A nagyvárosokban gyakorta alig akadnak kényelmes, lepihenésre alkalmas padok (vagy ha igen, akkor mind foglaltak). A megfáradtak jobb híján kerítéspadkára, kirakatok beszögelléseire, oszloptartókra telepednek, sok kényelmetlenségnek téve ki magukat. Nem ritka jelenség az sem, hogy padot ugyan elhelyeznek a városgazdák a  közterületeken, de ezeket gonosz módon úgy alakítják ki, hogy ülni még csak-csak, de végigfeküdni nem lehet rajtuk. Mindkét hiányosságot hatékonyan pótolja egy Los Angeles-i művész, Sarah Ross projektuma. Lényege: ha a város nem alkalmazkodik az igényeinkhez, akkor alkalmazkodjunk mi a városhoz azzal, hogy olyan ruhát öltünk magunkra, amely alkalmassá tesz bennünket akár a legellenségesebb kiszögellések "megfekvésére" is.

Egyszer már darázsfészekbe nyúltam, amikor szóvá tettem az egyik legrégebbi és legnagyobb adatbázissal rendelkező magyar irodalmi portál, a dokk.hu leállását: mostanra száznál több hozzászóláson keresztül görgetik a kommentelők a témát, és ahányszor leáll a dokk (többször megtörtént a poszt keletkezése óta), mindig fellángolnak az indulatok. Magam ritkán szóltam hozzá, és kezdettől azt vallottam: ha a portál gazdájának nincs kedve folytatni ezt a most már nagy hagyományú kezdeményezést, akkor szüntesse be a frissítéseket, ne lehessen új verseket és naplókat feltenni, ne lehessen fórumozni: de az archívum legyen elérhető. Az a rengeteg anyag, ami felkerült a rendszerbe, ne vesszen el, maradjon meg közkincsnek. 1586 szerző 15222 verse - hirdeti ma is büszkén a fejléc - de a versek - soha többé? - nem olvashatók. A címlapon a szövegek csonkolt formában jelennek meg - igazán nem tudom, mit szólnak ehhez a szerzők - az adatbázisból pedig csak a címeket lehet lehívni.

Ügyes! - mondaná Kohn bácsi.

Olvasom, hogy egy szingapuri cég levédette a klikkelést. Pontosabban szabadalmaztatta azt a technológiát, amely segítségével a weboldalakra helyezett képekről vagy grafikákról más weblapokra jutunk át. Az ilyen átklikkelés tehát mostantól az ő licenszük, és a világ összes  felhasználójának elvben fizetnie kell használatáért. A szabadalom tulajdonosai azonban áldott jó emberek, egyelőre csak nagy cégekkel szemben kívánják érvényesíteni szabadalmi jogaikat. A cég többek között a Microsoftnak és Googlenak is be kívánja nyújtani a számlát, s ha nem fizetnek, be is pereli őket.

Kamasz koromban az ő fotóival és az LGT lemezborítóival volt kidekorálva a szobám. Mivel későn érő típus vagyok, a zenei ízlésem is lassan formálódott, kisiskolásként még Aradszky és Harangozó Teréz (ó, jaj!) volt a kedvencem, aztán tizenévesen elköteleztem magam a Metró mellett (szembehelyezkedve az Illés- és Omega-rajongókkal). Voltaképp a Metróból az első magyar szupergruppba átigazoló Frenreisz miatt váltam 1971-ben LGT-rajongóvá. Sokáig nem is tudtam, hogy az Omegából átigazolt Presser a csapat szellemi vezére, valahogy nekem Barta és Frenreisz látszott eleinte meghatározó egyéniségnek. Jobban is szeretem az eredeti, klasszikus felállásukat, a későbbi tagcserék inkább gyengítették, mintsem erősítették a csapatot. Somló Tamás ugyan legalább olyan jó zenész, mint Frenreisz, de például Karácsony János soha nem pótolhatta Barta Tamást.