(2002. dec. 8.) Olvasom a tegnapi Kárpáti Igaz Szóban, hogy december közepén a MÉKK kétnapos irodalmi rendezvénysorozatot szervez, ennek keretében Ungváron tanácskozást tartanak a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről. Sajnos a helyszínt és a pontos időpontot nem adták meg, pedig jó lenne tudnom, hogy vigyázhassak, nehogy odatévedjek véletlenül.

(2002. dec. 6.) Időnként úgy érzem, sikerül egy-egy lépést tennem afelé az álmom felé, hogy a magam örömére való írás mellett pénzkereső tevékenységem a webszerkesztés, honlapkészítés legyen. Amikor megkaptam a megbízást a beregszászi főiskola honlapjának a szerkesztésére (LÁSD), azt reméltem, ez folyamatos munkát és keresetet jelent majd, de a lelkes indulás után hamar alábbhagyott a dolog intenzitása, néha hosszú hónapok telnek el anélkül, hogy egyetlen oldalt is frissítenem kellett volna... (Most viszont mintha újraindulni látszana a dolog.) (frissítés: A főiskola szájtját aztán úgy "vették el" tőlem, hogy nem is szóltak, egyszerűen elkezdték fejleszteni a korábbi, gyengének talált verziót. Többszöri átalakítás után mára egyébként elég jó, profinak mondható honlappá vált, ha lehet is néhány dolgot hiányolni - 2007.)

(2002. dec. 5.) Hosszabb hanyagolás után tegnap újra a regényemmel foglalkoztam. Időnként megcsömörlöm a saját szövegemtől, félre kell tennem. Csak az a baj, hogy amikor újra nekiállok, nem tudom ott folytatni, ahol elhagytam, hanem visszamegyek az elejére, eredetileg azzal a szándékkal, hogy „beleolvassam magam”. De már az első oldalon találok igazítani valót, belepiszkálok, és attól kezdve elkezdek bogarászni rajta, fél nap alatt alig haladok előre. Akkor észreveszem magam, előreugrok, de ott meg hiányérzetem támad, „hogy is jön ez ide?” - és vissza kell görgetnem néhány oldalnyit. Napok telnek el, mire utolérem magam. Az eltöltött időnek nagyobbik része: láthatatlan, kimutathatatlan aprómunka. Nem ritkán fölösleges is: a többszöri javítgatást gyakran elvetem, mert rájövök, mégis a kiinduló változat volt a legjobb. Tetten érhető eredmény akkor születik, ha sikerül beleírnom, hozzáírnom valamit a kész szöveghez. De ez esetben is jártam már úgy, hogy amit beletűztem, azt néhány oldallal később hajszálra ugyanúgy fogalmazva megtaláltam...

(2002. dec. 3.) „túl sokat foglalkozol velük. magaddal foglalkozz, munkáddal. családdal. irodalommal, amit szeretsz. könyveiddel, újrakiadással, új könyvekkel. magyar író vagy, nem kárpátaljai” - írja barátilag szerkesztőm. Megköszöntem, mert sok az igazság abban, amit ír. Elkezdtem (újra?) túl sokat foglalkozni azokkal a pályátársaimmal, akiket most sikerült egységbe kovácsolnom - magam ellen (mégiscsak integráló szerepű személyiség vagyok!!).

(2002. dec. 2.) Lezártam a jelentkezést virtuális konferenciánkra. Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. No, nem mintha égető lenne a hiányuk, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig - és én ezt tartom a legvalószínűbbnek - a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek.