövegét, és idéztük, ha kellett, ha nem.
Én sokkal az első lemez megjelenése előtt figyeltem fel rá, akkor, amikor Az ócska cipő valahol valamikor elhangzott. Ez a hetvenes évek legelején történhetett, elég kis kölyök voltam, és talán csak azért jegyeztem meg a számot és az előadó nevét, mert annyira furcsa volt. Aztán évekig egyetlen egyszer sem lehetett hallani róla. Amikor a Levél nővéremnek megjelent, én mégis pontosan tudtam, kiről van szó, és azt is, hogy nekem kell ez a lemez. Meg is szereztem hamarost (voltak csatornáim, több cserepartnerrel is kapcsolatban álltam, olcsó szovjet komolyzenei lemezeket küldtem az újdonságokért cserébe), és ahogy minden friss zsákmányomat, ezt is együtt hallgattuk akkor még népes baráti körömmel a legényszobámban. El voltunk ájulva. Ha merész, szokatlan, provokatív volt ez a megszólalás Magyarországon (mert az volt), akkor többszörösen annak kellett lennie számunkra, akik nagyobb ideológiai nyomás alatt éltünk. A Cseh Tamás-daloknak felszabadító ereje volt számunkra, hasonlót éltünk át, mint amikor egy nyáron át Ladányi Mihály-verseket olvastunk.
És sorra jöttek a lemezek, és én megszereztem mindegyiket; legalábbis az első négyet-ötöt bizonyosan. Aztán a Műcsarnok után valahogy kifújt a dolog; nálam legalábbis.
Később láttam-hallottam Cseh Tamást élőben is. Sajnos már nem a kamaszos hosszú hajút, hanem a polgárosodott keltebb arcút. Hangja a régi, számai a régiek – de sem ő maga, sem a fíling nem lehet soha többé ugyanaz.
Nemrégiben valami jobboldali felhívás alatt olvastam a nevét. Vágtam egy fintort, és annyi. Mint amikor az ember az imádott első szerelméről megtudja, hogy… Azt a régi szerelmet, azt a Cseh Tamást úgysem veheti el tőlem senki. Még ő maga sem.
Más: Kamaszkorom szigetére
Másabb: a magyar nép eredete - arvisurák letöltése
Húszegynéhány évvel ezelőtt még extázisba hozott volna a hír, hogy a Led Zeppelin újra összeállt és koncertet ad. Most szinte minden érzelmi kilengés nélkül olvasom a kis beszámolót, mintha csak szokványos tudósítás lenne valami mindennapos dologról. Mára kikopott belőlem - és ez talán természetes - az a fajta rajongás, amely nem magára a zenére, hanem kísérőjelenségeire irányul: a muzsikusok bálványozása, fényképük kirakása, események mohó követése. Mostanra kielégít az állapot, hogy a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath összes lemezének anyaga benne van a gépemben és bármikor meghallgathatom. A maguk műfajában továbbra is a legjobbaknak gondolom őket, egy emberöltővel ezelőtt valami felülmúlhatatlant alkottak.
Csak most jutottam hozzá Norah Jones idei lemezének anyagához - ma egész délelőtt ez szólt. Igazán hallgatnivaló muzsika. Korábbi felvételei nyomán fülünkbe fészkelt búgó hangja továbbra is kellemesen lágy, meleg és szomorkás, jól illik a novemberi melankóliához. Finom árnyalatok, érzékeny előadás, visszafogottság, jóízlés. Zeneileg azonban mégis több, mint az énekesnő adottságaira épülő kellemesség: okosan megkomponált számok ezek, látszólag könnyűek, de könnyűségükben mégis veretesek. Zenei téma, hangszerelés és előadás szép hármas egysége - valódi zeneművészet a jazz mindenki számára befogadható határterületéről.
Azt hittem, végleg meghalt 
Budapest. Ízléses, informatív, tartalom gazdag, áttekinthető notebook képernyőn is. Amilyennek egy jó honlapnak lennie kell. Ezen felül még muzsikál is. Akiről szól és akinek sok-sok zenéje megszólaltatható, az pedig az egyetemes művészet egyik legnagyobb zsenije, Wolfgang Amadeus Mozart.
Bada Dada ismer engem. Vagyis hát ő annyira mégsem, hiszen ez a különös öntörvényű punk-undergrund-avantgárd-dadaista művész tavaly nyáron önkezével véget vetett életének. Barátai, tisztelői, művészetének ismerői most virtuális közösségbe gyűlnek. Ez szép. Örömmel léptem be a holt költő társaságába.
Számos tanújelét adtam az elmúlt években annak, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a rádiót. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.
Minden bizonnyal megfelelne 
Maga a zene pedig! A jazzben nagyjából mindenevő vagyok (meg szinte a zenében is), de az a fajta muzsika, amit Szakcsi és Vukán művel, mindennél közelebb áll hozzám. Én szeretem a könnyedséget is (dixi, szalonjazz, szving), meg a nagyon elvont intellektuális jazzt is, de leginkább attól olvadok el, ha valakinek sikerül ezt a kettőt jó érzékkel ötvöznie. Ez a két virtuóz egyszerre hozza a felszabadító játékosságot, a ritmus és hangzás derűjét, az inprovizáció önfeledt örömét egyfelől, és másfelől a matematikai analízis és létbölcselet gondolati mélységét. De ott van a játékos humor és szellemesség mellett a blúz ősfájdalma és forró lüktetése, az elidegenültség coolja és spleenje, de benne van a modern kamaramuzsika építkező és lebomló megkomponáltsága, a zenei sablonok elleni diszkrét, mégis avantgardos lázadás, és ki tudja, még mi minden. Alig hihető, hogy ennyi színt, ennyi vonatkozást szintézisbe lehessen hozni. És mégis megtörténik.