(2002. dec. 29.) Tegnap Zsille Gábor hosszú levele. Korábban kérte, értékeljem a lengyel költészeti anyag újabb részeit. Előzőleg 6 költőben állapodtunk meg, aztán javaslatára ez 10-re emelkedett; érdekelte, mit tartok az utólag küldött négyről; én elég hosszan írtam erről is, meg általában az egész válogatásról. Hogy a tízből kik a legerősebbek és kik halványabbak, abban szinte teljesen egyetértettünk. Elfogadta egyik címjavaslatomat is (mármint, hogy milyen cím alatt fusson a teljes „virtuális antológia”). A legérdekesebb az volt, amit a szabadversekről írt. Feltűnt nekem, hogy alig található az összeállításban kötött formában írt vers, és kérdeztem, ez az ő vonzalmának, szelekciójának az eredménye, vagy általában jellemző a kortárs lengyel lírára. Roppant jellemző! - derült ki leveléből. És éppen a legerősebb költők közt akadnak olyanok, akik még soha nem publikáltak strófás-rímes verseket. A többiek is leginkább csak első köteteikben.

(2002. dec. 28.) Olvastam ezt-azt a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásáról. Többek között a tudósítást a közönség által „megzavart” előadásról, továbbá MGP kemény kritikáját a Népszabadságban és Vidnyánszky Attila nyilatkozatát is a Kárpátalja c. lapban. Jó lenne az előadást is látni, mert így bizonyosság helyett inkább kételyeim keletkeztek. Mindenesetre, ha egyrészt a közönség is tiltakozik, másrészt a szakma egyik legnagyobb tekintélyű és a magasművészet iránt elkötelezett ítésze is roppant kemény szavakat használ, akkor nem tudom, hogy Attila egyébként számomra roppant vonzó nézeteinek a hangoztatásával nem lőtt-e egy kicsit túl a célon. Ezt mondja: „én nem szolgálom a nézőt, hanem partnernek tekintem és azt várom, hogy fölnőjön a produkcióhoz. Ez valakinek sikerül, valakinek nem.” Na ja. Ő is így lehet a rendezéssel.

(2002. dec. 26.) Az imént ment el Kiss Erzsi. (Aki Ungvári Kiss Erzsében nével publikálgat a Törzshelyen). Ritkán látogat meg bennünket (Ungvárra sem jön túl gyakran), így hosszú órákon át (ma egész délután és koraeste) beszéljük el az újságjainkat. Otthagyta munkahelyét, a Kárpátok Eurorégió Alapítványt (vagy vmi hasonló a neve), főleg anyagi okokból, elköltözik Egerből, visszamegy a tanyájára, Pécs mellé, keres más munkát. Építkezni szeretne, de persze nincsen rá pénze, hitelt fog felvenni, ám még nem teheti, mert nincs meg a magyar állampolgársága (holott 10 éve, hogy áttelepült) - és persze valami rendesebb kereset után kell néznie, nevetséges, mondja, hogy diplomával és nyelvtudással a közalkalmazotti bért se kapja kézhez.

(2002. dec. 25.) Mégis csak valami írófamília vagyunk mi itten... Csöngének szinte mellékesen említettem a minap: nem volna-e kedve, hogy naplót írjon nekem a honlapomra, ha már az anyját hiába kapacitálom, és ha már az „állandó” szerzőim ritkították a járataikat. Erre azt mondta, jó... És lőn. (LÁSD)

(2002. dec. 23.) Az Ukrajnai Írók Nemzeti Szövetsége (ez a neve az ukrán írószövetségnek) átalakulóban van. Az új elnök, megragadva az alkalmat, hogy az ünnepek alkalmából üdvözlólapot küldhet a tagságnak, hosszú levelet is mellékelt hozzá, amelynek lényege egészen röviden: az elmúlt tízegynéhány évben módszeresen szétlopták az írószövetség vagyonát. (Ez igen jelentős volt: székházak, szerkesztőségek, lapok, folyóiratok, könyvkiadó, több nagy alkotóház jelentős földterülettel a Krimben, Odesszában és másutt, különböző pénzalapok...) Javorivszkij elnök most arról számol be, hogy ezt-azt sikerült a teljes elkótyavetyéléstől megmentenie, visszaszereznie, képviselői mandátumát is felhasználva támogatást szereznie, a kiadói munkát is újraindítania. Már-már drámai (egyben komikus is), ahogy bejelenti: „én nem lopok, és másoknak sem engedem meg, hogy lopjanak”.