A négylevelű lóhere addig-addig rettegett attól, hogy valaki egyszer megtalálja, letépi és szerencséjét kéri rajta számon, míg idővel beleunt az örökös félelembe, amely előbb alaktalan szorongássá vált, majd átcsapott szelíd kívánságba, ó bárcsak találna rá valaki és préselné le a családi Bibliában, legjobb tudása szerint hozna neki szerencsét, sóhajtotta, mígnem vágya előbb sóvár epekedéssé, majd olyan türelmetlen és erőszakos követeléssé vált, hogy amikor végre érte nyúlt egy kéz az illatos réten, akkor véresre harapta a húsos ujjbögyöket éles fogaival, amelyeket közös erőfeszítéssel növesztett rajta a félelem, a vágy és a magány.

Azért az elég ciki, ha egy helyi lapban az jelenik meg, hogy "Hévízen pihent Balla D. Károly író". Ami persze voltaképp igaz, még az is, hogy köszöntem jól voltam, de a dolognak van valami erőteljes bulvár-íze. Pedig az interjút én adtam jó kedvvel, szó van benne a Lilla-díjról meg virtuális öngyilkosságomról, de címbe kiemelve, hogy ott nyaraltam, én, az író - ez azért szerintem mégsem hír. Vagy legalábbis nem irodalmi hír. De nem is bulvárhír, mert ahhoz meg sokak által ismert "sztárnak" kellene lennem, ami viszont nem vagyok. Különben én egy másik címet javasoltam az újságírónak; más miatt ugyan, de az is legalább ilyen rossz.

Kilátások egy halott naplójából

 Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. szeptember

Balatonfüredre érkezni kicsit mindig ünnep. És nemcsak azért, mert őszönte itt irodalmi ünnepélyen  lehet részt venni – Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőtalálkozó – , hanem azért is, mert a városnak így szeptemberben van valami emelkedettsége, fennköltsége. A gatyás-bikinis strandolók épp úgy eltűnnek ilyenkorra, mint a városközpontban fürdőköpenyben grasszálók, a fémes csillogású tavat elegáns vitorlások uralják, a tihanyi apátság magasztosan emelkedik a táj fölé, a Tagore-sétány hársai méltósággal dacolnak a szokatlanul éles széllel.

Amikor azon vette észtre magát, hogy öt mondata közül háromban szerepel a "hopp", a "loccs" és a "blugybugy", akkor rádöbbent, hogy a hangutánzó szavak túlzott használatából eredő akusztikai élmény soha nem lehet arányban azzal a veszteséggel, amely az eredendő hangzás természetessége és a szavakkal történt visszaidézés másodlagos volta között adódik - ezért, ahelyett, hogy kihúzta volna a szövegből a kérdéses hangutánzókat, egyszer s mindenkorra felhagyott azzal a kísérlettel, hogy  vízbefulladásának az élményét megörökítse.