Meg kell tanulnunk, hogy lehetséges a legkülönbözőbb tőről fakadó értékek egyidejű birtoklása, s hogy különféle kihívásoknak egyszerre megfelelni nem feltétlenül jelent megalkuvást és meghasonlást, hanem talán csak rugalmasságot és toleranciát. Ha megértjük, hogy nem kötelező két rossz közül a kevésbé rosszat...

Kettős világvége: hátrányok és előnyök

– Már idézett esszéjében Ön a helyzetet elemezve így folytatja gondolatmenetét: „Szimbolikusnak is nevezhetném helyzetünket, ha nem félnék az önkéntelenül felmerülő többi képtől; például attól, hogy e mezsgyén állva szemünk ide és oda egyszerre néz, s magunk sem tudjuk, egy arccal képesek vagyunk-e kétfelé figyelni, avagy sorsunkká kell fogadni eme janusi skizofréniát.” Ezzel szemben egy nemrégiben keletkezett másik írásában így nyilatkozik: „Az a tény, hogy az etnikai, nyelvi, vallási sokféleség számomra mindannapi tapasztalat, úgy érzem, alkalmassá tett szemléletem kitágítására, valamifajta univerzálisabb gondolkodásra, az általános emberi keresésére és befogadására.” A két állítás láthatóan ellentmond egymásnak. Végül is veszteséget vagy hozadékot, a szkizofrénia meghasonlottságát avagy a szemléleti kiteljesedést eredményezi-e a mezsgye-lét?

– Az ellentmondás, azt hiszem, létező, mint ahogy létezik az egymással ellentétes két jelenség is. Másfél évtizede az előbbi kísértését éreztem erősebbnek, mára azzal hízelgek magamnak, hogy feloldódtam az utóbbiban.

A mezsgye-helyzetnek egyaránt vannak hátrányai és előnyei, így hatása is sokrétű. Szülőföldem valóban két világ átfedési területe, egyben kettős „világvége”. Mialatt egyik sarkából a másikba érünk, az európai civilizáció teljes „paradigmaváltása” lezajlik. Nyugat felől nézve itt ér véget a katolicizmus és protestantizmus, ezzel együtt a latin betűs írásbeliség. Keletről közeledve itt érünk az ortodoxia határára, itt szűnik meg a cirill betű érvényessége; itt lépünk ki a szláv népek tengerből a kis finnugor szigetre, melynek túlfelét már a latin/germán tenger nyaldossa. A politikai határokról már szóltam; érintettem azt is, hogy etnikai szempontból mily összetett a helyzet: hosszan lehetne beszélni az ukrán-ruszin származási vitáról, a betelepült orosz lakosság identitásáról és az ezer éve őslakos magyarok viszonyáról mindezen nációkhoz. És akkor még nem is említettem a vidék jelentős román, cigány és szlovák lakosságát... Továbbá: itt válik ketté a „Tiszán innen” és a „Tiszán túl”, itt ér véget a Nagyalföld és itt kezdődik az Erdős Kárpátok, amelynek gerincére felérve a folyók már az ellenkező irányba folynak. Vízválasztó, nyelvválasztó, vallásválasztó, országválasztó vonalak sokasága, köztük az átfedési területek, a keveredés és a módosulás, a hasonulás és az elkülönülés ezer válfaja és módozata. És mindez nem statikus állandóságban, hanem folyamatos változásban. A legfrissebbet említve: Kárpátalja nyugati és délnyugati pereme 2004. május 1-jétől az Európai Unió határává lép elő! Kell ennél halmozottabb mezsgye-helyzet?

Nézzük a peremlét a hátrányait és az előnyeit. Előbb nem személyes példámat, hanem az itt élő magyarság sorsával számoló „kollektív tapasztalatomat” igyekszem megfogalmazni.

A tény, hogy mind az egyik, mind a másik irányból nézve távol esünk a jelentős politikai, gazdasági, kulturális centrumoktól: hátrány. A körülmény, hogy semelyik nagy, erős, domináns egységbe sem tudunk maradéktalanul integrálódni: hátrány. A helyzet, hogy ebben a nagy heterogenitásban felhígul és meginog a nemzeti identitás, gyöngül a kulturális tradíciók iránti ragaszkodás, „elkeveredik” az anyanyelv: hátrány. A kísértés, hogy egyik elkötelezettségünket a másik ellenében kijátsszuk, egyik elől a másikkal takarózzunk: hátrány. Hogy akik épp az ellenkező vonzásokat preferálják, azokat ellenségünknek tekinthessük: hátrány. Hogy rádöbbenünk: valamit fel kell áldoznunk azért, hogy másvalamit megtarthassunk: hátrány. Hogy úgy érezzük: ha az egymást kizáró többféle kihívásnak egyszerre akarunk megfelelni, az meghasonláshoz vezethet: hátrány. Hátrány, hogy bizonyos kötelékeket levetve társainktól elidegenedhetünk, szemükben árulókká válhatunk. Hátrány, hogy méltatlan választásokba kényszerülhetünk: hatalom vagy alárendeltség, lojalitás vagy ellenzékiség, asszimiláció vagy emigráció, tradíció vagy modernitás.

Alig hihető, de szinte ugyanezekből a körülményekből származnak az előnyök is! A tény, hogy távol esünk a centrumoktól, lehetővé teszi számunkra egyrészt azt, hogy jobban rálássunk a „sűrűjében” zajló eseményekre, felismerjük a visszásságokat, másrészt ellenállhatunk annak, hogy a divatok, hamar kifulladó trendek, túllihegett naprakészségek elvonják a figyelmünket a valóban tartós, maradandó értékekről - ez pedig előnyünkre válhat. A körülmény, hogy semmilyen domináns politikai/gazdasági/kulturális nagy egységbe nem tudunk maradéktalanul betagozódni, viszonylagos függetlenséget, önállóságot, kényelmes kívülállást is jelent számunkra, lehetővé teszi, hogy ne azonosuljunk egyik hatalmi centrum kisajátító törekvésével sem, és így saját arculatunkat megtartsuk: ez is előny. Lehetséges, hogy a nagy sokféleségben nemzeti identitásunk gyöngül és hígul, de felfoghatjuk úgy is, hogy csupán veszít merevségéből, fundamentalista jellegéből: a nyelvünk, a vallási és kulturális hagyományaink iránti ragaszkodásunk rugalmassá válhat, alkalmassá arra, hogy magába fogadjon olyasmit is, ami nem a mi „tőzsgyökerünkről” sarjadt. Szerintem ez is előny, mint ahogy az is, ha sikerül kialakítanunk azokat a magatartásformákat, amelyek keretében egyes (állampolgári, nemzeti, politikai, vallási...) kötelezettségeinket nem egymás ellenében, hanem párhuzamosan, kiegészítő, kölcsönösen erősítő szándékkal érvényesíthetjük. Ha ebben jutunk valamilyen eredményre, lehetségessé válhat, hogy se túllihegő lojalitásra ne kényszerüljünk, se ellenzéki szerepbe ne sodródjunk; ellenállhatunk mind az asszimilációnak, mind a boldogulásra több esélyt nyújtó tájak vonzásának; alkalmassá válhatunk a szerepre, hogy arra érdemes tradícióink megtartása mellett elsajátítsuk a modern szemléletet és mindazt, amit az információs társadalom és globalizálódó világunk eszközként számunkra kínál. Ilyen magatartást kialakítva lehetségessé válik együttműködésünk mindazokkal, akiknek szintén sikerült ez a művelet, mert valami általánosabb, hosszabb távú cél lebegett szemük előtt - így többé nem kell őket ellenségünknek tekinteni.

Meg kell tanulnunk, hogy lehetséges a legkülönbözőbb tőről fakadó értékek egyidejű birtoklása, s hogy különféle kihívásoknak egyszerre megfelelni nem feltétlenül jelent megalkuvást és meghasonlást, hanem talán csak rugalmasságot és toleranciát. Ha megértjük, hogy egyáltalán nem kötelező két rossz közül az egyiket választani és ha meg tudjuk az esélyünket teremteni arra, hogy saját utat választva megtartsuk autonomitásunkat - nos, akkor hátrányaink előnybe fordulnak, és ahelyett, hogy a többszörös peremlét megnyomorítson bennünket, felszegett fejjel profitálhatunk belőle. Ez az igazi előny! Ehhez természetesen nagyon pontos helyzet- és önismeretre van szükség, továbbá olyan gondolkodásra, amely mentes a sablonoktól, a könnyen adódó sztereotípiáktól és előítéletektől, a kisszerűségtől. Nagyvonalúságra és távlatos gondolkodásra lenne szükség, továbbá olyan szemléletre, amely ebben a távlatban felismeri és megkülönbözteti az elkerülhetetlent a kivédhetőtől, a szükségszerűt az esetlegestől, a pillanatnyi érdeket a hosszú távú érvényesüléstől. Ha erre képtelenek vagyunk, az előnyök elvesznek a szemünk elől és teljes súlyukkal ránk telepednek a nyomasztó hátrányok.

– Adódik a kérdés: a negatívumok és pozitívumok tekintetében hogyan ítéli meg (talán konkrétumokot is említve) annak a közösségnek a sorsát, amelynek szószólójává szegődött?

– A végén kell kezdeném. Ugyan szavakkal szólok, de nem vagyok szószóló. Semmilyen felkérésem vagy felhatalmazásom nincsen arra, hogy a kárpátaljai magyarság nevében beszéljek vagy érdekében cselekedjem. Nem vagyok egyetlen politikai, érdekvédelmi szervezetnek sem a tagja, mára a szakmaiaknak se. Nem áll mögöttem semmilyen intézmény vagy cég, társulás vagy érdekcsoport. Amit elmondtam, az egy magánember, egy gondolkodó író véleménye, aki csak azért fogalmazott többes számban, mert nem a saját egyéni sorsáról, hanem a közösség helyzetéről és kilátásairól próbálta összefoglalni meglátásait.

Ami pedig a konkrétabb értékelést illeti (és kérem, ezt is tekintse magánvéleménynek), válságosnak ítélem a helyzetet. Mégpedig azért, mert közösségünk, úgy tapasztalom, nem a kedvező tendenciák mentén keresi boldogulását. Nem szegül ellene, hanem belesimul abba a társadalmi folyamatba, amely Ukrajnában általánossá vált, s amelyet korábban vázoltam. Míg az itt élő magyarság évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta ukrajnai-kárpátaljai morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.

Ugyanígy közösségünk a pillanatnyi érdekeit szolgáló áramlatokra hagyatkozik a virtuális hazát, a gondoskodó anyaországot jelentő Magyarország vonatkozásában is. Az utóbbi időszakban már-már megszokottá vált, hogy a magyarországi pártok a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott belpolitikai csatákban a határon túli magyarság kérdéskörével egymást revolverezik; önérdekű mesterkedéseiknek igen hű leképezése a határon túli szervezetek és intézmények részére nyújtott támogatás elosztási rendszere (ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni), kicsúcsosodása pedig az úgynevezett státustörvényt (kedvezménytörvényt) övező pártpolitikai huzavona volt, amely most reinkarnálódni látszik a kettős állampolgárságról és autonómiáról vallott elképzelések éles különbözőségében. A kárpátaljai magyarság a problémák effajta kezelésétől nem tud elhatárolódni, engedi magát hol egyik, hol másik politikai erő külhoni segédcsapatává degradálni, hol pedig végzetesen megosztani; nem megy ellenébe a látható folyamatnak, amelynek során az ideológiákba csomagolt támogatások és adományok egyre függőbbé, kiszolgáltatottabbá teszik, megfosztják probléma-megoldó készségétől, önállóságától, csodaváráshoz vezetnek. Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és szervezeteik) nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege ráadásul legtöbbször nem a tartós érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem a minél kevesebb munkával történő felhasználás és a gyakran csak papíron létező látszateredmény.

A válság súlyos jelének tartom azt is, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett egyrészt folyamatossá vált a panaszkodás (jaj, milyen rossz nekünk!), másrészről ugyanilyen erővel folyik a dicsekvés: a sekélyke eredmények feltupírozása; válságjelnek gondolom, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik, hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik. A nyelvért, a hagyományokért, az identitásért szerintem nem annyira küzdeni kell (pláne nem csak beszélni a küzdelemről), hanem inkább használni és élni vele, nem szónokolni róla, hanem gyakorolni: a lehető legnagyobb intenzitással és a tőlünk telhető legjobb minőségben. Nem tudom, a minőségi teljesítmény elmaradásához a mostoha körülmények meddig szolgáltathatnak még alibit, meddig lehet saját gyöngeségünket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor lehet még mások nyakába varrni tehetetlenségünket.

Ezek a tendenciák és az ezeket elfogadó és követő magatartásformák változtatják hendikeppé a potenciális előnyt.

– Az Ön által felvázoltak mennyire számítanak elfogadott vélekedésnek?

– „Hivatalosan” egyáltalán nem elfogadottak. Közvélemény-kutatást nem végeztem, így nem tudom, magánemberként hányan vélekedhetnek hozzám hasonlóan (szűk baráti körömben akadnak ilyenek), ám az bizonyos, hogy a nyilvános megszólalásokban a fenti helyzetértékelésnek nyoma sincs.

Az ukrán hatalmi struktúra alacsonyabb vagy magasabb pozícióiban tett nyilatkozatok természetesen arról szólnak, milyen széles jogkörrel rendelkeznek az országban élő nemzeti kisebbségek és milyen erőfeszítések történnek érdekükben (csak hát, ugye, a nehézségek, a pénzhiány...), és konstruktív együttműködést várnak.

A magyarországi illetékesek több vagy kevesebb pátosszal szünet nélkül azt szajkózzák, minden törekvésük a kárpátaljai magyarok helyben maradását és itteni boldogulását szolgálja. Évente más és más közhelyek kapnak szárnyra, hol azt hallani, hogy a magyar kormányfő lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát (ebben benne van a világ összmagyarsága), vagy azt, hogy a határon túli magyarok problémáit helyben kell megoldani, időnként valaki mindig felemlegeti a kettős állampolgárság intézményét, a státustörvényt bevezetését meg éppenséggel a magyar nemzet határmódosítások nélküli újraegyesítésének kiáltották ki. (A határokkal kapcsolatban egyébként mindenki szeret valami nagyot mondani, időnként a „lebegtetésük” a sláger – aki mezei állampolgárként várakozott már 3-4 órát a kaotikusan rendeződő kocsisorokban, korrupt egyenruhásoknak kiszolgáltatva, annak megvan a határ lebegtetésről a véleménye –, máskor az átkelők szélesítésében és újjáépítésében jelölik meg az egyébként sokkal általánosabb elvi problémák megoldását – higgye el, soha nem a Tisza-híd tehet arról, ha a soron kívül haladók eltorlaszolják a szembe-sávot és emiatt órákra leáll a forgalom –, de azt is hallottam már, mégpedig közjogi méltóságok szájból, hogy a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Hát igen, mondjuk a falról is állítható, hogy ez köti össze a szobát az utcával.) Hallani azt is, hogy a határon túli nemzetrészeknek juttatott támogatás nem adomány, hanem befektetés, de arról nemigen beszélt senki, mi lenne a megtérülés módja és tárgya. (A kétségbeejtő magyarországi demográfiai mutatók ismeretében számomra nem kétséges, hogy anyaországunk a peremvidékek magyarságát egyrészt egyfajta genetikai rezervuárnak tekinti, másrészt a belpolitikai erők némelyike potenciális szavazóbázist lát benne; erről nyíltan és higgadtan szólni azonban nem hallottam még egyik országos vezetőt sem.) Elhangzott az is számtalanszor, hogy a külhoni magyarok az adott ország felé hídszerepet játszanak, de erre a hídra még véletlenül sem kíván rátévedni a hivatalos magyar politika, mert úgy véli, talán nem is alaptalanul, hogy jócskán alá van aknázva.

Szólamoknak, frázisoknak és pátosznak nincsenek híján a magyarság helyi képviselői sem. A kulcsszavak a legtöbb nyilatkozatban a helytállás, a harc, a kitartás, a hit, a magyarság és az iránta való hűség megvallása, az egységre való buzdítás. Mindez azonban általában meg is marad a szavak szintjén, a valóságban szinte mindennek az ellenkezője történik.

Visszatérve az eredeti kérdésre: azt a diagnózist, hogy lassan másfél évtizede szünet nélkül folyik az adott etnikum felmorzsolódása, hogy „sikeresen” végbement a kárpátaljai magyarság demoralizációja és mint közösség már hosszabb ideje nem szerves egészként működik, hanem önmaga ellen fordulva lassan, de biztosan felszámolja maradék állásait és javait - nos, ezt senki sem mondja ki. Sokkal kifizetődőbb egyrészt folyamatos harcot hirdetni, mindig találni valami olyan intézkedést (vagy az intézkedés olyan elmaradását) amit a magyarság elleni támadásnak lehet nevezni és egyetlen megoldási kísérlettel sem élve tele lehet vele kürtölni a magyarországi sajtót. Ugyanígy kifizetődőbb, „pozitívabb” azt hangoztatni, hogy a nehézségek, a mostoha körülmények, a külső és a belső ellenséges erők ellenére - kitartásunknak, helytállásunknak, hitünknek stb. köszönhetően - micsoda látványos eredményeket értünk el. Eléggé meggyőzően lehet ugyanis sorolni a sikereket, hogy megalakult, létrejött, megjelent, felavatták, megtartották, felszentelték, működik, teljesít, elérte, megkapta, átadta, elnyerte, kivívta, évfordulóját méltatta, összejött, tanácskozott, megvitatta, tiltakozott, beadvánnyal fordult, megoldást nyert, közbenjárására, segítségével, akaratából, támogatásával, elismerésével, mélyrehatóan, hagyományt teremtve, korszakalkotóan, fokozott nyomatékkal, történelmi jelentőséggel stb. És mindezek általában valóban létező dolgok, csupa olyasmi, amit a létrehozó érdekcsoport saját sikerpropagandája keretében felnagyít, a támogató vagy a meggyőzni kívánt célközönség részére demonstrál. Mindez azonban számomra egyfajta potyomkin-falunak tűnik, csak a homlokzat létezik, mögötte általában nincsen tartalom. A kulissza-falak ablakaiban integetők lába a semmiben kalimpál.

---