Végül megtalálta a szemüveget, és a kislámpát is sikerült meggyújtania. (Farkas Péter: Nyolc perc, Magvető, 2007.)

Tegyetek ti is hasonlóan! Akár saját blogotokban, akár itt, hozzászólásként.

A hétvégén a 2000±3. Az ezredforduló hét esztendeje címen összegyűjtött naplójegyzeteimen végeztem el az utolsó simításokat, Éva segítségével. Több mint félmillió karakter, volt mit olvasni rajta. Leginkább félregépelésekre, névelírásokra, túl gyakori szóismétlésekre figyeltünk; akadt javítani való bőven. Én vagy száz idézőjelet és hárompontot is kiirtottam; ezek általában fölöslegesek, írás közben mégis állandóan rájár a kezem.

A Népszava szombati számának Szép Szó mellékletében jelent meg újabb novellám:

Mivel Csoóri Sándor levele ügyében írt kis szösszenetem meglehetős indulatokat kavart és kisebb vitát indított a hozzászólók körében, így, részben a témát is lezárandó, egy személyes történetet mesélek el (újra): miért ajánlottam verset 90-ben Csoórinak, és később miért változtattam meg az ajánlást.

Ez a versem pontosan 10 éve jelent meg először a Hatodik Sípban. Érdekessége, hogy utolsó hiteles dokumentuma kisebbségi szorongásomnak, amely aztán 2-3 évvel a vers keletkezése után egyszer s mindenkorra megszűnt: ma már hiába keresem gyomrom alatt.

A hazaérkezésünk utáni napon kaptam a jó hírt: Szirtes Gábor értesített, hogy kiadójuk (Pro Pannoniai, Pécs) eredményesen pályázott napló- könyvem kiadására, így akár őszre meg is jelenhet a 2000±3. Az ezredforduló hét esztendeje c. kötetem. Kézirataim általában 2-3 pályázati fordulót szoktak megjárni, így alig hiszem, hogy ez elsőre befutott.

Keisz Gellért barátom egyszer már - nagyon régen, legalább negyedszázada - készített rólam egy  baráti karikatúrát; valahol még őrzöm egyik fel nem számolt irattáram mélyén. Akkor az arcom szélessége még nem volt alkalmas a karikírozásra, most pedig, lám... Geliék, mint levelében beszámol róla, lekésték a szombati dedikálásomat, telefonon sem értek el, pedig azt az estét együtt tölthettük volna.

Kezdjük azzal, hogy keresünk szinonimákat a blog szóra. Mondjuk cirka 10 évvel ezelőtt. Nem nagyon találunk. A blogok, különösen, ha az irodalmi jellegű blog-képződményeket nézzük, kevésbé voltak felszínen, mindazonáltal lehetséges, hogy valaki már akkor számítógépen szerkesztette mindennapjait, rabjává vált ennek a világnak. De a blog egy sajátos tulajdonsága, melyben különbözik a naplótól, (részben a) naplóirodalomtól, hogy aktuális, mindig kint van [és itt a varázsszó:] az interneten. Elengedhetetlen eszközbe botlunk, ha blogot akarunk írni és nem rendelkezünk internet-hozzáféréssel – mint ez köztudott. Hogyan jutottunk el, hogyan jutott el a társadalom jelentékeny része arra a tudásszintre, tényre, hogy a blog és az internet összefügg, egyik igényli a másikat, lassacskán odaérünk, hogy tényleges lesz a kijelentés: bármelyikről lehet szó az egyik avagy a másik szerepében.

2-án, szombaton sem a Vörösmartyn kezdünk - Kende Péterékhez vagyunk hivatalosak villásreggelire. Hanna és Péter szokás szerint nagyon kedves, szűk két órát töltünk náluk kellemes beszélgetéssel. Éva dedikálja a regényét, Péter két legutóbbi könyvével viszonozza a gesztust. Közben megered az eső, telefonálok Szirtes Gábornak, hogy csak akkor indulunk a térre, ha elállt, zuhogóban amúgy sem lehet dedikálni.

Csütörtökön semmi más dolgunk nem volt Bp-en, csak annyi, hogy Csöngét és cuccait elvigyük a kollégiumába, magunk pedig szálláshelyünkre érkezzünk. Mivel ezúttal senkinek sem voltunk a vendégei, szállást saját szakállunkra foglaltunk, takarékossági és kényelmességi okokból Leányfalun. Ebben a panzióban egyszer már megszálltunk, megközelítés, bejárhatóság szempontjából akkor nagyon megfelelt.