A négylevelű lóhere addig-addig rettegett attól, hogy valaki egyszer megtalálja, letépi és szerencséjét kéri rajta számon, míg idővel beleunt az örökös félelembe, amely előbb alaktalan szorongássá vált, majd átcsapott szelíd kívánságba, ó bárcsak találna rá valaki és préselné le a családi Bibliában, legjobb tudása szerint hozna neki szerencsét, sóhajtotta, mígnem vágya előbb sóvár epekedéssé, majd olyan türelmetlen és erőszakos követeléssé vált, hogy amikor végre érte nyúlt egy kéz az illatos réten, akkor véresre harapta a húsos ujjbögyöket éles fogaival, amelyeket közös erőfeszítéssel növesztett rajta a félelem, a vágy és a magány.