Igyekeztem méltóan megünnepelni a Magyar Dráma Hetét. Három, pontosabban bő két és fél darabot sikerül megnéznem az m2-es közszolgálatinak és a Duna TV-nek hála.Valaha a televízióban rendszeresen voltak színházi közvetítések. Valószínűleg jóval több darabot láttam életemben képernyőn, mint színházban. Tudom, nem teljes élmény, de ahogy első igazán nagy zenei élményeim is sercegő, kattogó bakelitlemezekhez és "nyávogó" magnófelvételekhez fűződnek, így azt vallom, ami igazán jó, az egy kicsit lebutítva is az marad.
Szó se róla, jólesik a Balla aláírást látni világszerte ismert festmények sarkában. Eredetiben sajnos nem láttam az olasz futurizmus nagy alakjának a munkáit, de egyszer óriásposztere alatt lefotóztattam magam Budapesten. Afféle utólagos kegyeletgyakorlás lett volna??
Akaratának megfelelően teste előbb lassan inogni kezdett a mélység felett, mígnem az egyre nagyobb kilengések lehetetlenné tették, hogy egyensúlyát megtartsa, így hát aláhullott a szakadékba, de nem tehetetlenül esett, hanem úgy, mint aki tudatában van annak, hogy most valami örömteliben vesz részt, mondhatni 
aktívan esett, teljes mivoltában átélte a zuhanás nagyszerűségét, azzal osztozott a gravitáció hatalmasságában, hogy a szabadesés tevőleges és tudatos résztvevőjévé vált, nem egyszerűen elszenvedte a természet törvényeit, nem csupán alávetette magát a tömegvonzásnak, hanem egyetértőleg és a tőle telhető igyekezettel cselekedte az aláhullást, koncentrált rá, egész életerejével esett, nagy iparkodásában még arról is megfeledkezve, amit pedig korábban erősen eltökélt, hogy zuhantában majd felidézi, miként hemzsegtek meztelen talpa alatt a férgek, amikor az oszló kutyatetembe gyerekkorában mezítláb óvatlanul belelépett.
Röstellem, de nem ismertem Pinczehelyi Sándor munkásságát. Holott érdekel a kortárs magyar művészet, ez a jelentős életmű mégis valahogy kiesett a látókörömből. Most azonban utánaböngésztem, legalább részben pótoltam mulasztásomat abból az alkalomból, hogy invitálást kaptam rövidesen nyíló kiállítására. A meghívót 1991-es munkája - Emlékműterv - díszíti, amely az első pillanatban meghökkentett. Mégpedig azért, mert olyan intenzíven és annyira sűrítve tartalmazza a magyar jobboldal ideológiai alapjait, hogy azonnal át is csap iróniába, önmaga gyilkos paródiájába. Antikommunizmus, kereszténység, magyarság - hát nem ezzel veri a mellét a rendszerváltás óta a jobboldal egésze?